Dunántúli Napló, 1979. február (36. évfolyam, 31-58. szám)
1979-02-10 / 40. szám
1979. február 10., siombat Dunántúli napló 3 ANGI VERA liarőKSOS hangulatot keltettek Francia fúvósok A fafúvós kamarazene kedvelői február 8-án, a Nevelők Házában egy kiváló francia együttes, a Trio d’Anches de Besangon, azaz a Besangoni Fafúvós Trió muzsikájában gyönyörködhettek. Valóban néha varázsos hangulatot hozott létre Jacques Coslarini (oboa), Christian Peignier (klarinét) és Pierre Bouriez (fagott). A hangszerek hajlékony, „esp- ressivo” kezelése, az össz- játék és az intonáció szinte tökéletes megvalósítása — összegezhetnénk erényeiket. Haydn, Mozart és Beethoven muzsikájában számunkra kissé szokatlan személyességgel szóltak, de irigylésre méltó könnyedséggel. Az egy- gyüttes igazi területe a mai francia zene, és így élvezhettük játékukban Ibert, Tans- mann és Sauguet könnyed, csillogó és elegáns kompozícióit. Szkladányi Péter FILMJEGYZET népi iparmüuész A sematizmus és az antise- matizmus csak látszólag alkotnak tényleges ellentétpárt. Az antisematizmus - minél ádá- zabbá válik — maga is egyfajta sematizmushoz vezet. A sematizmusnak, mint minden művészi ábrázolásbeli torzulásnak egyetlen igazi ellentéte van, a realizmus. Azok a műalkotások, amelyek a személyi kultusz korszakának utólagos, úgymond: igaz képét akarják adni, kettős veszélynek vannak kitéve. Vagy a kor totalitását képtelenek művészi eszközökkel és erővel megragadni, vagy a külsőségeit, megjelenési formáját. Ennek szómos oka van. A társadalomtudomány már megalkotott magának egy töb- bé-kevésbé kerek, egész képet arról az időszakról, a köznapi tudat, a köznapi gondolkodás azonban még mit sem tud kezdeni vele. Nem is csoda, hiszen az előbbi a lényeghez, az utóbbi pedig a jelenséghez, nem ritkán a látszathoz kötődik. * Gábor Pál Angi Vera című filmjéről szólva azért kell mindezt előrebocsátani, mert itt is megfigyelhető ez a kettősség. A mű tartalmaz egy esztétikailag is értékelhető — kisregénynek megírt — novellányi magot: Angi Vera és André István fiatal pártoktató szerelmét. (Pap Veronika és Dunai Tamás.) Nem kis teljesítmény már az sem, hogy ezt a reális magot sikerült realista ábrázolási eszközökkel megjeleníteni. Ugyancsak értékelhető e sorsbavágó élethelyzet közvetlen közegének, környezetének az ábrázolása is. (Pásztor Erzsi, Halász László.) Ez a közeg azonban rövid időn belül kitágul, főszereplővé lép elő, a film korrajzzá erősíti föl magát. A szerelem, a tényleges cselekvés puszta apropóvá válik mindahhoz, amit az alkotók véleménye szerint e pillanatban el lehet és el is kell mondani egy olyan korszakról, amelynek köztudatunkban ma mór szinte csupán csak elmarasztaló jelzői lehetnek. Pedig a múltat nem „támadni" és nem „védeni" kell, mégkevésbé „helyre tenni". Nincs is ennek értelme. A múltat ismerni kell, olyannak látni és láttatni, amilyen tényleg volt. * Az Angi Vera fénytöréseit, aránytévesztéseit az okozza, hogy a hibátlan és erőteljes alaptörténet helyére úgy lépte, ti elő a kort, hogy nem gondolja végig ennek súlyos következményeit. Azaz: míg a szerelmi történetet lényegiségé- ben lényegi eszközökkel mutatja be, a „becsempészett" lényegről, a korszakról csak külsőségek formájában, a köznapi tudat amúgy is eléggé erőtlen kliséivel, frázisaival beszél, így a film reális magva egy irreális közegbe kerülve maga is csaknem elveszti realitását. Gyorsan felejtődő emlékképpé válik és mire hazaérünk a moziból, elszürkül bennünk. Pedig ez a film már egészen komoly vállalkozásnak indult A vállalkozás eredménye sem az átlagfilmek szokványos szürkesége. Az Angi Vera jóval több ennél, mégha ugyanakkor sokkal kevesebb is annál, mint ami lehetett volna. B. K. Tabár Béláné Szakkört vezet két művelődési házban Miért szomorú a kalocsai hímzés ? Tabór Béláné kétségtelenül energikus asszony. „Nem jól érzem magam mostanában, lehet, hogy beteg vagyok” — mondja, de mozdulatai meghazudtolják szavait. A hímzésmintákkal, könyvekkel zsúfolt asztaltól percenként Ug. rik föl, hogy a másik szobából blúzokat, térítőkét hozzon elő. Úgy rakosgatja elém a szebbnél-szebb hímzéseket, mintha bizonyítania kellene, hogy nem érdemtelenül kapta meg 1976-ban a Szocialista kultúráért kitüntetést, tavaly decemberben pedig a Népi iparművész címet. Pedig bizonyítani már korábban bizonyított, számos kiállításon, széles plénum előtt. Margit néni — így szólítják „asszonykái" a szakkörben — már 1930-ban ezüst oklevelet kapott egy orosházi kiállításon. Szülővárosában, Szentesen, majd Derekegyházán, Abaúj-Szemerén, később a dunántúli Mözsön és Bárban ta- nítgatta a lányokat, asszonyokat a népi hímzés művészetére. Ezt akkoriban még nem szakkörvezetői munkának hívták; ilyen titulus alatt csak 1967-ben Pécsett, a József Attila művelődési házban kezdett kézimunkát tanítani. Elsősorban bányászfeleségeknek, de diáklányoknak és tanárnőknek is. Két év óta a KPVDSZ-ben is szakkörvezető. Sokat kirándulnak, igyekeznek a mintákat eredeti forrásból megszerezni. — Ha idegen városba jutok el, első utam a múzeumba vezet — mondja. — Lerajzolom a mintát, sokszor csak egy-egy motívumot sikerül már, ha rosszabb minőségű volt az anyag, s abból komponálja meg aztán az ember a térítőt vagy a blúzt. En nem szeretem a nagy mintákat. Túlságosan harsány nekem a matyó, vagy a kalocsai hímzés. Sokkal jobban élvezem, ha apró, finomabb motívumokat kell kidolgozni. Pocelicót mutat, átai övét, nefelejcs nagyságú virágokkal, ahol a szirom egy-egy öltés, persze vastag, régi fonállal, amit ma már nem lehet kapni. Lelkesen, de türelemmel magyaráz. Apránként megtudom, miért hívják szomorúnak a lila színű kalocsai virágokat — mert csak öregasszonyok hordták — s azt is, hogy az alapszövet színét meg szabad változtatni, de a mintáét csak nagyon ritkán, különben már nem lesz hiteles munka. Bach-sorozat Nem lehet elégszer leírni, milyen jó ötlete volt az Országos Filharmóniának ezt a Bach-sorozatot elindítani. Nemcsak közönségigény van rá — ez a Liszt-terem nézőterén látszik — hanem az előadóművészeknek is kiemelt feladatot jelent a nagy mester egy-egy művében való elmélyülés, Bachot játszani: előadói stílusok csapnak össze, zenetudósok vitatkoznak a stílushűség fogalmán. Csak homályos következtetéseink vannak, hogyan szólalhatott meg a maga korá- , ban ez a muzsika, sokszor még azt sem tudhatjuk biztosan, Bach milyen hangszerre írta művét: orgonára-e vagy csembalóra. Kinek-kinek egyedi Orgonakoncert meggyőződése a díszítések, trillák helyesnek vélt megoldása, az előadói expresszivitás mértékkel vagy természetesen adódó lehetőségei. Az előadás hitelességéhez nincs is más mércénk, mint a mű zenei anyagának ismeretében az egység megteremtése, szinte függetlenül az előadásmódtól, sikerül-e az előadónak az adott pillanatban feloldania a bachi interpretációkhoz tapadó ellentmondásokat. Az orgonista viszonylag szerencsés helyzetben van ezen a téren. Amennyiben a hangszer ezt megengedi — mert két egyforma hangszer nincs, és ez különösen vonatkozik az orgonára — a regisztrálás tisztasága, érzékenysége a mű formai építkezésére már önmagában meghatározó lehet. Kárpáti József budapesti orgonaművész játéka e tekintetben tetszett. Változatos tudott lenni, mégis egységes maradt. Bár a hat ún. Schübler korálelőjóték megszólaltatásához hiányzott az orgonának egy regiszter- tartománya, a nyelvsípok, erről ő nem tehet. A tempók megválasztása azonban teljesen rajta múlott. Érthetetlenül hajszoltnak és ezért ritmikai- lag is fegyelmezetlennek tűnt a hangverseny első fele, a C-dúr prelúdium és fúga (BWV531), valamint a korálok többségének előadása. Az artikuláció, a dallamok tagoltságának, vagyis belső életének világos érzékeltetése igen fontos a mű felfoghatósága, megértése szempontjából. Lehet, hogy kezdeti feszültség okozta ezt a hiányt, mert a zárószám, a c- moll prelúdium és fúga (BWV 546) már a művész jó stílusbeli és technikai felkészültségéről tanúskodott. Bach E-dúr hegedű-zongora szonátájával működött közre a hangversenyen Vass Ágnes és Bodó Árpád. Vass Ágnes szép hangon és nagy biztonsággal játszott. Meg tudta találni azt a mértéket, amelyben az expressziviiás tiszteli a stílus határait, mégis élő és hiteles. Visszautalva az előadási problémákról leírtakra: ez igen nagy dolog. E szituációban Bodó Árpád 'kemény billentésű, „túl objektív" zongorázása nem használt a mű egységének. Kircsi László Ki hinné, hogy ennek a szelíd, ipari-művészeti ágnak is vannak mindennapi, majdhogynem kisstílű problémái. Féltékenykedés, fúrkálódás, plágium, anyaghiány, szerszámhiány ... Tabárné kér, hogy erről ne beszéljünk, de azt nem ígértem meg, hogy az évek óta hiánycikknek számító kézi pontozógépet nem említem meg. Apróság, de órákat takarítanának meg vele. Persze, aki igazán megszállottja ennek a munkának, fittyet hány az effajta apró, bosszantó dolgokra is. Azt nézi, hol van még megmentendő érték, hol • lehet örömet szerezni másoknak, magunknak. S Tabár Béláné pontosan ilyen asszony. H. J. Képzőművészet A látás öröme Réti Zoltán kiállítása elé Réti Zoltán muzsikus o balassagyarmati iskola igazgatója. Kórust vezényel, több hangszert ismer. Említem ezt, mert tájképein cv ekehúzta íveket, a szántó ember alakját, a lovak mozgását ugyanolyan mozdulattal festi fel a vászonra, mint amikor kórust vezényel. írt egy remek kis könyvet Rózsavölgyi Márkról, a verbunkos muzsiko e kiváló, mozgalmas életű zeneszerzőjéről (aki vándorútjai során Pécsett többször megfordult) és akinek jól megszerkesztett arcképe, Réti Zoltán fes- ményének mása, ott van a könyv címlapján. Réti Zoltán elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát és egy sor önálló kiállítása volt, legutóbb Kaposváron. Hasonló életsorsokat ismerünk, László Gyulának a honfoglaláskor professzorának láttuk kiállítását Pécsett, láttuk o költő Takáts Gyuláét és ismerjük a költő Nagy László rajzait. Kivételes, különös jelenség volna Réti Zoltán? — Mert csak az újabb időben alakultak ki olyan fogalmak mint például képgrafikus, reklámgrafikus — folytathatnám a nem sokat jelentő címeket. A valóság az, hogy az olasz reneszánszban természetesnek vették: az ember jól ellátta feladatát mint festő, szobrász, építész, muzsikus, író. Korának igényére, feladatára válaszolva ugyanezt mondotta egyik vagy másik anyaggal, egyféleképp, azonosképp szólt az emberhez. Réti Zoltán „Violon d’lngres”-je igazi hegedű. Ö maga jövő-menő, utazó ember és visszatérő hűséges lakója Nógrád- nak. Szeretettel ábrázoljo a nógrádi embert, a földmunkást, az otthoni tájat, a virágcsokrot és ideje van arra, hogy tanulmányozza, ábrázolja a muzsikáló embert, a képzőművészet örök és megújuló témáját. Mindezt teszi olyanképpen, ahogyan énekel az ember. Ahogy hangja fölszáll, hallom azt. Sors ez, a látott valóság öröme, amo vonzó egyszerűség, ahogy a mozdulat fátyolos tiszta zavarában átnyújtunk egy virágcsokrot. A magam részéről mindenkor szívesen tanulok — Réti Zoltán kiállításának tanulsága túl az átnyújtott öröm egyszerűségén, a „kertünk ápolása” — a bízó egyszerűség, az erő gazdaságos bevetése, a meggyőződés hiteles, figyelmeztető biztonsága. Aztán, kiállítása helyén és idején rendezendő szép kamaramuzsika bizonyára hallgatókat vonz képei elé, talán ráfigyelnek városunk festői és muzsikusai, kik egymás közt oly ritkán és keveset találkoznak. Martyn Ferenc
