Dunántúli Napló, 1979. április (36. évfolyam, 90-117. szám)
1979-04-15 / 103. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1979. ÁPRILIS 15. Közművelődés falun Zárt ablakszemek? Egy közepes nagyságú baranyai falu, körzeti székhely idei közművelődési terve akadt a kezembe. Az első, ami szembetűnik benne az, hogy a helyzetelemzés szinte évente visszatérő megállapításai mellett — pl. „a lehetőségekhez képest vannak eredmények, ha nem is kielé- gitőek, látványosak, de jobb szervezéssel, az értelmiség nagyobb aktivitásával előbbre léphetünk stb." — a feladatok kijelölése is szinte évente ismétlődik. Sok helyütt, sok faluban. Pedig a falusi élet nagyon sokat változott az utóbbi időben, ez ismert. A tsz- ek megszilárdulása, a közösségi vállalatszerű ter- rtielés az anyagi jólét, az életszínvonal fokozatos növekedését hozta magával. A falusi ember számára ma mór sok tekintetben a városiakéval azonos életmódbeli igények jelentik a mindennapok valóságát és a jövő terveit. Ezek az igények általában reálisak, megnyugtatóak. Azonban itt sem követi őket azonnal a művelődés aktív, tudatos igénye. Sőt, mintha ezen a téren visszalépés is mutatkozna, látszólag, hiszen bizonyos tv- műsorokról másnap beszél a falu is. (Hasznos, jó műsorokról is!) És voltaképp ez — mindez — jelentkezik országszerte is a falusi köz- művelődés mai valóságos gondjaiban és törekvéseiben. A hatvanas évek elején s később is a mainál jóval nagyobb közösségi igényre emlékszem. Az emberek többször mozdultak ki otthonról, intenzívebb kapcsolat jellemezte a falusi emberek egymás közti viszonyát. Nemcsak szomszédoltak, nemcsak a boltban, kocsmában váltottak egy-két szót. Valahogy nagyobb érdeklődés mutatkozott a közéleti fórumok, találkozási alkalmak iránt. S az emberek az utcán is szóltak egymással. Ma falun is mindenki siet... Téli estéken elcsöndesül, elnéptelenedik a falu, a kikapcsolódás, a megnövekedett szabad idő órái jobbára a zárt ablakszemek mögött, a szőkébb családi körben telnek. Kérdés, probléma vagy alapprobléma-e vajon ez? Nem mindegy, nem lehet mindegy, meddig és milyen mértékben marad el a tudat fejlődése az anyagi javak gyarapodása mögött. Az emberben a több ismeret, a tartalmas kapcsolatok, a kulturált élet, a problémák megosztásának a vágya benne él. Innen már csupán egyetlen lépés az ésszerűbben kitöltött szabad idő, a valamilyen közösséghez tartozás vagy a tudatos önművelés igénye. (A tv előtt is.) Ezeket az igényeket volnának hivatottak fölébreszteni, kimunkálni a népművelők. A probléma ismert, kevés a jó szakember, nagy az elvándorlás, a fluktuáció. A népművelő személye azonban — ahol sikerül a fenti igényeket fölkelteni — ma is meghatározó érvényű. Persze nem minden. Kell (kellene) a jó karban lévő művelődési intézmény és kellenek anyagi erőforrások, amelyek köztudottan több szektorból csörgedeznek a közművelődésbe, jobbára külön-külön yagy itt-ott összetalálkozva. Az utóbbi években lett egykét korszerű új falusi művelődési ház. Új beruházások nem várhatóak egyhamar — ez sem ismeretlen körülmény. Ugyanakkor Baranya művelődési otthon jellegű intézményeinek több, mint a fele szétaprózott, korszerűtlen vagy kifejezetten rossz állagú. Az élet azonban nem állhat meg. A szervezett köz- művelődés lehetőségeit általában megkísérlik, próbálják megteremteni falun, de többnyire hagyományos eszközökkel és gondolkodással; sok régi hagyományos formával. Azt, hogy ma a közművelődés talán legfontosabb eszköze — és egyéni formája — a csaknem minden háztartásban meglévő rádió, televízió (és a sajtótermékek igen tekintélyes száma), kevesen számítják be. Ahogyan az a népművelő is ritka, akinek az út hazáig jó másfél óra, mert közben beszélget az emberekkel, vagy mert megállítják... Az emberek aktuális problémáikra szeretnének választ kapni. A művelődési terv hagyományos formájú és témájú ismeretterjesztő rendezvényeire épp ezért ma már nem tódul be a falu, ha* csak valamilyen téma egy csoportot nem hoz izgalomba, amiben érdekelt (pl. szőlőművelés). A művelődési ház (otthon) tevékenységének szerkezete, formarendszere valahol 10—15 vagy több évvel ezelőtt megállt, megmerevedett falun. Az életmódjában megváltozott ember mindennapjaihoz még nem sikerült hozzáigazítani. Vannak kísérletek (Pécsvárad, Hímesháza); új módon valamilyen formában közösséget teremteni. Ehhez azonban valahogy érdekeltté kell tenni a lehúzott redőnyök megett otthon ülő mai embert. Mivel? Ezen kell töprengenünk. Mindennap ... A falusi közművelődés elemei között fontos helyen áll a könyv is, a könyvtár, a mindenkinél valamilyen formában jelenlevő olvasás. Szerepe, funkciója nőttön nő. Végtére is alapellátást nyújt, és ilyen mértékben kellene odafigyelnünk a szükségleteire is. Fontosságát illetően talán a harmadik helyen az igazi, tartós közösségekre is képes öntevékeny művészet áll. Ahol aktív együttes eredményesen működik, ott azért kimozdulnak otthonról az emberek. Megyénkben az amatőr bemutatórendszer legutóbb jó másfél száz együttest és szólistát, azaz legalább ötezer embert tudott megmozgatni, a közönséget nem számítva. Nyilván itt is van változás. A hagyományőrző ágazatok föllendültek; a színjátszásról alig hallani. A klubmozgalom? Mennyiségileg mintegy 200 klubot tartanak nyilván me- gyeszerte. Papíron... Jól működőek is vannak, egy tartalmi felmérés azonban a túlnyomó részüknél aligha tükrözne vigasztaló képet... Mi vihetné előbbre mindezt a jelenlegi körülmények között? Alapvető fontosságú, hogy a helyi szükségletekből kiindulva a közművelődés az emberek önműveléséhez próbáljon ösztönzést és segítséget nyújtani. Az is, hogy a meglevő anyagiakat ésszerűbben, koncentráltabban próbáljuk felhasználni. Az is, hogy a meglévő amatőr együttesek jó közösséggé szilárdulva a szebb és jobb eredmények hitével és akaratával lépjenek a közönség elé. De talán a legfontosabb az, hogy akik ma a közművelődéssel foglalkoznak, ne 3—4—5 ember fejével próbálják „kiötölni", hogyan lehetne újabb közösségi művelődési alkalmakat, formákat teremteni. Ehhez kellene minden faluban legalább az a négy-öt kultúrát szerető közösségi ember, aki közösen akar egyet: a mai megváltozott életmódhoz igazítani a művelődést. Vannak-e, lesznek-e eny- nyien? Alapkérdés! Wallinger Endre Délutáni beszélgetések Ha az ember végigolvassa Bertha Bulcsu - írókkal készített - interjúinak most megjelent harmadik kötetét, kettős érzelmek kerítik hatalmába. Megnyugodva állapítja meg, hogy egy sereg ismerettel, információval gyarapodott —tehát hasznosan töltötte el az idejét. Ugyanakkor valami halvány hiányérzetszerű nyugtalanság is elkezd lüktetni benne. Ha megpróbáljuk tudatosítani a benyomást, hamar rájövünk, mi a „hiányérzet” forrása. Arra is, hogy negatív hiányérzetről van szó. Régi beidegzések alapján ugyanis — régi olvasók hozzászoktunk bizonyos közhelyekhez. Ahhoz, hogy a ke- resztül-kasul elektronizált korunkban elég régóta anakronizmusnak számító — nyomtatott interjúkban a legnyilvánvalóbb kérdésekre is ezerszer átrágott, régen kimagozott válaszokat olvashattunk hasonló helyeken. Olyan sztereotípiákat, amelyek az évek szorgos történelemmódositó eróziója következtében beálló mindenkori „új helyzetben" is elfogadhatók ... Hozzászoktunk ahhoz, hogy az efféle interjúkban a halandók halhatatlanul beszélnek — persze nem periektől, de sebaj: gesztusaik, mondataik mégiscsak eljutnak valamiképpen az utókor egyelőre még nem létező szemébe és fülébe . . . Bertha mindezt tudja és nem engedi halhatatlankodni interjúalanyait. Ismeri a műfaj anakronisztikus, éppen a valóságosság, az igazság látszataiba burkolózó, torzító jellegét. Tudja, hogy ho lényegükben a .arja megragadni ezeket a különös, alkotó embereket, személyiségeket, akkor több teiületen újítani kell. Egyrészt: alanyait minden különlegességük közepette a legáltalánosabb, a hétköznopi ember-voltuk oldaláról ajánlatos megközelítenie, másrészt pedig el kell tüntetnie az interjút. A kérdések helyébe oda kell engedni a valóságos érdeklődést, a másik ember jogos és ésszerű kíváncsiságát.- a válaszból pedig ki kell rekesrteni a beszélgetés keretein túli szempontokra kacsintgató alakoskodást, hiúságot. Mindez nem könnyű, ezért egy valóságos találmányt dolgoz ki és tökéletesít. Egy olyan új módszert vezet be, amit eddig nem alkalmaztak: a Bertha Bertha Bulcsu interjúiról Bulcsu-féle riport-interjút, amely — mint minden kiváló új „cikk”, „termék" — máris óriási keresettségnek örvend. Ezek az interjúk két fő részből állanak. A tényekből, az adott író eddigi műveinek precíz bibliográfiájából és egy öntörvényű, szuverén írói alkotásból: magából az interjúból, amely esztétikai minőségét tekintve súrolja Bertha legjobb írásainak a színvonalát. Ez a megállapítás persze hosszabb magyarázatot igényelne, de az eredményt nézve elég lesz itt annyi is, hogy éppen ez az írói-riporteri bravúrmunka teszi lehetővé a lényeg meglátását az alanyul kiszemelt személyiséggel kapcsolatban. Ezt megtanulni, utánozni aligha lehet — bár az utóbbi években már ilyen próbálkozásokat is láthattunk. E sokféle — borzas állapotában hagyott, kifejtetlen gondolat, benyomás rögzítése után lássuk, milyen a Bertha, által nyújtott kép írótársadalmunkról. Egységes és vegyes ... Vannak ennek az alkotórétegnek általános vonásai is, ugyanakkor nincs két teljesen egyformán gondolkodó író. Ez természetes. Bertha az említett értelemben a hétköznapi oldalról közelítve úgy demiti- zálja, deheroizálja, úgy le- gendátlanítja alakjait, hogy egyúttal szem előtt tartja azokat a tényleges „varázslatos”- emocionális áttételeket, amelyek nélkül nincs író, nincs irodalom és művészet. Tiszteletben tartja az alkotó, az alkotás „titkát", ami egyelőre ténylegesen titok és mint ilyen, óhatatlanul homályban marad. írói ügy rögzítődnek bennünk, mint okik bárhol bármilyen körülmények között éljenek és alkossanak is, ezen a nehezen megoldható jellegű és természetű kérdésen töprengenek, hogy mi ennek az itt és most folyó életnek az értelme. Ezek az írók igen rendes és szimpatikus emberek. Nem tűrik meg önmagukban és maguk körül az illúziókat, nem szőnek lehetetlen és irreális ólmokat, keményen megdolgoznak munkájuk eredményéért. Érzékenységük ugyanolyan mint bárkié, aki komolyan veszi a rámért életet és aki már döntött néhány alapvető életbevágó kérdésben. Ezek az emberek tudják, mit akarnak, tudatosan vállalják önmagukat, munkájukat, cselekedeteiket. Megszólaltatott és lerögzített gondolataik világo itteni és mostani — a mai magyar szellemi élet többé-kevésbé letisztult áradásait és helyenkénti zavarosságait jeleníti meg. Vívódásaik, küzdelmeik is híven tükrözik mindazt, ami társadalmunk nagy egészében végbemegy napjainkban, őszinteségük imponáló. Látszik: tisztában vannak azzal, hogy az őszinteség nemcsak luxus, amit megengedhetünk magunknak jelenlegi helyzetünkben, hanem alapvető követelmény, létfeltétel is azok között a viszonyok között, ahol élünk. így kimondanak olyan dolgokat is, amelyek közvetlenül talán nem konstruktívak, de amelyek kimondatlanul, mérhetetlenül káros hatásúak és destruktívak tudnak lenni. Éppen ezért ki kell mondani őket... Hogy levezetődjenek mint a villám a villámhárítón, leússzanak, mint az áradó Dunán a hordalék. Jó ez a könyv. Jók az ilyen megnyilatkozások. Jóleső érzés lehet az interjúalanyoknak, hogy kibeszélhették magukból közügyeiket (ideértve még kedvenc ételeik lajstromát és az álmaikat is). Jó érzés lehet a szerzőnek is elnézegetnie ezeknek a szaporodó interjú köteteknek az egymáshoz simuló, egyenes gerinceit. És ami o legfőbb és leginkább közügy: jó ezeket az írásokat olvasgatnia az olvasónak. Mert mint minden értékes mű elsajátítása után, ezúttal is azt fogja érezni, hogy tisztábban lát, helyesebben gondolkodik, mint korábban. Ez pedig nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy helyesebben is cselekedjék. , Bebesi Károly Révész Napsugár rajza MŰVÉSZARCOK Barth István Fuvolaművész, a Pécsi Filharmonikus Zenekar tagja, a Művészeti Szakközépiskola és a Zeneművészeti Főiskola pécsi intézetének tanóra. Több, mint húsz éve működik Pécsett. Jellegzetes alakja a város zenei életének, ami egyebek közt abból is kitűnik, hogy. művészegyéniségét kivételes tisztelet és elismerés övezi — a közönség és pályatársak részéről egyaránt. Pedig csöndben, szerényen él és dolgozik. Zenekarban muzsikál, tanít, főiskolai jegyzetet ír, a hangok fizikájáról. Nincs ebben semmi látványos, mégis érezni, mindennek aranyfedezete van. Otthonában, a Magaslati út feletti hegyoldal csöndjében kerestem fel. A szuterénben van egy szép, napfényes szoba, fekete zongorával; a falon Jean-Pierre Rámpái, a világhírű fuvolaművész és Bartók Béla képe bekeretezve. A Bartók-képet édesanyja kapta, ezzel a néhány sorral: „Hálás köszönettel: Bartók Béla.” Több órás beszélgetésünk alatt egyedül itt éreztem büszkeséget a hangjában. Jogos büszkeséget és tiszteletet az útravolóért, a szülői házból. Édesapja festőművész, édesanyja zongora- és énektanárnő. Ök vették észre vonzódását a fúvós hangszerekhez. Pályafutása egy véletlennel indult meg. A hangszerboltban elfogyott a klarinét — amit szeretett volna — ezért édesapja egy fuvolát vásárolt neki. így kezdődött, 12 éves korában . . . Iskolái, majd az Akadémia elvégzésével 1960-ban kapott művész-tanári diplomát. A mintegy két évtized alatt számos hazai és külföldi szólókoncert előadója; 1972-ben zenekari munkájáért Liszt-díjat kapott. Igazi területe a napi munka a zenekarban és a tanítás, az utánpótlás nevelése. A szólózást egy kicsit hobbynak tekinti, ami nincs összefüggésben azzal, hogy sajnos eléggé ritkán hallhatjuk a pódiumról. Az idei évadban mindössze egy ilyen lehetőséget kapott. Ez mindenesetre jelzi a vidéken élő művészek helyzetét. Az akadémiát végzettek ugyanis Pesten maradnak, közel a tűzhöz ... Ám a főváros nem tudja elegendő munkával ellátni, így az Országos Filharmónia foglalkoztatja őket — vidéken. Azok rovására, akik vidéken is élnek... Ez, és sok más is megoldatlan, úgy tűnik, pillanatnyilag megoldhatatlan még zenei életünkben. így beszélgetésünk visszakanyarodik művészi tevékenységére. Fejlődésében, úgy érzi, a Pécsi Balett megalakulása jelentette annak idején a legfontosabb hatást. Évekig „friss szél” volt ez a zenekari életben is. Új művek születtek, és — mivel a balettekhez élőzene szólt — ezeket a műveket sokszor eljátszották, tehát volt idő az előadások során megérlelni őket. Ma erre nincs lehetőség, hiszen a szimfonikus művek az ő—8 próbával együtt legfeljebb tíz alkalommal szólalnak meg. Egy másik fontos állomás művészi fejlődésében a budapesti Liszt Ferenc Kamarazenekar. Évek óta rendszeresen meghívják hazai és külföldi szerepléseikre. A különböző turnékon és a Földközi-tengeri hajóutakon számos európai országban koncertezett, így sokféle közönséget megismerhetett. Erről kérdezve nagyon érdekes és tanulságos választ kaptam: Nyugati országokban a közönség rendkívül tárgyilagosan hallgatja és érdeme szerint jutalmazza a koncertező művészt és zenekart; reagálását nem fűtik érzelmek, szenvedélyek. Pécsett ez nem mondható el. A pécsi közönség elnéző és udvarias. Mindig tapsol. Akkor is, amikor jobban tenné, ha fütyülne... A tetszés árnyalatai persze észrevehetők a tapsban, így az is, hogy Barth István muzsikáját mindig szívesen fogadják. „Úgy érzem, szeret és magáénak tekint a pécsi közönség. Ez nagyon jó érzés, lelkesítő és doppingoló hatással van rám, ami azért fontos, mert egy mű előadásakor a megszülető katartikus élmény létrejöttében a közönség szerepét tartom elsődlegesnek. Az előadó visszasugároz valamit abból, amit a közönségtől kaphat . . . Vagyis úgy kell játszanom, hogy ez a folytonos láncreakciód meg ne szakadjon. Voltaképp ebben áll az élő koncertek vonzereje és lényege” — mondotta Barth István. Azzal búcsúztam: bizakodunk, hogy a jövőben gyakrabban részesei lehetünk ennek a kontaktusnak az előadóművész Barth István és hallgatósága között. W. E.
