Dunántúli Napló, 1979. február (36. évfolyam, 31-58. szám)
1979-02-18 / 48. szám
DN HÉTVÉGÉ 10. PANORAMA 979. FEBRUAR 18. XVI. századból származó Mária oltár, a bencés Főapátság templomában A közismert Pannonhalma Éppen egy évszázaddal a honfoglalás után, 996-ban érkeztek az első bencés szerzetesek arra a helyre, amelyet sokáig Szent Márton dombjának neveztek, mivel a legenda szerint azon a környéken született a névadó. (A domb aljában- elterülő községet viszont már régen Pannonhalmának mondták, de egészen 1965-ig Győrszentmárton volt a hivatalos neve.) Hogy mikor kezdődött a mai Pannonhalma története, arról máig is vannak viták. Valószínű ugyanis — s a környéken talált régészeti leletek ezt bizonyítják —, hogy a rómaiak, s a még régebben itt lakott népek is emeltek épületet a dombtetőn. A szerzetesek azonban eleinte kezdetleges, barlangszerű lakásokban rendezkedtek be. Ám már egy évvel I. István királlyá koronázása után templomot avattak, s máig megvan a kolostor birtokait leíró alapítólevél ugyanebből az évből. A látogató ma Pannonhalmán együtt látja a legrégibb és a legújabb korokat. A várfalak előtt — autóparkoló. Élő bizonyítéka annak, hogy Pannonhalma iránt egyre nagyobb az érdeklődés. Félóránként indulnak idegenvezető irányításával a csoportok a sok százados látnivalók megtekintésére — s közben az épület-együttes legújabb részéből magnózene hallatszik: gimnázium és diákszállás van ott. Bármilyen „bibliai szegénységben” kezdték Pannonhalma történetét az alapítók, későbbi utódaik nem szűkölködtek a világi javakban. Magyarország első királya már óriási birtokokat adományozott a dombtetőn mind jobban felvirágzott apátságnak abból az alkalomból, hogy — bizonyára nemcsak lelki, hanem fegyveres segítségükkel is—nagy győzelmet aratott Koppány vezér fölött. Két évszázad elmúltával pedig már olyan erős lett a várfalakkal körülvett apátság, hogy — egyedül az országban — ellent tudott állni a tatár támadásnak is. Oros apát bizonyára kiváló katona volt, hogy ezt a rendkívüli fegyvertényt vezetni tudta — de gazdának sem volt utolsó: a levéltárban ma is megvan az a Vörös Könyv, amelyben bőrbe kötve összegyűjtötte a kolostor vagyonára vonatkozó okleveleket. Ám írásos bizonyíték szól arról is, hogy már I. László király idejében, a XI. század második felében hetvennél több kötet könyvet őriztek a bencések. Kétszer pusztult el a könyvtár — előbb a törökök martaléka lett, majd II. József rend-fel- oszlatási törvénye nyomán hordták szét a fóliánsokat —, ma mégis egyike az ország legnar gyobb gyűjteményeinek: az itt őrzött kötetek száma meghaladja a 300 ezret. Egyedülálló látványosság a pannonhalmi könyvtár. Két emelet magas termében évszázadok felbecsülhetetlen értékű szellemi terméke van együtt. Felsorolni is sok volna a ritkaságokat, kódexeket, kézzel írott könyveket, ősnyomtatványokat, amelyek egyétlen példányára csodálkozhat rá a látogató. A levéltárban gondosan őrzik — és másolatban is csak üveg alatt mutatják — a híres Tihanyi Alapítólevelet, amely 1055 ben kelt és 58 magyar szót őriz, mint legrégibb nyelvemlékünk. Különlegesen nagy értékű a pannonhalmi apátság pénz- és éremgyűjteménye is: az itt őrzött 15 ezer darab között vannak római pénzek, de hiánytalanul összegyűjtöttek minden pénzdarabot, amelyet valaha’ Magyarország és Erdély területén vertek. Érdekes módon — talán ehhez kevésbé értettek a pannonhalmi bencés szerzetesek? — a képtárban kevés a valóban ncgyértékű alkotás. A festmények többsége nagy mesterek tanítványaitól és kisebb, alig ismeri művészektől származik. Viszont külön helyiségben őrzik Benczúr Gyula kitűnő alkotását: a Vajk megkereszteiését. A hatalmas könyvtárterem mennyezetén Minervának, a tudományok római istenasszonyának képe — némi ellentmondásban a katolikus egyházi előírásokkal. Oldalt pedig a görög, a latin és a magyar irodalom nagyjainak portréi — amelyek sorában a látogató meglepetéssel felfedezheti Werbőczi István képmását. (Utóbbi, mint a híres-hírhedt „jogi mű", a parasztság rög- hözkötését kimondó Tripartitum szerzője került az alkotók galériájába.) Tény, hogy a pannonhalmi apátság tudós gyűjtői nem voltak elfogultsággal vádolhatok, hiszen a páratlan értékű gyűjteményben a névtelen karthauzi barát feljegyzései, a XVIII. századi teljes Szentírás és más, katolikus egyházi emlékek mellett olyan „eretnekségek" is fennmaradtak, mint Luther Márton röpiratának első kiadása vagy Heltai Gáspár Krónikája. Érdekes — bár nem nagy — a szoborgyűjtemény. A szabadtéri, többségében egyházi jellegű szobrokon kívül néhány érdekesség a termeket díszíti. Irodalomkedvelők, képzőművészet iránt érdeklődők, az építőművészet barátai, numizmati- kusok egyaránt megtalálják Pannonhalmán azt, ami legjobban érdekli őket. De nyújt élményt a természetbarátoknak, a botanikusoknak is. Az apátság 40 holdas parkja valósággal körülöleli a hatalmas épülettömböt, s benne 750 értékes fa- és cserjefajta található. Közte az a platán, amelyet Kazinczy Ferenc ültetett. Tulajdonképpen* maga Pannonhalma is Kazinczy emlékét idézi: ezt a helységnevet először, levélcímként a nyelvújítás nagy alakja írta le. Várkonyi Endre F riss, fényes hússzeleteket vágott sorra és most nem volt fáradt. Pedig ilyenkor, a szürkület fátylas kezdő pillanataiban mindig gyenge lesz egy kicsit. A részeges doktor szerint „ideges alapon”. Mindegy. A só után nyúlt, fel a polcra és felemelt karja mellől felfelé nézett szilvanagy, kék szemével. De már rég nem tudta, hogy még mindig szép. Akkor, ahogy hozzáért az ujja a sótartós fiókhoz, akkor berrent bele a konyhába a csengő. Az elmaradt lopakodó szürkületi gyöngeség most egyszerre bújt a, lábikrájába: ez Albert! Hogy érhetett haza Győrből!? De az ajtóban, amint kinyitotta — nem Albert állt. Nórával billent egyet a lépcsőház, amíg felfogta, hogy ki áll előtte. Megkapaszkodót: a falban, éppen csak ujjheggyel érintve, Gábor köszönt, őt meg egy könnyű szerelmes szél dobta a karjaiba. Csend volt kicsit. Felhők feletti, találkozó csend. Csak akkor szólalt meg, mikor már bent ültek a csíkos fotelekben, egymással szemben: — Tudtad, hogy egyedül vagyok? — Érdeklődtem Albert munkahelyén. Telefonon. Mondták, hogy három napra Győrbe ment. Nóra nézte a férfi száját, hogy milyen határozott, erős vonalú. Gábor mesélt az olasz útról/ Nóra meg rajongva nézte a száját. Ott látta a régi-régi borosüveget, ahogy a száj csucsorítva szívja ki belőle a vörösbort. Közben Gábor szavai keringtek a szobában, de nagyon mesz- sziről: „Milánóban vettem!" „Nem volt semmi zűr, Tarvi- sionál sem!”. „Hát igen, legalább egyszer eljönnél velem Velencébe!" — De Nóra körül ennél is messzebb szavak bújtak elő a múltból. Ezeket a távolságokat nem kilométerekkel lehetett volna mérni, hanem az illékony idővel. Igen, nagyapa sohasem ivott pohárból. Lábhoz helyezet': üveg állt mellette, mert huszár volt Limonovánál, és a huszároktól a sok mese mellett ez a mondás is örökbe maradt nála: lábhoz tett üveg. Mintha a borivászat fegyvertény volna, az üveg meg puska. — A vaporettón ellibbent mellettem egy olasz lány. Úgy fordult, mint te szoktál. Ettől még szebb lett a Canal Grande ... és. .. Nóra emlékezete visszabillent a nagyapás múltból és megint nemcsak nézte Gábor száját, hanem hallotta is, amit mond. Kezével simított egyet a katonazöld farmerszoknyán : — Szóval ez most a divat!? Köszönöm!! Gábor! Annyi év... És te mindig be-belépsz az életembe. Mindig írsz, megérzed, ha bajban élek. Akkor is, anyus halálakor felcsöngettél telefonon. Mindig hozol valamit. Pedig úgy... úgy sosem voltam a tiéd . .. Hogy lehet ez Gábor, hogy léphetsz mindig bele az életembe, olyan ritmusosan, olyan meleg tolakodással .. . Hogy léphetsz vissza-vissza?! —■ Miért? Kiléptem valaha is belőle? — Ne!... — Nóra szinte kiabált. — Ne hozd elő... Tudom! Gyáva voltam! Gyenge, tudom, a gyerek... tudom . . . annyit megbeszéltük, annyira tudom a gyávaságom történetét! Ne! Ne! Hagyjál! Igen, sosem léptél ki belőle, ahogy elmégy, ahogy jönnek az önmagamat számonkérő szilveszter esték, az életem határkövei, egyre jobban be- lémmarsz az emlékeinkkel .. . Tudom... — Ne sírjál! — Nem sírok! — és kigurultak a könnyei — csak már nő sem vagyok. Albert hozzám sem nyúl. Jó ember persze, mindent megteremt, de nem tud simogatni. Rideg, mint egy száraz vízcsap. Jaj, a meccsei! Még mindig... Még mindig e! kell járni vele. . . Gábor... Sosem lettem a tiéd ... úgy, testileg sosem ... Mégis... Gábor lehajlot, mert az asszony öléből lecsúszott az olasz farmerszoknya milánói címkés papírja. Ahogy felvette, Nóra nézte a szép tarkóját. Ez rettenetes, még a tarkója is ennyire hasonlít! Nem, nem hallgatja el tovább! Most megmondja neki! — Te! Drága! Mióta ismerlek, el akarok mondani valamit, de mindig féltem, hogy félreérted . .. — Soha nem értettelek félre, hiszen tudod . .. Mondd csak! —• és megfogta Nóra kezét. De az asszony elhúzta: — Ne! Nem szabad! Semmi sem támadhat fel, ami bezáródott, mélyre! Szóval .. . Néha mondtam már neked, hogy nagyon szerettem a nagyapámat. Ö volt az egyetlen férfi a házban. Gábor... Te őrá hasonlítasz! Ugye, nem érted félre?! Amilyen akkor volt, harmincöt éve, picike kislány koromban. Amikor ővolt ilyen, negyvenötéves, mint most te. A férfit megérintette Nóra mélysége. Hagyta, hadd bugy- gyanjon ki belőle szépen minden. Szólni sem mert, bíztatni sem, mozdulni sem. — Tudod ... én nagyon szedettem a nagyapámat. Olyan ember volt, annyira igazi ember. .. Mindenhez stílusa volt. Mindig a lába mellett állt a borosüveg, de sosem volt részeg. Életében nem ivott pohárból. Néha, a nagy huszármesék sorai között lenyúlt az aszta! lábához, húzott egyet, és mentek tovább a limano- vai magyar huszárok .. . Amint megismertem a térképet, ezt a galíciai kisvárost kerestem ki rajta először... Limano- va . . . Első világháború . . . Megállt kicsit, összehajtotta a farmerszoknyát, aztán újra szétnyitotta, de nem arra nézett, hanem valahová, nagyon messzire: — Gábor! Én tizenötéves voltam, amikor nagyapa meghalt. Gyomorrákban. Ha őélt volna, én sosem mentem volna férjhez. Ugye furcsa ez?! De sosem! Egyszer, hatévesen, amikor senkisem volt otthon, aki főzzön, hokedlit húztam magam alá és krumplis tésztát gyúrtam, hogy nagyapa ne maradjon éhen. Mert azt nagyon szerette. Olyan lett persze, mint az ujjam, olyan vastag, úgy kelleti levakarni a gyúródeszkáról. Nagyapa nevetett, felkapott és dobált a levegőben. — és Nóra itt megállt egy pillanatra — Gábor! Te olyan vagy, mint nagyapa volt. Miért nem találkoztunk előbb?! Amikor még nem - mentem férjhez! Felállt és ideges, emlékező sétába kezdett a szobában. Éveket lépett át a foteltől az erkélyablakig, aztán vissza is és odaállt Gábor elé. Lassan, némán felemelte a jobbkezét, mint pap .az áldozati ostyát, és leheletre megérintette vele a férfi homlokát. Gábor felállt, megcsókolta az asszony ujjait, aztán leültek csendben és Nóra megkérdezte: — Most haragszol? — Miért? — Hogy az öreg paraszt nagyapámhoz hasonlítottalak!? — Most mondtad el a legszebben, hogy mennyire szerettél ! Az asszony szeme megrebbent ezen a múltidőn, Gábor észrevette: — Vagy nemcsak szerettél? Most is szeretsz?! Akkor miért vagy még mindig gyáva? A fiad már katona! Felnőtt! Vagy mégiscsak Albertet szereted?! — Ne! Ne!..-. Tudom... De elveszíteném most is a gyerekemet! Megutálhatna, ha az apján kívül egy másik férfi... — Ez most már nem igaz! Felnőtt, tisztalelkű ember a fiad. Ismerem. Csak te még mindig félsz. — Ne kínozz! Ne! . . . Könyörgöm, ne! Gábor felállt és begombolkozó, készülődő mozdulattal hozzálépett: — Élmegyek! — Ne hagyj itt! —• Nem, nem hagylak . . • Csak ez most olyan csoda volt, ez a vallomás. .. annyira mélyről szakadt fel most a szépséged, hogy nem szabad a kínjainkkal elrontani . . . Most elmegyek és majd . . . Nem tudom . . . talán . . . Gyorsan az ajtóhoz lépett, Nóra alig tudót: utánaugrani. Megfogta a férfi Ikabátujját, az meg csókot adott a kezére, aztán az arcára, kétoldalt, lehelet-melegen és utána az asszony már csak a szép tarkóját látta a lépcsőkanyarulatban. Nézett utána, de nem sírt. Lemérhetetlen percek múlva felkapta a zöld felöltőjét és lerohant a lépcsőn. De Gábort már nem látta az utcán. üresen nézet: végig a házsorok mentén, nekitámasz- kodott a fainak, nézett sokáig és csak ólomlassan ment vissza, fel a lakásba. Levetette a zöld felöltőt és minden asszonyok gondolattisztító, szomorúságlevezető falai közé lépett, — a 'konyhába. Tovább vágta a fényes, friss hússzeleteket, csak a mozdulatai voltak gyanúsan lassúak. Erre kicsit fel is figyelt, de azért felszeletelte a másfél kiló húst, mindent elkészítet: a másnapi ebédhez és már félt, hogy nem marad több gondolatmentesítő bab- rálása. amikor felcsörrent a telefon. Nóra meg sem rez- dült, kószán lépett a kis asztalhoz, felvette a hallgatót. A postaközpont jelentkezett: — Halló! A férje keresi keresi Győrből! .^’’-beszélgetésre! Kapcsolhatom? — Igen! — és mindjárt megszólalt Albert hízelgő sza- Va: — Picikém! Otthon hagytam egy aktát. Ha beolvasnád .... Nóra csak hallgatta, köszönés nélkül, egyetlen szó nélkül. — Halló! Hallasz engem?! Ott van az íróasztal balfiókjában, kék irattartóban, légiéiül. „Mérlegbeszámoló” a felirata. Halló!? Felelj már végre! Halló! Nem hallasz? Nóra mindent hallott, csak úgy érezte, Grönlandról, vagy az emberi lélek Alaszkájáról beszél hozzá valaki és a hízelgő cukros megszólításból jégcsapok recsegnek ki. Ragadós, jeges, cukorjégcsapok. Képtelen vol: megszólalni. Hallgatta még egy ideig Albert méltatlankodó hangját — közte volt három „Picikém!” — már szidta a postát is. Másvilági telefonhangok voltak. Közben szépnek találta a vörösödő égalját, ahogy látta, a le sem függönyözött ablakon át, aztán elnyújtott mozdulattal letette a kagylót. A készülék még csengett tovább, percekig, türelmetlenül. Leült a csíkos fotelba, szemben azzal a hellyel, ahol Gábor üldögélt. Hátrahajtotta fejé: a fotel támlájára, felnézett a mennyezetre, ahol valamiképp lassan megjelentek a limanovai magyar huszárok és sosemszűnő ármádiában lovagoltak a Nap felé. Nem mosolygott, de nyugodt volt és szép. Földessy Dénes Hám,’79 Újonnan feltárt és rekonstruált középkori kerengő, a főapátság épületében A pannonhalmi könyvtár részlete
