Dunántúli Napló, 1979. január (36. évfolyam, 1-30. szám)
1979-01-10 / 9. szám
Dunántúlt napló 1979. január 10. szerda Pannónia hangjai ”78 Eszéki leifél A jugoszláviai tamburazenekarok fesztiválján Mielőtt még beköszöntött volna az óévbúcsúztatás, szil- veszterezés, újévköszöntés ünnepségsorozata, kiemelkedő országos rendezvény tette színessé déli testvérvárosunk, Eszék életét. Kilencedik alkalommal rendezték meg ugyanis Szlavónia székhelyén a jugoszláviai tamburazenekarok országos fesztiválját, a Pannónia hangjai 78 elnevezésű reprezentatív rendezvénysorozatot. Ami a magyar népzenében a hegedű, a csehben a duda, az oroszban a balalajka, a Balkánon az a tambura. Ez adja az itt élő népek dalainak jellegzetes kíséretét, az itt született zene sajátos atmoszféráját. A 14—15. században jutott el a tambura a Balkánra, mégpedig oszmán közvetítéssel. Aztán a régi népi életmód eltűnésével már- már a tamburazene is feledésbe merült Az eszéki fesztiválokat is azzal a céllal indították meg 1961-ben, hogy pódiumot adjanak ennek a patinás népi hangszernek. Nem véletlen, hogy éppen Eszékre esett a választás: itt alakította meg vagy száz évvel ezelőtt az első tambura- zenekart Pajo Kolaric, akinek a nevét most Eszék csapata viselte a fesztiválon. Ezzel az addig szólóhangszerként közismert tambura — vagy ahogyan kedvelői becézni szeretik, tamburica — zenekari hangszerré lépett elő, A másik vonzerő, ami Szlavóniába csábította a jugoszláv tambu- rásokat ennek a tájegységnek, valamint Szerémségnek és Bácskának hallatlanul gazdag népzenevilága. Ez a zene elevenen él napjainkig, ápolják a fesztivál résztvevői is, merítenek belőle a zeneszerzők. Tudniillik ők is felfedezték a tam- burát; egyre több kompozíció született erre a hangszerre, népdalfeldolgozás, szimfonikus szerzemény, sőt politikai dal is. Aztán egyre több fiatal tanult meg játszani az ősi hangszeren, egyre több lett a tamburazenekar. Az eszéki fesztiválok igazi pezsgést hoznak a jugoszláviai zenei életbe. Az ideérkező zenekarok a hagyományos tam- burazenén kívül számos szimfonikus kompozíciót sőt politikai dalokat is bemutatnak a versenyanyagban. Emellett azokat a régi stílusú városi dalokat is, melyeket leginkább sanzonoknak nevezhetnék. A közönség körében persze ezeknek van a legnagyobb sikerük, hiszen a szlavóniai zenei hagyományokra épülő kompozíciók vagy a régi stílusú sanzonok mindenkihez közel állnak. A dalokat a jugoszláv daléneklés első számú sztárjai adják elő, mint például a szlavóniai dalok első asszonyának kikiáltott Vera Svoboda, aki utánozhatatlan kedvességgel és temperamentummal nyerte el immár sokadszor az eszéki közönség díját. A fesztivál, a versenyek és bemutatók sorozata természetesen gálaesttel és díjak záporával, majd végezetül megint csak tamburaszóval ért véget. Eszék tehát három napig a Zrinjevac-sportcsarnokban zajló tamburazene-fesztivál hangulatában élt december elején. Bár volt egyéb is, ami emlékezetessé tette azokat a napokat. Az év végére elfogyott ugyanis Jugoszláviában a kávé, és ami bizony súlyosabb, az elektromos energia, amivel takarékoskodni kellett egész Jugoszláviában, különösen az ország déli részén. A csapadékszegény időjárás és a vízhiány miatt állt elő ez a helyzet a főként vízierőműveire támaszkodó országban. Nem volt víz, nem volt tehát áram, esténként sötétbe borultak a lakások. így aztán mindenki nagy megkönnyebbüléssel fogadta a fesztivál második napján beköszöntő havat, havasesőt, és a lucskos időt. Jégtáblák jelentek meg, s úsztak méltóságteljes lassúsággal a Dráván, melynek két partján téli magányba merül- ten húzódott a sok kilométer hosszú sétány, s az eszékiek kedvelt pihenőhelyei. Csendes álmát aludta az elvarázsolt hercegnőként várakozó óváros is, a felújítás új korszakáról álmodva. A város legelevenebben nyüzsgő pontja esténként minden bizonnyal a Korzó volt. A Korzó, amelyről kitiltották az autóforgalmat, amelyen csak az ártalmatlan, lassú és halk villamos jár, s amelyet harsányan nyüzsgő, randevúzó, találkozó, beszélgető, hahotázá fiatalok árasztanak el minden este héttől kilencig. S amelynek éttermeit, presszóit, aperitif-bárjait ezekben a napokban a fesztiválra érkező zenészek, komponisták, énekesek, kritikusok és újságírók töltötték meg, s ahol napközben is sok szó esett ilyenkor a zenéről és persze a virágkorát élő hangszerről, a tamburáról. Gállos Orsolya Füstöskonyha Bogdásán Régi ormánsági ételek Édesanyám családja révén ormánsági vagyok. Ott éltek őseim, rokonaim évszázadokon át — mígnem az 1910-es években megkezdődött elvándorlásuk olyan földekre, amelyek jobb megélhetést ígértek. De akárhovó is kerültek Baranyában vagy a megyén kívül, mindenhová magukkal vitték az otthon ízeit. Anyáról leányra szállt a főzés tudománya. Nagyanyám, Varga Juliánná az ő édesanyjától, Göndör Annától tanulta az itt közölt ételeket. Rég elhunyt dédanyámról semmit sem tudok, csak a tőle örökölt receptekből azt, hogy mit adott enni a családjának. Kenyeret már régen nem sütünk. Kötözött gombócát is csak olykor-olykor főzünk, szár- mányt pedig?... Helyette inkább töltöttkáposztát teszünk az asztalra. Ezeket a recepteket minden valószínűség szerint az utolsó pillanatban írom le, mielőtt végképp feledésbe merülnének. Anélkül, hogy a lényegen változtatnék, úgy adom közre valamennyit, hogy az ételek négy személyre ma is elkészíthetők legyenek. Böjtös bableves Azért „böjtös”, mert a húsvétot megelőző böjt idején, nagypénteken főzték. Ez volt az ebéd és a vacsora minden református házban. Ezért „református bablevesnek” is hívták.. 1. Hozzávalók: */< kg tarkabab, 1 fej vöröshagyma, 2 gerezd fokhagyma, 2—3 darab csövespaprika, 2 közepes nagyságú sárgarépa és petrezselyemgyökér, 1 kávéskanál majoránna, 5—6 babérlevél, késhegynyi őrölt bors, 1 kávéskanéi piros- paprika, 2 evőkanál liszt, 4 darab tojás, só, ecet, tejföl ízlés szerint. 2. Elkészítés: a babot a főzés előtt egy nappal be kell áztatni, majd a főzés napján együtt tesszük Sava Vukosavljev zeneszerző, a fesztivál elnöke az eszéki tam- burazenekart vezényli fel főni a babot, a megtisztított és karikára vágott zöldségeket, a hagymát, a fokhagymát és kevés sót — megfelelő mennyiségű vízben. Ha megfőtt a bab, a lisztet kevés vízzel simára keverjük, és a levesbe öntjük folytonos keverés mellett. Ezután a forrásban lévő levesbe egyenként óvatosan beleütjük a tojásokat. De nem szabad rögtön megkeverni a levest, mert szétesnek a tojások. Az ecet és a tejföl már a tálban kerül az ételbe. Kötözött gombóca Az egyik legegyszerűbb ormánsági étel. Szegényeledel. Alkalomtól függetlenül készítették. 1. Hozzávalók: V2 kg liszt, 1 tojás, só, kb. 1 dl víz, egy nagy fej vöröshagyma, 2—3 evőkanál zsír. 2. Elkészítése: a lisztből a tojással, vízzel és a sóval tésztát gyúrunk, majd két levélre kinyújtjuk. Az apróra vágott hagymát a zsír felében megsütjük, és ha kisült, az egyik tésztalevélre tesszük, majd ráhelyezzük a másik levél tésztát, s letapogatjuk. Ezután 6—8 cm széles és kb 30 cm hosszú szalagokat vágunk a tésztából. A csíkokat olyan formán, mintha össze akarnánk hurkolni, kétszer megkötjük. Lobogó sós. vízben főzzük, majd ha már puha, kiszedjük és zsírban megforgatjuk. Kötözött gombóca- leves A hozzávaló kötözött gombóca az előbbi leírás szerint készül. A megfőtt gombócokat azonban nem szedjük ki a vízből, hanem vékony paprikás rántással besűrítjük a levet. Tetejére zöldpetrezselymet szórunk, s tejföllel ízesítjük. Kukorica- kásás hurka Disznóöléskor készítenék, nem tartósításra, hanem frissen fogyasztásra. Azonnal ették, amint a forró vízből kiszedték, vagy a disznóölést követő napokban tepsiben, kemencében melegítve, bőrét pirosra sütve fogyasztották. 1. Hozzávalók: lehetőleg egyenes, vastagfalú sertésbél, apróra őrölt kukoricakása, kg zsír, 1 nagy fej vöröshagyma, só, 1 kg sertésdagadó. 2. Elkészítése: a kását előző este hideg vízbe áztatjuk, majd az elkészítés napján abalében megfőzzük. Ha már puhára főtt, hozzákeverjük az apróra vágott és zsírban megpárolt hagymát, valamint a sót. A sertésdagadóból 35—40 cm hosszú és kb. 2 ujjnyi széles csíkokat vágunk. Ezután a bélbe csúsztatjuk a húst, majd köré tömködjük a kását, úgy hogy a hús végig legyen a hurkában. Amikor a töltés befejeződött, a belet nem kell lekötni, hanem a végén üresen hagyunk egy részt, amit betömködünk a hurkába. Az elkészült hurkákat vízbe tesszük, és lassú tűzön megfőzzük. Forralni nem szabad. Szármánt vagy szármány Gyakran készítették, hiszen egyszerű, laktató étel. A lakodalmak egyik elmaradhatatlan fogása volt, olyankor tehetősebb házaknál a szalonna helyett sertéshúst tettek bele. 1. Hozzávalók: 1 kg savanyú káposzta és levél, V< kg füstölt szalonna, két evőkanál zsír, 3—4 babérlevél, egy fej vöröshagyma, két gerezd fokhagyma, egy késhegynyi törött bors és majoránna, egy kávéskanál pirospaprika, két tojás és 20 dkg kukoricakása, egy evőkanál liszt. 2. Elkészítése: a kukoricakását megfőzzük, ha kihűlt, összekeverjük az apró kockára vágott szalonnával, borssal, majoránnával, reszelt hagymával, fokhagymával és tojásokkal. Ezzel a keverékkel megtöltjük a káposztaleveleket. A lábosba egy sor apró káposztát teszünk, ráhelyezzük a töltelékeket, s közéjük rakjuk a babérleveleket, majd a tetejére tesz- szük az apró káposzta másik részét. Leöntjük annyi vízzel, amennyi az egészet ellepi, majd puhára főzzük. Ha megfőtt, paprikás rántással berántjuk. Kukoricaliszt köttes Az ormánsági ö-ző nyelvjárásban kőttesnek neveztek minden kelt tésztát. A kukoricaliszt-kőttes olcsó, viszonylag gyorsan elkészíthető édesség volt. 1. Hozzávalók: V« kg kukoricaliszt, V< kg búzaliszt, élesztő, ízlés szerint só, cukor, két evőkanál zsír felolvasztva és annyi tej, amennyit a liszt felvesz, hogy kalácstésztát kapjunk, őrölt cukros dió. 2. Elkészítés: a felsorolt nyersanyagokból — a dió kivételével — kalácstésztát készítünk, kelni hagyjuk, majd a tészta felét kizsirozott tepsibe tesszük, meghintjük a cukros dióval, majd ráhelyezzük a tészta másik felét és újra keleszt- jük. Langyos tűzön, lehetőleg kemencében sütjük. Káposztalevélen sült kenyér Mielőtt a sütésre előkészített kenyértésztát betették volna a kemencébe, a sütőlapátra friss káposztalevelet helyeztek, s a szakajtóból erre öntötték a tésztát. Amikor megsült a kenyér, a káposztalevelet levették az aljáról, amely így tiszta maradt és piros-ropogós lett. A káposztalevél ízétől a kenyér különleges zamatot kapott. Tófalvi Éva Zománcos tűzhely a konyhában Emlékek egy lebontott malomról A valamikor korszerű, kezdetben gőz, majd villanymalom, a Nagy- harsányi Ipartelepek RT egykori büszkesége megöregedett, nem kellett senkinek. Végül elárverezték és lebontották. Láttam fénykorában, láttam félig-bontottan, térdre roskad- va, a fejlődés kíméletlen parancsa előtt. Néztem a tépettru- nájú, csonka épületet és egyszerre azon kaptam magam: a külső és belső látvány nem ugyanaz. Belül egészen más valóság jelent meg. Nevelőanyámmal, özvegy Séta Jánosnéval jártuk a tarlókat, szedegettük a búzafejet. Hatéves voltam-. Szúrta a tarló a meztelen talpamat és féltem a kígyóktól, amelyekről nevelőanyám mesélt. Ezek a kígyók szájukba vették a farkukat, úgy gurultak az ember után, mint gyerek előtt a karika, bütyköt kötöttek a farkukra és szerencsés esetben ezzel verték hátba azt, akivel találkoztak. A szerencsétlenebbeket egyszerűen lenyelték. Figyeltem a kígyókat, nem jönnek-e és csokorba szedtem, mint a mezei virágot, a búzakalászt. Otthon kimorzsoltuk a kalászokat egy lavórba. Nevelőanyám a lavórt magasan a feje fölé emelte és lassan egy zsákra folyatta a szemeket, amelyek közül a szél kivitte a pelyvát. Többször ismételte ezt a műveletet, míg végül a tiszta szemek egy zacskóba kerültek. Nyolc-tíz kiló gyűlt így össze. Elindultunk a malomba. A malom hatalmas volt. Gépek zakatoltak. Az emeletre vágytam: látni, mi történik ott, de csak lent várhattam, csodálhattam a kétkerekű talicskát, amellyel könnyedén tologatták a zsákba töltött búzát, lisztet a molnárok. Fel nem foghattam: hogyan lehetséges, hogy a molnár egy kiömlő nyílásra szorítja egy ügyes kis szerkezettel a zsákot, meghúz egy kart és máris zuhog a liszt. Ilyen soha ki nem ürülő nyílásról álmodtam. Ha nekünk lenne egy ilyen, nem kellene búzafejet szedegetni, nem kellene félni a kígyóktól! — gondoltam és molnár szerettem volna lenni. A búzát becseréltük grízre, nullás lisztre, vöröslisztre, hogy legyen mit ennie a koszos kis malacnak is. Amíg volt búzakalász, biztos volt a kenyerünk. Előfordult, hogy több napra elegendő lisztnek valót is összegyűjtöttünk. A nagyharsányi mólómban jó liszt készült, de akik tehették, akiknek volt sok búzájuk, kocsijuk, lovuk, ha igazán jó lisztet akartak, akkor Kistapol- cán, a vízimalomban őröltettek. A malom emeletére a fel- szabadulás másnapján jutottam fel. A falu népe feltörte és vitte a lisztet, a búzát kenyérnek, a meghajtó szíjakat pedig cipőtalpnak. Gyerek voltam — én csak verebészhettem, kedvemre. Hajkurásztam a verebeket, a számomra óriási malomban és vizsgálgattam a gépeket, mit lehetne róluk leszerelni. Szerencsére semmit sem tudtam levenni, mert később még ez is gondot okozott volna. Épp elég gond volt a malom beindítása enélkül is. A szíjak már bakancstalpként koptak, emberfia azokat meghajtásra alkalmassá már nem tudta tenni. Maradt a zsák-megoldás. összevarrt zsákokból készítettek hajtószíjat. így indult meg a termelés. Később lett szíj, de egyre kevesebb az őrölni való. Molnár soha nem lett belőlem. De az örökös éhség csillapíthatatlan vágya pékinasnak parancsolt. A végre-jóllakás széppé tette a nehéz szakmát. A nagyharsányi malomból kaptuk a lisztet. Amíg be nem jött a jegyrendszer, fehér volt a hátam a nyolcvankilós zsák alatt. Éreztem a liszt jó illatát, amikor remegő lábakkal, tizenötévesen cipeltem a pékségbe. Később rnár nem remegett a lábam, de nem is volt fehér a hátam. Azt csak isten tudná megmondani, hogy miből készült a liszt, amit cipeltem. Volt abban kukorica, árpa, zab, bab, állítólag búza is. Dagasztáskor a tészta karcolta a kezemet, a kenyeret kisütés után csak törni lehetett a jegynek megfelelő darabokra. Az adagok kisebbek lettek, feleslegessé váltam. Akkor ismerkedtem meg a malom melletti épülettel. A Baranyai Villamossági Részvénytársaság irodáival, műhelyeivel. Felvettek gallyazónak, majd később előléptettek lyukásónak. Szükség volt a lyukásóra, mert akkoriban indult a falu-villamosítási program. Ide küldtek egyszer: hozzam el a kanyarkulcsot, itt toltak le, hogy ilyen marhaságért otthagytam a munkát és nyolc kilométert gyalogoltam. Innen indultam falut villamosítani lyukósóként és már a második lyukat másnak kellett befejezni helyettem. Drávacsehiben bakoszlopnak ástam a lyukat és egy hullára akadtam. Az ásóm egy fejet gördített a gödörbe és én rosszul lettem. A SZIT-szervezet, a budapesti VIT-re küldött és ezzel a villanyszerelésnek befellegzett. Mire visszajöttem a jutaloméiról, mást vettek fel helyettem lyukásónak. Bontják a malmot, mellette a villamosság' volt műhelyét. Az arra haladók csak ezt látják. Bontják a múltat, de csak a téglafalak, a gépek tűnnek el. Az emlékeket, amíg él, magával hordja az ember. Szalai János
