Dunántúli Napló, 1979. február (36. évfolyam, 31-58. szám)
1979-02-25 / 55. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1979. FEBRUÁR 25. A vagonban: Németh Nóra, Petényi Ilona, Vári Éva, Vízi György, Krasznói Klára, Arany Kató, Horineczky Erika Szép, fölemelő dráma születik — előttünk Szerelvény, emberi sorsokkal M. Roscsin tragikus története Pécsett Pőre színpadkép fogad bennünket. Kormosszürke falak oldalt és ahová néző ritkán tekinthet be, hátul, a színpadtér mélységében. Itt-ott csupasz reflektorok. Az előtérben asztal székekkel, oldalt kisasztalon olvasólámpa. Vele szemben egy pergődob, amellyel valaki majd a mozgó szerelvény zakatolását jelzi. A szereplők bejönnek, elhelyezkednek. A színészek középütt, a Szerző a kisasztalnál. Többségben fiatalok és többségben nők. A Szerző a kisasztalnál olvasni kezdi a darabot — ezzel kezdődik az előadás. A mű, Mihail Roscsin Szerelvény a hátországba című drámája — sokan elmondták, leírták már — a háborúról szól, de másképp, mint ahogyan eddig. Nemcsak erről van szó. Mihail Roscsin kényszerű ösz- szezártságban lévő embereket, emberi sorsokat rajzol meg; asszonyí, női sorsokat a háború iszonyatában fogant sistergő indulatokkal: szenvedélyekkel és szenvedésekkel. Sokfélék vagyunk, sokféleképp viselkedünk az élet próbára késztető óráiban; ezúttal a kegyetlen háborús viszonyok közti küzdelemben: egymás ellen és egymásért, az életért, a jövőért. Ezzel az eszmeiségével növekszik túl clkotója eredeti szándékán és válik általános emberi gondolattá ez a mű. O'yonná, amelyik bárhol a világon szembenézni késztet önmagunkkal. És természetesen a háborúval, amely potenciális veszélye az emberiségnek akkor is ha éppen itt. földrészünkön 34 év óta generációk. növekszenek felnőtté békében, unottan legyintve a szülők egyre bátortalanabb visszaemlékezéseire .. . Nem téma ez? Pedig az, tetszik vagy sem. Csak Roscsin ehhez megtalálta és a Pécsi Nemzeti Színház előadása megteremtette azt a hangot, amire nem lehet nem odafigyelni. A szerző édesanyjának ajánlja művét. Az asszonyi helytállásnak állít emléket. Drámája, miként egy kritikusa találóan megjegyezte: „egyetlen hatalmas vallomás azokról, akik talán a katonáknál is többet szenvedtek: a nőkről." Ez az előadás Galina Vol- csefc rendezői bravúrja nyomán válik nézők és színészek közös élményévé. Kerülném a nagy szavakat, nem méltók ahhoz, amit látunk, átélünk, mégis kiszaladt belőlem, mert ez a rendezői munka attól bravúros, hogy semmi „nagy dobásra" nem törekszik. A kezdő kép, a színpadi próba egyfelől nem új, másfelől szerzői instrukció. De ahogyan átvezet bennünket az olvasópróba hangulatából egy másik színpadi próba harsogó valóságába és innen tovább, egy menekülőket szállító vonat egyik tehervagonjának egy-egy hétköznapját megjelenítve, az lenyűgöző. Beavat egy színpadi mű születésének belső folyamataiba olyan művészi igénnyel, egyszerűséggel, a lényeges szálak olyan spontánnak ható kiemelésével és természetességével, ahogyan rügy fakad, forrás elindul, a nap kisüt. Színházi produkció születik előttünk, színház a színházban. A darab epikus jellegű, hiszen a Szerző (narrátor) időnként megszólal: elmondja mi történt addig, vagy instrukciókat ad, vagy a történethez fűzi a gondolatait. Ilyenkor kimerevedik a kép vagy a színészek egyszerűen leállnak, hallgatják a feladatot. majd a pozíció észrevétlenül átúszik a játékba a játékon belül. Ádáz harc folyik itt néhány emberért, akik gyenge vagy labilis idegzetűek. Nagy a tét. Ha úrrá lesz a kishitűség, ha a kétséqbeesés tömegpszichózissá válik, az pusztítóbb erejű a bombáknál. ..Élni k“H! Volt rosszabb is! . . sikoltjo Mása a sokadik napon az utazás egy fontos pillanatában, amikor úgy érezzük, csatát nyert az idegek harcában; amikor a nehezen megférő, vagy letargiába hulló emberek többségét bizakodó hitű egy családdá rendezi a közös sors vállalása. A fő hangsúly érezhetően erre a küzdelemre helyeződik. S lehet-e másképp ez az adott színpadi folyamatok láncolatában mint a jelenlévő emberi sorsok, életek, vánvpk; konfliktusok és megbékélések, idillek és tragédiák életszerű felmutatásával: emberi villanásokban és markáns dialógusokban. Ezekből a drámai szikrákból eay szép. lélektani hitelességű dráma lobban fel. Kiváló színészvezető is lehet a rendező, a figurák lélektani realizmusa egységesen, mindenkinél közvetlen élményünk. A „játszani is enqedd!" okos arányait is érezni itt egy rendezői színházon belül. Mert .sehol egy hamisan csendülő szólam, egyetlen fölös gesztus vagy hamis fintor. Nem bombáz agyon és nem sokkol a lehetőségeivel. Él ezekkel. Fény- és hangeffektusokkal jelez szituációkat. ahol szükséges. Váltásai oldanak és kötnek, közben ellenpontoz, ritmust követel és iaazi mai színházat játszat. Nagyon jó színházat!. . . Németh Nóra, ifj. Kőműves Sándor, Pool László és gyerekszereplők Koncepciójához jelzett díszleteivel méltó segítőtárs Mihail Ivnyickij. A jelmezek (Zo- ja Ivnyickaja tervei szerint) ugyancsak jelzések, Egy uniformis, egy csizma, egy oroszosra húzott kendő, egy szemüveg. Alig, alig mégis mindegyik a puszta létével - ott, ahol van — érzelmi hatást vált ki bennünk. Legnagyobb segítőtársa mégis Elbert lános. Fordítása megkapó, hitelesnek érezzük. Igazi „anszambl-produkciót" látunk. A legapróbb epizódvillanás is pontoson a helyén, szerves részeként egy vagon- nyi ember főszereplésének. Néhányon feladatuk révén különösképp emlékezetünkben élnek. Pap Éva Másája 'kabinet- alakítás. Ö a kohéziós erő, az, aki legtöbbször megrázza a csüggedőket kézzel is, szívvel is. Csodaszép asszonyi melegséget áraszt valamennyi rezdülése: motorikus lelkiereje, szétmázolt és visszanyelt köny- nyei, csi ingelő kacagása éppúgy, mint egy gyönge pillanata vagy a surrogó repeszek közt — nemhivő létére — magára hányt pravoszláv keresztvetése. Ga'ina: Petényi Ilona. A legerősebb lelkű, akiről véletlenül tudjuk meg, hogy párttag. Nem a „szövegéből”, de mély emberségéből sejlik elő, hogy kommunista. Humanitása a lényéből sugárzik. Ha megszólal, mintha külön fényt kapna a játéktér. Pedig csak éli, megéli ezt a szerepet. Labancz Borbála Szawisnája zsémbes, mogorva és agresz- szív. összeférhetetlen anyóstípusként is megannyi mély, emberi derűvel átszőtt figura, amiben pályája alighanem egyik legtökéletesebb alakítását nyújtja. Muszte Anna törékeny, sérült lelkű Kátyája az egyik, akiért a legtöbbet aggódunk. Jellemfejlődésében szép és erőteljes lélektani portrét rajzol átgondolt, egyszerű színészi eszközökkel. Vári Éva hangszíne, mimikája, egy-egy gesztusa szinte külön életet él, sokszínű Lavrája is mélyen szívünkbe lopja magát. Arany Kató öregasszonya, Németh Nóra elbűvölően vonalas komszomolkája, Bóka y Mária Nyinája, Hartmann Teréz „en- tellektüel" mérnöknője, ifj. Kőműves Sándor Süketnémája, Paál László orvosa vagy a többiek: Vizi György. Krasznói Klára, Horineczky Erika, Unger Pálma, Bercsi János, Lukács József, Takács Margit, Bódis Irén, Morcsányi Géza jelenléte szinte kivétel nélkül mind egy-egy kis tanulmány. Részeként a nagy egésznek. Végső fokon erre emlékszünk. Az egészre. Felidézve az égő búzatáblát döbbenten és tehetetlenül szemlélő arcokat, a fakeresztet cipelő Ká- tyát, a haldokló Szavvisnát, az imakönyvet szorongató öregasszonyt; pz összezárt, Szibériába tartó embereket 1941 nyarán, egy kattogó és megbombázott szerelvényen, amelyről tudjuk: végül is megérkezett a hátországba. Wallinger Endre Három kiállítás Kísérletek új világ teremtésére Három, stílusában, gondolatiságában is különböző kiállítás nyílt nemrég Pécsett; az egyik nosztalgikusan fordul a népművészet felé, a másik hajdan volt mesterek racionális boncmestere kíván lenni, a harmadik pedig állapotjelentést ad egy festő nyugtalanságáról. Ravasz Erzsébetnek a Ságvári Művelődési Központban nyílt tárlatán metszetek, zománccal oplikált fafaragványok és tűzzománcok láthatók. A dunaújvárosi művésznőt láthatóan rabul ejtették a népművészeti motívumok formái, hozzájuk nyúl, amikor tiszta világot kíván teremteni általuk. Még azon képein is (Küzdelem I—III.), ahol harcolnak, átsüt egy olyan világ igénye, melyből hiányzik az ellentét, ahol harmónia, rend és a szépség az egyedülálló. Még oly szép vágyak sem teremtenek azonban új világot, így hát Ravasz Erzsébetéi sem. Izgalmasabb a kísérlete, hogy miképp menthetők meg a népművészet vonalai, eszközei, motívumai napjainkba. A népművészet mindig funkcionális volt: nem magában való alkotásokként jelentkezett, hanem valamely használati dolog, tárgy díszítéseként.. Dicséretes dolog, hogy ezt a művészeti értéket átmentse a képzőművészetbe, ám az elszakítottság még érezhető műveiben: a használati tárgy funkcióját még nem pótolja a kép. Vágyódása a nép nehezen utánozható művészete iránt azonban így is szép és kellemes látványok szülője. Gellér B. István müveinek az Ifjúsági Ház adott otthont. A kiállításhoz Mendöl Zsuzsa művészettörténész írt, a műfajban való tájékozódást könnyítő fü- zetecskét. A koncept art — a fogalmi művészet magatartása és gondolatköre nem oly ismert, hogy ne tartanánk hasznosnak ismertetését. Megtudjuk, hogy a „fogalmi művészet ötletművészet, az elképzelés művészete. Képviselői nem hozzák létre a művet a maga realitásában, a gondolkodásra helyezik a hangsúlyt, a néző-befogadó elképzeléseinek irányítására." A koncept art erényét és korlátáit jelzi az idézet, egyben Gellér B. István tárlatának értelmét és hiányosságait is. „Munkái a reprodukcióval felidézett művekre készített formai vagy tartalmi reflexiók." — S valóban, a kiállítás erénye, hogy a nézőt beavatja egy híres képzőművészeti alkotás értelmezésének folyamatába. Gellér racionálisan elemzi a választott művet, vagy annak részletét, bemutatja, mi jutott eszébe, milyen következtetéseket vont le. Ez azonban korlátot is jelent, hiszen a reprodukciót néző látogatót kényszeríti arra, hogy az ő gondolatmenetét fogadja el — s ez leszűkíti az adott műtárgy értelmezhetőségének sokféleségét. Szükség van a koncept art idézett szándékára, s nem elsősorban az újragondoló művésznek, hanem az alkotásokat befogadni kész nézőnek, hiszen apropói egy kép láttán mindenkinek vannak, minden nézőből kivált valamilyen reflexiót egy- egy műalkotás. Lehet ez érzelmi is, nemcsak értelmi, racionálisan boncoló vagy éppen hatást kereső. Mert mindenképpen leegyszerűsítése Jan van Eyck Az Arnolfini házaspár című képének az, hogy a kiállítónak az jutott az eszébe: kifaragja fából a kép bal alsó sarkában látható fapapucs egyikét. Nem hinném, hogy ez a nézőtől az „elmélyült megfigyelést, főként az aktív gondolkodást, az ösz- szefüggések kutatását igényli.” Egyenetlen a kiállítás. Ily együgyű asszociációk keverednek a koncept art-ista továbbgondolásait is továbbgondolható művekkel. Ilyennek érzem például Mantegna P/efájának Che Guevara alakjával való összevetését, a látásmód technikai reprodukálásának egyféle módját. Látszólag nyugodtabb élményekben részesít Réti Zoitán a Színház téri kiállítóteremben levő képeivel. Muzsikáló alakok, falusi életképek, szelíd nógrádi tájak láthatók a balassagyarmati zenész-festő festményein, rajzain. De csak látszólag nyugodt e táj, ezek az emberek. A vonalak ívében, a színek foltjaiban ott feszül, ott bújik valami nyugtalanság, bizonytalanság s talán még a félelem is. Néha konkréttá válik ennek oka (Tűz III—IV.), néha utal valamire (Laokoni fa), de többnyire láthatatlan marad közvetlenül. Ha jól érzem is Réti Zoltán képeiből a szorongást, a félelmet, ennek kifejeződését vitatnám. Ha jól értem, a természet és az ember viszonyában van számára félelmetes, nyomasztó, képein a természet a sértett, a haragvó úr. Gyakorta választja témának a felszántott földet — az így sebzett természet fogja félelmetes szo- rítóba az embert és világát (Szántás című képén). Igaz, a földet fel kell törni, be kell vetni, hogy kenyeret adjon. Igaz, hogy víz és aszály, üszög és ezernyi természeti nyavalya viheti még el a termést, hogy állandó a harc a természettel. Ám az is igaz, hogy mióta kezdetleges ekéjével először hasította fel az ember a földet, azóta ura is ónnak, nem kiszolgáltatottja. Nem állítom, hogy nincs féi- ^ nivalója az embernek, de azt igen, hogy ennek oka nem rajta kívül, de magában az emberben keresendő. Ennek a félelemnek, aggodalomnak lehet kifejezési eszköze a természet és a föld — Réti Zoltán nyugtalanító képei a tanúság erre —, de az emberek közti nyugtalanító viszonyok átvitele az ember és a természet ellentété-e mindenképpen gyengíti az érzékeny művész mondandójának súlyát, jogos aggodalmát a dolgozó emberért. Bodó László Misch-Adóm budapesti képzőművész eredeti rajza sorozatunk következő darabja, amelyet lapunk számára készített. A művész 1935. április 28- án* született Soroksáron, Budapesten, az Iparművészeti Főiskola festő szakán szerzett diplomát 1965-ben. Tanára Z. Gács György volt. 1965—70 között a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tagja és ösztöndíjasa, 1973-tól a Csepel Művek munkásotthona képzőművész körének tanára. Művészetéről Nánay István így ír: „Központi témája a festőnek a népi kultúra, a népi művészet motívumainak és az absztrakt elemeknek a kapcsolata. Sok áttétellel társadalmi-történelmi problémához szól hozzá ez a művészet, ahhoz ugyanis, hogy a hagyományos népi művészet a mai kor ipari kultúrájában feloldódik. A szűkebb vagy tágabb értelemben vett népi. motívum bújkál, elő-elötűnik, alig észrevehetően felsejlik, vagy előtérbe kerül a mértani formák, a kiszámítottan hasonló elemek erdejében." A lap dedikálása 1979. március 2-án, pénteken délután 4 órakor lesz a Pécsi Galéria Színház téri kiállítótermében. Misch, Bartl és Lux kiállításának megnyitásakor.
