Dunántúli Napló, 1979. április (36. évfolyam, 90-117. szám)
1979-04-30 / 117. szám
Dunántúli napló 7 1979. április 30., hétfő Folyóiratról folyóiratra Emlékek a múltból Bizonyára a váratlan halál miatt érzett fájdalom is nagy szerepet játszik abban, hogy egyre több, átfogóbb igényű tanulmány jelenik meg folyóiratainkban a költőről. Bár Nagy László azok közé tartozott, akiknek műveit a kritika mindig fokozott figyelemmel kísérte, mégsem mondhatjuk, hogy teljes a róla kialakult képünk. Feltételezhető, hogy nem sokat kell vámunk egy életművét bemutató monográfiára, addig is hasznosnak érzünk azonban minden, költői portréját lényeges vonásokkal kiegészítő írást. Az Új írás áprilisi számában Csányi László Nagy László szivárványai címmel adja közre azt a tanulmányát, mely a költő pályájának első évtizedével foglalkozik. Ezt a pálya- szakaszt kevésbé ismerjük, pedig — mint a tanulmányíró hangsúlyozza - Nagy László sajátos arculatának kialakulásában döntő fontosságú. Csányi körültekintően elemzi azokat az irodalmi, művészeti, filozófiai hatásokat, melyek az induló költőt érték, ugyanakkor a társadalmi körülményeket sem hagyja figyelmen kívül. Ez utóbbiak különösen azért lényegesek, mert Nagy László o sematizmus éveiben is igaz költő maradt, hű a valósághoz és a szépséghez. Utolsó, már halála után megjelent kötetéről ír Kiss Ferenc a Tiszatáj mostani számában. A Jönnek a harangok értem szinte összegzése eddigi munkásságának — mutat rá a szerző — s azt elemzi behatóan, milyen gondolatok foglalkoztatták az utóbbi években a költőt, s milyen társadalmi és morális okok váltották ki belőle ezeket a gondolatokat. Döntő szerepet kap itt a „halál-élmény”, s ennek korszerű, Ady után talán legmélyebb érvényű megfogalmazása. Két beszélgetés A köznyelv nem ismeri az „életvezetés" szót. A pszichológiai szakirodalomban viszont annál többet használják, különösen napjainkban, mikor ez a fogalom sajátos jelentést hordoz. Valószínűleg szándékosan választotta Somogyi Tóth Sándor Levendel László orvossal folytatott beszélgetése címéül ezt a kifejezést. Az olvasó kíváncsi a mögötte meghúzódó tartalomra, s a beszélgetésből — melyet a Kortárs áprilisi száma közöl — meg is kapja rá a magyarázatot. „Nem szabad egy emberben csupán a szervek halmazát látni — mondja Levendel László. — Ha az orvos elmegy a beteg személyiségéig, rájön, hogy a személyiség társadalmi és természeti miliőben létezik.” A személyiség zavarai gyakori problémát jelentenek a gyógyító orvosnak, okai majdnem mindig a helytelen „életvezetésben” keresendők. Levendel László -meggyőző példái valamennyiünk - még az 'egészségesek — számára is elgondolkodtatóak. Ugyancsak a Kortárs közli azt az interjút, melyet Domokos Mátyás Illyés Gyulával készített. „A pályatárs szemével" sorozat központi kérdése ezúttal a regény válsága. Válságban von-e valóban a hagyományos értelemben vett regény? Kiszorítja-e a „mesét” a dokumentum, a tényiroda- iom? Illyés a válságot átmeneti állapotként értelmezi, melyből, mint egy betegségből, szerencsés kimenetelt remélhetünk. K. S. VERBŐCZY ANTAL w Ékezet ’ Czinder Antal rajza Apáti Miklós Egy mondat a munkáról Kitakarózunk, betakarózunk, beszélünk össze-vissza arról, hogy mi a munka, egy szóval takarózunk, azt hisszük, ez lesz a megoldás, és nem az ágy, és nem a füst, és nem a pára (milyen jók lennének páriáknak), de hát egy szóval takarózunk, azt mondjuk: munka — és nem gondolunk se a szögre, se a kalapácsra, de még a mozdulatra se, holott az a mozdulat volna a munka, mig fölharsog a fában a fém, a deszkában a szög, és nem lehet kimondani ezt a harsogást, nem lehet kimondani, hogy az érzelem is munka, hogy ugyanúgy el kell végezni életünket, ahogy a dolgunk, csak nehogy kiderüljön, hogy ama léha bárányfelhőnyáj is bebizonyítja önmagáról, hogy ő is munka, hogy a léhaság végképp belénk-költözött, hogy megélhetünk abból, hogy fogalmazunk: mi a munka és mi a bárányfelhő, hogy megfogalmazzuk: az marad magára mindig, aki dolgozik, holott egyedül dolgozni lehetetlen, a kalapács tételezi a szöget, a szög a deszkát, a deszka a fűrészt, a fűrész a fát, a fa az erdőt, s lám újra együtt vagyunk — erdőnyi létünk hová is lombosulna, ha csak az ágy, ha csak a füst, ha csak a pára mondhatja önmagát, s a munka hallgat, dolgozik. TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS A lapát A z öreg ott állt az építkezést elválasztó kerítés előtt, háttal a tízemeletes panelháznak és nézte az árokban lapátol- gató két embert. A napfény már tavaszt ígért, de az öreg még a télnek öltözködött. Viseltes, nagy csizma, igazi sárdagasztó, fekete bekecs, kucsma. A két ember lapátolt a gödörben. Hányták ki a földet a markológép után, és közben odapillantottak az öregre is. Aztán az egyik, a nehezebb mozgású, vállasabb, nem bírta megállni, hogy évődve oda ne szóljon: — Papa, nem jönne segíteni? Az öreg elmosolyodott, közelebb lépett a kerítéshez, halkan beszélt, mintha tartana attól, hogy valaki meghallja: — Hát van lapát? A munkás nem erre a feleletre számított. Kicsit jobban szemügyre vette az öreget, aztán még mindig tréfásan ezt mondta: — Az éppen még akadhat valahol, dehát az erőt kitől kapja . . .? Azt nem tudunk vételezni, bátyám. — No, tudom én azt — bólintott az öreg —, de azért jöjjön csak az a lapát. A többi meg már az én dolgom. — Csak tréfált a Béla — szólalt meg a másik, komolyabb, kicsit talán morcosabb is a társánál. — Ne szívja már mellre, öreg. Megbirkózunk mi itt ezzel, maga meg csak nézze, ha jólesik. — Hiszen éppen ez az — lökte fejtetőre kucsmáját az öregember —, hogy csak nézhetem . , . Pedig nem szeretem én ezt nézni . . . nem szoktam én az ilyesmihez . . . Nem voltam én soha olyan ember, nekem elhihetik .. . Na, hol van már az a lapát! Az utolsó szavakat szinte követelőén mondta. A két ember egymásra nézett. Faluról való volt mind a kettő. Megértették. — Ott jöjjön be, azon a résen — mondta neki az egyik, aztán amikor az öreg átbújt a két oszlop közötti nyíláson, maga mellé segítette a gödörbe. Kezébe nyomott egy lapátot. — No, ilyenre gondolt? Az öreg csak bólintott. Végigsimította vagy kétszer a lapát nyelét, majd megfogta jó erősen, és beleszalajtotta a földbe. — Jó szaga van ennek — mondta, és nagy ívben dobta fel oldalra. —- Tavaszi szaga. Meg jó is ez a föld. Zsíros, jól táplált. Megterem ebben akármi. — Papa! — Egy asszony kiáltott le a negyedik emeleti erkélyről. — Hol a csudában var. már? Hallja! Jöjjön fel ebédelni I Bosszúsan csóválta meg a fejét az öregember, és hányta tovább a földet. Csak miután már harmadszor kiabált le neki az asszony, állt meg a munkában, és erélyes hangon visz- szaszólt. — Ne kiabálj te! Van szemed, láthatod, hogy dolgom van! Majd megyek, ha fájront lesz! No, nézzék már — fordult megbotránkozva a többiekhez —, a menyem képes lenne hazaráncigálni a munkából. Hát ki hallott már ilyet . . . Az emberek nevettek, és ahogy az öreget figyelték, azt vették észre, mintha könnyebb lenne kezükben a lapát. Köny- nyebb mint tegnap vagy tegnapelőtt. Munkásfestők, amatőrök Ki az amatőr? Aki jó úton halad előre. Az ama- tőrség nem minőség, hanem állapot. Semmilyen arisztokratizmus nem indokolt, hiszen gyakran előfordul — az autodidakta, a naív festő, az amatőr esztétikailag „lekörözi” a hivatásos alkotót. A képzőművészet forrása ugyanis nemcsak a főiskola, a tehetség több helyről bukkan elő. Nagy névsort sorolhatunk azon mesterekről és alkotókról, akik önképzés útján váltak szobrászokká, festőkké, így többek között Borsos Miklós, Boksa Soós György, Vén Emil, Nolipa I. Pál — a fiatalabbak közül Janzer Frigyes, Kaubek Péter, ifj. Keleti Jenő, Tavaszy Noémi, Tilless Béla. A Dési Huber István kör, a bajai Rudnay szabadiskola, a Vasas képzőművészeti szakkör, Hermann Lipót, Aba Novák Vilmos, Uitz Béla szabadiskolájában váltak művészekké az amatőrök. A folyamat napjainkban is folytatódik. A nagy cenzúra a felszabadulás, amikor az egész nép ébredt alkotó lendületére, s a tehetség kutató mozgalom keretében nőtt fel egy új nemzedék a budapesti Der-- kovits és a nagymarosi Nagy Balogh János népi kollégiumok, ban, elég ha Kántor Lajos, Óvári László és Kiss Nagy András nevét említem. Napjainkban is erősödik a képzőművészeti amatőrmozgalom, a megújulás egyik forrása. Harmincesztendős jubileumát ünnepelte a Csepeli Munkás- otthon Képzőművészeti Köre, ahol Ék Sándor, Olcsai Kiss Zoltán, llosvai Varga István, Gá. dór Emil irányításával olyan alkotók érték el a hazai és nemzetközi szintet, akik régebben amatőrök vagy egyszerűen a festészet jelöltjei voltak: Bakal- lár József, Misch Adóm, Németh Miklós. Ilyen művésztermő alkotó műhely működik évtizedek óta a Ganz-MÁVAG- ban, a Május 1. Ruhagyárban, Zebegényben, Debrecenben. Kiemelkedő példák adódnak bőven. 1948-ban szervezte meg Ledniczky Gyula munkásfestő a SORTEX-ban a képzőművészeti szakkört, melyet Iván Szilárd vezetett. Ez a műhely lendítette a továbbiakban sok tehetség kibontakozását, elég ha Bartl József nevét említem. A munkásamatőr-mozgalom célja kettős. Egyrészt örömet biztosít az amatőr színvonalon maradó alkotók népes táborának, másrészt a festői, szobrászi utánpótlás része. Fellendült a képzőművészeti élet a váci Híradástechnikai gyárban, ahol Toman Gyula munkásfestő kiállítását rendezték meg az üzem ebédlőjében. Hasonlóan cselekvő élet jellemzi a XX. kerületi Kisduna Galéria festői szakkörét, ahol Bőd. nár Ede és Pánti Imre egy személyben munkások és egyre kitűnőbb képek komponálói. Budapest első gyűrűjében, a hajdani külvárosokban fellendülőben van az amatőr képzőművészeti mozgalom, elsősorban a szakszervezetek és a Hazafias Népfront cselekvő közreműködése révén. Rákospalotán Orosz László és Nagy Előd erjeszti ezt a munkát, mindketten festőművészek és kört is vezetnek. A Kőbányai Művelődési Központ Könyvtárában alapította meg M. Kiss József grafikusművész, a 25. Galériát, ahol sok művészjelölt készülődik pályájára és kap kiállítási lehetőséget. A Magyar Néphadsereg rég. óta és egyre inkább segíti és támogatja a szolgálati idejüket töltő katonák képzőművészeti tevékenységét. Ennek keretében tartották meg 1977-ben Zalaegerszegen a honvéd amatőr képző-, ipar- és népművészeti kiállítást. Jellemző a számadatokra, hogy közel nyolcszáz művet küldtek be a pályázatra, melyből végül is kétszáz munkát javasolt bemutatásra a zsűri, több mint száz alkotó képét, szobrát, iparművészeti jellegű tárgyát. Ez a tárlat azt igazolta, hogy a Magyar Néphadsereg katonái és polgárai személyzete közül több tehetséges festő, szobrász érheti el további távlatait — így elsősorban Unyi István, Viszt György, Pet- rovics Adorján, Béres János. A munkásfestők saját önképzésükön túl tulajdonképpen az ipari folklór letéteményesei, őrzői. A régi és mai munkáshétköznapok emberi és tárgyi környezetét is feltárják néprajzi, politikai és művészettörténeti értékkel egyaránt bíró tevékenységük. Gondolati, eszmei leltár ez az esztétikum eltérő színvonalán — tárgyban fennmaradó emlékezés, kornyomat; tehát történelem. Losonci Miklós Ledinczky Gyula: Csónakok Nagy László költészete „A kenyér volt mindig a legfontosabb termék, minden érték fokmérője. Az emberiség kitört a világűrbe, meghódítja a folyókat, tengereket és óceánokat, a föld mélységeiből hozza fel az olajat és a gázt, kisajátította az atom energiáját, s a kenyér mégis kenyér marad." Ezzel a gondolattal indítja Leonyid Brezs- oyev, az SZKP főtitkára a kazahsztáni szűzföldek feltörésének és termékennyé tételének hősi korszakáról szóló visszaemlékezéseit, melyet a hazai nagy siker után néhány hónappal most a Szovjet Irodalom áprilisi számában olvashatunk. Leonyid Brezsnyev személyesen irányította azt a gigászi munkát, mely 1954-ben kezdődött Kazahsztánban. írásából különös, számunkra ismeretlen világ tárul fel, mégsem az egzotikumokra figyelünk elsősorban, hanem az ember hatalmas méretű, természetátalakító küzdelmére. Mert küzdelem volt ez a javából, hiszen évszázadokon át csak legelőnek használt területeket kellett búzatermő földekké alakítani. S ha elgondoljuk, hogy mindezt kilenc évvel a szörnyű háborús pusztítás után, máris fogalmat alkothatunk a munkát kísérő tengernyi gondról. Leonyid Brezsnyev vissza emléke-' zését éppen az teszi érdekessé, tanulságossá, hogy a hétköznapok küzdelmén keresztül láttatja a páratlan vállalkozás megvalósulását, az emberi akarat győzelmét. Nem hallgatja el a nehézségeket, do- kumentóris hűséggel szól mindenről, amit átélt, látott, amit sok ezer társával együtt tett, hogy az országnak több kenyere legyen. A múltat idézi Kolozsvári Grandpierre Emil önéletírásának újabb fejezete is, melyet a Kortárs ez évi negyedik száma közöl. A Béklyók és barátok címmel megjelent részlet a felszabadulás után kiböntakozó művészeti-irodalmi életünkbe enged betekintést. Az események középpontjában természetesen maga az író áll, aki ezekben az években a Magyarok című folyóiratot szerkesztette, s megpróbált a lap köré egy új nemzedéket tömöríteni. Kolozsvári franciás könnyedséggel, szellemes, ironikus hangon szól a koalíciós idők bonyodalmairól, irodalmi kalandjairól, társakról, barátokról. Élvezetes írása 1949-cel zárul, mikor a művészeti életben már „érződött Zsdánov szelleme”, s hamarosan Kolozsvári is a mellőzött írók sorsára jutott. Az önéletírás tehát a személyi kultusz korszakának felelevenítésével folytatódik, s nem kétséges, hogy a következő számokban az író sok érdekességet tartogat olvasóinak. itt házak vannak itt hazák vannak mit tehet egy ékezet itt hazák vannak itt házak vannak a múlt idő vétkezett követve önmagát lett Jelen házak hazák között teljesen védtelen
