Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)

1979-03-10 / 68. szám

1979. március 10., szombat Dunántúli napló 3 Hogy nálam különb legyen...” Mai gyerekek — és mai szülők Ú gy tűnik, hogy a társa­dalom figyelme újra a család felé fordult. A Nők Lapja hasábjain lezajlott egy nevelési vita; itt szülők, nagyszülők mondták el a gyermekne­veléssel kapcsolatos vélemé­nyüket, sorolták el gondjai­kat, problémáikat. Szinte az említett vita válasza is le­hetne a tv-ben indult fejlő­déslélektani, nevelési soro­zat: „Hogy nálam különb legyen..." címmel. A 13 adásból álló sorozatban pszichológus szakemberek is­mertetik a nevelési folyamat legkritikusabb eseményeit, helyzeteit. De ezek csak a legszembetűnőbb bizonyíté­kai annak, hogy a család, a családi nevelés az érdek­lődés középpontjába került. Számba venni sem lehetne azt a rengeteg cikket és ta­nulmányt, amely a legkülön- bözőbb folyóiratokban és napilapokban nap mint nap megjelenik, éppen a család­ról és a nevelésről. Aggó­dunk a jövőnkért hétköznapi beszélgetéseinkben, élőszó­ban is. Éppen egy nagypapa korú ismerősöm panaszolta, hogy nem érti a Tnai gyerekeket. Egészen mások, mint ők vol­tak gyermekkorukban. De különböznek saját, ma már felnőtt gyermekeiktől is. Az unokák viselkedését kifogá­solja. Mert ezek a gyerekek bántóan hangosak, tisztelet- lenek, pazarlóak, szabado­sak, nyeglék. Hiányzik belő­lük a munkaszeretet, a köte- Jességtudás, a lelkiismeretes­ség ... Még elsorolni is sok ne­gatív tulajdonság. Csakhogy a nagypapa nem saját gyer­mekeinek (a mai szülőknek) mondja el mindezt, hanem egy pedagógusnak. Ő már elfelejtette, hogy saját gyer­mekkorának csínytevő gyer­mekétől azt kérdezte még a szemtanú felnőtt: „Kinek a fia vagy?” Megtanulta vi­szont az újkeletű kérdést: „Erre nevelnek az iskolá­ban?!” Szinte a legutolsó időkig valóban abban az il­lúzióban éltünk, hogy a ne­velés minden gondját in­tézményesen is meg lehet ol­dani. Nem csoda hát, ha a fenti vádak hosszú lajstro­mát hallgatva a pedagógus — akarva-akaratlan — talál­va érzi magát. Az iskolák mindennapos gondja-baja a neveléssel kapcsolatos. Egy évtizedek óta tanító kollégám mondta, hogy tapasztalata szerint a régebbi 35—40 fős osztályok­ban sokkal könnyebb volt fe­gyelmet tartani, mint a mos­tani 20-25 gyerekből álló csoportokban. Szubjektív vé­lemény - kétségtelen. Lehet, hogy csak annyit jelent: munkában megöregedett kar- társamnak megkoptak az idegei. Jelentheti azt is, hogy a nevelés módszerei is vál­toztak az idők során; ma már árnyaltabb módszerekre van szükség. De jelenti azt is, ami viszont már tény: a régebbi nagylétszámú osztá­lyok nemcsak az iskolában jelentettek több gyereket mint ma, hanem otthon, a családokban is. Vagyis a ré­gebbi gyerekeknek testvéreik is voltak... A legtöbb csa­ládban tehát önmagától is funkcionált egy hatékony ne­velői erő: a testvérek kö­zössége. A kisebb gyerekszóm azon­ban más területen is válto­zást hozott. Egy úttörővezetői értekezlet határozati javasla­tából idézek: „Meg kell ta­nítani a gyerekeket játsza- ni(!), mert az óraközi szüne­tekben a tűrhetőnél is több a fantáziátlan lökdösődés, verekedés. A mai gyerekek tehát játszani sem tudnak. De ezen nincs mit csodál­kozni, ez a kisebb gyerek­szám természetes következ­ménye. A gyerekeket való­ban meg kellene tanítani játszani önfeledt, vidám, csoportos játékokra. De ki tanítja meg? Természetesen a pedagógus, hiszen a gye­rekek otthon egyedül legfel­jebb a televíziót nézhetik, nagyobb csoportokban az is­kolában vannak. Különben is, ilyesmire — játékra — a szü­lőknek sem türelme, sem ideje nincs már. Sajnos. Kissé paradox helyzet. Úgy tűnik, hogy a kevesebb gye­rekre a korábbinál is keve­sebb idejük jut a mai szü­lőknek. Miért? Éppen azért — egy újabb paradoxon —, mert a mai szülők „mindent” meg akarnak adni gyerme­keiknek: drága ruhákat, já­tékeszközöket, kerékpárt, mo­tort, autót, házat, nyaralót, különórákat, egyetemet... Mindennek megteremtéséhez pedig nyilvánvalóan sok idő és sok pénz kell. A pénz, ha nem is elég mindenre, sok mindenre azért jut már. Meglátszik ez a gyerekeken is. Azon például, hogy az iskolai takarítónők naponta csodálkozó döbbe­nettel szedik ki a szemétko­sarakból az egész szelet va­jaskenyereket, a félig rágott kiflit, almát, szalámit. Nincs olyan nap, hogy a tanítás után ne találnának elha­gyott vonalzókat, körzőket, tollakat, vagy sapkát, sálat, kesztyűt. „Hogy nálam különb le­gyen ...” — ez a tv-sorozat címe, de nyilván ez a vá­gya annak a szülőnek is, aki fiának minden megszerzett ötösért kerek tíz forintot ad. Az eredmény egy ideig nem is marad el: szépen gyűlnek az ötösök és a tíz forintok. Sőt, izgalmas számítgatás kezdődhet. Ha egyetlen ötös tíz forintot ér, vajon mi lesz az ára az év végi bizonyít­ványnak, az érettséginek, esetleg az egyetemi felvételi vizsgának? És — ha egyszer a tanulás üzlet is lehet — mit fog érni a pedagógus szava, aki szerint a tanulás — még mindig — gyermeki kötelesség? a kötelességérzet és a lelkiismeretesség hiá­nya a nagypapa vád­pontjai között is sze­repel. De egy másik, ugyancsak tapasztalt tanár­nak is az a véleménye, hogy korábban a házi feladatok elkészítésével, az otthoni ta­nulással is kevesebb gond volt mint ma, a tanulószo- szobák, napközi otthonok ko­rában. Ebben persze nem a napközi otthonok hibásak. A 'kötelességérzet kötelességek teljesítésének sorozata révén lesz belülről motiváló lelki tulajdonság. Kialakításához sokszor a szülők jó szándéka is kevés. Egy dolgozó édes­anya panaszolta elkesere­detten, hogy kamasz nagyfia kérés, rimánkodás, ideges kiabálás nélkül önként sem­mit sem mozdítana otthon. Ö pedig, hiszen férje he­tente csak egyszer jön haza, nem képes megnevelni ezt a nagyfiút. Pedig náluk, leg­alább egyszer hetenként, ap­ja is van a gyereknek. De hány olyan család van, ahol legfeljebb a „láthatás” ritka alkalmainál érezheti a kis­gyerek, hogy neki is van apukája? Kétségtelen, hogy ez is változás. A látszat sze­rint nemcsak gyermekekben, hanem apákban is szegénye­dett mai társadalmunk. Átmeneti társadalmunk vál­tozó életet, gyorsan változó körülményeket is jelent. Köz­tük jócskán vannak negatív változások is. Olyanok, me­lyek a nevelés, a családi harmónia szempontjából ne­gatívan hatnak. Mégis, ho­gyan lehetne mindezek elle­nére eredményesen nevelni, ez közös lelkiismeretünk egyik legégetőbb gondja. Ifj. Miksa Lajos wmmrnmmmmrnmmm Ódát vagy dörgedelmet? Csak helyenként szóltak jól. Előfordul, nem is oly ritkán, hogy a kritikusnak a koncert után gyakorlatilag nincs mon­danivalója. Ezt a tényt több­nyire sokoldalas fogalmazvá­nyok szokták leplezni, hiszen az üres papír ott ásít az író­asztalon; akár tetszik, akár nem, tele kell írni betűvel. Rutino­sabb írónak mindez nem okoz nagyobb gondot, a toll nem mindig gondolat-benzinnel mű­ködik, szalad olykor magától is. Nos, a vasárnapi Lisrt-terem- beli hangverseny után nyugod­tan szorgalmas toliamra ha­gyatkozhatok, Egyértelmű vé­leményem kijelentő mondatok­ban megfogalmazható, egyér­telmű gondolataim gyakorlati­lag nincsenek. Hogy miért nin­csenek? Mert erről a koncert­ről akár kritika-variációkat le­hetne írni. Teljesen ellentétes értelműeket. Ódát és dörge­delmet egyaránt. Ez mindössze nézőpont kérdése; attól függ, az elfogultság bio-áramai ho­gyan zárják el a fület, zsongít- ják el az agyat. A jóindulatú kritikus ugyan­is lelkesedhet: a zenekar hihe­tetlenül igényes műsort, igen komoly feladatot vállalt; nem riadt vissza attól, hogy műso­rának felében „modern zenét” mutasson be, vagyis olyan mu­zsikát, mely több befektetett munkát igényel, s kevesebb lát­ványos sikerrel kecsegtet. A jó­indulatú kritikus továbbá öröm­mel nyugtázhatja, hogy Maros Rudolf Töredék című művét, Lendvay Kamilló Csellóverse­nyét és Honegger „mozdony”- szimfónióját, a Pacific 231 -et a zenekar helyenként kiválóan játszotta, kiválóan tudta. És a zárószámként bemutatott, szin­tén elég ritkán hallható Franck- szimfónia előadása is sok él­ményteli pillanatban, szép fa­fúvós állásokban, nagyszerű trombita-részletekben (a trom­bitások egyébként is remekeltek vasárnap) bővelkedett. A kevés­bé jóindulatú ítész ezzel szem­ben lelkiismeretfúrdalás nélkül mutathat rá, hogy a felhangzott művek kivétel nélkül csak he­lyenként szóltak jól, hogy a műsorválasztás egyelőre túllőtt a célon, a feladat nagyobbnak bizonyult, mint amivel a jelen­legi gárda megbirkózhat — vagy, s ez talán szomorúbb, a ráfordított munka mennyisége csak egyes részletek kidolgozá­sára volt elegendő. A zenekar képes maximális fegyelemmel és koncentrációval játszani: a Franck-szimfónia lassú tételének kezdetén való­sággal úgy éreztük, egyetlen nagy hangszer az együttes; a Honegger-mű jó néhány igen kényes részlete is mintaszerűen sikerült, s számtalan példát so­rolhatnánk még. Ugyanakkor, ha a szenvedély kissé magával ragadja a vonósokat, továbbra is hamisan játszanak, ha a koncentráció lazul — (vagy mint joggal sejtjük, a próbákon ke­vésbé kidolgozott taktusok kö­vetkeznek), a zenekar „lötyög", a hangok nem egészen egyszer­re szólalnak meg, a hangzás­arány elnagyolt. A hangverseny szólistája, Onczay Csaba sem kevesebbet, sem többet nem tett, mint igazolta hírnevét. Rendkívüli magabiztossággal játszik, tech­nikai problémákat nem ismer, s érti a modern zene nyelvét. Igazán nagy élménnyel mégsem ajándékozott meg. Lehet, hogy ebben kissé matt hangszíne volt a ludas, de valószínű, hogy a darabban is kereshetjük az okot: Lendvay Csellóversenye szép, és nagy tudással meg­komponált zene, de t kétség­kívül nem mentes fáradtabb pillanatoktól. Breitner Tamás, mint már annyiszor, ismét nagyon pon­tosan vezényelt. Az, hogy a zenészekről hét bőrt lenyúzó, s állandó felületességre neve­lő zenei élet ellenére a pécsi zenekar mindeddig katasztró­fák és bukások nélkül, sőt oly­kor emlékezetesebb produkció­kat nyújtva szerepelt, igen nagy mértékben az ő érdeme. Nem emlékszem, hogy mos­tanában olyan kimagasló művé­szi értékű, esztétikai alapelve­it tekintve olyannyira egységes magyar filmet láttam volna, mint Adóm Ottó rendező most bemutatott Csillag a mág­lyán című műve. Ezt a filmet, azt hiszem, a világ legkiválóbb filmgyárai, legjobb rendezői is vállalnák. Ez a film film- művészetünk meglehetősen hosszú, mostani útkeresésének egyfajta első igazi eredménye, csúcsteljesítménye, amely olyan minőségi szintet képvisel, amit a későbbiekben is meghatározó­nak kell tekinteni. Ezek vol­nának a hirtelenjében rögzített végkövetkeztetéseim, az érve­im hat ehhez hasonló jegyzet­ben sem férnének el. Aztán leg­alább hat újabb jegyzetnyi tér kellene a vitára, amit máris itt hallok a fülemben — valameny- nyi szenvedélyes felhangjával. Milyen vitára gondolok? Első­sorban szakmaira, mert a be­mutató alig egy tucatnyi néző­jének láttán úgy gondolom, a közönség ezt a filmet is „futni hagyja", anélkül, hogy tudo­mást venne róla. Persze lehet, hogy nem így lesz ... Ha nem, akkor annak szívből örülhetünk. Mert jó volna, ha minél több gondolkodó, tépelődő ember nézné meg, elsősorban a fia­talok és azok a felnőttek, akik szívükben valamiképpen fiata­lok tudtak maradni az élet ne­hézségei, esetleges csalódásai ellenére is. A Csillag a máglyán az örök útkeresőknek, az örök újat aka­róknak, a mindenkori valóság, az igazság szenvedélyes valla­tóinak állít emléket. Azok előtt hajtja meg zászlaját, akik a történelem során gyakorta „egyetlen lehetséges igazság­nak” kikiáltott, rendszerint a fegyverek erejével is megtoldott tanok árnyékában, a maguk fe­jével merészeltek gondolkod­ni. Azokról az emberekről szól ez a mű, arról az emberi ma­gatartásról, amely a törté­Hogy aztán — beletörődve a megváltoztathatatlanba — büsz­kék lehetünk-e arra, hogy na­gyobb baj nélkül s olykor hí­zelgő eredményeket felmutatva évről évre megússzuk vagy sem, hadd ne döntse el a recenzens. Az üres papír betelt, több nem kívánkozik a beszámoló végé­nelem során nemegyszer a ha­talmi erőterek gubancában megmerevedett gondolkodást kérdéseikkel, igazságkeresésük­kel előrelendítették, akik a dog­mával, a metafizikával szem­ben az emberi gondolkodást és annak (csak jóval később megnevezett) dialektikáját állí­tották szembe. Akik emberek akartak és tudtak lenni ember­telen korokban is, akár az éle­tük árán . . . Akik csillagok vol­tak és máglyára kerültek. A Csillag a máglyán ragyo­gó bizonyítéka annak, hogy úgynevezett „tisztán művészi eszközökkel”, akármilyen tör­ténelmi messzeségben fekvő témáról is lehet maradandó ér­vénnyel szólni a mához, a ma emberéhez. Ha az alkotók tud­ják, hogy mit őkarnak, ha kü­lönbséget tudnak tenni lényeg és jelenség, tartalom és forma, művészi kifejezési eszközök és ötletek között... A megismerési vágy és a szolipszizmus, a metafizikus és a dialektikus gondolkodás ösz- szecsapósának a drámáját képező Csillag a máglyán cí­mű műről az ismétlés kedvéért el kell mondani, hogy Sütő András, romániai magyar író azonos című drámája alapján készült a Madách színházbeli színházi bemutató — más szí­nészekkel kiegészített — alkotói gárdájának közreműködésével. A forgatókönyvíró és rendező Adóm Ottó, a kamerájával is­mét remeklő Illés György, a ki­váló zenét komponáló Hidas Frigyes és Vükön György, a fő­szerepeket játszó Huszti Péter, Sztankay István, Mensáros László és Haumann Péter egyenként is és csaknem egyen­lő arányban részesei annak, hogy most végre ismét valami olyant láthattunk, amit aligha kell és lehet kikezdeni, mert kerek, egységes, egész — nem „adaptáció”, hanem szuverén mű, amely csak önmagával azonos. Bebesi Károly re. B. Kovács Sándor FILMJEGYZET Jelenet a Csillag a máglyán cimű filmből Nők Ilyenkor nőnap tájékán bo­csánatos bűnnek számít, ha ki­csit többet beszélünk a nők­ről. Sőt. A lapok, a rádió, a televízió általában kötelességé­nek is érzi, hogy valamilyen, az alkalomhoz illő riporttal, cikkel, vezércikkel, filmmel, mű­sorral kirukkoljon ezen a na­pon. Vagy az „előestén" mint azt ebben az évben a televízió tette. Méghozzá két, eléggé meg­hökkentően rímelő adással. A „rímelés” kifejezést nem kell komolyan venni. Legföljebb kecskerímre gondolhatunk. Mert az első „nőnapi” műsor egy „vidám" összeállítás volt egy nő — G. Szabó Judit — írásai­ból. Hogy nőnapon női szerzők szerepeljenek, ezt ugyancsak nem kell (kellene) komolyan venni. Mindegy. Készítői nyil­ván úgy vélekedtek, hogy a nőkről tréfás intimitásokat csak­is nő ismerhet, mondhat el. Ami valószínűleg elég nagy té­vedés. Végeredményben azon­ban nem történt más, mint hogy a Lúdas Matyi televízióhoz „ki­helyezett tagozataként" tréfál­koztak egyetmást a nőről, mint olyanról. G. Szabó Juditnak ezek a kis írásai nyilván egyen­ként kifejeznek egy-egy jellem­ző helyzetet, egy-egy jellemző nőtípust, egy-egy jellemző — amolyan pletyka-szintű — csa­ládi konfliktust. Ahogyan — sa­játságos dolog! — férfiak szok­tak gondolkodni a nőkről. Pél­dául hogy a nő, ha volán mel­lett ül, feltétlenül nekimegy az első villanyoszlopnak. Hogy a nőnek a partvison jár az esze. Hogy a nő jezsuita szerzetes­hez méltó buzgalommal üldözi a férje szerelőmundérját. Hogy a nő harisnyák, rúzsok, parfü­mök ábrándketrecébe zárt krumplipucoló gép. És így to­vább. Ruttkai Éva jobb ügyhöz méltó lelkesedéssel próbálta a pillanatonként változó helyzete­ket, gondolkodásmódokat hite­lesíteni, vagy legalább humo­rával oldani, s Kállai Ferenc is szorgos toporgással próbál­ta követni őt ezen a rögös úton. De a közhelyhalmok néha így is rájuk dőltek, s majd agyonnyomták őket. Kérdés, hogy érdemes-e, kell-e ma már azt feszegetni, ki a teremtés koronája. Lehet, hogy igen. De hát Átlag Nő és Átlag Férfi nincs, ezért aztán Átlag Igaz­ságok sincsenek. Mint azt Szemes Marianne rendező nyilván tudja. Ezért in­dult el egy nem könnyű, nép­szerűségre valószínűleg nem­igen számítható úton: hogy megmutassa egyes nemzetek nőmozgalmainak sajátos fel­adatait, a világ különféle kö­rülmények között élő asszonyai­nak konkrét helyzetét és prob­lémáit. Az apropó mindössze annyi, hogy hazánkban megfor­dultak sokan ezeknek a moz­galmaknak harcosai, vezetői közül. Nem árt megkérdezni őket, hogyan élnek, miért har­colnak tulajdonképpen, mik a fő gondjaik. Kiderül így, hogy a problémák látszólag hason­lítanak ugyan egymáshoz, még­sem lehet őket egynevezőre hozni. Az ír fiatalasszonynak, aki egy mosoda dolgozója, az a gond, hogy vagy gyermeket szül, vagy megtartja az állását. A szovjet asszonyt a válások szaporodó száma aggasztja, és az, hogy münden erőfeszítés el­lenére még mindig kevés a gyermekintézmény, illetve azok nem elégítik ki a követelménye­ket. A német asszonyt a falusi nők nehézségei izgatják, a spa­nyolt a munkahelyek hiánya, a demokrácia hiánya. , Mert a nők, mint az emberek általában, társadalmakban él­nek. Lehetőségeiket, életmód­jukat, gondjaikat és még a férfiakhoz viszonyított helyze­tüket is az adott társadalom határozza meg elsősorban. Nincs külön nőprobléma, amely nem függ össze a társadalom egészének problémáival. H. E. Csillag a máglyán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom