Dunántúli Napló, 1979. május (36. évfolyam, 118-147. szám)
1979-05-27 / 143. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1979. MÁJUS 27. Folyóiratról folyóiratra Vízbe vesző nyomokon Baranyai Júlia munkája A mű szerzőjének szőkébb hazája Baranya. Megyénkben, a baranyai Monyoródon született, Pécsett járt tanítóképzőbe, és annyira szereti megyéjének délkeleti csücskét, a Dráva-szöget, hogy még írói álnévül is a Baranyait választotta. Most jelent meg ugyanis második, bővített kiadásban Baranyai (Schneider) Júlia 360 lapnyi terjedelmű munkája a Horvátországi Magyarok Szövetsége és az újvidéki Fórum Könyvkiadó támogatásával arról a Dráva és a Duna által határolt tájról, amelyet baranyai háromszögnek, Dráva-szögnek szöktünk mondani. A szerző szenvedélyes szerelmese e tá jnak, s hosszú évtizedek munkájával mindent összehordott, amit e terület történelméről, néprajzáról, irodalmáról, nyelvéről tudni illik. Emberek, élettörténetek, szájhagyomány, állat- és növényvilág kél életre Baranyai Júlia könnyed stílusú tollán. Közben könyvével olyan fehér foltokat tölt ki, amelyek színesebbé, változatosabbá formálják e területről alkotott, tudott fogalmainkat. A dél-baranyai Vörösmarton letelepült tanárnő e vidék kisebb-nagyobb helységeit járva, felfigyelt minden apróságra, anekdotára, történeti vagy irodalmi cikkre, s mindezeket szépírói tollal egységbe szerkesztette. Munkája először a rómaiak több évszázados uralmával foglalkozik, majd a hunokról és a vörösmarti hun csatokról szól. Az avarok, kazárok, székelyek, szlávok baranyai történetének kibontása utána honfoglaló magyarság baranyai hódításairól szól. Nyelvi és etnográfiai érvekkel bizonyítja Baranyai Júlia, hogy az erdélyi székelyek és az ormánsági magyarok nyelvi, népszokósi tekintetben sokmindenben megeg yeznek. Bőséggel foglalkozik a szerző az e területen élt vagy elszármazott írókkal, költőkkel. Magáévá teszi a Janus Pan- noniusra vonatkozó legújabb kutatások eredményét, de szól a költő kortársairól, Laskai Osvátról és Vörösmarti Ipoly- ról is. Külön fejezetben emlékezik a hódoltság alatti, majd utáni idők történetére, irodalmára. Szívesen foglalkozik a laskaiakkal: a Lipsius-fordító, illetőleg Aesopust átültető Laskai Jánossal és Laskai Csókás Péterrel. Majd a Veresmartiak kerülnek sorra: Lázár, aki 21 évig volt o XVI. század végén Vörösmart prédikátora; Illés, István, majd Mihály, akinek Megtérésem históriája c. műve a saját koráiban nagy port vert fel. De Vörösmart másról is nevezetes. A XVI. században már gimnáziuma is volt, sőt később városi rangra is emelkedett. A várossá nyilvánítás pecsétes okiratát, a Vörösmarton talált hun csatákat, Kossuth Lajos fényképét a Béni Izsák Ferencnek szóló dedikációval, a török időkből egy perzselt hídpillért és a vidék múltjának sok-sok tárgyi emlékét őrzi a Vörösmarti Múzeum, amelynek legtöbb darabját Baranyai Júlia gyűjtötte ösz- sze, megvetve ezzel a múzeum alapját. A felhalmozódott, gyakran pincében raktározott anyag most új helyre, a vörösmarti régi iskola termeibe ikerül. Itt láthatók majd a fehérrel hímzett fekete Dráva- szögi „fiketők” (főkötők), a mocsárlakók világának e sajátos népművészeti termékei, amelyekhez gyöngyös, aranyozott tűkkel tűzték a „fátyolos tekerőzőt”, ezt a hátul a derékig érő, fehér tüHanyagból készült fátylat. Ezeken gyakran találhatók fehérrel hímzett tavirózsák, vízitök- és súlyomvírágok, közöttük megbúvó rákok, piócák, kígyók és halak, mint a Dráva-szögi em- iberek a táj élő világából sarjadt művészi álmai. Lassan ólomvilágba merül itt minden. A történeti múlttal együtt elfelejtődnek a Dráva- szög nagy írói is: Ács Gedeon, Kossuth hű társa az emigrációban (levelesládája és bibliája a múzeum egyik féltett kincse), Ács Zsigmond, a világirodalom klasszikusainak kitűnő műfordítója, Balogh István, a lőcsi születésű kiváló színész és színműíró. A sort folytathatnánk Brüsztle Józseffel, Schams Ferenccel, korunk nagy történetíróival, Farahó Jánossal, aki „Földet és kenyeret a magyar népnek!” című könyvében a kivándorlás és a kizsákmányolás ellen ágált. A múlt mohája nemcsak sírjukat, lassan emléküket is belepi. Szerencsénkre akadt olyan áldozatos író, aki idejét és szerény vagyonát nem kímélve kikutatta, és a vízbe vesző nyomokon megmentette számunkra e vidék európai hírnevű embereit, „hogy végleg bele ne vesszenek a feledés évszázados mocsaraiba”. Tóth István Huszonöt évvel ezelőtt egy nagyon szerény mosolyú és nagyon tehetséges fiatal zongorista érkezett Pécsre, akkor már több hazai és nemzetközi sikerrel a háta mögött: Bánky József. Talán akkor még nem gondolta, hogy ez a város végleges otthona lesz művészi fejlődésének és zenepedagógiai munkájának. De bizonyára megragadta Pécs mediterrán fogékonysága mindenre, ami jó muzsika, akár koncertdobogón csendül fel, akár a felettünk őrködő hegyoldal színeiben, az épületek ritmusában. Pályája érdekesen indult. Mérnökcsaládból származik, szüleitől semmilyen zenei vénát nem örökölt, mégis a zongorát élethivatásként választotta, nagyon tudatosan, még gyerekfejjel. Évfolyamelsőként végzett a Zeneakadémia művészképzőjén, s akkor már túl volt első nemzetközi sikerein, az 1953-as bukaresti VIT-en adott koncerteken. Pályája kezdetétől tanított és koncertezett, ma is a Zeneművészeti Főiskola pécsi intézetének a tanára. Az országos Filharmónia mindig szí. vesen foglalkoztatta — az utóbbi öt-hat évben már hivatalosan is az OF szólistájaként — itthon és Európa számos országában. Sikeres művészként emlegetik, mi is nem egyszer ritka élményként győződhettünk meg arról, hogy a külföldi és hazai újságokban megjelenő szép kritikák nagyon is helytállóak. Zongorajátékát a jól átgondolt muzsikálás, feltűnő expresszivitás, tehát rendkívül kifejező billentéstechnika és mindenkor a nagyon korrekt fölkészültség jellemzi. Bánky Józsefet nem kápráztatta el sem a kedvező indulás, sem az eltelt két és fél évtized szép eredmény-sorozata. Ma is ugyanaz a legendás szerénysé- gű és nagy felelősségtudattal koncertező művész, mint akit annak idején megismerhettek a pécsiek. Sokszor fölmerült bennem, honnan ez a biztonságérzet, amit egész lénye sugároz? Egyszer otthonában sokat beszélgettünk erről. S amit elmondott, abból igazolva láttam, miért tartják a legszívósabb és legtöbbet dolgozó művésznek ebben a városban. Bevallása szerint naponta átlago. san négy órát gyakorol, szombaton és vasárnap csakúgy, mint máskor. Lassan, nyugodtan, a legapróbb részletet is tökéletes pontossággal kidolgozva, s ha elkészült, akkor zárt ajtók mögött, magnetofonra játszva az előadási darabot. Vari, aki gyorsan tanul és gyorsan felejt. Bánky József egy húszperces-félórás darabot általában egy hónapig tanul meg. De a mű csak azt követően, újabb elmélyült munkával válik vérévé annyira, hogy pódiumra merjen állni vele. Meggyőződése, hogy a művészi erőnlétnek a biztonságos érzé. sét a fölkészültségnek csak ez a magas nívója képes megadni az előadó számára. A közönség élményt vár — mondta —, és ennek csak akkor juthat birtokába, ha az előadóművész biztonsággal és elhitető erővel muzsikál. Ennek pedig a fölkészülés a záloga. Ez zárja ki a memóriazavart, ez segíthet át az esetleges indiszpozíció nehéz pillanatain. Pályája során azokra a művekre emlékszik a legszívesebben, amiket ő mutathatott be először Pécsett. A Beethoven és Bartók közötti stílusterületeken érzi otthon magát a legjobban, de szívesen „kirándul" olykor a barokk muzsika tájaira is. Május 30-i koncertjén Scarlatti- szonátákat; Mozart C-dúr változatait, Beethoven Appassiona- táját, Chopin-impromtuket, majd Kodály és Liszt egy-egy művét hallhatjuk előadásában. Ez az alkalom egy kicsit jubileumi koncert is, amelyen Pécs közönsége őszinte szeretettel kíván újabb sikereket a további 25 évre. W. E. Televízió, film A televízió műsora szinte nap mint nap beszédtéma. Újságok, folyóiratok jegyzetei, kritikái foglalkoznak vele. Nem ritka az elmarasztaló vélemény, a kemény bírálat. Kicsit talán divat is lett a televíziót szidni, ami természetesen nem menti a műsorszerkesztők gyakori botlásait. Már csak azért sem, mert a televízió kulturális hatása, befolyása felmérhetetlenül nagy, így a felelőssége is óriási. Mindezek, tudatában rendezte a Kritika szerkesztősége azt a kerekasztal-beszélgetést, melyen a műsorpolitika időszerű, mondhatnánk halaszthatatlanul fontos kérdéseiről esik szó. A beszélgetésen kulturális vezetők, szerkesztők, műsorvezetők és kritikusok vettek részt. Az elhangzott véleményeket a folyóirat májusi száma ismerteti. A számos problémát érintő véleménycsere kérdései közül — melyeket Jovánovics Miklós, a Kritika tv-jegyzet írója foga1- mazott meg — idézzünk néhányat: „Milyen kockázatot vállal a televízió, hogy igényeket támasszon? Együtt halad-e az általános változással, lema- rad-e mögötte vagy megelőzi azt? Lehet-e, s ha igen, milyen módon társadalmunk minden rétegéhez szóló színvonalas Az ember és halála Kétségtelen, hogy nem túl rokonszenves az a téma, melyet az Új írás májusi számában Böszörményi Zoltán érint. A haldoklásról és a halálról van szó, „az egyén utolsó teljesítményéről" — ahogy a szerző nevezi. A kérdéssel egyre többet foglalkozik az utóbbi években az orvostudomány, a pszichológia és a szociológia. Különösen nyugaton, mint ez a tanulmány hivatkozásaiból is kiderül. Nálunk legfeljebb szőkébb szakmai berkekben vitatnak bizonyos problémákat, melyekről az emberek többsége alig szerez tudomást. Ezért tartjuk fontosnak, hogy Böszörményi írása egy sokakhoz eljutó irodalmi folyóiratban jelent meg. A szerző a halál körüli tudományos vitákat, nézeteket ismerteti részletesen, nagy tájékozottsággal és mély szakmai ismerettel. Az érdekes, néhol talán meghökkentő gondolatokat felvető tanulmány fő kérdése azonban mindvégig az egyén és a halál viszonyának, az „elhalás folyamatának” orvosi, pszichológiai és szociológiai értelmezése. A blokád könyvébó'l A Leningródot kilencszáz napig fojtogató blokádról már sok nagyszerű könyv született, Alesz Adamovics és Danyiil Granyin munkájánál azonban aligha lehet hitelesebb és megrázóbb bármelyik is. A két szerző a dokumentum-irodalom eszközeivel olyan művet alkotott, mely tényszerűségével maradandó emléket állít az emberi szenvedésnek és hősiességnek. Sorra felkeresték azokat a túlélőket, akik a blokád gyűrűjében a helytállásnak szinte hihetetlen példáit adták, s magnószalagra mondott emlékeikből, vallomásaikból életre keltették a három évtizeddel ezelőtti rettenetes eseményeket. A legmerészebb írói képzelet sem lett volna képes ennyire hűen felidézni a halálra ítélt Leningrád lakóinak gyötrelmeit, mindenekelőtt az éhezést — mint a megszólalta- tottak. Döbbenten olvassuk a sorokat, de egy percig sem kételkedünk az elmondottak őszinteségében, igazában. A művet, melyből korábban már a Dunántúli Napló is közölt részleteket, a Szovjet Irodalom legfrissebb számában találjuk. K. S. Ide kívánkozik egy másik tanulmány említése is, mely bizonyos tekintetben rokon az előbbivel, bár egy konkrét eset képezi a tárgykörét. József Attila betegsége, s a betegség kiváltotta öngyilkosság tragédiája még ma is sokakat foglalkoztat. Az irodalomtörténetnek nem feladata, hogy az orvosi szempontból érdekes mozzanatokat taglalja. Köztudott viszont, hogy a költő kezelőorvosa, Bak Róbert sokat vitatott tanulmányt írt a József Attilára törő szörnyű kór, az elmebetegség kiteljesedő folyamatáról. Ezt a tanulmányt a Valóság májusi számában most Stark András és Bókay Antal értelmezi újra, hol vitatkozva, hol egyetértve Bak Róbert megállapításaival. A szerzők hangsúlyozzák, hogy a „patográfia” írója alapjában véve helyesen választja el a költő betegségét az utolsó pillanatokig tiszta zsenijétől, az elmebaj csak az embert támadta meg, mint művész legyőzte azt. E kettősség nemcsak orvosi, de irodalom- történeti szempontból is rendkívül figyelemre méltó. műsorokat készíteni? Mi a tv népszerűségének előnye és hátránya?” A kiragadott kérdések csak jelzik a beszélgetés tematikai sokrétűségét, a résztvevők válaszaikban a kapcsolódó problémákra is részletesen kitérnek. A televízió mellett a film az, melynek tömeghatása kétségtelenül jelentős. A modern filmművészet új törekvései előtt azonban sokan értetlenül állnak, hovatovább a kísérletező szándék már-már gyanússá válik. Pedig arról vitatkozni sem érdemes, hogy a művészetek fejlődéséhez szervesen hozzátartozik az új lehetőségek keresése. Nagyon aktuálisnak érezzük az ismert filmesztéta, Nemes Károly e tárgykörben eligazító alapos tanulmányát, melynek a Filmkultúra idei második száma adoft helyet (A kísérletezés és a filmművészeti fejlődés sajátosságai). Nemes hazai és külföldi filmalkotások elemzésével vizsgálja az összetett kérdést, s következtetéseiben arra az eredményre jut, hogy a jó értelemben vett kísérletek csak előbbre vihetik a filmművészetet, azonban a szándék és a tehetség különválása nem ritkán zsákutcába vezet. Ezért lényeges az új törekvések kritikus, de nem elfogult megítélése.
