Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)

1979-05-20 / 136. szám

DN HÉTVÉGE 10.

RIPORT

1979. MÁjUS 20.

ISKOLÁK.

KÜLÖNBSÉGEK

Feltételezem, ha vannak hátrányos helyzetű tanulók, lenniük kell hátrányos helyzetű iskoláknak is. Például azok, ahová az átlagosnál több hátrányos helyzetű, vagy éppen veszélyeztetett gyerek jár, ahol a pedagógus szülői segítségre ritkábban számíthat, annál inkább arra, hogy a munkájában hátráltatják.

Pécsett nem alakultak ki a lakosságot foglalkozás szerint

tömörítő kolóniák, de nehéz volna nem felismerni, hogy minden városrésznek megvan a sajátos arculata, amely az utcákat, a környezetet épp úgy jellemzi, mint az ott élő embereket. Meghatározza-e ez a környezet az iskolai oktatás lehetőségeit is. Vagy netán csak befolyásolja? Erre az ösz- szetett, s egyáltalán nem könnyű kérdésre kerestem a választ, amikor három pécsi általános iskolába látogattam el.

•Péter Józselnével, a Felsővám- ház utcai iskola ifjúságvédelmi felelősével éppen egy kilencéves kislányt keresünk. Nem is titkolja, mennyire örül annak, hogy elkísérem o családlátogatásra, hiszen a környéken sok olyan ház van, ahová csak a szülői munkaközösség néhány férfitagja, vagy rendőr kíséretében mer belépni. A kislány október óta nem volt iskolában. Állítólag az anyja nem engedte el, mert azt akarta, hogy vigyázzon a kistestvérére. Többszöri bírságolás után egy hétig járt, de néhány nap óta megint a színét sem látták.

Az anya — meghatározhatatlan korú asszony — (kint ácsorog a járdán, a karjában egyéves forma kisgyerek. A lányka is ott ugrabugrál valahol, de a tanárnő láttán elszalad. Az asszony kelletlenül invitálja be a házba a hívatlan látogatókat. Sötét, zárt udvaron megyünk keresztül, legalább három család közös birodalma ez. A lakás bejáratával szemben légópince nyílik. A mo- sókonyhóból átalakított szobában most csak hárman laknak, ugyanis az élettárs éppen börtönbüntetését tölti. „Leültették, mert megvédte a sógorát." Azóta már pénzt Is láttak a rabkeresményből. és most az asszony is dolgozik. Házbontásnál segédmunkás. Hogy a kislány miért nem jár iskolába? ö nem tudja, hiszen minden nap elküldte ... A történet zavaros. Én még hajlandó lennék elhinni, de Péter Józsefné csak a fejét ingatja. Neki már van tapasztalata az ilyen mesékben.- Az iskola tanulóinak több, mint nyolcvan százaléka fizikai dolgozók gyereke — mondja Spolár János igazgató. — Nemrég végeztünk egy felmérést, a két első kivételével valamennyi osztályban. A 450 tanulóból 61 hátrányos helyzetű, 5 pedig kifejezetten veszélyeztetett. 19 állami gondozottunk és 20 cigány- tanulónk van. Megjegyzem, hátrányos helyzetűeknek csak azokat tekintjük, akiknek a családjában ténylegesen valami probléma van: iszákos szülők, erkölcstelen életmód stb. Nem soroltuk ide a csonka családokat, hiszen önmagában ez még nem biztos, hogy hátrányt jelent. Akad olyan kitűnő tanulónk is, akit egyedül az édesanyja nevel. Természetesen a fizikai származást sem tekintjük önmagában hátrányos helyzetet előidéző tényezőnek. A szülők többsége becsületes, tisztességes munkásember. Sajnos, a körzetben nem csak ilyenek élnek. Itt valamikor túlnyomó többségben Zsolnay gyári dolgozók laktok, de a jövedelmi viszonyok javulásával sokan elmentek, és a helyükre, a komfort nélküli olcsó lakásokba igen vegyes összetételű lakosság költözött. Nem tudok rájuk finomabb szót: lumpenek, ők azok, akik megöléssel fenyegetik a gyereket, ha az otthoni állapotok miatt panaszkodik az iskolában, és akik úgy riogatják

Szász János felvétele

az orvosnőt, hogy „kést vágok a hátába, ha be meri tenni a lábát a házamba!" Most van a gyámügyön egy eset: az apa homoszexuális. Valamikor azzal vigasztaltuk magunkat, hogy az elsősökkel még nincs baj, azokkal szemben még gondosak a szülők. Ma már ez sem így van. Évről évre romlik a tanulók magatartása, és egyre több gondot kell a fegyelmezésre fordítanunk. Némelyik gyerek előtt csak az igazgatónak van tekintélye, a tanárnőkre ügyet sem vetnek. Tehát az a 10—20 százaléknyi lumpen család sakkal több fejfájást okoz nekünk, mint az összes többi.

— Napközi otthon?

— Sajnosf nem tudunk mindenkit fölvenni; évente 40—50 igénylőt el kell utasítanunk. Ezen a súlyos gondon úgy próbáltunk enyhíteni, hogy tanulószobát szerveztünk. Ha enni nem is tud a gyerek az iskolában, legalább a tanulási lehetőséget biztosítjuk neki.

Találomra kiválasztok egy napközis csoportot. Lapozgatom a kereseti igazolásokat. A 35 gyerek közül értelmiségi származású nincs, alkalmazott is mindössze 6, a többi „F”-es. Az egy családtagra jutó havi kereset átlaga 1719, illetve 1647 forint. Ebben a csoportban 13 egygye- rekes, 18 kétgyerekes, 3 három- gyerekes és 1 négygyerekes család van. Nyolc tanulónak elváltak a szülei.

— Itt, ha valamilyen eredményt el akar érni, másfélszeres energiájába kerül a tanárnak — folytatja Spolár János.

Még javában beszélgetünk, amikor bejön egy férfi, és kéri az igazgatót, engedélyeztesse, hogy a fiát a Köztársaság téri iskolába írathassa be. Indokai reálisak, Spolár János mégis sajnálkozva tárja szét a karját:

— Nem tehetem, ugyanis ha minden ilyen kérelemnek eleget teszek, ősszel nem tudok két párhuzamos első osztályt indítani. A környéken most nagyon sok épületet lebontottak, a lakókelköltöztek — kevés gyerek iratkozik be. De ez az állapot csak addig tart, ameddig az új lakásokat el nem kezdik építeni. Küldjem el addig a nevelőket? Hová? És kapok-e helyettük másokat. Ahhoz, hogy önálló osztályt indíthassunk, legkevesebb 21 tanuló kell. Év közben, a szanálások miatt biztosan mennek még el. Akkor szüntessünk meg egy osztályt?

A létszám. Ugyanez a probléma Kertvárosban is, csak éppen az ellenkező előjellel. Itt meg sok a gyerek. Olyannyira, hogy a régen várt nevelési központ ősszel beinduló első iskolája is csak ideig-óróig javít a helyzeten. Az idén például hatszáz elsős iratkozott be a három kertvárosi iskolába, amelyek most vannak abban a gondban, amiben az uránvárosiak voltak a hatvanas évek elején.

— Én ott kezdtem a pályámat 1959-ben - mondja Zákány/ Sándorné, a Berek utcai iskola igazgató-helyettese. — Most itt mindent megismétlődni látok. Egyik napról a másikra rengeteg ember került össze ezen a lakótelepen. A különbség csupán annyi, hogy nem az ország, hanem csupán a város minden részéből. Ötezer gyerek lakik a Kertvárosban, ebből 1200 hozzánk jár. 1973-ban indultunk hat tanteremmel. Egy évvel később már tizenhat tantermünk és két előadótermünk volt. 1976-ban falat bontottunk, s így gazdagodott az iskola egy szükségteremmel. Aztán három lakást is megkaptunk napközis célokra. Minden talpalatnyi helyen tanítunk. Szerencsére tavaly belépett az Anikó utcai iskola, de nem sokáig tudott tehermentesíteni minket. Az idén ismét ezernégy- százan vagyunk, de szerencsére nem három, csak két váltásban kell tanítani. Képzelheti, hogy be van osztva az órarend minden perce ...

Sebtiben kiszámítjuk a létszámátlagot. Harmincnyolcra jön ki, de van 42 fős osztály is. Itt az a legelső feladat, hogy le tudjuk ültetni a gyerekeket, ugyanis az új iskolai osztályokat csak 35 tanulóra méretezték.

— Milyen a lakosság összetétele?

— Nagyon vegyes. Segédmunkástól az igazgatóig minden foglalkozásút megtalál. A Kertvárosban élők többsége fiatal, most akarja az egzisztenciáját megalapozni. Az anya nem maradhat sokáig gyesen, mert mindkét keresetre szükség van. Viszont a bölcsőde, az óvoda kevés, ezért sokszor három helyre is viszik a gyerekeket. A reggeli órákat eltöltik ezzel, a délutánt meg a kicsik összegyűjtésével. Még nagyobb a gond, ha a szülők eltérő műszakban dolgoznak. így még kevesebb idejük marod a családra. A napközi jogos igény, de sajnos, csak az alsó tagozatosokat tudjuk fogadni, több helyünk nincs. így is 46 az átlagos csoportlétszám, s ezért kénytelenek vagyunk a foglalkozások egy részét a folyosón tartani.

Mit árulnak el a napközisek papírjai a Berek utcai iskolában? Egy 42 fős csoportból 12 gyerek apja értelmiségi, vagy vezető állású, 25-nek fizikai dolgozó, 5-nek pedig alkalmazott, vagy egyéb. Az egy főre jutó kereset átlaga e három kategóriában 1730, 1609, illetve 1694 forint. A vizsgált csoportban 5 csonka, 5 egygyerekes, 24 kétgyerekes, 8 háromgyerekes és 1 négygyerekes család van. Jellemzésül még néhány adat: az iskolába 9 állami gondozott, 20 cigánytanuló jár, és 13 nehezen nevelhető gyereket tartanak nyilván.

— Ilyen körülmények közölt hogyan vélekedik az igazgató- helyettes az iskolában folyó pedagógiai munkáról?

— A tantestület agilis, fiatal emberekből áll. Ez tulajdonképpen jó, de van hátránya is: sok kismama megy el szülési szabadságra, és néha komoly gondot okoz a helyettesítésük. Mégis, ha mindent összevetek, nincs okom a panaszkodásra. Az iskolában huszonkét szakkör működik, elsődleges feladatuk a tehetséggondozás. Rajzszakkörünk nemrégiben UNESCO-d/jat kapott. A szülőkkel általában jó a kapcsolatunk, ami nem azt jelenti, hogy nem fordul elő olyan eset, hogy kiszól egy asszony az ablakon: „vigyék el a játszóterünkről az iskolásokat, itt ne ri- csajozzanak!" Ha nem volna olyan zsúfoltság, lenne mindenre helyünk, nem kellene a játszótérre vinnünk a diákjainkat. Sajnos, egy jó ideig hozzánk mindig csak jönni fognak a gyerekek. Elmenni csak azok mennek el, akiket a szüleik belvárosi iskolába járatnak.

Ez elsősorban az értelmiségi családokban divatos. Elterjedt vélemények szerint ugyanis, a belvárosi iskolákban, és köztük is a Jókaiban folyik Pécsett a legszínvonalasabb oktatás. Ez amolyan „elit” iskolának számít. Néhány szülő akkor is ide próbálja beíratni a gyerekét, ho egészen más iskolai körzetben lakik. A JókaF tagozatos iskola, a párhuzamos osztályok közül az egyikben angolt, a másikban testnevelést oktatnak intenzíven, s csak a harmadik általános tantervű. Éppen ezért egészen tavalyig mind a három kerületből fogadtak tanulókat, de újabb iskolák nyitottak kaput, így most már elvileg csak a saját körzetből járnak ide gyerekek. Gyakorlatilag azonban — ha nem is nagy számban — az egész városból. Akadnak, akiknek a me- szesi testnevelési tagozat esik távol az otthonuktól, de akadnak bizony olyanok is, akik a szülői presztízs féltése miatt nem kerülhetnek a saját körzetük iskolájába.

— Munkások ritkán jönnek hozzám azzal a kéréssel, hogy vegyem föl a gyereküket tagozatos osztályba — mondja Gábriel József igazgató. - Ezzel szemben az értelmiségiek, és különösen a vezető állásúak még a gyengébb képességű csemetéjüket is benyomnák, ha mód van rá.

— Nem tiltja az ilyen „pend- lizést" valami jogszabály?

— Csak arra van törvény, hogy tizenhat éves koráig mindenkinek iskolába kell járnia, de hogy hová, azt nem írja elő semmi. Egyedül a beiratkozásnak kell a saját körzetben megtörténnie.

— Előfordulhat, hogy az át- iratkozások miatt a Jókai utca környékén lakó gyerekek kiszorulnak az iskolából? Hiszen itt is magas a létszám , ..

— Nem, erről szó sincs. Aki a mi körzetünkben lakik, természetes, hogy fölvesszük. Egyébként ne higgye, hogy ez az át- iratkozós olyan nagymérvű. Igaz, azt sem lehet letagadni, hogy van.

Nehéz munka volna kikeresni, hányán tartoznak a privilegizált gyerekek közé. Mindenesetre tanulságos képet mutat a statisztika: az iskolába járó fizikai származású tanulók aránya itt csupán 46 százalék, értelmiségi és vezető állású a családfők 34 százaléka, míg alkalmazott és egyéb 20 százalék. Amikor a többi iskolához hasonlóan itt is végignéztem egy napközis csoport kereseti igazolásait, a szülők között egyetlen segédmunkást sem találtam. A fizikai dolgozók is mind kvalifikált munkások, technikusok. Az egy családtogra eső havi átlagkereset az eddigi csoportosítás szerint 2135, 1792, illetve 1859 forint, tehát magasabb, mint akár a Felsővámház, akár a Berek utcai iskolában. Hátrányos helyzetű tanuló alig van, veszélyeztetett nincs. Mindössze öt cigánygyerek jár az iskolába, magatartásukkal, tanulmányi fegyelmükkel eddig semmilyen probléma nem volt.

— Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a szülők iskolázottsága, jóléti foka meghatározza az iskolába kerülő ,,gyerekanyag minőségét", a Jókai utcai iskola a többinél előnyösebb helyzetben van. Egyetért velem, Gábriel elvtárs?

— Részben igen, részben nem. Tény, hogy nagyon sokat számít a szülő igényessége, segítőkészsége, de ez nem minden. És semmiképpen sem anyagi kérdés!... Sok múlik a tantestületen is, mennyire tudja megszervezni ezt az együttműködést, mennyire tudja kihasználni az előnyt. Igaz, hogy az értelmiségiek otthon többet tudnak, adni a gyereknek, de azt tapasztaltuk, hogy a munkás szülők az iskola gondjait jobban a szívükön viselik. Ennek még az sem mond ellent, hogy egy-két vezető állású esetleg többet tud segíteni nekünk a beosztásánál fogva.- Ez tehát a Jókai sikerének titka?

— Kétségtelenül nagy vonzerőt jelent az is, hogy minden napközis igényt ki tudunk elégíteni. Továbbá sokat számít, hogy a tantestület stabil, innen senki sem akar elmenni. Tapasztalt, érett pedagógusaink vannak. És még valami: ha nagy létszám mellett is, de csak egy váltásban tanítunk.

— Van-e különbség Pécsett iskola és iskola között? — kérdezem Walz Jánosáétól, a városi tanács iskolai csoportjának általános tanulmányi felügyelőjétől.

— Elvben nincs gyakorlatilag van, de nem szeretném, ha ezt túlhangsúlyoznánk. A közvéleményben amúgyis kialakult egy torz kép, kár volna ezt megerősíteni. Az nem vitás, hogy minden iskola más-más körülmények között működik, s ez bizonyos mértékben meghatározza az oktatás színvonalát, behatárolja lehetőségeiket. De alapvetően mindenütt egyformán tanítanak. Más kérdés, hogy mennyi plusz energiával, és mennyi sikerrel.

Kibújik belőlem a dokument- szemlélet kisördöge, és elkérem Walz Jánosnétól a három iskola idei továbbtanulási lapjait. A Felsővámház utcai iskola 39 végzőse közül 10 gyerek jelentkezett gimnáziumba, 6 szakközépiskolába, és 23 szakmunkás- képzőbe. A Berek utcában 68 diák végez. Mindössze 8 jelentkezett gimnáziumba, 27 szakközépiskolába és 33 szakmunkás- képzőbe. Ezzel szemben a Jókai utcai 87 véqzőse közül 53 a majdani továbbtanulási szándékot is jelző qimnáziumba, 24 szakközépiskolába jelentkezett, és csak 10 választotta a szakmunkásképzőt.

Szülői igényesség, igénytelenség? Biztosan az is. De csak az?

Bármilyen nemes törekvésünk a társadalmi mobilitás megvalósulása, a tények mc még másról tanúskodnak. Azokban az iskolákban, ahol a fizikai dolgozók gyermekei vannak többségben, ahol sok a hátrányos he'vzetű és veszélyeztetett tanuló, gyakorlatilag csak a szülők iskolázottsági szintjének „újratermelése” folyik. Persze, ugyanez történik a jobb helyzetben lévő iskolákban is, csak ott a maqasabb kéozettséaű és állású szülők szintjéhez iqazod- va. Érezhető uqyan pozitív irányú mozgás, de ez még messze van a mobilitás kívánatos sebességétől.

Miért? Nehéz erre válaszolni. Mindenesetre valamit érdemes megieqyezni: azt gondolhatnánk, hogy azok a nevelők, akik sokszor sziszifuszi munkával csiholnak ki eredményeket a gyerekszobának még csak fo- qalmát sem ismerő nebulókból, jobb anyaqi elismerésben részesülnek, mint azok, akik kényelmesebb körülmények közé csöppentek. Nem így van, sőt a helyzet fordított. A peremkerületek pedagógusai általában fiatalabbak, nagyobb körükben a mozgás ezért kisebb a bértömeg és ezáltal a prémium is. Több száz forintos differencia van a belvárosi iskolák stabil tantestületeiben dolgozó, pólyájuk csúcsán lévő tanárok, és a „perifériákon” tanító kollégáik fizetése között.

Való igaz, hogy az iskolák fölszereltsége ma már közel azonos, de nem mindegy, honnan startoltak, mekkora befektetéssel tudták a hiányokat pótolni, ami esetleg máshonnan vonta el a pénzt. Természetes, hogy ha az igazgató jól menedzseli az iskolát és tehetséges a tantestület, sokat behozhatnak a hátrányból. Mert azért mégis csak vannak hátrányosabb helyzetű iskolák. És ha ezt túlhangsúlyozni nem is szabad, elhallgatni sem tanácsos. Havasi János