Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)
1979-05-05 / 121. szám
1979. május 5., szombat Dunántúli napló 3 Ifj. Fasang Árpád Bach-koncertje B ármennyire nehezemre esik egy tehetséges fiatal művészről ilyent leírni, az igazság ez: ifj. Fasang Árpád szerda esti Bach-koncertjén nagyon rosszul zongorázott. Ha nem hallottam volna tőle korábban ragyogó produkciókat együtt méltatlankodnék azokkal, akik a szünetben hazamentek. így csak találgatok: Beteg volt? Vagy a feladat bizonyult erején felülinek? A Wohltemperiertes Klavier első tizenkét prelúdiumát és fúgáját egy műsorban, fejből végigjátszani végtére is nem veszélytelen vállalkozás. Akármi volt is az ok, ez a koncert a memóriazavarok és bakik kínos sorozatává vált, melyből árva szigetként csupán három valóban szépen megoldott, rövid korálelőjáték emelkedett ki. Több örömet találtam a közreműködő Mecsek Fúvósötös muzsikálásában, bár A fúga művészete négy részletének fúvósötössel való megszólaltatása szerintem nem a legszerencsésebb ötlet. A partitúrában Bach nem nevezi meg a hangszereket, így elvileg sokféle hangszerösszeállítás elképzelhető, ezek azonban nem mind jók. A bachi polifónia szólamai tökéletesen egyenrangúak, megszólaltatásukhoz a hasonló hangszínű, egymástól csak magasságukban különböző hangszerek együttese a legmegfelelőbb. (Például csak vonósok, vagy: oboák — oboa da cac- ciák — fagott, stb.) A klasszikus fúvósötös ezzel szemben különböző karakterű hangszerekből áll, melyeket egy későbbi korszak ízlése és igénye állított egymás mellé, egy teljesen más törvények szerint alkotott zenei anyag előadására. Hangzása önkénytelenül is a bécsi mesterek divertimento- és szerenádzenéjét idézi föl emlékezetünkben; talán ezért zavart annyira a klarinét hangszíne is, és nem csupán azért, mert Bach ezt a hangszert még nem használta. A hangszerelés anakronizmusától eltekintve a Mecsek Fúvósötös előadása tetszett. Dobos L. K omoly dolgokról — humorosan szólni. Ezt a célt tűzte maga elé a színes francia film, amelyet az országos bemutató előtt, a köz- művelődési filmhét nyitó darabjaiként láthatott a pécsi közönség. A film középpontjában a nagy család a testvérek, a távoli és közeli unokatestvérek, sógorok, anyósok, unokák, gyerekek és egyéb rokonok állnak. Azok az emberek, akik csak a nevezetes eseményekre gyűlnek össze. Házasság, temetés. A népes rokonságban viszont elég gyakran fordulnak elő hasonló esetek és így évente többször is összejön a társaság. És mit lehet csinálni ilyenkor? Ki-ki vérmérséklete szerint viselkedik: agyoneszi magát, berúg, kalandot hajszol, pletykál. A film írója és rendezője, Jean-Charles Tacchella mindezt gúnyos szemszögből láttatja, nevet rajtuk, de nem annyira, hogy ne lenne ideje odafigyelni a mélyebb kapcsolatokra. Mindent a humoros oldalról közelít meg, és abba ágyazza az el-elröppenő, mondatnyi komolyságokat. Dúl a szerelem a filmben. Mindenki társat keres, kii egy órára, ki hosszabb időre. A házasságok korlátái ugyancsak megremegnek, de a többség csak titokban, ,,tapintatosan" döntögeti ezeket. Egy pár válik ki ebből a sablonból, Marthe és Ludovic. Mindketten számtalanszor megcsaláttattak már házastársaiktól, de ezt látszólag közömbösen viselték el. Egymásratalálásuk mégsem „nemes bosszú" csupán. Kapcsolatuk nem futó viszony, hanem mélynek tűnő szerelem. Ők szakítanak a képmutatással, ki akarnak törni a hazugságból, szürkeségből, kötöttségből. Bátran megbotránkoztatják a családot és végül is együtt távoznak a karácsony esti vacsoráról. Hogy ezek után hogyan élnek tovább, azt a néző dönti el, ugyancsak ki-ki vérmérséklete szerint. A filmben persze maradnak homályos, alig bemutatott pontok. Sok témát, problémát, felvillant, de semmiről sem szól mélyebben, nem is ez a szándéka. Viszont elkerüli a „túldramatizálást”, nem negédes, nem szentimentális. Ellenkezőleg. Meglepően természetes, egészséges humor árad a filmből, nem érzünk mesterkéltséget, mi is örülünk a szereplők felsza hódoltságának, életszerűségének, amit ritkán tapasztalunk más filmvígjátékokban. Akadnak lassú és felesleges részek is, de egészében véve jól szórakozunk. Nagyon jók a színészi alakítások. A lázongó kamaszlány mini-portréja és megszemélyesítője: Catherine Verlor, Biju, a nagymamaságba beleszokni nem tudó örökifjú mama: Ginette Garcin. Az én megcsalhatlak, csak te nem engem elvet valló férj: Guy March and és a hol a szexbe, hol az altatókúrába menekülő Karine: Marie-France Pisier. A két „igazi” főszereplő, Marthe és Ludovicr Marice-Ohristine Barmit és Victor Lanoux alakítása az említettekén is magasan túlnő. B. A. Miért éppen a szobrok maradnának ki? Ha törik a padokat, verik a lámpákat, tépik a dísznövényeket vésik a falakat, miért éppen a köztéri plasztikákat kímélnék? ♦- A duhajkodás, a ki, ha én nem virtus, s majd mindig az alkohol az oka a szoborrongálásoknak — mondja az igazságügyi szakértő. - Herman Ottó szobra is így csorbult; a gyerekek ott mentek el: „Nézd, mekkora orra van! Nem mered kisebbre formálni.” Addig-addig biztatgatták egymást, míg az egyik tizenhároméves oda ütött. A Herman-szobor rongálója, hasonlóan a Sárkány-legenda csonkítójóhoz, rendőrkézre került, büntetésüket is megkapták. A tettyei Gádor-szobor szétzúzói nem ismeretesek. ♦ A porcelánplasztikát már tavaly is megrongálták, a tavasz első szép napjaiban teljesen tönkretették. A törmelék talán még mindig ott virít a gyepen. Már csak új nevet kell adni a cserepeknek: Emlékmű a vandalizmus tiszteletére. Az erőszak általában önmagának állít szobrot. ♦ A megyében csak az 1945 után felállított műalkotásból kétszázötven van — mondja a megyei tanács illetékese. — öt-hat év óta szinte rendszeresek lettek a szoborrongálá- íok. Az utóbbiak közül néhány szomorú példa: Felsőszentmár- tonon a Matiaqubec-szobor szenvedett a barbár kezektől. Orfűn a Herman-szobor és a Sárkánylegenda, a Kertvárosban Fürtös György plasztikája, a tettyei Gádor-szobor. Bere- menden a Barta-szobor még azért nem, mert a kő keményebb, mint a sörösüvegek, amivel dobálják . . . Fürtös György tudja, hogy plasztikája hiányos: — Nem hiszem, hogy érett emberek csinálnák ezt. Úgy hallottam, gyerekek dobáltak célra, úgy törött ki néhány elem. Szívesen közreműködök a helyreállításban, ha megrendelik. Csakhogy a szoborfelújítós sem olcsó mulatság. A pécsi 48-as téren a Tanácsköztársasági emlékmű felújítása 191 ezer forintba került, s ebben az összegben nincsenek benne a táblák költségei. A Fürtösplasztika legutóbbi helyreállításakor egy elem 800 forintba került. Most valószínű, szét kellene szedni az egészet, s úgy átépíteni, hogy dobósál- lóbb legyen. Kb. negyven elemből áll. . . ♦- Vannak köztéri alkotások, amelyek szinte irritálják az embereket — mondja a Kertészeti Vállalat illetékese, akikhez szökőkutak is tartoznak. - A Hunyadi-szobrot biztosan nem rongálják meg. Eszembe jut a villamosmérnök, aki azért nem kapta a legjobb minősítést diploma- munkájára, mert nem vette figyelembe a vandálokat. A feladata egy középület díszkivilágításának megoldása volt. Meg is csinálta becsülettel, de nem gondolt arra, hogy a világítótesteket úgy kell elhelyezni és beépíteni, hogy ne lehessen szétzúzni azokat, vagy kiszerelni belőlük a drága izzókat. ♦ A szökőkutak vízköpőinek pótlása állandó feladatot jelent. Hogy kinek és mire kellenek ezek, ki tudja! Pécs város Tanácsának építési osztálya felkérte a Kertészeti Vállalatot, készítsenek jegyzéket a városban található valamennyi köztéri szoborról, azok állapotáról, hogy ez alapján lehessen terveket készíteni a felújításra, karbantartásra. Pénz nem sok áll rendelkezésre, halvány ígéret csupán, hogy az ez évi pénz- maradványoknál figyelembe veszik az igényt. Ha marad, talán jut egy-két millió erre a célra is. Például a Francia emlékmű helyrehozatalára. ♦ A városi művelődési osztály reszortosa tanácstalan: „Nem tudom, hogyan lehetne megoldani a szobrok védelmét, hiszen rendőrt állítani valómény- nyi mellé lehetetlen. Talán a közösségeket kellene mozgósítani, a becsületes embereket, hogy figyeljenek környezetükre. A közvélemény hatalmas erő, s ha az nem enged ilyent, bizonyára kevesebb lesz az e/őszakos rongálás.” Beszélgető partnereim egy része szkeptikusabb: „Nézze, az a derék ember, aki szereti a szépet, hiszen ellopja a közterületről a díszcserjéket, a virágokat, hogy kiskertjében elültesse azokat, nem hiszem, hogy szólna annak, aki eltapossa azokat, vagy kővel dobálja a szobrokat. Az a rendes anyuka, aki gyönyörködve nézi, hogy csemetéje virágot szed neki a most kiültetett tulipánból, akkor sem fog szólni senkinek, ha elpusztítanak körülötte mindent." ♦ A javaslat 3000 forintra tartja szükségesnek felemelni a .közterületeken történt rongálások büntetését, az eddigi 1500 helyett. Ám egy ehhez szükséges feljelentéshez két tanú szükséges. S ki szeret tanúskodni? Van, aki elrettentő büntetést sürget, példastatuá- lást. ♦ A köztéri alkotások rongálása, azok száma és gyakorisága mindenképpen feladatokat kell, hogy adjon. Mi is úgy gondoljuk, hogy nemcsak a rendőrségnek. A szoborrongálások új minőséget adnak a vandalizmusnak, a környezet mindennemű rombolásának. Jelképei annak, hogy szemetelünk a városban, az út szélére hordjuk régi kacatjainkat, hogy elnézzük egymásnak, ha valaki letép, letapos egy virágot. Meggyőződésem, a szoborrongálás ezt is kifejezi, s nemcsak néhány részeg ember garázdálkodását jelenti. Ezek felfedezése és megbüntetése a kisebbik gond, az ezt megtűrő közömbösség a nagyobbik. S ez minden közösségnek — családinak és társadalminak egyaránt — ad tennivalót. Bodó László Bemutató a Kamaraszínházban AZ UTOLSÓ TEKERCS: Magyar- országi bemutatója lesz ma este 7 órakor a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában Samuel Beckett Az utolsó tekercs című drámájának, melyet Szenczey László fordított magyarra. A jelenkori drámairodalom talán legtöbbet vitatott írója e művében is az elidegenedett ember küzdelmét ábrázolja. A darab főszereplője egy idős, magányos férfi, aki magnetofonra mondja életének eseményeit, küzdve az egyedüllét, a magáramaradottság, a reménytelenség ellen. A monodráma főszerepét Linka. György játssza, az előadást Szikora János rendezte. Képünk az előadás főpróbáján készült. lllÉÉÉIll • • Ünnep és hétköznap J ó ünnepi műsort készíteni, olyat, ami illik és méltó az alkalomhoz, de ugyanakkor nem is merev, hanem könnyed és természetes — sokszor elmondtuk mór — nagyon nehéz. Annál örvendetesebb, ha sikerül. Az idei május 1-i esti kívánságműsor ilyen volt. Egy kitűnő ötleten alapult, azon az egyébként egyszerű ötleten (de hát minden igazán jó ötlet nagyon egyszerű mihelyt kitalálták!), hogy a délelőtti felvonulás résztvevőinek kívánságaiból állítsanak össze műsort. Ily módon színesebb, közvetlenebb lett a délelőtti riport is a fevonulásról, ámbár ennek igazán jó hagyományai vannak a televízióban, s ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a korábbi évek felvonulási riportjai rosszabbak lettek volna. Csupán azt, hogy a meg- szólaltatottak szavai igy még spontánabbnak és természetesebbnek tűntek, a rákérdezést követő tétovázás külön szint, játékosságot adott a nagy tarka seregszemlének. Belefért ebbe a jókedvű népi összképbe az ország vezetőinek kívánsága is, de belefértek a gyerekek, a színész, a kollega, belefért a férje helyett nyilatkozó molett asszonyka a „ki viseli otthon a kalapot" ősi kérdése kapcsán. A kívánságműsor talán az eddigieknél is jobb, színvonalasabb, szerkesztet- tebb lett, annak ellenére, hogy van fogalmunk arról, milyen óriási munkát jelentett. Jelesre vizsgázott a televízió legalább két tucat, a műsort készítő munkatársa, jelesre a televízió archívuma is. A fényképek alapján behívott és ripsz-ropsz meginterjúvolt alanyok még- inkább a jelenlét varázsát kölcsönözték a műsornak. Még akkor is, ha apró egyenetlenségek, zökkenők is akadtak. Hiszen sok jólfésült műsorban épp ezt hiányoljuk sokszor: az esetlegesség, a rögtönzés kockázatos, s épp ezért érdekes vállalását. T ávolról sem az ünneprontás szándékával — de hát azután „helyrebillent” a tévéműsor és visszalépett a hétköznapok sodrába — de meg kell említeni egy riportfilmet, amely a Forrástól a torkolatig kissé költői címet viselte, s amelyet a Vízügyi Filmstúdió készített a Magyar Televízió közreműködésével. Típuspéldája volt azoknak a riportfilmeknek, amelyek belekezdenek valamilyen fontos, érdekes témába és végül kielégítetlenül hagyják a nézőt. Éppen ezért említem, mert jellemző, „rossz példának” tartom. A film állítólag arra keresett választ, hogyan óvják a vizek tisztaságát. Keresni kereste a választ, de meg nem adta. Megtudtuk, hogy a vállalatok továbbra is szorgalmasan fizetik a bírságokat. Amivel — köztudottan — az égvilágon semmi sincs megoldva. Megtudtuk, hogy a Zalai Húsipari Vállalat nekiállt tisztítót építtetni, minekutána fölkutatta az országot, ki vállalná, ki ért hozzá — s ez ugye mégsem húsipari profil. A tisztitó elkészült, a törvények közben megváltoztak, „köny- nyen lehet — mondta egy szakember —, hogy a tisztító már nem ér semmit, mert nem felel meg az új előirásoknak”. Világosan kiderült, hogy az ügynek nincs igazi gazdája, s ezért furcsának éreztük, hogy a magasrangú vízügyi vezető summázatul a szemléletmegváltoztatásról beszélt... H. E. Fitin Sógorok, sógornők a környezetpusztítás emlékművei
