Dunántúli Napló, 1979. február (36. évfolyam, 31-58. szám)
1979-02-11 / 41. szám
1979. FEBRUÁR I I. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Möverek Mi a totalitás? * (Avagy az egész szemlélete) Fehér köpenyben járnak, a fejükön fityula. De húzhatnának pongyolát, vagy szoknyát pulóverrel — a ruha nem számít. Hivatásos ápolónők, de nenevezhetnénk pótleánynak, póttestvérnek, pótrokonnak ... Szociális otthonban dolgoznak. Etetik, mosdatják, öltöztetik a magatehetetleneket, injekciózzák a betegeket. Három műszakban váltják egymást. Saját otthonukból a sok ember otthonába indulnak dolgozni. A pécsi Xavér utcai intézet 150 idős ember „családi háza”. Az átlagélet- koruk 75—80 év. Többségük fekvő, illetve ágyhoz- kötött beteg. Az elmebetegek osztálya is mindig telt. Egyedül az itt dolgozókon múlik, hogy az öregek tudnak-e örülni az új nap reggelének . . . * Az orvosi szobában vizithez készül Kovács doktor, a folyosón edények zörögnek. Artikulation hang hasít az orvosi szobába, a mellettünk lévő helyiségben kiabál valaki. A nővérek nyugodtak: — Marika néni énekel — magyarázzák. — Most fejezte be az ebédet. Ha ízlik neki, mindig énekel. Nyílik az ajtó, húsz év körüli fiú érkezik. Egyenesen hozzám indul, a kezét nyújtja és szótagolva bemutatkpzik: — Virág József vagyok a bó- lyi gyermekotthonból. Gyere, nézd meg a többieket is — invitál. Az igazgatónő, Kiss András- né, megígéri neki, hogy azonnal indulunk körbenézni, s Józsika már búcsúzik is, de előbb sok, kellemes húsvéti ünnepeket kíván. Mi viszont. Pár perc múlva ott találjuk a szobaajtó előtt. Ránk vár. Az első szobában még mindig énekel a néni. A többiek csendesen fekszenek. Az olajkályha melege lassan álomba ringatja őket. Az ágyak fölött játékmackók, babák üldögélnek. A második szobában egy idős asszonyt épp most emel le a nővérke a szobavécéről. Megtisztítja, aztán óvatosan az ágyba segíti. A következőben, ahogy nyílik az ajtó, már halljuk a sírást. Jobbra, az első ágyon őszhajú, csillogó szemű nagymama húzódzkodik fel fektéből egy színes kötél segítségével. Ö sír. A nővérke melléje ül, nem hallani mit suttognak, de a sírás csendesedik, s mire az utolsó ágy mellé érünk, a néni teljesen megnyugszik. Itt egy másik idős asszony fekszik, gyorsan, kapkodva szedi a levegőt. Fiatal, szőke ápolónő hajladozik fölötte, kezében pohár és egy kanál. A néni lázas, sok folyadékra van szüksége, de csak kanálból tud szürcsölni. Hosz- szú percek telnek el, amíg a pohár kiürül. A mellette fekvő oz éjjeliszekrényében matat, horgolt táskákat szed elő. Az alapszín barna, narancssárga csíkokkal. Kiteríti őket az ágyra. Egy szót sem szól — várakozóan néz ránk. A nővérek összecsapják a tenyerüket, dicsérik a szatyrokat. A néni boldogan mosolyog. A hátunk mögött valaki csendesen megszóló!: — Tessék ide jönni. Én csip- keterítőket horgolok . . . * Fent az emeleten férfiak vannak. Köpcös, tüske frizurá- jú, gyerekes vonású férfi szalad felénk a folyosón. A nővérek Nándikának szólítják. Az igazgatónő elé pördül, érthetetlen szavakat mond, de az igazgatónő számára minden világos: — És oz összes cukrot megetted? Nándika bólint. De azonnal nyújtja a tenyerét, még kér. A következő terem sarkában lepedőbe kötött felnőtt méretű rózsaszín pelenkák sorakoznak. A tisztázás, szükség szerint történik. Az ágyneműcserének sincs meghatározott ideje . . . Ángyási Árpádné huszonöt éve ápolónő. A huszonöt évből tizenötöt a Xavér utcai intézetben töltött. — Gyakran jönnek hozzánk látogatók üzemekből, néha iskolákból, s akik először járnak itt, szinte kivétel nélkül sajnálkozva nézik a kis öregeket. Pedig sajnálatból nálunk nem lehet dolgozni. Sajnálatból nem tud az ember elfáradni másokért. Csak szeretetből. Az ágyban fekvő betegeket naponta legalább kétszer emeljük, hogy tolókocsiba vagy székre ültetve, de legalább mozgatva megelőzzük a felfekvéseket. Rendszeresen fürdetjük őket. Tudja az idős emberek másként mérik és osztják a szeretetüket, mint a fiatalok. Különösen azok, akik szociális otthonban vannak. ök azt szeretik, aki enni, inni ad nekik, aki ápolja őket. A gondoskodást ragaszkodással viszonozzák. * A szociális otthonban dolgozó ápolónők azonban nemcsak munkaidőben vannak együtt az idős emberekkel. Szüreti és farsangi bálokat rendeznek, születés- és névnapi ünnepségeket tartanak. A Mikulás, a Télapó- és a nyuszi is előbb látogat ide az otthonba, aztán a családba. Igaz, ezeken a benti rendezvényeken az ápolónők családtagjai is gyakran részt vesznek. Néha épp ők azok, akik feldíszítik a termet, elrendezik a székeket. A hétköznapokon a családi bevásárlásokhoz pedig hozzátartozik, hogy „János bácsi pipadohányt kér, Marika néninek horgolótű kell". Minden otthonban lakó havi 100 forintot kap cukorkára. S a többségnek csak ez a havi 100 forint, a cukorkapénz az egész vagyona ... Na és a szeretete. Ez a szereiet persze kölcsönös. A nővérek mesélték, hogy lakott itt egy beteg néni, aki nagyon ragaszkodott egyik kolleganőjükhöz. Becenevet is adott neki. A néni állapota hirtelen rosszra fordult, kórházba került. Visszajött, de napról napra gyengült Mindig a kedvenc nővérét kereste, akinek viszont egyetlen kívánsága volt: ne akkor haljon meg a néni, amikor ő dolgozik. Vasárnap délután bement az otthonba, leült a néni ágya mellé, aki pillanatok múlva meghalt... * A nővérke, akiről szó van. Debertin Istvánná, öt évvel ezelőtt még a Szülészeti Klinikán dolgozott takarítónőként. Aztán egy ismerősére hallgatva átjött a Xavér utcai otthonba és elkezdett tanulni: — Nyoican vagyunk testvérek — mondja. — Akkoriban kellett a kereset, nem tudtam tanulni. Most pótoltam. Szeretem az öregeket, s kiálltam a próbát. — Miyen próbát? — Nálunk az a szokás, hogy minden új ápolónő a legnehezebb osztályon kezd. Itt dől el, hogy képes-e fizikailag, lelkileg helytállni. Volt, aki három nap után elment. Mi itt lakunk a Rókusalja utcában, így amikor valamelyik kolleganőm hirtelen megbetegszik, plusz műszakra is be szoktam jönni. — Mi a legnehezebb a munkájukban? — Legnehezebb? Inkább a legkeserűbb pillanatok maradnak meg bennünk. A temető. Mi mindig értesítjük a rokonokat, gyakran újságba is betetetjük, hogy X. Y. volt Z. utcai lakos meghalt. Mégis gyakran megtörténik, hogy a koporsót csak mi, az intézet dolgozói kísérjük ... Török Éva Nem egyszer mondjuk: „Minden összefügg mindennel!" S közben esetleg azt gondoljuk: lám, milyen járatosak vagyunk a dialektikában. Csakhogy a dialektika azért mégsem ilyen egyszerű. Arról nem is beszélve, hogy ha szó szerint vennénk a kijelentést, akkor nem kevesebbet jelentene, mint azt, hogy bármit kívánunk is megismerni, „Adómig és Éváig” kellene visszamenni. így viszont semmi sem ismerhető meg igazán! Tudomány azonban mégiscsak van, s ha kényszerül is arra, hogy állandóan „visszafelé" is bővítse vizsgálódási köreit, össztevékenysége sokkal bonyolultabb és összetettebb annál, hogysem az időtlen parttalanság kényszerű logikája előtt egyszerűen meghajolna. Életünk és világunk valóságos bonyolultságához és szervezettségéhez képest túlságosan is leegyszerűsítő, egyoldalú és elvont a „minden ösz- szefügg mindennel" bölcsessége. Ezen az általánosságon belül ugyanis nagyon fontos fokozatok, struktúrák és többé- kevésbé zárt részösszefüggések határolhatok le. Tehetjük ezt olyannyira, hogy azt is mondhatnánk: a tudomány lényege éppen abban áll, hogy az általa vizsgált jelenséggel, dologgal vagy folyamattal kapcsolatban körülhatárolja a jelenségeknek és folyamatoknak azt a körét, amelyen belül a vizsgált jelenség vagy folyamat lényege maradék nélkül megvilágítható. Világmegismerő bölcsességünk így abban állana, hogy — az összefüggések persze valóban végtelen világából — képesek vágyunk lehatárolni -egy-egy kutatási témával, kérdéssel kapcsolatban az összefüggéseknek egy szűkebb, ám mégis magyarázatot nyújtó körét. S mivel e szerint a valóságban minden jelenség és folyamat létrejöttéhez és életfolyamatához hozzátartozik egy teremtő és létrehozó összefüggésrendszer, minden túllépés vagy szűkebb körben maradás a megismerés tulajdonképpeni pillanatnyi kudarcával egyenlő. Mindez pedig szoros összefüggésben van a totalitás elvével. Ez az elv ugyanis éppen az előbbi lényeges összefüggést fejezi ki. Nevezetesen azt, hogy minden jelenség egy egész mozzanatként értelmezhető, s ami ezzel egyenlő, a jelenségek meghatározott viszonyrendszerben, (struktúrában) helyezkednek el. Ha tehát eddig azt hangsúlyoztuk, hogy ezek a struktúrák és viszonyrendszerek többé-kevésbé zárt és önálló egységet képeznek, s nem mosódnak bele az összefüggések végtelenségébe, akkor most a másik — a tudományban pozitivistának nevezett — véglettől is elhatárolhatjuk magunkat. Attól ugyanis, hogy a világot jelenségek puszta halmazának tekintsük, amelynek legfeljebb mi tulajdonítunk rendet és irányt. A dolgoknak és jelenségeknek totalitásban léte, egész általi meghatározottsága a társadalmi-emberi létezésben mutatkozik meg legszemléletesebben. A legegyszerűbb jelenség lényege is csak az emberi szükségletek fényében nyerheti el értelmét. Mert ugyan mitől eszköz az eszköz — ha nem egy szükséglet által meghatározottan, egy emberi viszony- rendszerbe -tehát totalitásban — ágyazottan? És mitől egyén az egyén, ha nem a társadalma révén, azaz egyszerűen attól a kézenfekvő tényállástól, hogy elkülönülni csak társadalomban lehet? S mitől személyiség a történelmi személyiség, ha nem egy társadalmi összfeladat megoldásában játszott szerepe révén? S mitől nagy művész a művész, ha nem az esztétikum világának társadalmiságától? A jelenség és egésze viszonyában a meghatározottság azonban korántsem egyoldalú, hanem nagyon is kölcsönös. Mert nemcsak az igaz, hogy az egyén a társadalmi viszonyok hordozója, s annál teljesebb, minél gazdagabban tükrözi ezeket a viszonyokat, s hogy a művész mikrokozmoszának az emberi élet makrokozmosza adja meg erejét, s hogy a történelmi személyiség kora társadalmának megbízatásából teszi fel a pontot az „i”-re. Igaz, az ellentétes meghatározottság is. A használati eszközök bővülő világa nélkül mire mennénk szükségleteinkkel? A feudalizmus sem lenne az a feudalizmus gótikus katedráli- sai híján, egyetlen törénelmi korszak sem lenne ugyanaz; eseményei és alkotásai nélkül, s ugyan mi maradna a festészetből Giotto, Michelangelo, Rembrandt, Van Gogh és Picasso nélkül? A magyar irodalomból Petőfi, Ady és József Attila nélkül? A totalitáson belül az egész és. a rész áthatja egymást. A lényeg átjárja a jelenséget, s a jelenség valóságossá, karakterisztikussá teszi a lényeget. A társadalmi totalitásban ily módon kettős meghatározottság érvényesül: egyrészt a rész, az egyes jelenség, tény és intézmény a társadalmi egész része, az utóbbi terméke; másrészt azonban produktumai által határozódik meg, s fejlődik teljessé maga az egész is. Ezért állítja a filozófia, hogy a társadalmi totalitásban a rész az egész része, az egész pedig a részek egésze. Ha pedig nem ez a helyzet, akkor objektív-tudományos értelemben nem beszélhetünk totalitásról. Hülvely István ötezer gyermek napi ellátása Egészséges táplálkozás a óvodákban Hat évvel ezelőtt alakult a pécsi óvodák gondnoksága, többek között azzal a céllal, hogy a háromtól hatéves korú gyermekek étkeztetését, szervezetten, egységesen irányítsa. Hat évvel ezelőtt 2942 gyermek ellátásáért volt felelős, ma csaknem ötezerért. Igaz, az óvodások mellett 780 iskolás ebédjéről nekik kell gondoskodni. Mint Szabó Dezsőné, a gondnokság vezetője elmondta, itt rendelik a nyersanyagokat, készítik az étlapot, s a kalkulációt vagyis, hogy milyen étel készítéséhez mennyi nyersanyagot használjanak fel. Használjanak, mert az óvodák többsége saját konyhával rendelkezik, a napi étel a helyszínen készül. Tizenkét óvoda gyermekei részére pedig a Mecsek- vidéki Vendéglátó Vállalat Bányász éttermében főznek, de az óvodai gondnokság által megadott étlapnak, kalkulációnak megfelelően. A napi étkeztetés egyik fő szempontja, hogy a gyermekek a nap háromnegyed részét óvodában töltik, így kézenfekvő, hogy az étkezés 75 százalékát is az óvodának kell biztosítania. A másik kiindulópont, hogy a gyermekek nagyrésze otthon inkább a szénhidrátokban gazdag ételeket fogyasztja, s ezt kell ellensúlyoznia az óvodának teljes értékű fehérjével -j tejjel, tejtermékkel, — valamint vitaminokkal és ásványi sókban gazdag táplálékkal. Az óvodás gyermekek éppen ezérí hetente legalább öt alkalommal kapnak tejét, illetve kávét, kakaót, s többnyire két alkalommal olyan uzsonnát, ami tejes étel. Hetente kétszer színes főzelék — zöldborsó, zöldbab, sárgarépa — kerül az asztalra. Gyümölcsöt is kétszer kapnak. Ilyenkor télen főként csak almát és körtét, s épp ezért egészen a friss gyümölcs megjelenéséig — eper, málna, cseresznye — vitamindús zöldségféléket — sárgarépa, karalábé, káposzta — illetve citromot, és savanyított' káposztát is fogyasztanak. Ezeknek a zöldségféléknek még egy rendeltetésük van: az erősebb rágást is gyakorolhatják a gyerekek. Ami a nap kalóriaszükségletét illeti: a száz százaléknak tekinthető 1600 kalóriából ,<az óvodai étkeztetéssel 1300-at biztosítanak. Ez a mennyiség egyébként hat százalékkal több az előírt 75 százaléknál. Ebéd az óvodában
