Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)

1979-05-19 / 135. szám

1979. május 19., szombat

Dunántúli napló

3

Lehet-e osztályozni a világnézetet? ■ ■

Összefüggést teremteni

a tanultakban

Barátom mondja: Valahogy úgy jött össze a kollégiumi szobánk, hogy nyolcunk közül egyedül én voltam ateista. Az egyik egy prédikátor fia volt, a másiknak vallásos családja volt a példaképe, négyen egyházi gimnáziumba jártak, a hetedik, később kiderült, ellenzékiségből járt templomba. Én élveztem a gimnázium utáni nagy szabadságot, az első félév első vizsgáján politikai gazdaságtanból meg is húztak. Azok meg hajtás gyerekek voltak, egymást lovalták bele, ki, melyikük tud tovább ülni a könyv mellett, fújták a marxizmust, könyv nélkül, mint a litániát. Negyedévre kialakult a vizsgarutinom, filozófiából elmondtam a véleményem, komolyan, kiegészítve, amire emlékeztem oz előadásból. Négyest kaptam. Egyikőjük a vallást kapta tételnek, el is mondta, hogy hamis tudat, meghogy ópium, akkurátuson, ahogy a könyvben van. A négyesemnek jobban örültem, mint ő a jelesének. Gondolom meg is gyónta még aznap este.

*

— Lehet-e osztályozni a világnézetet? — kérdezem Sz/'e- bert Györgyöt, a siklósi Táncsics Mihály Gimnázium tanárát, aki a világnézetünk alapjai tantárgyat oktatja a negyedéveseknek.

— Sajnos kell osztályoznunk. De nem a gyerekek világnézetét minősítjük, hanem azt, hogy milyen fokon sajátították el a tananyagot. Kialakult világnézetről még egyébként sincs szó, fiatalok még ahhoz.

*

Tegyünk egy próbát. A IV. a. osztály április végi órájának utolsó perceit elkérem a tanártól. „Hányán olvastátok a Bibliát?" Az osztály fele teszi fel kezét. „S hányán a Kommunista Kiáltványt?” Egymásra nevetgélnek a diákok, s még oz a kislány sem jelentkezik, aki szépen elmondta már, érzelmileg hogyan közeledett a kommunista eszmékhez.

— Azt hiszem, mert olyan volt otthon a hangulat. Ha bármiről is beszélgettünk apuval, benne volt a világnézete is. Ö párttag. Úgy tudott beszélni a munkájáról is, a várról is, vagy arról, hogy lány vagyok, hogy ehhez igazodtam. Későn találkoztam a vallással. Amikor a Bibliát a kezembe vettem, már elfogult voltam a marxizmussal szemben, s azon nem tudott változtatni egyik evangélista sem.

*

— Nem csodálkozom ezen az arányon — mondja egy idősebb tanárnő. — Tudja, én apácákhoz jártam gimnáziumba. Igaz, nem A tőkét olvastuk a katekizmus helyett, csak a Dekameront. Mert azt tiltották. Meg talán, mert a művészettörténeti órákon mindig letakarták a máterek bizonyos szobrok, képek megfelelő helyeit.

*

Az óra úgy kezdődött a IV. a.-ban, hogy „Mészáros úr" öszefoglalta az elmúlt napok politikai eseményeit: kínai— vietnami tárgyalások, kurd— török harcok, iráni kivégzések, SALT-tárgyalások. „Volt már jobb is” — értékeli a tanár, s rátért az óra témájára: a fejlődő országok problémájára. „Próbáljátok kommentálni egy dél-amerikai közgazdász eme kijelentését: A fejlődő országok függő viszonya addig marad fenn, ameddig gazdasági szerkezetük újratermelődik.”

„Volt gyarmatok... nyersanyagszállítók . . . monopóliumok ... egyoldalú gazdaság- szerkezet ..." — a rövid válaszokból összeáll a kép, Szie- bert Györgynek már csak ösz- sze kell foglalnia az elhangzottakat.

*

— Kételkedik-e közületek valaki abban, ami ezen az órán elhangzott? — provokálom az osztályt. Nem hagyják magukat. „Milyen mondás volt Marx íróasztala fölött kirakva?"

— Olyasmi, hogy mindenben kételkedni kell — mondja a már idézett leány.

— Mit jelent az, hogy mindenben kételkedni kell?

— Azt, hogy semmit sem kell elhinni .. .

—— Ez hülyeség, valamiben csak kell hinni . . .

— Azt, hogy semmi sem igaz . . .

— Úgy gondolom, azt jelenti, -hogy semmit sem szabad elfogadni, csak akkor, hogyha magam is meggyőződtem annak igazságáról. Ha csak elhiszem, amit hallok a világról, akkor előbb-utóbb csalódom abban. Ha tudok valamit, abban nem csalódhatom. Ezt jelentheti, hogy mindenben kételkedni kell. Előbb kételkedni, s ha igaz, elfogadni . . .

— Ki érzi úgy, hogy a munkájához, amire készül, szüksége van a materialista világnézetre?

— Nekem, tanárnő szeretnék lenni.

— Én közgazdász, azért.

— Geológus akarok lenni. Hogy hogyan alakult ki a Föld?

— erről nem lehet egy tudományosan egyre bizonyitottabb, meg egy hitt véleményem. Biztos, hogy szükség lesz a munkám során a materialista világnézetre.

— Nem magától adódó, hogy marxista vagy vallásos legyen valaki. Gondolom attól függ, hogy hogyan nevelik és attól, milyen élmények érik. Nem vagyok marxista, mert még nem tudom mi az. Eddig csak jobbára polgári filozófusoktól olvastam. Inkább íróktól, Camus-től, Sartretől. Azt hiszem, még nincs kialakult világnézetem, bár semmilyen istenben nem hiszek.

— A világnézeti óráról mi a véleményed?

— Úgy látom, olyan összegzőféle. Akkor jó, amikor vitatkozhatunk. Egymással is, a tanárral is. Igaz, erre kevés az idő.

*

— Igen, ez lenne a legjobb

— mondja a tanár is, Sziebert György. — Ez tipikusan vitatantárgy. A legtöbb eredményt úgy lehetne elérni. Az idő mellett az is gátló ebben, hogy osztályozunk, van, akiket ez visszatart véleményük elmondásában. Ez különben egy aktív osztály, volt olyan is már, akik csak ültek és hallgattak.

Valóban összegező órák a negyedévesek világnézetünk alapjai című tantárgyának foglalkozásai. Összefogása annak, amit tizenhárom év alatt tanultak már a gyerekek számtanból, matematikából, történelemből, fizikából, magyarból és környezetismeretből és szaktan- tárgyból. Bár az összefogásnak nem ekkor kell kezdődnie, hiszen a világ csak az iskolában oszlik tantárgyakra. Az irodalom elválaszthatatlan a történelemtől, a történelem a világnézettől, a világnézet a fizikától, a fizika az anyagtól, az anyag az agytól, amely a legszebb szonettet megírja. Jó

fizikatanárom talált példát, mondott összefüggést a történések között, hogy a rezgő tömegek kutatása hogy hatott a zenére, hogy az acélgyártás miképp volt kapcsolatban a múlt századi forradalmakkal, hogy Bruno irodalmat írt fizikai tételeiből.

Lehet-e osztályozni a világnézetet? Ha az nem is szükséges, a tudást, amely alapja bármely világnézetnek, lehet. Ezeken az órákon, a tananyag tudásán kívül a diákok szintetizáló, integráló képességét is osztályozzák. Azt, amelynek kialakítása az iskola feladata.

Bodó László

Családban, folyosón, lakótelepen

Zeftei jegyzetek

Beethoven-est,

félmegoldásokkal

Beethoven ,Hegedűversenye -a koncertirodalom egyik legismertebb, egyben legnehezebb darabja. Nehézségei éppen közismertsége, gyakori műsorra tűzésének előadói tradícióiban vonnak. A produkció elfogódott indulásán éreztük a hangverseny elejéről lemaradt kezdő darab hiányát. „Az első szám az ördögé" — tartja a közhit. Ezért praktikus egy olyan művel indítani, ami levezeti a kezdeti izgalmakat, amolyan akusztikus helyfoglalás a hangversenyteremben. Ennek hiányában a több szempontból is problematikus első tétel került ebek harmincadjára.

Beethoven Allegro ma non troppo-ja egyenes folytatása azoknak a mozarti allegrok- nak, amelyeknek a tempóját azért nehéz megtalálni, mert a különböző témák ritmikus- melodikus anyagától függően azonos tempó mellett is különböző megformálást igényelnek. Ezt a tempót, ezt az arany középutat nem találta meg Udo Niessen, az est NDK-beli karmestere. A versenymű egész zenekari bevezetése emiatt halványabbra sikerült, s a tétel folytatásában Gyermán István sem tudta a langyos muzsikálást megváltoztatni. A lassú kezdő tempó a kidolgozás közepére adagióvá vált, s ettől az első tétel olyan túlméretezetten hosszúra nyúlt, ami már nemcsak a hallgatóság, de az előadók figyelmét is próbára tette. A versenymű második és harmadik tétele már az oldottabb muzsikálás jegyében zajlott, amikor is kezdett megszűnni

az a belső szorongás, ami a mű indításában kialakult.

A szünet után a VII. szimfóniával ismét egy közismert Beethoven-mű került előadásra. A mű indítása grandiózi- tásában kimagaslik az összes többi közül. Azonban ebben az előadásban nem éreztük az átütő erőt. Az est sikerültebb tétele a szimfónia scherzója volt. Ebben végre azt a felszabadult muzsikálást hallottuk, amikor a hallgató elfelejti, hogy a hegedű sajátos színű hangszer és itt szólamonként nyolcán húzzák; hogy az oboát nehéz megszólaltam; hogy a kürt giksze- rezni, a karmesteri dobogó recsegni tud... A negyedik tételben azonban megtudhattuk, hogy a hegedűn oly nehéz együtt játszani, hogy az nyolc fő számára már-már lehetetlen, ezáltal csak emlékezetünkben ismertük fel a témát. A tétel indításából egyébként kiderült, hogy a karmester és a zenekar elképzelése különböző. Udo Niessen csupán az első négy ütemben tudott úrrá lenni az együttes lendületén, a folytatásban megadta magát a zenekar által diktált éllenállha- tatlan tempónak.

Volt az első tételnek egy tisztán artikulált kiemelkedően szép pillanata — a kidolgozás kezdete. Megvalósítása történetesen a finálé miatt elmarasztalt vonósok nevéhez fűződik. Ez a néhány ütem Orról győzött meg bennünket, hogy még lenne erő az együttesben a megújulásra.

Jobbágy Valér

A Goldberg-variációk Schiff Andrással

Az életrajzírók feljegyezték, hogy Johann Sebastian Bach ötször vagy hotszor járt Drezdában, ahol igen élénk zenei élet volt már akkor is. Persze az akkori Németországban hol nem volt élénk élet? A tartományok nemesei egymással versenyeztek, hogy a leghíresebb zeneszerzőket, énekeseket, hangszereseket szerződtessék, így volt ez Drezdában is, ahol egy Keyserling nevű gróf igen tisztelte Bachot, és ő 1741-ben neki nyújtotta át az akkor még nem Goldberg-variációknak, hanem Ária harminc változattal c. hatalmas opuszát. A grófnak nagyon tetszett Bach muzsikája, és egy Goldberg nevű csembalistával, aki egyébként Bach-tanítvány volt, kínzó álmatlansága miatt állandóan játszatta. Goldberg fizetsége egy aranykupában 100 Lajos-arany volt. Eddig a történet.

Schiff András, aki úgy egy- szuszra elzongorázta nekünk a több mint egyórás művet, nemcsak arról győzött meg minket, hogy kitűnő memóriája van. Olyan Bach-játékot hallottunk, amely csodálatosan egyesíti magábaji a technikai fölényt, a magával ragadó érzelmek végletes eljátszását, nem szigorú, és mégis az. Szigorú ott, ahol komoly technikai nehézségeket kellett megoldania, hiszen Bach két ma- nuálos csembalóra írta művét. Schiff nagyszerű érdeme, hogy szinte természetesnek fogtuk fel ördöngős kézváltásait. Szigorú a hangszín megválasztásában, olyan kopogós,

és világos hangképzése, amolyan közelítés a csembalóhoz. De nem szigorú ott, ahol a zenében benne van a több lehetőség, és eme lehetőségek megvalósítására csak a zongora képes. Hatásos volt és mégsem hivalkodó játéka. Szerencsés ötletként hallgattuk a hatalmas mű végén újra az Áriát, amely egyébként az eredeti kéziratban nem szerepel. Ekkor döbbenünk ró ugyanis, hogy a harminc variáció alatt micsoda utat járhattunk be.

A Bach-bérlet idei záró- hangversenyén csak irigykedve gondolhattunk Kayserling grófra, akinek megadatott az, hogy újra és újra játszassa Bach variációit Goldberggel.

Szkladányi Péter

Bábozzunk

otthon!

A környező országokban már divat a családi bábozás. Lakótelepek, folyosók, családok alakítanak bábcsoportot. Ketten, hárman, tízen. Nincs meghatározott próbanapjuk, amikor ösz- szeverődik a társaság nekilátnak játszani. Nálunk kevésbé elterjedt ez a bábozási kedv. A játékboltokban kapható bábuk drágák is, nem kielégítő a választék és egy-egy darabbal nem is megy sokra a gyerek. Ahhoz, hogy maguk lássanak a bábugyártáshoz, sokszor hiányzik az ösztönzés, a szülői segítség.

A Magyar Televízió most meghirdetett Játsszunk bábszínházát! újabb adássorozata lehetőséget nyújt az iskolán, szakkörön kívüli csoportok bemutatkozására is. A megyei úttörőelnökség kulturális bizottságának a nemrég Pécsett lezajlott szemléjén a területi versenyre első helyen a két Erdélyi kislány került tovább. Őket a szülők készítették föl, velük beszélték meg az előadott já tékot. A Bóbita bábegyüttesben, ahogyan vezetőjük, Kós Lajos nyilatkozott, nagyon várják a családok, a folyosók otthoni bábozásait. Segítenek, megtanítják nekik a bábkészítés fogásait, tanácsokat adnak.

Ez a rögtönzött bábozás a szakmát is kitágítaná és jó hatással lenne a gyerekekre. Előtérbe kerülne az öntevékenység, az önkifejezés, a kollektív, alkotó játék. A gyerekek mindennapi örömeiket, bánatukat eleveníthetik meg a bábjátékaikban és kezük, fantáziájuk is igyesedik a bábfigurák összeeszkóbálásakor, a történetek feldolgozásakor. Nem véletlen, hogy az új tanterv az általános iskolák első, második osztályában kifejezetten ajánlja a pedagógusoknak, hogy minél több órába építsék be a bábozást. Az Országos Pedagógiai Intézet rövid, rögtönző tanfolyamokat, bemutatókat is szervez majd a tanároknak a bábjátékról. Egy rádióadásban a tiszakécskei tanyasi diákotthon igazgatója nyilatkozott. A félénk, a falusi, városi gyerekekhez képest hátrányos helyzetű tanulók az iskolában sem találták meg helyüket. A játékos bábozás hatására azonban feloldódtak, többet tanultak, megszólaltak. A családi bábozás „akciójától" is hasonló eredményeket várnak a szakemberek.

b. a.

J w JTzj *2 A «Jj > ra aX 5

jftftXggHgQftgr :'-J ? > c » > 9x SS s

Are,

közelről

Valóban igaz, hogy az utóbbi időben elszaporodtak a monodrámák a magyar színpadokon. Talán afféle jutalomjátéknak szánják őket, lehetőségnek egy-egy kiugró színész kiugró alakítására. Az is igaz, hogy ezek a monodrámák nem mindig sikerülnek. Végül az is igaz, hogy a monodráma egészen más megvilágításba kerül a képernyőn.

Darvas Iván monodráma-ala- kítása Gogol Egy örült naplójában már eleve megelőzte a színpadi divatot. Szinte hihetet len, hogy tizenkét éve játssza ezt a szerepet a Pesti Színházban. Ahogy számolgatom, annak is lehet vagy nyolc-kilenc éve, hogy én magam láttam ezt az előadást. Fanyalgó kritika ide vagy oda — ahogy Darvas említi a műsorújságban —, az előadás nagy élmény volt. Valóban az a fajta élmény, amikor az ember azt gondolja, hogy a mű és a színpad, a megírt hős és az őt játszó színész egy és ugyanaz, jószerivel el sem választhatók, meg sem különböztethetők egymástól. Másképpen fogalmazva: Pop- riscsint már nemigen tudnánk elképzelni másként, mint magas, hajlott, meqtört elegan- ciájú, boglyas szőke hajú figurának, akinek fokozódó tébolya mögül Darvas Iván okos szeme villan elő.

Az Egy őrült naplója végül is szupersiker lett, színháztörténet, hazai csoda. Mégis, ha a tizenkét év előadásait beszoroznánk a nézőszámmal, bizonyára nem kapnánk közelítően sem olyan tömeget, mint amit a televízió egyetlen estéje közönségben jelentett. Márcsak ez is indokolta — s indokolja minden hasonló esetben — a színpadi siker tévére ültetését.

De esetünkben méq egy kö- fülmény van, ami fontos. S ami nemcsak indokolja a televíziós változatot, de szinte kiált utána. Ez pedig az, hogy nekünk, a nézőknek a színpadi élmény egészen mást jelent, mint a televízió. A színpadon Popris- csin megnyomorított, háborgó lelke, dagályként terjedő őrülete és mindjobban beszűkülő világa egy néhányszor néhány méteres négyszögletes térben, előttünk, talán elég messzire előttünk zajlik, a szöveg, a mozdulatok, a háttér egységében. A színész arcát csak mesz- sziről, homályosan, nem pontosan látjuk. A televízióban az arc felnagyítva, kétszeres életnagyságban, közelről jelenik meg, minden ránc kirajzolódik, minden szemhunyorítás jelentő, sége megnő, még a szájszöglet egy-egy apró mozdulata is hihetetlen fontosságúvá válik. Egy monodráma esetében tehát jóformán arról van szó, hogy a színész csaknem az egész drámát az arcával játsz- sza el. így játssza, nyilván, c színpadon is, de ami ott elvész mindörökre, azt a képernyő megragadja, fölragyogtatja, kirakja az emberek elé, mint egy frissiben kibányászott kincsei.

A televízióra történt átdolgozás éppen ezért nemhogy ártott volna a műnek, inkább nélkülözhetetlennek mondhatnánk. Ahogy sok színházi közvetítés varázsa éppen a színpadnak képernyő méretűvé kicsinyítése következtében vész el, úgy ebben a fordított folyamatban, amikor a színészi arc nőtt képernyő méretűvé, új színekkel, új varázzsal gazdagodott egy jelentős színpadi siker.

H. E.