Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)
1979-03-25 / 83. szám
1979. MÁRCIUS 25. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. tarsadalomtudomany művelői Kandidátusi értekezés a középiskolai nevelőközösségekről Beszélgetés ér. Kiss Elemérrel, az MTA Dunántúl! Tudományos Intézetének munkatársával Mai polgári társadalomfelfogások A középiskolai nevelőközösségek jellemzése és hatékonyságának növelési módszerei — címet viseli dr. Kiss Elemér kandidátus, a Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete tudományos munkatársa kandidátusi értekezése, amit a közelmúltban védett meg itt Pécsett. Ez volt az első ilyen jellegű, Pécsett megrendezett kandidátusi vita, amelyre az MTA Pécsi Akadémiai Bizottsága közreműködésével került sor. Dr. Kiss Elemért a Dunántúli Tudományos Intézetben kerestem fel. — A pedagógus nevelőközösségek, a pedagógusok fejlődésünkkel párhuzamosan egyre nagyobb szerepet játszanak a jövő nemzedékének tudatformálásában. Ennek megfelelően mind nagyobb érdeklődés kíséri munkájukat. A tudományos kutatás azonban mintha kevésbé fontosnak tartaná az őket - személyiségükben - érintő kérdések vizsgálatát, mint mondjuk a módszertani problémákat. Hogyan került ön kapcsolatba a nevelőközösségekkel, mint tudományos kutatási témával? — 1968 óta általános tanulmányi felügyelőként dolgoztam a pécsi Városi Tanács művelődésügyi osztályán. Munkám fontos részeként középiskolai hálózattal mint egésszel foglalkoztam. Másrészt azt néztem meg, hogy az egyes iskolák hogyan látják el a társadalmi elvárásoknak megfelelő funkciójukat. A gyakorlati munka ellátása vezetett el az irodalomhoz. Ennek tanulmányozása során kiderült, hogy a magyar pedagógia egyik fehér foltot képező területére jutottam el. Nevelés- tudományunk a felszabadulás óta féloldalason fejlődött, elsősorban a didaktikai kérdésekkel foglalkozott, holott itt sokkal tágasabb terű, nagyobb horderejű problémákról van szó, mint például a szervezeti-elméleti kérdésekről, amelyekre ugyancsak választ kell adni. Ezek közé tartozik az iskola működése. Pontosabban annak a kérdésnek az elméleti megragadása és megvizsgálása, hogy mikor működik optimálisan a legnagyobb hatásfokkal az iskola. — Mik voltak a legelső megállapításai? — A nevelőközösségnek az iskola működésében kulcsszerepe van. Ez persze nem új megállapítás, még kevésbé végkövetkeztetés. Arra ösztönző megállapítás csupán, hogy mindenekelőtt magával a pedagógusközösséggel kell foglalkozni tudományos szempontból. — A kérdést nyilván történetiségében kellett megközelíteni, hiszen itt változásban lévő problémáról van szó. — így van. A felszabadulás előtti szakképzés mindenekelőtt munkaerőképzés funkcióját töltötte be, a gimnáziumban pedig elitképzés folyt. Kiderült, hogy 1976-ban egy fejlődésében- sok tekintetben — megrekedt, az előbbihez hasonló formával is találkozhattunk még. Pedig a cél alapvetően más lett, más embertípust kellett nevelni — egy idejétmúlt módszerbeli és irányítási rendszer keretében. Ebből a rendszerből az alkotó pedagógus valamiképpen kifelej- tődött. Megmaradt a merev kétpólusú igazgató—tanár viszony a tantestületekben. Ugyanakkor a diákokat közösségi módon, demokratikusan akartuk nevelni. A jelenlegi belső iskolai rendszer egyáltalán nem vagy csak igen nehezen tudja elviselni az alkotó pedagógusi attitűdöt. Az igazgató determinálja az iskola életét — mondták eddig. Ez azonban csak egyoldalú megállapítás. Az is iqen fontos, hogy pedagógusközösségekben milyen részközösségek vannak. Ez adott esetben fontosabb lehet, mint az igazgató személye. — Ezek szerint a fejlődés érdekében ezekben a részközösségeknek a funkcióját kell mindenekelőtt tisztázni, megerősíteni? — Többek között erről van szó. Mi a vizsgált iskolákban létrehoztunk néhány ilyen erőteljesen funkcionáló és megfelelő önállósággal rendelkező blokkot. Ezek az úgynevezett humán- és a reálblokk, a technikai, gazdasági és a nevelési blokkok voltak. Ezeket a blokkokat a vezetési blokk fogta össze. A vezetési blokk a hagyományos iskolavezetésen kívül magába foglalta az egyes blokkvezetőket is. A blokkokra vonatkozó döntések ebben az iskolai szintű döntési mezőben játszódtak le, a többi pedig a blokkok belső döntési mezőjében, valamint a pedagógus egyéni döntéseiben. Odáig elmentünk, hogy például a humán blokkban a pedagógus személyi értékelését is a blokkon belül végezték el, és az értékelés ezután került csak az igazgató elé. — A hagyományos iskolavezetés — amennyiben jól működik- képes-e hasonló eredményre, mint mondjuk a blokkrendszer? — Igen. Csupán a belső motiváció hiányzik belőle. A hagyományos rendszerben ugyanis valaki vagy igazgató, vagy „szimpla tanár”. A blokkrendszer motivációjának tényleges tartalmát, hatását még felsorolni is sokáig tartana. De, hogy mást ne mondjak: a pedagógus személyiségét mélyen érinti az a tény, hogy csaknem kivétel nélkül „lefelé", a tanuló irányában dönthet, „fölfelé" nem. Itt például egy új döntési irány is kimutatható, azaz a pedagógus „fölfelé" is dönthet. — A témát több száz oldalas értekezésben dolgozta lel. A táblázatok rengetegéről, a komputeres matematikai feldolgozási, értékelési módszerekről, továbbá számos, igen fontos megállapításról, következtetésről szót sem ejthettünk itt. Az azonban máris világos, hagy egy-egy adott iskola milyenségét nem döntheti el pusztán a központi akarat. — A központi akarat egy meglehetősen világos követelmény- rendszerben fogalmazódik meg. Ezt a követelményrendszert — úgy is mondhatni: oldalirányból erősen — befolyásolja az adott társadalmi környezet, szerkezet, gazdasági-szellemi koncentráció, továbbá az úgynevezett „gyermekanyag". E hatás nagyban beleszól abba, hogy az iskola oktatás-, avagy neveléscentrikus lesz-e. A belső személyi és technikai adottságokat, és ennek működését úgy kell koordinálni, hogy a legnagyobb legyen a hatékonyság. A régi iskolatípus mint mondtam, nem válik be. Van olyan pécsi iskola, ahol 15 év alatt háromszor cserélődött ki a tantestület, mivel ezeket a tényezőket nem lehetett összehangolni és mert ennek következményeképpen az iskola merev belső viszonyait nem lehetett elviselni. Ezeket a régi megrögzöttségeket valamiképpen fel kell oldani, mert a pedagógus szellemi energiáját csak úgy lehet felszabadítani, ha az őket személyiségükben mélyen érintő szubjektív tényezők előtérbe kerülnek és ha a sokat emlegetett alkotó pedagógusi autonómia felváltja a mechanikus, kiszolgáló tanárszemélyiséget.- Jelenleg mivel foglalkozik? — Az Oktatási Minisztérium vezetőképző és továbbképző intézetével közösen dolgozunk egy témán, amely szervesen illeszkedik ahhoz, amiről eddig beszélgettünk. Az oktatási és közművelődési rendszer irányítási mechanizmusa — fejlődését tekintve — elmaradt a társadalom fejlődéséhez képest. Az izgat most, hogyan lehetne kidolgozni ennek egy olyan új irányítási rendszerét, amely nem gátolja, hanem elősegíti az ezeken a területeken folyó munkát. Bebesi Károly Napjainkban a békés egymás mellett élés nagymértékben meghatározza a két világrend- szer fokozódó; az egészséges verseny keretei között folyó gazdasági és politikai kapcsolatait. Ez a békés egymás mellett élés nem terjedhet ki ideológiai területre. A két társadalmi rendszer közötti ideológiai harc egyik fontos kérdése, hogy milyen legyen napjaink és a jövő társadalma. A polgári közgazdászok, szociológusok és politológusok különféle válaszokat adnak. Ezekről szól az NDK-be- li szerzőpár, A Bönisch—D. Rei- chelt: Polgári társadalomfello- gások és a valóság c. könyve, amely 1978-ban a Kossuth Könyvkiadó gondozásában jelent meg. A sokféle polgári társadalomfelfogás puszta ismertetésén túl a könyv értéke az, hogy a társadalmi fejlődés objektív törvényeinek szemszögéből marxista elkötelezettséggel bírálja a különböző elméleteket. Közös vonásukat abban jelöli meg, hogy korunk társadalmi fejlődésének irányát elferdítve ábrázolják. A tőkés világban a polgári társadalomfelfogások az utóbbi években a kapitalizmus szó helyett egyre gyakrabban használják az „ipari társadalom", „posztindusztriális társadalom”, „jóléti állam”, „középosztályi társadalom” kifejezéseket A szerzők a következőkben látják a kifejezések mögött rejlő társadalomfelfogások marxista bírálatának szükségességét. A monopoltőkések épp ezekkel az elméletekkel akarják ugyanis tér. jeszteni azt az illúziót, hogy mindaz, amit a dolgozók követelnek, elérhető a tőkés gazdasági és társadalmi rend forradalmi átalakítása nélkül is. Az ipari társadalom modelljei közül John K. Galbraith tech- nokratikus ideológiáját. Jean Fourastié a technokratizmussal szorosan összekapcsolódó fejlődési stádiumelméletét, Maurice Duverger „technodemokráciáját” veszik vizsgálat alá a szerzők. „A jóléti állam” konzervatív variánsainak ismertetése után a szerzők a „jóléti állam” szociáldemokrata koncepcióját elemzik. Bizonyítják, hogy a „jóléti állam”, a „bőség társadalma" ígéretei és a valóság között mély szakadék húzódik. A tőkés társadalom struktúrájáról szóló polgári elméletek,- mint a „társadalmi mobilitás” elmélete, a „nyílt és pluralista társadalom” elmélete, a „foko. zódó társadalmi differenciálódás” elmélete, valamint az „osztályok eltűnésének” elmélete a „középosztályi társadalom” változatai. Ezek az elméletek mindenekelőtt Robert Merton és Talcott Parsons szubjektivista elméletére, a „társadalmi cselekvés” tanára épülnek. Tényekkel, adatokkal cáfolják a szerzők a polgári társadalomelméletek közös tételét, amely szerint a tőkés társadalom struktúrájában a munkás- osztály már nem létezik. A „demokratikus szocializ mus” ideológiái közül Olof Palme és Bruno Kreisky által megkonstruált „háromszakaszos elméletet" bírálják. Behatóan elemzik a Német Szociáldemokrata Párt 1975-ös kongresszusán elfogadott „keret-irányvonal '85” elnevezésű dokumentumot. Ennek kapcsán tisztázzák a reform és a forradalom helyes értelmezését. A szerzők érdekes áttekintést adnak a polgári prognosztikai és futurológiái kísérletekről, különös figyelmet szentelve a Római Klub jelentéseinek. Mesaro- vic és Pestel „világnrupdelljét” elemezve pedig kiemelik, hogy a polgári tudósok egy része az egész világra kiterjedő kooperáció mellett foglalnak állást. Ez részünkről is figyelmet érdemel, hiszen a különböző társadalmi berendezkedésű országok közötti gazdasági, kereskedelmi együttműködés egyúttal fontos eszköze a világszintű enyhülési politika továbbvitelének. Horváth Erika A „jóléti állam”, a „bőség társadalma” ígéretei és a valóság között még szakadék húzódik. Erről tanúskodnak a tőkés társadalmakban szinte napirenden levő tüntetések is. Képünkön: tüntetők Rómában a déli területek elmaradottságának felszámolását követelik A Forradalmi Kormányzótanács elnöke 100 éve született Garbai Sándor Kiskunhalason, 1879. március 26-án született Garbai Sándor. Azok közé porolható, akik a munkásosztály igaz ügyének szószólóivá váltak ugyan, de később nem tudtak átlépni saját korlátaikon és eltávolodtak attól az eszmétől, amelyre korábbi harcaik során felesküdtek. A szegény kisiparos család gyermeke már nagyon fiatalon elkerült a szülői háztól, hogy a maga megélhetését biztosítsa és segítse családját is. A fővárosban talált munkát, az építőmunkások között. Már egész fiatalon — még nem volt húszéves sem — bekapcsolódott a munkásmozgalomba. Felfigyeltek a tehetséges, szépen beszélő fiúra és kisebb-nagyobb feladatokkal bízták meg; az építőmunkások bér- és sztrájkharcainak szószólója lett. Még a századforduló előtt 1897-ben megbízták a budapesti kőműves szakegylet titkári teendőinek ellátásával. A Magyar Építőmunkások Országos Szövetsége (a MÉ- MOSZ) létrehozásában jelentős szerepet játszott; egy ideig elnöke, majd titkára volt. Már 1901-ben beválasztották a szociáldemokrata párt vezetőségébe. Szerkesztette az Építőmunkás című szaklapot, amelyben számos írása jelent meg. A legtevékenyebb és legsokoldalúbb szociáldemokrata vezetők közé tartozott. Az MSZDP vezetőségének 1919. március 20- ig volt tagja. Közben a Munkásbiztosító Intézet elnöki, majd az Országos Munkásbiztosító Pénztár alelnöki, illetve elnöki tisztségét is betöltötte. Koncepciója azonban inkább nevezhető kispolgárinak, mintsem marxistának. Úgy vélte, nogy a társadalmat felülről, csupán a választójoggal, a parlament összetételének megváltoztatásával is demokratikussá lehet tenni. A kommunista politikus nem értette meg, nem tudott felemelkedni a „bolseviki" eszméig. Ez nemcsak a tanácshatalom előtti időszakára, hanem későbbi életszakaszára is jellemző maradt. A polgári demokratikus forradalom idején kormány- biztosi minőségben az Országos Lakásépítési Bizottság elnöke volt. Gondolkodás- módjában és megnyilvánulásaiban ebben az időszakban is megmutatkozott a századelő szociáldemokratáira jellemző magatartás. A munkásmozgalom vezérkarának centrista és egyre jobboldalibbá váló szárnyához tartozott. 1919. március 21-én, a dicsőséges magyarországi Ta. nácsköztársaság legnagyobb közjogi tisztségével bízták meg. Március 21-től augusztus 1-ig a Forradalmi Kormányzótanács, majd a megalakult Szövetséges Központi Intézőbizottság elnöke. A proletárdiktatúra megdöntése után a hatnapos Peidl-kor- mányban e'vállalta a közoktatásügyi miniszteri tárcát. Később visszaemlékezésekben erre a szerepére utalva az is elhangzott róla, hogy „festett bábfigura” volt. A felülkerekedett ellenforradalom elől emigrációba ment. Előbb Ausztriában, majd Csehszlovákiában, végül Franciaországban telepedett le. Már Bécsben bekapcsolódott a baloldali „Vi- lágosság”-csoport tevékenységébe, de hamarosan kivált és létrehozta az Előre csoportot, amelynek „Előre" című lapját is szerkesztette négy éven át. Az emigrációban az ausztromarxizmus híve lett és egyre messzebb került a munkásmozgalomtól. Tagadta a forradalom szükségességét és nem helyeselte a kapitalizmus felszámolását. A második világháború után Párizsban ismét be akart kapcsolódni az ott létrehozott szintén Világosság nevű csoport munkájába, de a forradalmi munkásmozgalom nem fogadta őt vissza többé soraiba. 1947. július 8-án hunyt el Párizsban. A jobboldalivá lett szociáldemokrata vezetők felett a történelem már ítéletet mondott. Garbai Sándor neve mégis ott van a haladást segítők névsorában, mert életének első szakaszában, mint következetes szociáldemokrata, úttörő munkát végzett a munkáspárt szervezésében, a munkások felvilágosításában, a szocialista tanok terjesztésében. Ö is hozzájárult ahhoz, hogy a század elején Magyarországon teret nyert a marxizmus eszméje, kialakult a munkásosztály öntudata, amely az első magyar proletárállam időszakában teljesedett ki. ■ Vida Sándor Tanári szoba a Nagy Lajos Gimnáziumban
