Dunántúli Napló, 1979. január (36. évfolyam, 1-30. szám)
1979-01-13 / 12. szám
1979. január 13., szombat Dünanttm napló 3 Zenei jegyzetek Zenekari koncert Több emeletnyi magasságiban kifeszített kötél, s rajta a cirkusz ismert alakja, a rúd- ját, esernyőjét, egyéb kellékeit szorongató kötéltáncos, aki arra vállalkozott, hogy a nagyérdemű kedvéért nyakának kitörése nélkül átérjen a túlsó oldalra. Meg-megbillen, egyensúlyoz; s végül kitörhet avas- taps, a produkció sikerült. Ez a kép jutott eszembe a január 8-i hangverseny hallatán — jobban mondva inkább előtte, a plakátokat olvasva. Valóban nyaktörő mutatványra vállalkozott a Pécsi Filharmonikus Zene.kar. Három, egyaránt igen nehéz, s ráadásul különbözőképp nehéz alkotást tűztek műsorukra: Debussy Eg y laun délutánja c. zenekari prelűdjét (szimfonikus költeményét), Liszt Haláltáncát és Brahms I, szimfóniáját. Debussy Faunja nem virtuóz darab; színeiben él, a részletek nagyon finom kidolgozását igényli az előadóktól. Szerencsére — s erről újból meggyőződhettünk — a zenekar legegységesebb, legkiegyensúlyozottabb osztaga a fafúvós-gárda, melyre e műben különösen nagy feladat várt; a fafúvós szólók pedig rendre igen szépen sikerültek. Vendégkarmesterünk, a csehszlovák Stanislaw Macura ugyancsak szerencsés kézzel nyúlt a darabhoz. Kitűnően érzékeltette a színek játékát, egymásba-olvadását (főleg a bevezető és záró taktusokban). Igen pontosan vezényelt, ahogy mondani szokás „kézben tartotta" együttesét. Adósunk maradt viszont a mű romantikusabb pillanatainak megmintázásával. „Finom remegések: az erőm” — akár a Faunról is írhatta volna a Debussy- kortárs Ady Endre e szavakat. A január 8-i előadás e tekintetben csak a mondat első feléig, a kettőspontig jutott. Debussy prelűdje azonban csak előjátéka volt az est fő számának, Liszt Haláltáncának. Régóta megoszlanak a vélemények abban, hogy ez a mű inkább Haláltánc-e — vagyis, a zenekritika elcsépelt jelzőjét használva „démoni vízió” zongorára és zenekarra — vagy inkább különös zongoraverseny, a rryjfaj határait kissé áttörő költői programmal. Korábban az előbbi felfogás bizonyult divatosabbnak. Szinte lázálomban, nagyfokú szuggesztivitásra törekedve — s ami ezzel együtt járt: meglehetős pancsosan — illett a művet előadni. (A művész csak a lényegre koncentrál — fogalmazta ilyenkor a tapintatos kritikus). Azt mára műsorfüzetet olvasva sejteni lehetett, hogy ezúttal nem ilyen Haláltáncot fogunk hallani. Bánky József zongorajátékának mindig is legfőbb erénye a részletek gondos kidolgozása, a technikai aprómunka volt. Számára a Haláltánc is inkább virtuóz (tegyük hozzá: igen virtuóz) és sokszínű zongoraverseny. Való igaz, hogy ebben a felfogásban a mű veszített sodró drámai erejéből. Bánky mégis meg tudott győzni a maga igazáról. Rendkívüli világossággal rajzolta meg a polifon részleteket, s különösen emlékezetesek maradnak lehelet finom pianói. Produkciójának további méltatása helyett elég száraz statisztikai adatot említeni: a közönség vastapsát a művész — az időközben teljesen széthangolódott, s az igényes műsorhoz amúgy is méltatlan állapotú zongorán — három ráadás-számmal köszönte meg. Brahms I. szimfóniájának nyitótétele hallatán olykor már úgy éreztük, az a bizonyos köléltáncos nagyfokú egyensúlyozására kényszerül. Újból feltámadt néhány régóta kísértő hiba. A harmóniák egy része meglehetős tisztátalanul szólt, ismét kísértett a vonósszólamokban a magasra in- tonálás veszélye, s itt-ott a rezek is közreműködtek a hamisságok gyártásában. Macura fegyelmezett dirigálásának, no meg a zenekari tagok rutinjának köszönhetően sikerült átvészelni a nehéz pillanatokat, s a gárda fokról fokra érezhetően belelendült. A zá- rótéteíben mintha más együttest hallottunk volna. Ezúttal főként a vonósok jeleskedtek. Együttes játékuk, virtuóz pasz- százsaik oly bámulatra méltóan sikerültek, hogy a hallgató ismét gondolkodóba esett: lehetséges, hogy ezt a tételt több próbával készítették elő, mint az elsőt? A zenész pedig, ha megérzi a biztonságot, felszabadulva muzsikálhat, ügyelhet a karmester instrukcióira. Ennek — s természetesen az igen tehetséges, rokonszenves karmesternek — köszönhető, hogy az est sikerrel zárult; a szimfónia IV. tétele a zenekar egyik irigylésre méltó teljesítménye lehetett. B. Kovács Sándor Muzsikus fórum: a Magyar Zeneművészek Szövetsége kezdeményezésére ¥ Bodó Árpád esti hangversenye (Tudósítónk telefonjelentése) Chopin b-moll scherzo-ja az első szám, mellyel Bodó Árpád pécsi zongoraművész csütörtökön este a budapesti közönség elé lépett a Fészek Művészklub nagytermében. Kissé elfogódott volt a kezdés, a mű középrészé azonban teljes biztonsággal szólalt meg. Érthető az elfogódottság, hiszen Bodó Árpád nem mindennapi feladatot teljesített. A Magyar Zeneművészek Szövetsége a Fészek Művészklub igazgatóságával karöltve olyan hangversenysorozatot kezdeményezett, melynek célja a vidéken élő hangszeres előadóművészek budapesti bemutatása. E sorozat két okból is üdvözlendő: az itt fellépő művészek kiléphetnek 'szűkebb pátriájukból, megyéjük körzetéből és idegen, ismeretlen közönség előtt bizonyíthatnak; a fővárosban élő szakma- és közönség — mert valljuk be, mint minden más, az előadóművészet színvonala is itt centralizáiódott — képet alkothatnak arról a művészi munkáról, mely vidéken folyik. Antal Imre, aki a hangverseny előtt bemutatta Bodó Árpádot a közönségnek, szintén említette a főváros—vidék kettősséget. Azonban azzal az előjellel, hogy a kettősség egyre inkább egy egységes magyar művészeti életté fejlődik. Sokat tesznek ezért a művészeti szövetségek. A koncertsorozat, amely már 1977. évtől meg^ kezdődött és folytatódik, egyik megnyilvánulása ennek a tevékenységnek. Bodó Árpád igényes műsorral képviselte városunk előadóművészetét. Az említett Chopin-mű után Debussy Y mages (képek) teljes sorozata, majd szünet után Brahms: esz-moll szonátája következett. Mindhárom mű igen magas technikai és zenei fel- készültséget kíván előadójától és Bodó Árpád ezeknek magas színvonalon megfelelt. A nagysikerű hangverseny újabb elismerése a pécsi zenei életnek. Kircsi László Drzic Dundo Maro je című komédiája Pécsett A színpad száműzetése Atya és fia ... Dávid Kiss Ferenc és Szegvár» Menyhért Marin Drzié komédiája, a Dundo Maroje nálunk alig ismert, pedig érdemes odafigyelni rá: a délszláv irodalom reneszánszkori gyöngyszeme nagyon fontos, mának szóló gondolatokat hordoz a pénzimádat elembertelenitő, jellemtorzító hatásairól. Ezek örökérvé- nyűek, mindaddig, amíg a világon pénzről s következményéről, az emberi tudatban: anyagiasságról beszélhetünk. A mű meseszerű keretjátékában a nagy indiai varázsló, Dugi Nos lép elénk. Bicskey Károly művészi erejű tolmácsolásában már a prológusból kiderül, hogy törpelelkű embereket, „kullancs-embereket” láthatunk, akik egy varázslat nyomán elszaporodtak, és kiűzettek az ígéret földjéről, s épp itt, Rómában ütöttek tanyát: hajósok, szolgák, paraziták, örömlányok, kalmárok képében. Köztük van Raguza leggazdagabb kereskedője, Dundo Maroje és fia, Maró, aki évekkel ezelőtt atyai megbízatással kereskedni indult. Most azonban az örök Városban nyakló nélkül szórja a posztóvásárlásra kapott ötezer arany- dukátot. Ezzel indul a sebesen pergő jelenetek cselekménylabirintusa. ♦ A színhely tehát a korabeli Róma. Amikor ezt a prológus konkrétan megjelöli, a vasfüggöny lassan felgördül, és a színpad mélyében fölragyog egy színes, csúcsíves templom- ablak (az egyetlen díszletelem). Körbekerékpározik egy mai svádájú postás; emberek jönnek, mennek a legkülönbözőbb korabeli és mai öltözetekben. Megjelennek a szereplő személyek, átvonul a színen a város első kurtizánja, hogy elfoglalja a kijelölt helyét a jobboldali proszcénium páholy szintjén és annak magasságában kialakított lakosztályában. A baloldali proszcénium páholyban vendégfogadót jelző kellékeket látunk. Köztük a zenekari árok fölötti beépített híd, (előszínpad) az előadás fő játéktere. Ez a tér és a játékban részt vevő páholyok erős fényt kapnak. A színpad kiürül, elsötétedik, egyedül a templomablak él a háttérben. Ettől kezdve a színpad jószerével semmi funkciót nem kap, azon túl, hogy időnként egy- egy figura innen lép a játékhoz előkészített hídra. Mi pedig egyre inkább úgy érezzük, mintha valahogy nem jó helyre szólna a jegyünk... Jó lenne az előttünk pergő jeleneteket valahonnan máshonnan, más szögből nézni — talán a megüresedett színpadról? — vagy ha talán körbeülhetnénk ezt az egész előttünk, mellettünk, fölöttünk fel-felharsanó komédiát?... Hules Endre fiatal, pályakezdő rendező játéktere nemcsak eltér a „hagyományostól". Felfogása szerint ezt az egész feje tetejére állt, aranyakért, ékszerekért lihegő világot úgy kívánja megjeleníteni, hogy nemegyszer a tótágas érzetét kelti bennünk is. Azzal, hogy mellőzi a színpadteret és — szinte valamennyi szereplő személlyel — „beját- szatja" a nézőteret. Azzal, hogy erőteljes hangsúlyokkal arcunkba kiáltja a szövegből egyébként szép természetesen és jókedvű poézissel áradó evidenciákat. Következésül egy idő után fárasztó és mesterkéltnek hat például Dundo Marojének, a második páholyszint mélyéről — többségünknek a háta mögül — felharsanó átkozódása, illetve a fejünk felett, a zenekari árok tájékán replikázó partnerével folyó dialógusa. összhatásában mindez sok, nem használ a veretes szövegű igazi reneszánsz játéknak, nem segíti a befogadását, jóllehet a szereplők — kivétel nélkül jó színészek — mindent elkövetnek érte. Még egy alapvető kifogásunk támadt a rendezői felfogás lényegét illetően. A korabeli hatását árasztó jelmezek és a mai öltözetek kontrasztja erőltetetten aktualizál. Az egyik szerepben például Vallói Péter. (Tripceta) előttünk formálódik ót simulékony élősdiből „igazi” maffiózóvá, aki modern fegyverével lövi halomra a záróképben ismét a színpad ' mélyére húzódó figurákat. Szerintünk, ha a színész képes — és Vallói képes — a koncepció szerinti figurák lényegét megteremteni, akkor miért szükséges ennyi külső eszközzel rájátszani az egyébként is zsúfoltnak tetsző hatásokra? S ez csupán egy példa . . . ♦ Ami mégis, mindezek ellenére is örömet okozott és egyúttal a rendező színészvezető készségét dicséri, az a vérbő humorú szöveg tolmácsolás^], a színészek játéka. Sehol egyetlen fakó színezetű, hamisan csendülő passzus, egyetlen kidolgozatlan figura. (Már abból, ami megítélhető, ami valóban előttünk vagy mellettünk pereg.) A színészek mértékkel, mégis bőségesen éltek a jel- lemkomikum-tormálás lehetőségeivel. Néhány alakítást már érintettem. A címszerepben Dávid Kiss Ferenc egy keserű, csalódott, kacagtatóan zsugori, mégis esendő, megtört öregembert formál meg, nagyon rokonszenves átgondoltsággal, tudatos, jól megválasztott színészi eszközökkel. Tudja, mit, meddig, miért. Gesztusai, mozgása megalapozottak, szép orgánumé hangján mindig hiteles érzelmeket regisztrál. Maró, a fia, Szegváry Menyhért alakításában kelt életre. Okosan, jól felépített jellemvonásokat hangsúlyoz fölényes biztonsággal ebben a pipogya, felelőtlen nagyvárosi aranyifjúban. Bozóky István kevés szóval, kevés mozgással, néhány jellegzetes gesztussal teremti meg Hugót, a németet. N. Szabó Sándor Maró, Lukács József Hugo szolgájaként jeleskedik egy-egy vaskos, eleven népi figura szerepében. Muszte Anna és Carai Róbert jól összehangolt párosa a kissé groteszk felé hajló felfogása egyéni színt adott. Tetszett Vári Éva kurtizánja, kár hogy a rendezői koncepció színészi feladatában (néhány pillanat kivételével) páholyok mélyéhez kötötte. A leghálásabb, a legmulatságosabb figura a színház két régi művészének jutott. Faludy László Dundo szolgájaként, La- bancz Borbála a kurtizán szolgálójaként teremt bővérű humorral emlékezetes pillanatokat. A hajóst Szivler József alakította. Paál László zsidó kereskedője szinte végig olaszul ka- ratyol, mégis szeme villanásában, kurta mozdulataiban egy évezredes típus ősi réflexeit villantja fel. Mindebből érezhető: kitűnő színészi gárdát mozgatott a rendező — mégsem távozhatunk a színházi élmény teljességének birtokában . .. A darab szövegét Csuka Zoltán míves fordításában hallottuk; Károly Róbert zenéje dramaturgiai funkciót teljesített; a kis zenekar alkalmazása kedves ötletnek bizonyult. Wallinger Endre m Állatfilmek Miért szeretjük az állatfilmeket? Mert szeretjük, az /biztos. Valószínűleg még sokkal jobban, mint magukat az állatokat. Ez persze érthető. Lényegesen fárasztóbb lehet egy oroszlánt magunkhoz szoktatni, 'gondozni és idomítani, mint filmen megnézni, milyen kedvesen harapja nyakon a kisoroszlánt az anyja, ez a hatalmas ragadozó, amelybe azért szorult némi anyai ösztön, és fejcsóválva tudomásul venni, hogy bezzeg az oroszlánapa, az aztán rá se bagózik utódaira. És fárasztóbb lehet egy elefánttal együtt élni, mint megbámulni o csordát, hogyan fürdik, hogyan húzza-vonja-neveli a kiselefán- tot, amely mulatságos játékszerként jön-megy az anya, a nővérek, a nagynénik oszlopsornak beillő lábai között Aztán persze sokkal terhesebb lehet a hiénafarkasok valóságos jelenléte, mint annak tudomásulvétele, hogy ezek a csúf és ellenszenves állatok milyen jó kollektív szellemben élnek, mennyire összetartanak, milyen szeretettel nevelik fel kölykeiket, Lám, nem minden a látszat, sőt — állapítja meg az ember, némi kényelmetlen feszengéssel. És tovább csodálkozik. Honnan tudja az utat o vadlúd? ösztön? Megszokás? Tudatos tanítás? „Valószínűnek látszik — hallja a kommentárt —, hogy nagy szerepe van az utódoknál, az öröklött tudás mellett a szülők példájának.” Milyen érdekes ... A kis gnút talpra löködi az anyja, alighogy megszületett. A kis gnú botladozik. Az anyja körbeszimatol, megremeg a feje, éber a pillantása. „Ellenséges világ veszi körül, amelyben nem könnyű életben maradni” — halljuk ismét a magyarázatot. És tovább csodálkozunk. Az anyagnú milyen pontosan tudja, mit tegyen az ellenséges világ ellen, s azt is, mire tanítsa meg csemetéjét, hogy több esélye maradjon az életbenmaradásro. Könnyű a gnúnak . . . És megcsodáljuk az alkalmazkodóképesség, a találékonyság, a testi és szellemi meg- edződés ezernyi példáját. A vidrák különös, tengeri bölcsőjét. A fókák gyereknevelési módszereit. Ki egyedül, ki csordában, de mindenki gondoskodik az utódról. Legalább addig, amíg megáll a lábán. Az állatok nem idegesek, nincs terhűkre a gyerek, legalábbis nem mutatják . .. Végül aztán legközelebbi rokonaink hátborzongatóan ismerős mozdulatain ámulunk el. Micsoda szerencse, gondoljuk megkönnyebbülten, hogy annakidején .. Hát ki tudja, miért szeretjük az állatfilmeket.., ' h. e. Jelenet az előadásból. Vallói Péter, Dávid Kiss Ferenc és Faludy László
