Dunántúli Napló, 1979. március (36. évfolyam, 59-89. szám)
1979-03-03 / 61. szám
Dunántúli napló 1979. március 3., szombat K eresem az irodát, ahol alkalmi hómunkásokat vesznek fel. A'Rákóczi útról a Koller utcába fordulok, a járdán vastagon áll a lefagyott, eljegesedett hó. Az elkerített Park mozi palánkjait elhagyva egy zömök, kerek képű fiatalemberrel akadok össze.- Nem tudod, hol vesznek föl hómunkásokat? Az újság azt irta, hogy valahol errefelé — mondja vacogva és várakozóan tekint rám. Mosolygok magamban, mert néhány pillanattal előbb ugyanezt akartam kérdezni tőle. Jól összeakadtunk. — Nem tudom, de itt a kis- piac környékén kell valahol lennie az irodának. Ketten indulunk az „ígéret irodája” felé, ahol egy éjszakai hólapátolásért 160 forintot fizetnek. Újdonsült ismerősöm elmondja, Komlóról jött be Pécsre, hogy ezt a plusz pénzt megkeresse. Napközben a városgazdálkodásnál dolgozik, de édesanyjával él együtt, akinek kevés a nyugdíja, neki kell támogatnia. Minden pénzszerzési lehetőséget megragad. — Nem fogsz fázni egész éjjel ebben a félcipőben?- A, nem vagyok én olyan fagyosszent. Meg különben is, jó vastag zokni van rajtam. A kispiacon nagy tömeget pillantunk meg a betonasztal- sorok mögött. Vagy 150-en ácsorognak a félig kinyílt ajtó előtt. Beállunk a tömegbe. Mellettem egy szakadt kabátú, sildes sapkás, legalább tíz napja nem borotválkozott férfi áll. Zsebéből egy üveg nyaka kandikál ki. — Elkezdődött a felvétel? — érdeklődöm a borostástól. A válasz tömör. — A jófene tudja. Tovább kérdezősködök. Egy rőt bajszú, szép szál fiatalember a vállát vonja, egy másik a nyomatékosság kedvéért még a két karját is széttárja, de olyan erőteljesen, hogy meglöki az előtte álló öregnek az oldalát. — Mi van, zsebes vagy öcsi, vagy szűk a hely? — kérdezi morcosán az öreg. A fiatalember nem válaszol, mereven előrenéz. — Vesznek fel még embereket? — próbálkozom Javább. Végre egy elegánsan öltözött férfi megsajnál. — Állítólag már fél 7-korelkezdték, s betelt a létszám, de néhányon még biztosan kellenek. A komlói fiú mérgesen jegyzi meg: — Akkor minek bolondítjók az embert, hogy nyolckor kezdik. Az újság is megírta, a rádió is bemondta. Már vagy fél órája várakozunk. A lábam fázni kezd. A velem együtt reménykedők változatlanul kitartanak, de a komlói fiú eltűnt mellőlem. Egy cigánycsalád a kőasztalokra telepedett barátaival és vicceket mesélnek. — Könnyen vihorásznak — szólalt meg mellettem a borostás arcú — nekik már bent van a személyijük. Ok már biztos, hogy dolgoznak ma éjjel. • Az ajtóban feltűnik a munkásfelvevő ember. Izgatott morgolódás támad. Sikerül előrefurakodnom, de szinte minden oldalról töködnek. Két diákforma gyerek még nálam is fürgébb, már szinte az ajtóban vannak. Mellettük sapka nélkül egy középkorú férfi áll, olyan nett, mintha abból a bizonyos skatulyából húzták volna ki. Odébb dulakodni kezdenek, egy pofon is csattan, de gyorsan lecsillapítják a verekedőket. Most mint egy méhraj úgy csüngünk az ajtón.- Emberek, értsék meg, nem tudok már senkit felvenni. széléről ellapátolni és buc- kázni a havat. Brigádvezetőnk felhúzza narancssárga-fehér fényvisszaverős mellényét, mi, dolgozók a karunkra kötünk egy piros-fehér csíkos szalagot. A felkötésnél némi gond van, mert van amelyikről hiányzik a zsinór. Kilenc óra van. A lapátokat és a két vermeiét a vállunkra tesszük és elindulunk kifelé. A gépipari mellett a bontásra ítélt házaknál még elszívunk egy cigarettát. Brigádvezetőnk jóindulatúan megjegyzi, hogy minek sietni, hosszú az éjjel, dolgozhatunk még eleget. Mi helyeslünk. Csapatunk összetétele vegyes. Vagyunk néhányon fiatalok, de a többség már magas, szőke, sapka nélküli fiú még a kabátját is kigombolja, pedig alatta csak egy foltos trevira-ing virít. Zsebéből előkotorássza a cigarettáját, egyre mélyebbre nyúl, keze már a combjánál van, miközben a csomag kipottyan a nadrágszáránál. Felveszi és rágyújt. A hosszú nyelű lapátra támaszkodva elmerengek. Messze még a reggel! Buszok suhannak el mellettünk, a párás ablakok mögött bámulnak ránk. A brigádvezető már toporog, izgul, hogy jönnek ellenőrizni és még csak itt tartunk. A csikkeket a szánkban lógatva ismét kezdünk lapátolni. Ami nagyon odafagyott, azzal nem kínlódunk, megyünk tovább. Egyszerre 20 méteres szakaszt takaríÉjszakai hómunkás voltam Menjenek szépen haza, s találkozunk reggel, akkor ismét lesz felvétel. Néhányon káromkodva megfogadják a tanácsot és elindulnak. Persze, aki a fejébe vette, hogy igenis ma éjjel dolgozni fog, az egy tapodtat sem mozdul. A munkásfelvevő szánakozóan körülnéz, majd hátra fordul és bemegy az irodába. Néhányon a nyomába eredünk. Az első szobában legalább ötvenen ülnek, a belsőben már a brigádokat állítják össze. Az íróasztalokon több köteg személyi igazolvány fekszik kinyitva. Megszólítom a munkásfelvevőt, könyörgésig viszem a dolgot. Habozik, végre néhány perc után beleegyezik. Sikeremet látva több követőm akad. Brigádvezetőnk, egy vattakabátos cigány férfi megkapja az eligazítást, majd indulunk a szerszámokat felvenni. Régi ismerőse lehet a munkafelvevőnek, mert keresztnevén szólítja. A benti bűzös meleg után jólesik a friss, hideg levegő. Jó páran még az ajtó előtt reménykednek és irigykedve néznek utánunk. Kilenctagú csoportunknak 6 lapát és 2 vermelő jut. A brigádvezető nem dolgozik, ö a biztonságunkra vigyáz és irányítja a munkát. Minden felelősség a vállán nyugszik. Nekünk csak dolgozni kell. Főnökünk ennek tudatában lát a feladatához és rögtön névsor- olvasással kezdi, hogy megvan-e mindenki, majd ismerteti munkaterületünket. A 48- as tértől a Budai vámig kell menetiránnyal szemben az út elhagyta a negyvenet. Egy ballonkabátos öreg cigányember két slukk között megjegyzi: — A 160 forintból, amit kapok 100-at odaadok az asszonynak, 60-at pedig eliszok. Eny- nyi nekem is jár ezért a melóért. Egy svájcisapkás öreg talán fél percig is köhög, szidja a cigarettát, nagyot köp a hóba és cifra káromkodás mellett megjegyzi : — De mikor? Csak 9 után kispajtás. Egy perccel sem előbb. Többen vitáznak vele, hogy a kisállomáson már 6-kor is adnak szeszt. Mások ezt hülyeségnek tartják. Tibi, a húsz év forma nagyvátyi fiú, aki ezt a szalagot a karomra kötötte, óriási élettapasztalatával kimondja a véglegest és megváltoztathatatlan! — Adnak mindenhol, csak meg kell támogatni. De azért ismerni kell a csapost is. Ebben maradnak. Brigádvezetőnket elkapja az aggódás, s munkára vezényel bennünket. A kereszteződésnél kezdjük a lapátolást. Mellettem egy energikus, világos bajszú fiatalember rombolja ez aszfaltra fagyott havat. Talán ő a legjobban öltözött a csoportban. Több réteg ruha kandikál ki felsőkabátja alól, bő szövet- nadrágja dudorodik a hosszú alsótól. Cipője fényesre suvic- kolt. Néhány perces munka után Tibi rágyújt. Követik a többiek is. A bemelegítő mozgás úgy látszik, jót tett, mert senki nem húzza össze magát, nem ugrál fázósan, mint az előbb. Egv A várost meg kellett tisztítani a hótól... tunk, a buckákat két-három méterenként lapátoljuk össze. A buszmegálló után egy hosszú részhez szinte hozzá sem nyúlunk, majd elolvad ... A Balo- kánynál viszont van mit lapátolni. A lábunk kegyetlenül fázik. Hátunkon csorog a veríték Tibi, a brigád legfiatalabbja nő. ügyeit meséli, bosszankodik, hogy nem Újmecsekaljára men. tünk dolgozni, mert akkor bemehettünk volna valamelyik nőjéhez egy kis italra. A szesz nem kerül le a napirendről. Közben eltörik egy lapát. A ballonkabátos öreg a tettes, fel akart feszíteni egy jéglapot a lefolyó körül és félbetört a lapát nyele. — Nem kell megfizetni — mondja a főnökünk atyai hangon. — Menj vissza a telepre és cseréld ki! — Biztos, hogy nem kell megfizetni? — kérdez rá az öreg a nyomaték kedvéért. — Nem, ha mondom — válaszol. — Ennél a cégnél dolgozom, az utcaseprőknél, én már csak tudom. Az öreg kopott ballonkabátját begombolva, bizonytalanul elindul. Az ellenőrzés a pékséggel szemben talál minket. Éppen munka közben. A Nagyfőnök nem száll ki a ZSUK-ból, a brigádvezetőnkkel érkezik, majd elhajt. Alighogy eltűnik, leál- lunk. Visszanézek, az úton a járdaszegély mellé rakott hóbuckák jelzik, hogy azért mégsem lazsáltunk. A Zsolnay-dombon alig van munka, elfújta a szél a havat. Szerszámainkat magunk mögött húzva, elindulunk felfelé. Tizenegy óra van, az úton alig- alig megy jármű. Hogy egy kicsit felmelegedjünk, bekérető- zünk a Zsolnay Gyár portájára. A gyűrött arcú, alacsony férfi börtönélményeit meséli. Három hónapra csukták le, mert Részegen biciklizett. Dicséri a kosz- tot, mire a szőke hajú, aki mint kiderül, három évet ült, cáfolja. — Lehet, hogy Borocskán jó a kaja, de Vácon pocsék. A babtól egy életre megundorodtam. Világoskék szeme tüzel, olyan hévvel vitatkozik. A többiek is bekapcsolódnak a társalgásba, mesélik egymásnak, hogy ki, hol és mennyit ült. Brigád- Vezetőnk Szekszárdon volt néhány hónapot, a börtönkonyhán dolgozott, így nem panaszkodik. Fél órai beszélgetés után kiderül, hogy munkahelye csak néhányuknak van, a többiek alkalmi munkákból élnek. Témát váltanak. Az áremelésről esik szó, sorolják, hogy mi menynyibe kerül, az egyik panaszkodik, hogy több kiló kávét vett, de nem megy föl az ára. — Most aztán ihatom orrvérzésig! Hiába, a szóbeszédnek sem lehet már hinni. Megérkezik az öreg az új lapáttal, tényleg nem fizettették ki vele. Miután ezt a tényt is kitárgyaltuk, szedelőzködünk kifelé. Az öreg megjegyzi. — Azt hiszem, úgy lesz, hogy 60-at adok az asszonynak és 100-at iszok el. Felballagunk a dombra. Egy középkorú nő jön velünk szembe, Tibi beszól neki, de az rá se hederít. Ismét kezdünk dolgozni. A lapát egyre nehezebb lesz. Egy órai munka után betérünk a BP-benzinkúttal szembeni házak egyik lépcsőházába. A zsebekből, táskákból előkerül az elemózsia. A gyűrött arcú szétbontja az újságpapírt és jóízűen beleharap a zsíros kenyerébe. Brigádvezetőnk sült malachúst eszik hatalmas darab kenyérrel. Az éjféli kalóriafelvétel utón alighogy kiérünk és néhányszor megkaparjuk a havat, ismét megjelenik a ZSUK. Teát hoznak. Tiszta műanyag poharakba öntik. Nagyon jó íze van, s az evés után pompásan esik. Felhajtjuk, a bögréket visszaadjuk, a ZSUK elmegy és mi újból nekikezdünk a buckázásnak. A gyűrött arcú több évtized nikotin-lerakódásával a tüdejében percekig köhög, kapkod levegő után. A gyárvárosi templom előtt jó félméteres hó vár az út szélén. — Na. te jó isten, ezt aztán kikaptuk! — kiált föl Tibi, majd nekiáll lapátolni. Az ég csillagos, egyre hidegebb lesz. A lábamat már nem érzem. A szőkehajú leveti cipőjét és megigazítja zokniját. Ahogy fáradunk, egyre kevesebbet beszélünk. Tibi megjegyzi, hogy jó éjszaka dolgozni, mert nem találkozik az ember ismerősökkel. A többiek nem válaszolnak. Nekik mindegy. A lényeg, hogy adnak érte 160 forintot. Ügy hajnali három körül bemegyünk a Budai vámnál lévő tisztiház alagsorába. Nincs meleg, de a kinti hideghez képest megváltás. A gyűrött arcú, ahogy leül, elalszik, az öreg cigány némi töprengés után megjegyzi: — Eliszom én mind a százhatvan forintot. Ha most otthon aludnék, akkor se keresnék egy garast sem, így legalább egyszer jól berúgok. A többiek nem is hallják, mindenki magába roskad. A fényesre suvickolt cipős egy ládába dobott újsághalmazban matat, kivesz néhány Fülest és lapozgatni kezdi. Nagyon várjuk már a 4 órát. Némi pihenés után kimegyünk, a tervet már teljesítettük, túlságosan nem iparkodunk, újabb félórái munka után ismét pihenni indulunk. Ekkor megjelenik a -ZSUK, a „Nagyfőnök” letol minket, már egy órája keresett. Új feladatot ad és elmegy. Zűr van, brigádvezetőnk idegesen toporog. — Lehet, hogy ezt most levonják a pénzünkből? A látszat kedvéért méq néhány métert kaparászunk, majd elindulunk befelé. Brigádvezetőnk félelme átragad néhá- nyunkra, kételkednek, nem biztosak, hogy megkapják a teljes összeget. Nagyokat káromkodnak. A beérkezést úgy időzítjük, hogy elmúljon fél öt, lépteinket visszafogjuk. Az irodában kevesen vannak. Személyi igazolványunkban ott a pénz. Aláírjuk, hogy átvettük. A 160 forintokból egy fillér sem hiányzik. Megállók a kapuban, a gyűrött arcú köhögése a távolban egyre halkul ... Roszprim Nándor Ne vicceljünk már... Ha van egyáltalán teljes és mozdulatlan csend az éjszakában — a szórakozóhelyek zárása után, és hogy az utolsó hangoskodó vendégeket is elnyelik a sötét és néma utcák — akkor ez a csend is csak rövid másfél-két órát ha tart, és a városnak új közönsége jelenik meg az utcákon a lehető legkorábbi hajnalon. A sofőrök sietnek a buszokhoz, le a telepre, vagy a húsos-, tejes-, kenyereskocsik garázsához, kendős-szatyros takarítónők és szakácsnők a hivatalokba, üzemi konyhákba. A megállóknál toporoq a nép, hajnalban még hidegek az ülések, asszonyok, férfiak egykedvűen bámulnak ki az ablakon, a fiatalabbja szeméből hamarabb kiröppen az álom, egymás fülébe sugdosnak, föl-fölnevetnek, aztán a gyárak előtt kiürülnek a kocsik, hogy kezdésre még néhány fordulót megtegyenek, ke- resztül-kasul szelve a várost. Nyolcvan-kilencvenezer ember járja Pécsett a szokásos utat műszakkezdésre és -váltásra heteken, hónapokon, sőt egy életen át... És most hallgasd meg a viccnek szánt „dumát” is: — Két melós támaszkodik o gépnél és azt mondja az egyik... Vagy: — Katonák tépik a kukoricát, két paraszt beszélget pipázva a föld végében és azt mondja az egyik: Vagy: — Lógás mindenütt, hóit persze, hogy nem készül el nálunk semmi sem a határidőkre... Vagy: — Bezzeg nyugaton, ott aztán van meló ... És még: — Ezekkel a fiatalokkal aztán tudod mit lehet csinálni... csak éppen dolgoztatni nem .. . Unalmas. Illetve több ez már ennél, ez a lebecsmérlő, nyeglén és felelőtlenül általánosító — kabarépódiumokat megjáró, jópofáskodó — „közvélemény’ , minek aligha van köze a valósághoz. „Divat” ma azt mondani, hogy... nálunk, ugye, lig-lóg mindenki... a munka nem megy, és pusztán „divatból” megszületnek a fals-hangú viccek, az idétlen poénok és végül — mintegy summázva a jelenséget — kiderül, hogy ez a „közvélemény”. ... És közben a .......lapátra tá maszkodó” építőmunkás felépíti Újmecsekalját, a Szigeti városrészt, Lvov-Kertvárost és belekezd a Siklósi városrészbe, és fölépít egy sor szép középületet ... A szigetvári cipőgyári és konzervgyári munkásnő hattól kettőig izzad az örökmozgó szalag mellett (ugyan hogyan lógna?!) ... a pékek minden - istenáldott-nap hajnalán megsütik a nép kenyerét (támaszkodva?) ... a mohácsi selyem- gyári szövőnő előbb-utóbb hallószervi és* légúti bántalma- kat szenved néhány évtized alatt (nyilván mert lóg . . .) a buszsofőr a kánikulai júliusban 40 fokos hőségben ájuldozik a volán mellett, s még jó, hogy van ereje és idege a visszapillantó tükröt figyelni .... Hát mit kellene méq mondani? Egy bányász — aki mellesleg — társadalmi funkciót is gyakorol, egy értekezleten csodálkozva tárta szét a karját: „Én ezt nem értem .. . Megkezdjük a műszakot és izzadunk nyolc órán át, aztán másnap újra kezdjük, aztán ismét és ismét . . . Hogy van hiba, az biztos, de a forrását ne a gép mellett, meg lent az aknában keressék!" Erről van szó. Ahol forog a gép, ott nem lehet támaszkodni. S ha nem forog, akkor a hiba másutt van, esetleg ott, ahol nem tudják, mi a szervezés, a szervezeti fegyelem, a tervezés pontos kidolgozása, a piackutatás észszerű gyakorlása, a gondos műszaki előkészítés, az anyag folyamatos biztosítása, a termelőegységek közötti összhang megteremtése és a . . . Nem kell ezt folytatni. És viccelni sem kell — azokkal éppen, akik dolgoznak. Rab Ferenc
