Dunántúli Napló, 1979. február (36. évfolyam, 31-58. szám)
1979-02-25 / 55. szám
1979. FEBRUÁR 25. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. A tudomány tornya Budapesten van hazánk legmagasabb épülete, a Nagyvárad téri 96 méteres toronyház. A huszonnégy szintes épületbe nemrég költözött be a Semmelweis Orvostudományi Egyetem nyolc tudományos intézete. A Budapesti Orvostudományi Egyetem tanácsa a századforduló óta többször elhatározta az egyetem bővítését. A tervek azonban rendre meghiúsultak és csak az 1960-as határozatuknak lett foganatja. A Fővárosi Tanács telket adományozott az egyetemnek és 1971-ben megkezdődhetett a munka, a tervek készen álltak. Itt speciális igényeket kellett az építőiparnak kielégítenie, hiszen nem lakóházat és nem irodaházat építettek. A tudományos munkához nélkülözhetetlen laboratóriumok sokasága található az épületben. Ezért is tartott hónapokig — 1978 szeptemberétől 1979 februárjáig — a költözködés. Az érzékeny műszereket a munkatársak saját' maguk, ölben szállították át új otthonukba. Dr. Gáti Tibor egyetemi tanár az épület igazgatója. Tőle kérdeztük, mit jelent az egyetem életében ez az 540 millió forintos költséggel felépült elméleti blokk: — Elsősorban a hallgatókat érintő előnyökről szólnék. Korábban az egyetem annyira szétszórt volt, hogy az egyetemisták szinte több időt töltöttek két előadás között az utazgatással, mint a hasznos munkával. Most ezer diák tartózkodhat egyidejűleg az oktató részlegekben. Az oktatás a hosszan elnyúló, úgynevezett lepény épületben folyik. Itt két 360 személyes előadóterem, mindkét szárnyon pedig 20— 20 kiscsoportos foglalkozásra alkalmas — szemináriumi helyiség, illetve laboratórium található. A toronyépületben kizárólag tudományos kutatómunka folyik. — Mennyiben változtak a tudományos munka feltételéi? — Nem mindegyik intézet jutott a korábbinál nagyobb alapterülethez, de az ésszerű elrendezés, a korszerű laboratóriumok mindenképpen megkönnyítik munkájukat. Sokat várunk például a szakdidaktikai csoporttól, amely eddig az egyik klinika padlásán működött. Tagjai az új oktatási technikákkal kísérleteznek. Itt végre alkalmuk lesz kipróbálni a legújabb találmányokat — egyebek között a modern oktató- és vizsgáztató gépeket is. Szintén nálunk kapott helyet a biometriai és az orvos- technikai csoport. Ezzel országos gond oldódott meg, hiszen most már lehetőségük van aktívan részt venni az orvostovábbképzésben. Az utóbbiak például lehetőséget kaptak arra is, hogy a diagnosztikában és therápiában használatos legújabb berendezéseket, gépeket, kiállításokon mutassák be. A fogorvosi kar is annyira zsúfolt volt, hogy a klinikáról teljesen kiszorult az orálbioló- giai kutató csoport. Ők is itt végzik további tudományos munkájukat. És ha már a tudományos munka feltételeiről beszélünk, nem szabad elfeledkezni a közös létesítményekről sem. A közös könyvtárakról, laboratóriumokról és a központi izotóp laborról, amely egyedülálló lesz az országban. Ha elkészül, bizonyára nemcsak az egyetem, hanem más tudományos intézetek igényeit is képes lesz kielégíteni. — Úgy tudom, nemcsak tudományos-szakmai területen hozott változást az új épület. A háromszázhatvan személyes előadóterem feliilnézetböl Az úgynevezett lepény részben jól felszerelt laboratóriumokban kiscsoportos foglalkozásra is lehetőség van — Valóban, régi gondunk oldódott meg azzal, hogy elkészült egy 600 személyes díszterem. Az 1978—79-es tanévnyitót mór itt tartottuk. Azelőtt ilyen alkalmakra, meg a doktorrá avatásokra színházat kellett kölcsönöznünk. De nemcsak egyetemi ünnepségeket rendezünk itt, hanem koncerteket, konferenciákat is. Gyakran kérik tőlünk a dísztermet iskolák, intézmények. Sajnosa legtöbb kérést el kell utasítanunk. Két iskolával tettünk kivételt: a Semmelweis és a Móra Ferenc nevét viselő egészségügyi szakközépiskolával. Az onnan kikerülő diákok az egészségügyben helyezkednek el; velük, szerintem, meg kell ismertetnünk az egyetemet, nekik is részesülniük kell az új épület nyújtotta előnyökből. Árokszállási Éva A toronyban oktatás nincs — kizárólag tudományos kutatómunka folyik Fotó: Hauer Lajos Neomarxizmus vagy igazi marxizmus? Korunkban, különösen az ötvenes évek közepétől kezdve, amikor kialakult a szocialista világrendszer, amikor kibontakoztak a nemzeti felszabadító forradalmak, ugyancsak megélénküllek a marxizmus kritikusai. Végleges formát öltött a burzsoá álmarxizmus és szilárd helyet foglalt el a burzsoá filozófia szerkezetében. A burzsoá „marxizmusban”, az ún. neomarxizmusban, vagy „nyugati” marxizmusban (ahogy hívei előszeretettel mondják) a fő szerepet a frankfurti filozófiaiszociológiai iskola viszi, amelynek legnevesebb képviselői Max Horkheimer, Theodor Adorno, Herbert Marcuse, Erich Fromm, Jürgen Habermas, Alfréd Schmidt stb. Az ún. neomarxizmus teoretikusai közé tartoznak továbbá Karl Korsch, Jean-Paul Sartre, Claude Lévi- Strauss, Ernst Bloch, továbbá a revizionista Henri Lefebvre, Roger Garaudy, Ernst Fischer. A burzsoá marxisták és revizionisták különben a megalapítók közé sorolják Rosa Luxemburgot, Lukács Györgyöt, Antonio Gramscit és más valódi marxistákat is. A kapitalista társadalom és ideológiája mély válságának jelenleqi viszonyai között a burzsoá és méginkább a kispolgári ideológusok mind gyakrabban lépnek fel azzal az igénnyel, hogy Marx tanítását „továbbfejlesztik”, hozzáigazítják az új társadalmi viszonyokhoz, megvédelmezik a marxisták—leninisták „dogmatikus torzításaitól". Minden eddiginél jobban igyekeznek a marxizmust saját társadalmipolitikai és ideológiai koncepcióikhoz igazítani. Ök a marxizmus—leninizmus elleni harcukat azzal leplezik, hogy igényt tartanak ama mély változások „eredeti" elemzésére, amelyek a világon végbementek és végbemennek. Ez a szándék a marxistáknál önmagában nem válthat ki ellenkezést. Az alkotó fejlődés minden tudomány, köztük a marxizmus—leninizmus létezésének törvénye. A kérdés az, milyen álláspontról végzik el a jelenkori szociális valóság elemzését: valóban marxista vagy pedig antimarxista álláspontról? Ismeretes, hogy a dialektikára vonatkozó marxista tanítás lényege az ellentétek harcáról szóló tanításban mint minden fejlődés forrásában rejlik. Az antagonisztikus társadalmakban az ellentétek harca az osztályok harcában nyilvánul meg. A szocialista társadalomban pedig az újnak a régivel, a haladónak az elavulttal való harcában. A társadalomban azonban az ellentétek sokrétűek, különböző formákban nyilvánulnak meg; ennélfogva a marxista dialektikus módszer megköveteli, hogy az ellentétek egész sokféleségéből kiemeljük a fő, az alapvető, a meghatározó ellentéteket. A társadalmi jelenségre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy azt keletkezésének gyökeres feltételeivel, gazdasági bázisával és az osztályharccal ösz- szefüggésben, vagyis az adott társadalmi-gazdasági alakzat alapját képező uralkodó társadalmi viszonyok prizmáján keresztül kell vizsgálni. Ebből a szempontból korunk alapvető, fő ellentéte a szocializmus és a kapitalizmus közötti ellentét. Az ún. neomarxisták éppen ezt az alapvető ellentétet nem veszik észre. Azt bizonygatják, hogy a társadalmi jelenségeket a gazdaságra és az osztályharcra, a két rendszer „szembenállására” redukálni nemcsak hogy ellentmond a dialektikának, hanem „meg is öli" azt, mivel a valóságból ebben az esetben szerintük eltűnnek az átmenetek, a közbülső állapotok, a folyamatosság. Ök a kor fő ellentmondását (a társadalmi-gazdasági rendszerek közti ellentmondást) a tudományos-műszaki forradalom ellentmondásaival és problémáival, a tudományos-műszaki forradalom és a természet, a tudományos- műszaki forradalom és a társadalom, a katonai-politikai blokkok stb. közti ellentmondásokkal cserélik fel. Ezek az ellentmondások természetesen léteznek, fontosak is, de alapvetően a kor fő ellentmondása határozza meg őket is. A dialektikának szofisztikával és eklektikával való felcserélését észlelhetjük más kérdésekben is. Példának okáért a proletariátus diktatúrájának a demokráciával való szembeállításában, a diktatúra fogalmának az erőszakra, a demokrácia fogalmának pedig a „tiszta” demokráciára, a korlátlan szabadságra stb. való redukálásában. A „neomarxisták" minden fejtegetése a marxizmus tudományos és humanisztikus „újjászületéséről”, az új társadalmi viszonyokra alkalmazott „fejlesztéséről" stb. azt célozza, hogy diszkreditálja a tudományos kommunizmus filozófiai-elméleti és világnézeti alapját, a kommunista pártok tevékenységét. Fejtegetéseik arra irányulnak, hogy a marxizmus—leninizmust osztályjellegétől megfosszák és valamifajta általános emberiről szóló absztrakt-skolasztikus felhívásokkal cseréljék fel. Tanai elkerülhetetlenül a marxizmus teljes elvetéséhez, a burzsoá ideológia álláspontjára való áttéréshez vezetnek. Marxista frazeológiájuk pedig nem minősíthető egyébnek, mint a marxizmussal—lenin izmussal szemben táplált ellenségességük álcázására tett kísérletnek. V. Kraszin (APN-KS) Hatvan éve történt A Kommunista Internacionálé alakuló kongresszusa Az imperialista világháború kitörésekor egyértelműen bebizonyosodott a korabeli munkásmozgalom nemzetközi szervezetének, a II. Internacionálé- nak a csődje: az orosz bolsevik képviselők kivételével, valamennyi ország szociáldemokratái behódoltak nemzeti burzsoáziájuknak és megszavazták a hadihiteleket. A nemzetközi munkásmozgalom, úgy tűnt — végleges vereséget szenvedett. Egymással torzsalkodó, nemzeti irányzatokra szakadt szét és az ideológiai színskálán is elhatárolódott egymástól a szociál- soviniszta, a centrista és a forradalmi internacionalista irányzat. A háború folyamán azonban, a szenvedésekkel és nehézségekkel párhuzamosan nőtt a forradalmi irányzat súlya és cselekvési lehetősége. A „saját országban, a saját burzsoázia ellen” jelszó, az igazi internacionalizmus kritériumává lett. Ez az internacionalizmus pedig fokozatosan érvényre is jutott. A háborúellenes centrista és baloldali irányzatok kompromisszumaként 1915-től fellépett az ún. zimmerwaldi mozgalom, amely annak ellenére, hogy vezetésében végig a centrista túlysúly érvényesült, sokat tett a háborúellenes közvélemény kialakításáért. Egymás után következő konferenciái pedig az októberi forradalomig lehetőséget nyújtott a forradalmi (bolsevik) irányzatnak is arra, hogy felhívja a nemzetközi figyelmet elképzeléseire. Az októberi forradalom minőségileg új helyzetet teremtett. Hatása, majd a központi hatalmak összeomlásának és a német forradalom lehetőségeinek értékelése kibontakoztatta a forradalmi világmozgalmat. Különösen a vesztes országokban vált jelentős erővé a baloldal. Lenin már nevezetes áprilisi téziseiben is sürgette az új, kommunista internacionálé megalakítását. Az 1918 folyamán alakuló bolsevik jellegű, kommunista pártok és csoportok elfogadták ezt a lenini igényt és állandóan keresték az alkalmat a közös szervezet, és közös irányvonal kialakítására. Különösen jelentős szerepük volt ebben az útkeresésben az orosz- országi bolsevik párt mellett működő, külföldi csoportoknak (a volt hadifoglyoknak és a cári birodalom egyes nemzetei, nemzetiségei forradalmárainak). Az oroszországi párt 1918. december 24-i felhívására tartották meg 1919 januárjában azt az előkészítő tanácskozást, amelyen a magyar kommunisták képviselői is részt vettek. Ezen úgy döntöttek, hogy az alakuló kongresszusra meghívják a munkásmozgalom baloldalát, tehát a még nem teljesen bol- sevizált csoportokat, irányzatokat is. A kongresszus — egyelőre még mint nemzetközi kommunista konferencia — 1919. március 2-án ült össze a Kremlben. 21 ország 35 szervezetének képviseletében, 52 küldött volt jelen. A konferencia kidolgozta a közös plattformot, a proletár- diktatúra, a szocialista tulajdonviszonyok megteremtésének alapján. Hangsúlyozta a teljes szakítást a szociáldemokráciával, az éppen megalakult, berni internacionáléval. Meghallgatta Lenin előadását a proletár és burzsoá demokráciáról, éles kritikával illette az úgynevezett tiszta demokráciát, s helyébe a szovjet hatalom osztály-logikáját állította. Heves és eredményes vita után, amelyen az időszerűség, az elegendő erő és az egység kérdései is felvetődtek, március 4-én, a küldöttek az internacionálé megalakítása mellett döntöttek. Vagyis a nemzetközi kommunista konferencia átalakult a Kommunista Internacionálé alapító (I.) kongresszusává. A következő ülések további fontos határozatokat hoztak a szociáldemokráciához való viszonyról, a nemzetközi helyzetről, a munkásnő-kérdésről, a fehérterrorról, s kiáltványokat fogalmaztak meg a világ proletárjaihoz, munkásaihoz. Lenin írta a 111. Kommunista Inter- nacionálé történelmi jelentőségét méltatva : „Az I. Interna- cionálé lerakta a szocializmusért vívott nemzetközi proletárharc alapját. A II. Internacioná- lé korszaka előkészítette a talajt a mozgalom széles, tömegméretekben való elterjedésére, számos országban. A III In:er- nacionálé magáévá tette a II. Internacionálé munkájának eredményeit, megtisztította az opportunista, szociálsovinisz- ta polgári és kispolgári salaktól, és megkezdte a proletár- diktatúra megvalósítását.” (dérer)
