Dunántúli Napló, 1979. április (36. évfolyam, 90-117. szám)

1979-04-01 / 90. szám

1979. ÁPRILIS I. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Baditz Balázs rajza B ikkfa tanár úr épp heted­szer verte le a tolltartót, és Pipecz ekkorra már elég ideges lett, A ta­nár úr ugyanis valahány­szor eljutott egy rendhagyó német igéhez, mindig köze­lebb nyomakodott az első pád­hoz, nem számolva azzal, hogy amennyiben combjával hozzá­ér a pad széléhez, a hasa legalább fél méterrel előrébb lesz. Pipecz hatalmasat sóhajt­va hetedszer hajolt le a toll­tartóért, az osztályon végig­szaladt a halk kuncogás. Bikkfa tanár úr ordított, nem értvén, mi röhögni való van tizennyolc éves korban a rendhagyó német igék ragozá­sán. Pipecz oldalt fordult. Mellet­te Kazal rajzolt áhítattal, szá­ját a koncentrált figyelem ál­lapotában összeszorítva. Két papírcsík volt előtte, s a kö­zepükre valamiféle pálcikaem­bert írt, hatalmas pocakkal, mögéje meg egy másikat. Drótkeretes szemüvege fölött hirtelen Pipeczre sandított, rö­vidlátó, tompakék szemei ví­gan csillogtak. — Mindjárt kész — bic­centett. — Csak várd ki! A fölső papírcsíkot ceruzá­jára tekerte, majd hirtelen rángatni kezdte a ceruzát, így a felső papír ábrája hol fedte az alsót, hol nem — ily mó­don a rajz mozogni látszott A nagyhasú pálcikaembert — nyilvánvalóan Bikkfát —a hát­só kisebbik férfiú ütemesen ... úgyszólván tomporon rúgta, mire a nagyhasú pálcikaem­ber elszállt, pocakja zászló­ként lobogott. — Film — bólintott Kazal. — Még általánosban tanul­tam. Pipecz érdeklődéssel nézte a művet. A fenébe, ilyet ő is csinálhatna, tán szebbeket, mint Kazal. Közben a „Bikkfa megbün­tetése" című alkotás körbejárt az osztályban. Hol innen, hol onnan hallatszott a ceruzák surrogása, a vihogás. Pipecz villámgyorsan rajzolt: a buggyos gatyás török fejét bárddal ütötte egy magyarvi­téz, a török lábai rugóként összecsuklottak, azután újra kiegyenesedtek. A film már színes volt, felhasználta hozzá az összes színes filctollát. Ka­zal áhítattal bámulta a Kini­zsi Pál című művet, sóhajtott: ha ő így tudna rajzolni, de­hogy jelentkezne jogra ... Pipecz máris új filmen dol­gozott. Két férfi verte egymást valami fal mellett; a bal oldali alak ütött, erre a jobb oldali nekizuhant a falnak, visszapat­tant, hogy megkaphassa a kö­vetkezőt. Kis tűnődés után ke­vésnek találta a látványt, így o bal oldali verekedő nadrág­ját a második képen a boká­jához rajzolta — az ütés he­vében lecsúszott a nadrág. A következő rajzon vadnyu­gati Saloont vázolt fel, vagy nyolc verekedő figurával, arra is gondot fordítva, hogy a mozgások aszinkronban le­gyenek: az egyik figura ütött, a túloldalon a másik röpült, a lengőajtó lengett, valakinek a fején széttört a whiskys üveg. A szünetben odajött a nagy­darab Hajas, és elismerően hátba veregette: — öregem, szenzációsak ezek a filmjeid. Nem gondol­tál még rá, hogy rajzoló légy? Pipecz Jutkát kereste. A lány szendviccsel a kezében, lábát lógázva olvasott. — Láttad a filmjeimet? Jutka kék szemei mintha kissé felhősek lettek volna: — Láttam. Jók. A szó dicséretnek hangzott, de a gúnyos hangsúly vala­hogy kérdőjelet biggyesztett a végére, mint mindig. Jutkában ez a végtelen, unott fölény volt a legcsodálatosabb. Pipecz biológia órán feldo- bódva folytatta a filmgyártást. Fakírt rajzolt, akit szöges ágyán fekve megcsíp a darázs, és egész csatajelenetet, cuk­rászdái cirkuszt, amely úgy kezdődött, hogy a cukrász tor­tával rálép a banánhéjra, a torta röpül, végül pedig min­denki tejszínhabos. Már maga is élvezte, mennyiféle mozgást süríthet a két papírcsíkra. Történelem órán a citromarcú Marci levelet csúsztatott eléje. Nem is levél volt, hanem Ka­zal zengzetes poémája, amely már megjárta az osztályt. Ka­zal lélegzetét visszafojtva les­te, míg ő olvassa. „Visszatekintve a mester munkásságára, el kell monda­nunk, hogy már az első film­ben — mint cseppben a ten­ger — mutatkozott a későbbi nagy alkotások egy-egy jele. A Kinizsi Pál című monsTre történelmi filmről van szó, ahol a mester a színek és a tech­nika összhangját csiszolta ki a maga számára. A Pofonfalban azután érvényesítette eredmé­nyeit, kidolgozva a jellegzetes szimultán vágást. A Vadnyu­gati szél című mű, amelyet eredetileg anyagi okokból vál­lalt a rendező, csak azt bi­zonyítja, hogy a western is al­kotássá válik értő kezében ...” A kritika hasonló hangnem­ben folytatódott, s Pipecz nem tudta eldönteni, végül is hü­lyéskedik-e Kazal. Papp Zoli az ebédnél úgy vélte: lehet, hogy most viccnek tűnik az egész, viszont sosem lehet tud­ni. Tán egyszer majd elmond­hatja, hogy ez volt az első komoly kritika, amit kapott. Iskola után hazakísérte Jut­kát, nem törődve azzal, hogy a többi lány összenevet mö­göttük. Keveset beszéltek az úton, most Jutka sem piszkálta. Újabban már nemigen tudtak mit kezdeni egymással. A ház előtt Jutka megállt, és nekidőlt a kapunak. Pipecz úgy érezte, ismét gúnyosan nézi. — Ne rajzoljak neked is egy filmet? Lehet, hogy tényleg te­hetségem van hozzá. — Lehet — felelte Jutka, és a fiú homlokába rántotta a sapkát. — Csak kár, hogy hü­lye vagy. Nekem egyébként sose rajzolj, ha érdekel a vé­leményem ... Másnap reggel, az első órán sorban érkeztek a küldemé­nyek. A bandzsa Martos azt szerette volna, ha róla rajzol egy filmet. Kondás Zsuzsa os­toba témákat adott, Papp Zoli úgy kimondottan nem kért semmit, csak az uzsonnáját küldte előre, Prücsök pedig egy „igazi művészfilmet" rendelt, sok esővel és halott vadlibák­kal. Kazal gombostűket döfkö- dött a pad oldalába, és el- cincogta rajtuk a Boci-boci tarkát, mondván, hogy ő írja a filmekhez a kísérőzenét. Hor­váth tanár úr azonban végül kinyomozta, honnan jön a cin­cogás, és kiküldte az osztály­ból. Pipecz tűnődni kezdett. Ügy érezte, nem köteles engedel­meskedni az osztály kívánsá­gainak. Végül is azt rajzol ne­kik, amit akar. Csakhogy nem jutott semmi eszébe. Jutka vi­szont furcsamód háromszor is levelet írt neki. Először a hatodik órán moz­dult meg a ceruzája, ekkor azonban szinte sorozatban gyár­totta a filmeket. Feldóbódva, vidáman rajzolt, érezte, hogy valami új, amit csinált. Nagy műgonddal egy majdnem töké­letes emberi arcot rajzolt, amely felváltva sírt és neve­tett, s azt a címet adta neki: Üt a csillagokig. Utóbb op-art és egészen absztrakt, hullámzó, viliódzó, nagyon tarka filme­ket készített. Kazal már írta is hozzájuk a kommentárt, a mester új korszakának átfogó elemzését. Terveket is szőtt: — A bratyóm lefénymásol­ná őket, a lányokat megkér­jük, hogy színezzék ki, így lenne egy csomó sorozatunk. Akár e| is adhatnád a többi osztályban! A citromarcú Marci újabb levelet dugott az orra alá. „Pipecz! Ne haragudj, hogy zavarlak — állt a papíron —, de Prücsök megkért, hogy szól­jak: csinálj egy igazi művész­filmet neki, sok esővel és ha­lott vadlibákkal. Meg nekem is, ha nem esik nehezedre, mégiscsak furcsa, hogy nekem egy sincs. Jutka.” Pipecz egy virágcsokrot raj­zolt. Nagyon egyszerű, szép vi­rágokból álló csokrot, ugyan­azt mind a két papírcsíkra, s elküldte Jutkának. Az utolsó állófilm — ez volt a címe. Óra végén Kazal marokra fogta az összes papírlapot. — Szóval akkor elvihetem őket? Holnapra meg is lesz­nek. Pipecz elvette tőle a filme­ket, s egy rántással összetép­te őket, — A filmgyár bezárt — mondta. — Nem alszunk éb­ren. — Nahát, öregem, te telje­sen begolyósodták! — kiáltot­ta Kazal, azután táskáját föl­kapva köszönés nélkül elro­hant. Pipecz egyedül indult haza. Egész úton igyekezett az érett­ségire gondolni, meg, hogy mi lesz utána ... Szántó Péter: fl filmgyár bezár Akác István: Együtt táncolt.. Egész délelőtt nagy esők mosták a hűvös kerteket, s a láthatatlan vacogástól az én szívem is szenvedett Délben még szárított felhők lengtek a messze kötelén, — de már az idő mosolyában szelíden sóhajtott a fény. S délutánra, délutánra végre teljesen kiderült, s a hadakozó hallgatásra a friss ujjongás rendje dőlt. Szálltak a terek, a házak, lobogtak a füvek, a fák. S együtt táncolt részeg szivemmel az örök, zöld szemű világ! f*lSÍ 1 w _ j S Tronruái -Aú+i h. i»j. ...j 7oa v _ __ ék®« tíz •&*£**/ ÍÜWí'rt: jujlyptpi't:. !"i ’yitítitysii-.ÉLlJíI ■ ,t • Sim « eVr y ^ 4+*(• surf. Zry Soltra Elemér: A Radnóti-mappából Arató Károly: Anziksz A tanteremben huszonötén vagy kétszázötvenen? Jegy­zem a körmönfont definíciót: „Motivált érzelemrendszerünk tárgyiasulása a csók." Ha- hotáztam, holott vernem kel­lett volna a falakat: hal­lod? Nem hallhattad, mert akkor születtél meg szemem előtt két szétnyíló kagylóhéj­ból, a warnemündei tenger­parton. Ámultam: senki se vesz észre — ennyire vakok az emberek a csodára? Nem fu­tottál — siklottál felém a le­vegőégben szikrázó-ezüst víz­pöttyökkel teleszórtan. Aztán felöltöztél, ahogy magukra veszik zöldjüket tavasszal a fák. Hátrakacsintottam: ló- tod-e, Papa, Mama, a tüne­ményt? Kétezer kilométerre mögöttem, ropogó gerincű hajladozókat, nyűgözött ekkor is a kerti gyom. Magamra maradtam veled. Elindultunk a félrebillent-fejű szentekhez a bad-doberani, naumburgi, magdeburgi dómba, ahol hiába dörgött orgona, N. L. sikoltozása erő­sebb volt a gótika sípcsontjai között. Néki felelvén hang­talan sikoltoztunk, nehogy meghallják a tülekvő turis­ták. (Értették-e volna va­jon? ...) Én a kezeden, te az enyémen — kivittük egymást a hideg falak közül láthatat­lanul. Dicséret és hála a festményről lelépő Kristófnak, aki az áradó tömegen átse­gített! Végre a dominóházak­kal körülrakott, befagyott té­ren - pedig micsoda nyár volt! — elkezdtünk forogni egymás körül, mint a jégtán­cosok. De figuráinkra senki se figyelt —az ablakok csuk­va, az árkádok oszlopai továbbra is mereven. Nem nekik piruettezünk I — moso­lyogtam rád eget betöltőn. Távoztunkkal megsokasodott keringő párokkal az a csu- pa-jég-tér, míg nyarunk em­lékeit hazacsempésztük. Nyu­godtan, nevetgélve, mert tudtuk, rájuk lelhet a vámos — elvámolhatatlanok!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom