Dunántúli Napló, 1979. április (36. évfolyam, 90-117. szám)
1979-04-08 / 96. szám
1979. ÁPRILIS 8. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Minden munkakPftien kvalilikállahb emberek kellenek Egyre nagyobb érték az ember Lassítani kell a munkaerő gyors elhasználódásának folyamatát A MÉV-re úttörő szerep hárul a mélybányászat problémáinak megoldásában Együttműködés a tudományos és egészségügyi intézményekkel Tavaszi napsütésben Cseri László felvétele A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése Az ember egyre nagyobb érték. S ha a közgazdász, vállalatigazgató szemüvegén át nézzük az embert, azt az értéket, amelynek létrehozására képes, be kell látnunk, hogy nem elég csak bérben honorálnunk munkáját, mindinkább meg kell teremtenünk azokat a szakmai, a munkahelyi, egészségügyi és szociális feltételeket, amelyek eredőjeként megtalálja élete célját és értelmét. S amennyire igaz az, hogy Magyarországon valós munkaerőhiányról nem beszélhetünk, olyannyira igaz az is, hogy a bányászatban a munkaerő hiánycikk. Száz százalékig gépesítve Ezt fogalmazta meg beszélgetésünk elején Tóka Jenő, a megyei pórtvégrehajtó bizottság tagja, a Mecseki Ércbányászati Vállalat igazgatója. — Ahhoz, hogy olyan feltételeket teremtsünk, amelyek között növekvő föladatainkat csökkenő létszámmal is meg tudjuk oldani, mindenekelőtt reális stratégiára, vállalati tervezésre van szükség. A technikai színvonal fejlesztése, a munka szervezettségének javítása mellett természetes követelmény, hogy az emberek számára vonzó munkakörülményeket biztosítsunk. A bányászatban le kell lassítani az emberi munka gyors elhasználódásának folyamatát. — Az ércbányászatban nagyon kemény kőzetben folyik a bányászkodás. A jövesztés általában fúró-robbantá munkával történik, s az ércet tel kell rakni és ki kell szállítani a bányából. Hol és hogyan lehet ezt a folyamatot megkönnyíteni? — A fúrási munkáknál a korszerűbb, nagyobb teljesítményű fúrógépek, és egyre inkább - ahol ezek alkalmazási föltételei biztosíthatók — fúrókocsik bevezetésével. A vágathajtas- nál a fúrókocsit az ember már inkább csak irányítja, fizikai erőkifejtésre nincs szüksége. Ez az egyik út. A rakodási munkáknál egy-két évtizede még a lapát volt a jellemző munkaeszköz. Ma a rakodás nálunk száz százalékig gépesített. De tegyem hozzá: az alkalmazott rakodógépek még nem a legkorszerűbbek, fel kell váltanunk őket nagyobb teljesítményekre képes és bizonyos munkafolyamatokat feleslegessé tevő gépekkel. Az utóbbi években kezdtünk komolyabban foglalkozni az ilyen hidraulikus áttételű, önjáró-felrakó gépekkel, amelyek nemcsak felrakják a munkahelyen kitermelt kőzetet, hanem azt egy bizonyos pontig el is szállítják. Ugyanazt a fel- adattömeget tehát viszonylag kevés ember is teljesíteni tudja lényegesen kisebb fizikai erőkifejtés mellett. Köztudott, sokan kapnak hosszabb idejű fúrási tevékenység után vibrációs betegséget. Itt a fúrókocsi az egyik létező megoldás. Segítségével a betegség kialakulását meg tudjuk előzni, mivel azem. bér a rezgő mozgást végző fúrókalapácstól elszakad. Kettős szakmák — A technikai fejlődés felgyorsult, egyre nagyobb értéket bízunk egy-egy emberre. Kézenfekvő: fel is keli készíteni őt arra, hogy ezekkel megfelőképpen tudjon bánni. — Ez így igaz, a technikai haladás a múlthoz képest felgyorsult, lényegesen nagyobb eszközöket, erőforrásokat áldozunk e célra. De ha úgy számoljuk, hogy mi az, amit a nemzetközi tudományos-technikai haladás megkövetelne, akkor ez az ütem nem kielégítő. Jobb volna nagyobb léptekkel haladni. Diktálja ezt a naptári időszámítás is. Egy-két éve feladatul kaptunk, hogy a bányászatban a termelékenységet' 10—15 éven belül a kétszeresére növeljük. S ha most ebből számítom vissza a fejlődést, már nem annyira rózsás a kép. Aztán igaz az is, hogy a jövőben feladataink maradéktalan megoldásához nemcsak az kell, hogy a szükséges létszámon belül a magasabb szakképzettsé- gűek aránya emelkedjen, hanem az is, hogy a termelőmunka mindenegyes munkakörében kvalifikáltabb emberünk legyen. Azaz a vájár a hagyományosan szükséges geofizikai, geológiai, bányászati és munkavédelmi ismereteken túl törekedjen a szükséges gépészeti, villamossági ismeretek megszerzésére. is. Meg kell tehát teremtenünk - ki kell szélesítenünk — az alapképzés és rendszeres időszakonként a technikai haladás mértékében történő továbbképzés feltételeit is.- Ezt, mármint a dolgozók oktatását a vállalat saját kebelében meg tudja-e oldani?- A mi speciális helyzetünkben ez nagy gondot jelent. A vállalat fiatalkorúakat nem foglalkoztathat, így tehát saját szakmunkástanuló-képzésünk nem biztosított. Rá vagyunk szó. rulva arra, hogy a 18 éves kor után, tehát a felnőtt korban hozzánk kerülőknek a szakmai alapképzésre ráépülő továbbképzését mi oldjuk meg saját erőből. Ebben természetesen támaszkodunk Pécs város oktatási intézményeire, azokkal szorosan együttműködünk. De ugyanakkor a vállalatunknál dolgozó szakembereket is arra mozgósítjuk, hogy segítsék munkatársaik továbbképzését. Az élet szorított rá arra bennünket, hogy vájárainkkal a hagyományos ismereteken túl gépészeti, villamossági és egyéb ismereteket is megszereztessünk. Vállalatunk tudatosan törekszik ar. ra, hogy bizonyos értelemben kettős szakmák alakuljanak ki. E kettős szakmák megszerzését a kollektív szerződésünk 10 százalékkal magasabb bérrel honorálja. Fehér terület- A bányászat egyre mélyebbre jut a földbe. Nagyobb a kőzetnyomás, nagyobb a hőmérséklet, szinte trópusi körülmények között kell az embernek helytállnia. — Nálunk ez a közeljövő, vagy inkább a ma kérdése, de úgy vélem e mélybányászat problémájával a magyar bányászat szélesebb területen is találkozik előbb-utóbb. A Mecseki Szénbányák is lassan- lassan komoly klimatikus gondok elé kerül, de a ma kutatásfeltárás stádiumában lévő recski réz-ércbányászatnál is ilyen szempontból komoly feladatok várhatók. Ránk e téren az úttörő feladata hárulhat. Az egész magyar bányászat előtt kell a megfelelő termelékenységet biztosító munkahelyi klíma kialakításában a nagyobb, intenzív, hatékony szellőztetési módokat megteremtenünk. Nekünk kell először mesterséges klimatizólással megfelelő munkahelyi klímát kialakítanunk a föld mélyében. Ugyanakkor arra is figyelnünk kell éppen az ember miatt, hogy ez fokozott egészségkárosító hatást ne jelentsen, hogy párosuljon az emberek munkavégző képességének hosszabb távú megőrzését szolgáló feltételekkel. Feladat ezen túl a szilikózisveszélyt jelentő termelési folyamatokban a szállóporok hatékonyabb lekötéséhez vezető út megkeresése, a levegő nedvességtartalmának csökkentése és természetesen megfelelő hűtés biztosítása úgy, hogy a bányászatban oly gyakori mozgásszervi betegségek se szaporodjanak. Érthetően komoly ez — és hangsúlyozom — nagyon költsé. ges dolog. A műszakiaknak együtt kell működniük az orvosokkal. E kapcsolatban az egyiknek azt kell néznie, hogy mindez milyen termelékenységet, milyen műszaki paramétereket produkál, a másiknak pedig azt, hogy mindez hogyan hat az emberre. Hiszen orvosegészségügyi vonalon is fehér terület a mélybányászat. — Kik vesznek részt ebben a munkában? Hol kap az ércbányászati vállalat orvos-erősítést a jelenlegi üzemorvosi szolgálat mellé? — Egyéb területekkel összehasonlítva a MÉV egészségügyi szolgálata viszonylag nagylétszámúnak tűnik, de ha a feladatainkat nézem, pláne a távlati feladatokat, akkor ez a szolgálat már kislétszámú. ösz- %zes gondjainkat megoldani nem tudja, akkor sem, ha — mindenképpen potenciálisan gyümölcsözőnek tekinthető integrációban — a megyei kórházzal együttműködve dolgozik. Egyre jobban szükséges az, hogy még több, a szükséges tu. dományos felkészültséggel rendelkező szervezetet, intézményt is bevonjunk, hogy részben alaprészben alkalmazott kutatásként is közreműködjenek benne a megye egyéb egészségügyi intézményei. A klinikák is. Gondozóközpont- ön azt mondta, hogy olyan feltételeket kell teremteni a vállalatnál, ahol az ember jól érzi magát, azonosulni tud munkájával... — Ezt mindig is így vallottam. Sokszor nemcsak azt kell nézni, hogy a pénzügyi eszköz- rendszer, a kapacitás mire futja, hanem azt is, hogy miként lehetne a pénzügyi alapot növelni, a kapacitásokat bővíteni, miként lehet jó munkával valamiféle többet tenni az asztalra. És itt zárul be az a kör, amit úgy kezdtünk: mit tud tenni a vállalat az emberért. Csak annyit, amennyit az ember előteremtett, s nem többet. így aztán mi is csak arra vállalkozhattunk, amit a dolgozóink előteremtettek. így például vettünk egy hatholdas területet a Balaton mellett, ahol kemping- szerűen üdültethetjük dolgozóinkat. Akkor mennek le, amikor akarnak, nincs a nyarunk a SZOT-beutalóhoz kötve. Bővítjük, korszerűsítjük a Ságvári Művelődési Házat — szintén saját erőből. Nem vállalta senki, nekünk kellett megtanulnunk építkezni. Ha elkészül, segít, programot ad a szabad idő hasznos eltöltéséhez. Van még egy tervünk. Már szerettünk volna az 5-ös üzem építésével egyidőben, az 5-ös programba beépítve egy olyan gondozóközpontot létesíteni, amely amolyan tervszerű-megelőző karbantartás szinten képes az emberek egészségi állapotát, munkavégző képességét — korszerű eszközök segítségével és nem betegállományban, hanem a munka mellett — felfrissíteni, megőrizni. Olyat, ahol különböző hidroterápiás kezelésekben, gyógymódokban részesülhet az ember, ahol például a szaunázás lehetőségei is megvannak. Csehek tapasztalatából ismerem, hogy ott, a bányászatban dolgozók körében igen népszerű a szauna, segítségével jelentősen csökkenthető a légzőszervi, hűléses megbetegedések száma. E gon- gozóról lemondani nem tudunk, a távlati programunk megvalósítása egyik feltételének tekintem az ügyet. Végül is egy termelő beruházás ez, amely busásan megtérül, hiszen az emberek munkavégző képességének megőrzését, szolgálja, s talán nem is olyan drága, mint némely műszaki megoldás. Ugyanakkor, mint a többi szociális-kulturális-egészségügyi juttatás, az emberek által jogosan elvárt munkafeltételek közé tartozik. Kozma Ferenc Miért működhet egy iskola- rendszer különösebb botrány nélkül akkor is, ha oktatóinak és tanulóinak kapcsolatában az átadott és befogadott információk értéke csaknem nulla? Az iskolai oktatásban a tudatlanság ködét kellene szétoszlatni, a megértés, a felfedezés útjait kellene bevilágítani, ezzel szemben a tanár és a diák között mégis tökéletes félreértés uralkodik. Miért beszél a két fél egymás számára szinte érthetetlen nyelven? „Az az önbizalom, amellyel a tanárok az egyetemi beszédmódot használják, éppen olyan törvényszerű, mint a diákoknak a szemantikai ködösítés iránt tanúsított türelme" — hangzik válaszként Pierre Bouer- dieu-nek, a francia szociológia egyik legjelentősebb mai alakjának magyarul nemrég megjelent „A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése" című tanulmánykötetét indító mondata. Elemzései szerint a nyelvi félreértés azért vált szükségessé, mert a tanár elsődleges célja nem a megértetés, hanem az oktatás iskolai tekintélyének igazolása. Ezt pedig a távolságtartás tárgyi eszközeivel éri el: katedra, dobogó, katalógus, az üresen maradt első sorok stb., és legfőképpen a körmönfont tanári nyelvvel, rafinált stílussal. Ezen a nyelven a legkényelmesebb beszélnie, egyrészt, mert őt is így tanították, másrészt mert ez a diákokra is rákényszerített nyelv nem alkalmas valódi kommunikációra. Így nem fenyegeii a veszély, hogy kiderül: a diák nem ért semmit. Bourdieu bemutatja a félreértés kölcsönösségét. így az ördögi kör szinte feloldhatatlan. Abban az esetben ugyanis, ha a tanár mégiscsak kilépne a tekintélyelvűség ködéből, és hatékonnyá próbálná tenni az oktatást, „ . . . akkor saját diákjai is felsőoktatásba tévedt tanítót látnának benne”. Ebben a viszonyban két malomban őrölni azért kell, hogy az „úgy teszünk, mintha értenénk egymást" illúziójába takaródzhassék a tény: a tanár a társadalom kiváltságosait az alávetett osztályokból újra kiszűrő iskolarendszer lekötelezettje, a diák pedig ennek — a vizsgában tetőződő — szelekciónak az elszenvedője. Illetve „szenvedésről” nyilván csak azoknál a diákoknál beszélhetünk, akik az iskolai számonkéréskor nem „biztosra” mennek, akik az alsóbb, hátrányosabb helyzetű osztályokból valók. Bourdieu itt az iskolarendszernek arról az elsődleges feladatáról beszél, melyet a társadalom ruház rá: Hibátlanul működtetni azt a mechanizmust, amely a kiváltságosokat privilegizálja, az alárendelteket kirekeszti, vagyis az iskolai szelekció köntösébe bújtatott társadalmi szelekciót a hatalmon levők érdekeinek megfelelően végzi. A hatalomba kerülésnek ez — a beleszületés melletti — másik módja már korábbi társadalom- tudósok által felismert mechanizmus: a kiváltságosok soraikba fogadták az alávetettek legtehetségesebb tagjait, azok potenciálisan „veszélyes” képességeit és tudását saját érdekeik szolgálatába szelídítik. Ferge Zsuzsa — aki Bourdieu kötetét is szerkesztette és fordította — „A társadalmi struktúra és az iskolarendszer közötti néhány összefüggés" c. tanulmányában (Szociológia, 1972/1.) ezzel az „egyéni mobilitásnak” nevezett kiválasztódással kapcsolatban azt írja, hogy az jól megfér az adott társadalmi struktúra megmerevítésével, „érintetlenül hagyja a társadalmi csoportviszonyokat". S mivel társadalmunk is — a munkamegosztásbeli különbségekből eredően — „rétegzett egyenlőtlenségeken alapuló struktúra", így a szórványos, egyéni mobilitás (amely sokszor független a csoportmobilitástól) sem hat feltétlenül a rétegek közötti társadalmi jelentőségű különbségek megszüntetése irányába. Természetes, hogy a mi viszonyaink között elfogadhatatlan a Bouer- dieu által leleplezett francia iskolarendszernek az a mechanizmusa, amely úgy működik, mintha a tudás, az ismeretek valódi birtoklása, és nem pusztán ennek formális elismerése, törvé- nyesítése (legitimálása) adna jogot egy státusz betöltéséhez, bizonyos hatalommal való rendelkezéshez. Ahhoz viszont, hogy iskolarendszerünk valóban a tényleges tudós, a rátermettség értékrendje szerint szelektálja a jövő értelmiségét, s hogy ez a szelekció ne merevítse, hanem oldja a társadalmi egyenlőtlenségeket, ehhez a mindenki számára azonos esélyekkel elérhető— Ferge Zsuzsa által kollektív mobilitásnak nevezett — fel- emelkedésen keresztül vezet az út. E fejlődésnek az oktatási rendszeren túli, társadalmi-gazdasági feltételeivel kapcsolatban Bourdieu meglehetősen pesszimista, nyilván mert érzi, hogy a francia iskolarendszer ellentmondásait szülő okok felszámolása mélyebb társadalmi problémák megoldásával függ össze, mintsem ezt megoldani lehetne egy iskolareform keretében. Az optimális, társadalmunk anyagi és tudati egyenlőtlenségeinek felszámolásával szervesen összefüggő oktatási rendszerhez képest jelenlegi iskolarendszerünk nem problémamentes. Ezért érdekünk, hogy a Bourdieu által tartott tükörben pontosan felismerjük oktatásügyünk diszfunk- cióit, működésének azokat a jelenségeit, melyeket nem tekinthetünk kívánatosnak, szándékoltnak. Závada Pál
