Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)
1979-05-31 / 147. szám
e Dunántúli napló 1979. május 31., csütörtök * Strindbergbemutató 0 Pécsi Nemzeti Színházban A Költő és a Lány jelenete az Alomjátékban (Györy Emil és Horinetzky Erika) Fotó: Kóródi Ferenc né Egy minisztériumi vizsgálat tapasztalatai Helyzetkép Baranya középfokú kollégiumairól A nevelőtanárok jobb anyagi és erkölcsi megbecsülést kívánnak Húsz középiskolai, illetve középfokú kollégium működik megyénkben. Ezek 3400 tanulónak nemcsak elhelyezését biztosítják, hanem tanulásuk, neveltetésük egyéb feltételeinek is igyekeznek eleget tenni. A közelmúltban lefolyt minisztériumi vizsgálat egyéb területek mellett a középfokú kollégiumok helyzetét is elemezte. A főhatóság vizsgálatának eredményeit és a saját tapasztalatokat egyeztették az intézmények igazgatói, vezetői május 9-én a Villányi Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézet kollégiumában. Alemjáték Mű vész portré Pető Janos grafikus Alfred Jarry Obü király-a, Franz Kafka A per-e, Déry Tibor Óriáscsecsemő-je után újból olyan művel találkozhatott a pécsi közönség, melynek ismerete kulcsnak számít a modern drámák, az egész mai irodalom megértéséhez. Ez a következetes sor remélhetőleg nem szakad meg a jövőben sem, s ezzel színházunk nemcsak közművelődési funkciójának tesz eleget, de egyben saját értő és „látó" közönségét is ki fogja nevelni; így jelentős lépést téve jelenlegi színházkultúránk alapvető problémái egyikének megoldásában is. Ne tűnjön kötözködésnek: ha tudomásul vesszük, sajnálatosan elmaradt színházi látáskultúránkat, szerencsésebb lett volna Kafka előtt bemutatni Strindberget; az emelet előtt nézünk körül a földszinten, biztosabb lesz tájékozódásunk, ha tudjuk, honann indultunk. Ez a bizonyos „tudjuk, honnan indultunk" sarkalatos kérdés. Ismerete nélkül nem lehet megérteni Strindberg 60-as évek végi, 70-es évek eleji reneszánszát. Az én, az „ego” belső történéseinek analízise, reflektorfénybe állítása, a társadalmi konfliktusok belső tükröződésének, pszichikus lecsapódásának ábrázolása az a strindbergi találmány, mely a századforduló drámai forradalmát követően a ma művészetének újból alapkérdésévé vált. Ennek ismeretében válik érthetővé, hogy miért Ingmar Bergman volt rendezője az Álomjáték legjelentősebb felújításának. Ezért volt — Strindbergen túlmenően — szerencsés a darabválasztás is. Az Álomjáték nem a nőgyűlölő, pesszimista filozófust állítja elsősorban elénk, hanem a dramaturgiai újítót, az emberi lélek belső történéseinek ismerőjét. Darabja .......szuggesztív és lenyűgöző hatású is, mély, nagy és erősen átérzett fájdalom kifejezése. Olyan kifejezés, mely az élet ezerféle lehetőségét magában foglalja . .. Strind- bergnek... itt sikerült modern és mégis igazán meseszerű mesedrámát írni.” (Lukács György) A lírai játék az emberi létezés célja, értelme alapkérdéshez nyúl vissza, a Faust és Az ember tragédiája sorába lenne illeszthető, de nézőpontja, dramaturgiai logikája alapvetően más. A történés színtere az én-en belül van, a cselekménylebonyolítást dramaturgiai szabályok helyett a pszichológia törvényei irányítják. A kor lírával dúsított naturalizmusa úszik át az álomvilágba. A pécsi bemutatónak csak a század elején, az Új Színpadon volt magyar előzménye, így sem hagyományok, sem reminiszcenciák, a rendező kezét nem kötötték. Székely László játéktere, Károly Róbert zenéje és Gyarmathy Ágnes jelmezei minden lehetőséget megadtak a fent említett aktuális „miért”-ek egységes koncepción belüli megválaszolásához. (Egyedül Bódis Irén kapusasz- szonyának jelmeze és maszkja került valamilyen véletlen következtében egy koraibb Strind- berg-darabból az előadásba.) Hogy Konter László rendezése nyomán mégsem értjük a Strindberg-reneszánsz okát, első pillanatban talányos, hisz erőteljesen megfogalmazott, jól komponált, kipoentírozott színpadképek egymásutániságát láthatjuk, melyekben gyakran korunk vizuális élménye isvisz- szaköszön. Jól mozgatott, imponáló tömegjelenetekkel találkozhatunk, s nem hiányolhatjuk a rendezői fantáziát, az ötleteket sem, mint pl. Takács Gyula játékkal és jelmezzel egyaránt óriássá növesztett karanténmestere. Hogy a hangsúlyok időnként ma már közhelynek ható részekre esnek, még írhatnánk a megírás óta eltelt idő és a fordítás (Kunos László munkája) rovására, mely az idő nyomát nem hogy eltüntette volna, de a líraiságot időnként összetévesztette a nyelvi banalitással. Az örvénylő képek asszociációs rendszeréből hiányzott az örvény középpontja, mely a megindított képzet- társításoknak irányt és gyorsulást adna. Csak fizikai valójában (Györy Emil) és nem pszichikumában volt jelen az álomdrcmaturgia legfontosabb eleme: az álmodó én. Nagy kár, hogy ez az összefogó gondolat hiányzott az előadásból, mert az egyes képek néha még így is magával ragadó szug- gesztivitása rangos előadás lehetőségét rejtette magában. Ezért érezzük zavarónak az olyan kisebb pontatlanságokat is, mint pl. a Költő felesleges akrobatamutatvánnyal való kibújása a telefonfülkéből, vagy a nem létező kellékekkel való mímelt játék. (Álomban pl. egy hajtű változhat enormisan naggyá vagy kicsivé, de ha álmodunk vele, akkor van.) A Kossuth Kiadó évről évre mintegy 20—25 kötetben adja közre a Szovjetunió politikájával, társadalmi, gazdasági rendszerével foglalkozó legfrissebb tanulmányokat, szovjet tudósok, közéleti személyiségek időszerű-kérdéseket elemző írásait. Június közepén hagyja el a nyomdát a legújabb könyv; Borisz Pőnomarjovnak, az SZKP Központi Bizottsága titká. rónak „A marxizmus—leniniz- mus hatékonysága és időszerű, sége” című írása. A szocialista országok egységének időszerű kérdéseivel foglalkozik az a tanulmánykötet, amelyet a Szovjetunió Tudományos Akadémiája szocialista világrendszer gazdasági intézetének kollektívája készített Anatolij Butenko profesz- szor vezetésével. A fenti problémák nehézzé teszik a színészi teljesítmények megítélhetőségét is. Egy példa: Cserényi Béla, Katona János, Gorái Róbert, Tomanek Gábor és N. Szabó Sándor, mint az Universitas rektora és dékánjai „villámtréfájukkar1 az előadás egyik legegységesebb és legjobban megoldott jelenetét produkálják, csak éppen semmi köze sincs ennek Strind- berghez, vagy a pécsi előadás egészéhez. Horineczky Erika racionalista lénye nehezen tudott beilleszkedni Indra lánya misztikus és lírai elemeket vegyítő alakjába. Németh Nórával (Viktória, menyasszony, feleség) együtt kellett volna, hogy átfogják a „nőiség" teljes Strind- berg-i skáfáját, de nem látszott kettőjük közös játékra törekvé- ■se. Györy Emil, Lukács József és Vallói Péter hármasa volt az előadás legbiztosabb pontja. Az önéletrajzi elem pontos értelmezése mellett jól behatárolt jellemspektrumon belül játszottak, váltásaik ezért zökkenő- mentesek voltak. Györy Emil nélküli jelenlétekor időnként képes volt a szellemi jelenlét illúzióját is kelteni. A darab lényegéhez legközelebb Vallói Péternek sikerült férkőznie. Jelenetei az előadásnak azt a részét képezték, ahol gondolati összefogottságot érezhettünk. Az epizódszereplők népes táborából a mindig pontos és korrekt Takács Margit és Fa- ludy László emelkedett ki. Szokatlan feladat, de szóla- nunk kell egy magnetofonfelvételről is. Őze Lajos mondotta szalagra Indra hangját. Puszta hanggal az ólom és valóság, a mese és a játék olyan villódzásában is egységes ötvözetét teremtette meg, mely indításában meghatározhatta volna az egész előadást. Kár, hogy nem így történt. Ugyancsak a közeljövőben jut az olvasókhoz az ismert szovjet diplomata, Kovaljov műve „A diplomácia ábécéje” címmel. A Szovjetunióban már nagy sikert aratott a könyv, a diplomácia módszereiről, szabályairól, formáiról, a szocialista külpolitika célkitűzéseiről, napjaink diplomáciai gyakorlatáról, a szocialista és a kapitalista országok kapcsolatairól, diplomáciájuk különbözőségéről szól. Negyedik kötetét jelenteti meg a Kossuth Könyvkiadó Viktor Fanaszjevnek, a Pravda fő- szerkesztőjének, a Szovjetunió Újságíró Szövetsége elnökének. A szerző „Az e/nber a társadalom irányításában” című kötetében az emberi tevékenység és tudat oldaláról tárgyalja az irányítás kérdéseit. Hangjáról éppúgy ráismerni, mint nyomatairól. Az előbbiben szülőföldjének, Mezőkövesdnek nyelve él tovább, utóbbiban a grafika legjobb hagyományai. Litográfus. Simára csiszolt kőre rajzol, vegyszerekkel kezeli azt, vízzel átitatja, befestékezi, papírt rak rá, lenyomatja. Ennyi az egész. A Pécsi Grafikai Műhely vendége volt közel egy hónapig. A szakma fogásait nem titkolta a Miskolcról jött Pető János pécsi társai előtt Miskolcon él, a művésztelepen. Azon, ahol Kondor is dolgozott, ahol Csohány, Len- key, Feledi, Czinke, Kunt is dolgozik. — Kondor előtt csak rajzok voltak hazánkban, grafika nem. Ö feli ebben tette a fátylat, akkor fedeztük fel újra a grafikát. Görög vázarajzokat tanulmányoztam, sőt kifejezetten másoltam. Dührert, Remb- randot vizsgálták, sőt Picassót, az ő révén jutottam el én is a kezdetig. Együtt voltunk Nagyhar- sónyban. A kocsi elé repült vadgalamb koppant a szélvédőn. Visszanézve még láttuk, nehezen elrepült. Hazáig hallgattunk. — Amikor Felediék letelepedtek, kétségtelen, létrejött valami, Miskolcon. A bienná- lét is ők találták ki. Am azt, hogy miskolci iskola, nem merném kimondani. De máshonnan nézve, akár Pécsről, érzek egy otthoni ízt, máshonnan visszapillantva, például egy krakkói biennóléról, látom, hogy miskolci művésztelep szervező. Hogy én oda telepedtem le, abban az is szerepet játszott, s jó kapcsolatba kerültünk, hárman- négyen fiatalok az első generációval. Egy kőlapon hevenyészettnek tűnő vonalak, borzas kis madár ül riadtan borzas fészkén. Kifelé néz a képből . . . Pető János egy kiállításának katalógusát mutatja: „Ha széles ívű drámáról soha nem is enged szólni e műfaj, de szűkszavúságra tanítani képes, amit a művészet egyéb műfajában is igen ritkán látok mostanában, amikor sok egyéb baj között a csevegések, a bőbeszédűség éveit is éljük — úgy érzem.” — Ezt én írtam — mondja, büszkén is, szégyenlősen is, hogy más kifejezési eszközt választott, nemcsak a vonalat, a foltot. — Kötetlen eszközökkel, nonfiguratív játékokkal a tehetségtelenek is meg tudnak élni. Ezért kevés a jó figurális mű, ami egyben társadalmi mondanivalót is hordoz. Elkötelezettnek érzem magom, abban az értelemben, hogy beteg társadalmi viszonylatokat igenlő jó művészet nincs. Minden jó művész életigenlő és javító szándékú, nem véletlen, hogy a fasizmusnak nem lehetett művészete, s nem is lesz soha. Tartózkodik attól, hogy a pécsi grafikai eredményekről szóljon. Bográcsban pörkölt ételének receptjét viszont itthagyja. A Krakkóból jött grafikusokat vendégelte meg, s fényesre törlődött kenyérrel az edény. — A közös műhely sokat fog segíteni. Azt, hogy négy-öt ember csendben dolgozgat, öttíz év után lehet igazán lemérni egy város szellemi életében. Lassú folyamat ez, a köztudatba is lassan szívódik át, hogy van Pécsett egy grafikai műhely, amely eredményeket ér el. Szerény személyem kis láncszem lehet Pécs és Miskolc grafikai kapcsolatában. S ez a kapcsolat — másokon keresztül is, hogy pécsiek is eljönnek Miskolcra —, úgy gondolom, nem haszon nél küli. Talán nem véletlen, hogy Pető János Pécsett készített első nyomatának címe: A hírvivő. Bodó László Nemcsak iskolai berkekben tudják, de a közvélemény előtt is ismert tény, hogy a diákotthoni, kollégiumi munka a pedagógia egyik legbonyolultabb, legtöbb nehézséget felvető területe. Míg a tanórák az iskolai foglalkozások megszabott kereteket jelentenek tanár és diák számára, a kollégiumokban a tanulók szabadidejüket töltik, itt kell otthont találniuk és itt kell felkészülniük a másnapi órákra. Átlagosan igen magas, 80 százalékot tesz ki a kollégisták között a fizikai dolgozók gyermekeinek aránya. Ez a helyzet is sokféle feladatot hordoz magában, ami a kulturális, világnézeti nevelést illeti. A kollégiumi élet másik kísérő jelensége, hogy állandó harcot kelj folytatni a tanulók lemorzsolódása ellen, amely egyébként 7,4 százalékos megyénkben, de egyes iskolatípusokban, például a mezőgazdasági szakmunkásképzőkben ennél magasabb. Ha teljességben nem is sikerült felvázolni, talán a fentiekből érzékeltethető, milyen nehéz feladatokat kell megoldania a kollégiumi nevelőgárdának, melyben 66 százalékos a fluktuáció. Tehát három kollégiumi nevelőből kettő állást változtat, igyekszik megszabadulni a diákotthoni munkától, s ez nemcsak baranyai jelenség. Erre a munkára ugyanis nem képeznek középiskolai tanárokat hazánkban, pedig a bentlakásos intézmények sajátos feladataira 'külön fel kellenekészíteni a pedagógusjelölteket. Bonyolult nevelési feladataikat ugyanis délutáni, esti munkaidőben kell megoldaniuk, amikor a fegyelmi és a pedagógiai problémák a leggyakrabban fordulnak elő, s általában mindig nagy létszámú tanulócsoportokkal kell foglalkozniuk. A komlói Kun Béla Gimnázium kollégiumában 14—19 fős, ugyanakkor a Steinmetz Miklós Gimnázium és Szakközépiskola kollégiumában 45 fős csoportokkal dolgoznak a nevelők. A szakmunkásképzőkben a tanulócsoportok mindenütt meghaladják a harmincas létszámot. Valószínűleg a terület népszerűtlenségének tudható be, hogy a nevelőtanárok negyedrésze sem rendelkezik középiskolai oklevéllel, illetve akiknek van ilyen végzettségük, nem helyezkednek e| ezen a területen. Munkabéreik sem állnak arányban iskolai végzettségükkel és a tanulócsoportok létszámával, még azonos iskolatípusokon belül sem: 1300 forintos eltérések is találhatók az egyhavi átlagbérekben. A kiosztható jutalmakat nézve is igen nagy szóródás tapasztalható. Az iskolával közös fenntartású kollégiumokban a nevelőtanárok számára a kiosztott jutalmak alacsonyabbak, mint az önálló diákotthonokban. Pedig a minőségi munkát, a megfelelő végzettségű szakembert csak a megfelelő anyagi elismerések által, a kollégiumi nevelőmunka fokozottabb megbecsülésével, s a jó munkahelyi légkörrel lehetne biztosítani. Gállos Orsolya Szilárd István n Kossuth Könyvkiadó készülő kiadványai
