Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)

1979-05-06 / 122. szám

1979. MÁJUS 6.

RIPORT

DN HÉTVÉGE 7.

I-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------D

élelőtt tíz óra. Hatalmas hancúrozás fogad Szend- reiéknél a Zsolnay Vilmos utcában. Két ici-pici lány játszik egy még kisebbel, -nagyokat kacagva. A falra függesztett polcról óriási macska nézi őket. Először azt hiszem, játékállat, s hátrahőkölök, amikor megmozdul. Szendrei Imréné elneveti magát:

— Ő a család fiúgyermeke. A szomszédoké volt. Adtunk érte egy Philips rádiót...

Miközben leültet, a fiatal- asszony mentegetőzik a rendetlenség miatt. Nemrég ébredt, délután fél öttől éjfél után fél egyig takarítani jár.

— Meg kellett szakítanom a gyest — mondja. — Hiába, négy kicsivel nem elég egy fizetés. Később biztosan köny- nyebben leszünk. Már az is rengeteget jelent, hogy lakást kaptunk, öt évig húztuk ki albérletben, s egy évig anyá- méknál a nyárikonyhában.

A kétszobás lakás tágas — csak éppen nappal is égetni kell benne a villanyt.

A fiatal nő mindkét karján tetoválás: „Szeretlek Imre, a sírig" és „Ica szeret". Elmosolyodik:

—■ Ugye, nem szép? De amikor összekerültünk, mindketten beírattuk a bőrünkbe ezt a szöveget egymás nevével. Hogy mindenki vegye tudomásul: nem tudnak bennünket szétválasztani.

— Ki nem akarta ezt a házasságot?

— A szüléink. Pedig ... tudja, hol ismerkedtünk meg? Az intézetben. Mindketten állami gondozottak voltunk. Más-más okból, de odakerültünk. Nem mondom el, nem akarom megbántani a szüleinket. így is felnőttünk valahogy. És most már ők is látják, hogy akármilyen fiatalok is voltunk, egy életre szólt az elhatározásunk.

Szentendrei Imréné -most 23 esztendős, férje, aki gépkocsivezető, 24. Legnagyobb lányuk már iskolás,

— Már megvolt Ilona, amikor végre összeházasodhattunk. Csak hát így elmaradt a tanulás. Aztán jött Erzsiké, aztán Betti, végül Marika.

Jól hallottam? Még egyszer megkérdezem a neveket: Erzsébet és Elizabeth? Igen. A szülők névadás után tudták meg, hogy más-más formában, de ugyanazt a nevet adták a gyermekeiknek.

— Fiút vártunk harmadszorra és negyedszerre is.

— Talán az ötödik ...

— Nem, többe; nem akarunk. Már a Bettikével veszélyeztetett terhes voltam, gyenge a vesém. Meg elég is lesz négyüket szépen felnevelni. Elhatároztuk, hogy akármi is történjen velünk, a mi gyerekeinknek nem szabad -megtudniuk, mi az intézet!

Közben hazajön Ica az iskolából, gyönyörű kislány. Sokat segít az édesanyjának. Mindjárt megkéri, hogy ő etethesse meg Marikát. Orvos szeretne lenni, hogy ha kis húgai betegek lesznek, meggyógyíthassa őket.

— Remélem, később is így összetart majd a család — mondja Szendreiné. — Példa van, mert ha valaki, hát mi megkínlódtunk egymásért az Imrével!

Az anyaság és a gyógyítás hivatását egy-két gyermekkel is nehéz összeegyeztetni, hát

még öttel! Dr. Horváth Éva megtette. A doktornő férje, Czopf József ugyancsak orvos, a POTE Ideg-, Elmeklinikáján adjunktus. Dr. Horváth Évát egyedül találom otthon. Táppénzen van, harmadszor visz- szatérő szívizomgyulladással pihen. Mosolygó, barna szemű, vékony asszony. Harminckilenc éves, de jóval fiata- labbnak látszik.

— Csak nem a terhességek következménye a betegség? — teszem fel a talán laikus kérdést.

— Sokan gondolnak erre — válaszolja —, de én nem hiszem. Inkább a sok munka ... Nem, nem panaszkodni akarok, olyan boldog vagyok a családommal, hogy senkivel sem cserélnék.

— És a hivatás?

— A tudományos karrierről le kellett mondanom. Az egyetemen kiváló tanuló voltam, úgynevezett „nagy jövőt" jósoltak nekem. Amikor végeztem, azonnal tanársegédi állást kaptam. Most laboratóriumban dolgozom. Ez rutinmunka és csöppe: sem látványos. Viszont reggel 7-től délután 2-ig tar; a munkaidőm, ügyelet nincs, tehát jut bőven időm a gyerekekre.

— Tehát mégis meg kellett alkudni?

A doktornő elnézően mosolyog:

— A kívülállónak egészen más a benyomása, mint ami a valóság. Nemrég találkoztam egy évfolyamtársammal, aki szánakozva kiáltott föl: „Mi lett belőled, Éva, egy cseléd!” Nem tudtam vele megértetni, hogy én csöppet sem érzem áldozatnak magam. Hiszen a választásom végső soron összefügg orvosmivol- tommal. Még Ramhányi professzortól hallottam az egyetemen: „Ha egy orvos csak egy embert is megment, érdemes vol; elvégeznie a medicinát." S én megmentettem öt életet.

A héttagú csalód másfél szoba, hallos lakásban lakika férj szüleinél, a Székely Bertalan úton. 1979-ben költözhetnek négyszobás lakásba. Az iskolások jó, jeles és kitűnő tanulók. A 14 éves Laci mérnök vagy csillagász szeretne lenni, a 13 éves Éva tanár, Tamás és Edit — 12, illetve 10 évesek '— orvosnak készülnek. Eszter még óvodás.

Az édesapa is minden szabad idejét a gyermekekkel tölti. „Született pedagógus” — jegyzi meg a felesége. A pedagógia hatása máris megmutatkozik abban, hogy a gyerekek minden házi munkát közösen végeznek a szülőkkel.

Napos-rendszer van, így mindenki tudja, mikor kerül rá a sor. A kicsiért is felváltva mennek az óvodába.

Az orvosok fizetésének emelése után a család jövedelme ugrásszerűen megnőtt. De amikor nehezen éltek, a doktornő akkor is feltalálta magát. Amikor a negyedik gyermek született és ő gyermek- gondozási segélyt vett igénybe — akikor még 600 forintot —, hátukra összesen 3200 forintjuk volt. Megtanult varrni. Télire a befőzést most is egyedül csinálja — idén másfél mázsa savanyúságot tett el.

— Most már tellene bejárónőre is, mégsem akarok. A gyerekek előtt az a példa álljon, hogy mindent a saját munkájukkal kell elérniök. Boldogok vagyunk, hogy elfogadják a mi életszemléletünket.

A négy nagyobbik Czopf- gyerek szabad idejében zeneiskolába jár...

Dr. Benyovszky Imrééknél pedig az egész család közös szenvedélye a muzsika. Amikor hozzájuk készülődtem, nem is sejtettem, hogy házi koncertre megyek a Bajcsy-Zsilinszky utcába. Pedig azért invitált esti beszélgetésre a ház asszonya, mert nyolc óra után együtt van az egész család, s csak így igazi a bemutatkozás.

Az édesanya 48 éves, közvetlen asszony.

—’ Én is ötgyermekes családban nőttem fel — mondja —, s amikor összeházasodtunk a férjemmel, ő is egyetértett abban, hogy egy „énekkarra való" gyerekünk legyen. Szerencsénk van, mind az öten muzikálisak)

A legnagyobb leány, a 23 éves Mónika a Nevelők Háza kamarakórusának tagja. Tamás és Mária az Ifjúsági Ház kamarakórusába jár. A negyedik gimnazista Mária ezenkívül fu- volázik is, Imre öccse pedig oboázni tanul. Az általános iskolás Ágnes furulyázik.

— Most már csak a kürtöt és a fagottot kellene valakinek megtanulnia, akkor együtt lenne a fúvósötös — mondja tréfásan az édesapa, aki a PIK ingatlanközvetítő irodájának vezetője.

Feláll a kórus, megkezdődik a koncert. Ritka élmény ez az éneklés, a harmonikus családi élet jelképe.

Aztán beszélgetünk. Az édesanya lakásszövetkezeti gondnok. Azért választotta a hivatali gépírás, könyvelés helyett ezt a kötetlenebb munkakört, hogy többet lehessen együtt gyermekeivel. De még így sem sikerült.

— Mindig az volt a vágyam, hogy „főhivatású" édesanya lehessek — de kellett a pénz.

Férje is rendszeresen vállalt plusz-munkákat, még idegen- vezetői vizsgát is tett, s szombat-vasárnaponként csoportokat kalauzolt az országban.

— így aztán dolgoztunk, dolgoztunk, s a gyerekekkel egyre kevesebbet tudtunk együtt lenni — összegzik kissé ironikusan az elmúlt éveket.

Már a harmadik gyermekét várta Benyovszkyné, amikor hat év albérletbeli szűkölködés után önálló lakáshoz jutottak. A másfél szobát úgy osztották be, hogy a fél szoba lett a szülőké, a nagy pedig a gyermekeké.

A 17 éves Mária úgy emlékszik vissza arra az időre, hogy az alkalmazkodás kényszere jót tett, nemcsak a családon belül, az iskolában is természetessé vált számukra a közösség.

1972-ben már két és fél szobában laktak Benyovszkyék, s azt cserélték el a mostani négyszobásra 1976-ban. Anyagilag is jobb körülmények között élnek: a szülők jövedelme a családi pótlékkal együtt 9 ezer forint. A már kereső Mónika és Tamás 8—800 forinttal járul hozzá a család kiadásaihoz. Mónika faszobrászatot tanult és restaurátor a Néprajzi Múzeumban. Tamás esztergályos szakmáját fölcserélte a postai csomagkihordásra, amit szórakoztatónak talál.

A házi munkákat előre megszervezve, közösen végzik. Minden szabad időt a nagy hobbira, a zenére szánnak. A tv

a konyhában van — egyhangú döntés után került oda: „Aki hokedliről is végignéz minden műsort, hát az csak nézze ..."

A Benyovszky-gyerekek hamarosan mind felnőnek. Megkérdezem édesanyjukat, mit vár el tőlük?

— Még fiatal vagyok —nevet —, ámbár... a Szovjetunióban már két év múlva nyugdíjba mehetnék. Nemrég olvastam a Szovjetunió című lapban, hogy náluk minden asszony annyi évvel hamarabb mehet nyugdíjba, ahány gyermeket szül. Látja, ezt a rendeletet kellene nálunk is bevezetni! A gyerekek meg majd a sajátjaiknak adják vissza azt, amit tőlünk kaptak.

A vásártérhez közel, a Móra Ferenc utcában laknak Tóth Andrásék. Egy 73 négyzetméter alapterületű, vizes, néhol penészes lakásban kilencen. Kálváriás sors-regényüket hallgatva nehezen forog a toll a kezemben.

Tóth Andrásné kilenc gyermeket szült. Most ötvenéves. Nyíltszívű, póztalan, csendes beszédű asszony.

— 16 évesen mentem először férjhez. Született egy lányom, szívhibával. Valószínűleg azért így, mert az uram garázda ember volt, többször megvert a terhesség alatt, öt év együttélés után elváltam tőle. Akkor ismerkedtem meg Andrással, aki a lányommal együtt elfogadott.

Míg mesél, a férje képeket vesz elő, és elfutja szemét a könny. A lány, aki most lenne 32 éves, már tíz éve halott.

— Hiába mondtuk neki — mondja Tóihné — hogy ne szüljön, hiszen beteg. „Édesanyám, hát én nem lehetek boldog?" — válaszolta. A második gyerek születése után meghalt. Megértettem én a vágyát, én is mindig nagy családot akartam. Tudja, engem törvényen kívül szült az anyám, és beadót! a menhelyre. Kilenc- hónapos koromban kivett egy nagyon rendes család, Weisz Viktorék. Házmesterek voltak. Nevelőanyám kijáratta velem a nyolc osztályt, még stafirungot is adott. Sajnos, szegény már magatehetetlen, 80 éves. Karácsony után bevittük a szociális otthonba. Nem akart idejönni, félt a tömegtől. Már minden idegesíti, nyugalomra vágyik.

— Akárcsak én — mondja Tóth András — és megtörli a szemét. — Látja, végigküszködtem az életet és itt vagyok nyomorékon. Olyan gerincfájdalmaim vannak, hogy órákba telik, amíg felöltözöm. És a szívem is rossz.

Tóth András rokkantnyugdíjas. 18 éves volt, amikor a háború alatt öngyilkos lett az apja. A fiúra hárult a húga nevelése, ezért menekült meg a behívó elől. A háború borzalmait így sem kerülhette el, egy bombabecsapódás .alkalmával légnyomás érte. Idegei az utóbbi időben egyre gyakrabban felmondják a szolgálatot.

— Beszéljünk vidámabb dolgokról! — mondja Erzsi asz- szony — és elém teszi a gyerekek képeit.

— Csaba a legidősebb, 27 éves. Tehetséges fiú. Nyomdász-gépmester a Szikra Nyomdában. Egyedül tanult meg olyan jól citerázni, hogy még tanít is a Táncsics Mihály utcai iskolában.

öt követi Zsuzsa, aki hentes a vágóhídon. Férje ugyanott festő. Egy kislányuk van. Mindhárman a szülőknél laknak. Nagyon várják már a lakást.

Jóska kárpitos, jelenleg a határőrségnél szolgál. Anyja büszkén újságolja, hogy nemrég kiváló katona lett.

A huszonegy éves Béla segédmunkás a vágóhídon, de szeretné megszerezni a szakmunkás-bizonyítványt.

Bandi 19 éves, és raktárban dolgozik. Az a vágya, hogy kikerülhessen az NOK-ba.

Két iskolás is van még a családban. Árpi és Marika. Árpi buszsofőr szeretne lenni.

— Örülök, hogy a gyerekeket föl tudtuk nevelni, ha nehezen is — mondja az apa. — Ugye, nem hiszi el, az 50-es években olyan szegények voltunk, hogy én hajnali négykor a Mecsekre jártam száraz fát gyűjteni, hogy mire dolgozni megyek, az asszonynak legyen otthon mive! befűteni.

— Én nem mehettem állásba — teszi hozzá Tóthné, — de minden munkát elvállaltam, ami akadt. Lépcsőházat mostam, takarítottam, tüzelőt hordtam be. Pedig mindig ápolónő szerettem volna lenni.

Tóth Andrásné nyolc gyerekén kívül egy ideig még a húgát is nevelte, majd éveken át ápolta nevelőanyját, ingajáratban Kertváros és a Lánc utca között. Időközben az ő egészsége is megromlott. Cukorbeteg. Hiába szeretne állásba menni, az orvosok nem engedik. Három hónap alatt 23 kilót fogyott.

— Tudja, mi fáj nekem a legjobban? Nem az, hogy szegények maradtunk. És nem is az, hogy ez az első olyan lakásunk, ami nem szoba-konyha, és nem alagsori, hanem az, hogy a régi barátok, rokonok elkerülnek. A húgom . . . Én taníttattam ki, okos lány. Porcelánkorongozó lett, aztán a gyár Pestre küldte iskolára. Egy ideig még írt, aztán férjhez ment egy gyárigazgatóhoz, és megszakította velünk a kapcsolatot. Egyszer Pécsett jártak, és épp a mi utcánkban romlott el a kocsijuk. Mi szu- terénben laktunk, tizenhét lépcső a föld alá. Csak a húgom volt hajlandó pár percre lejönni, a férje nem. Így hát nem is ismerjük a sógoromat.

Kétszobás, ízlésesen berendezett panellakás a Szigeti úton. Itt lakik legfiatalabb fiával, Imrével egy özvegyasszony. Hét gyermeket nevelt föl. Most 68 éves. Két évvel ezelőtt autóbaleset érte, eltörött a gerince. Bár a csontok összeforrtak, az idős asszony az utcán már nem tud egyedül közlekedni. Amikor gipszágyban feküdt, Imre ápolta. Aztán a fiú betegedett meg, s anyja istápolta őt. Mióta azonban Imre egészséges, és dolgozik, a néni magányosan tölti napjait.

— Csak várom, várom, hogy rámnyissák az ajtót.

— Mikor nagyon elhagyatottnak érzem magamat, mindig az én jó uramra gondolok. Olyan szépen éltünk. Váratlanul halt meg szívtrombózisban . . . Amíg meg nem ismertem őt, senki sem törődött velem. Háromnapos voltam, amikor meghalt az apám. A gyermekkoromból az az első emlékem, hogy édesanyám a szemem láttára akart öngyilkos lenni. Én rohantam el a szomszédba segítséget kérni. Megmentették, de én soha többé nem mertem hozzá közeledni. Szegény is volt, keveset keresett a vasútnál, ahová takarítani járt, így aztán a nagybátyám nevelt egy darabig. Tízéves koromban már szolgálni jártam. Később két tanítókisasszonynál dolgoztam, csak a kosztért, fizetést nem kaptam. Végül bejöttem a bátyámhoz Pécsre. A katolikus egyletben ismerkedtem meg az urammal. Nagyon vallásos ember volt. Amikor jöttek a gyerekek, mindig azt mondogatta: „Ahová ád az Isten báránykát, oda legelőt is ád.” Nem mondom, hogy nem szűkölködtünk, bár nagyon szolgalmasan dolgozott a férjem, kertész volt a püspöknél, aztán meg a Márfy-uraságéknál Hencsén, majd Siklóson, a Winisch-tanyán.

1932-ben született Katalin, 36-ban Ildi, 37-ben Jóska, 39- ben Gabriella, 43-ban István, 45-ben Julika és 51-ben Imre.

Amikor Imre világra jött, az édesapa már a honvédségnél volt kertész Pécsett. Szép szolgálati lakásban laktak. 1960- ban az édesanya támasz nélkül maradt, s még három gyerek volt otthon. Az özvegyi nyugdíjából nevelte fel őket. István fia, aki zenész lett, sokat segített, már akkor eljárt esténként zenekarokkal. Most is ő az, akire leginkább számíthat. Havi kétszáz forinttal támogatja édesanyját.

— És a többi gyerek?

— Imre, aki itthon van, hazaad 1500-at. Az én nyugdíjam csak 1023 forint. Lakásrezsi, koszt — ennyi kell. Többre csak akkor futná, ha .. . De nem megy. Egyszer szóltam a Kata lányomnak, aki legalább ötezret keres. Akkor ígért havi 100 forintot. Talán ha kétszer küldte, aztán elfelejtette. Legutóbb karácsonykor, amikor itt járt, még egy szem szaloncukrot sem hozott...

Az idős asszonynak van egy telke, ahová, amióta beteg, nem tud kijárni. Elhatározta, hogy eladja. A pénz felét szétosztja majd a gyerekek között, a másik feléből pedig vesz Imrének egy autót, hogy a fia időnként elvigye valahova kirándulni.

Tófalvi Éva