Dunántúli Napló, 1979. január (36. évfolyam, 1-30. szám)
1979-01-07 / 6. szám
1979. JANUÁR 7. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Magyarok és vietnamiak „vérrokonsága” A szolidaritás ereje Beszélgetés Harmati Sándorral, a Magyar Szolidaritási Bizottság elnökével Vajon milyen gondolatokat idéz fel bennünk a karácsonyfa sercegő csillagszórója? Megkérdeztük-e már magunktól, miért rándul ilyenkor görcsbe a torkunk, miért vagyunk engedékenyebbek, figyelmesebbek mint máskor? Ki tudja? Mindenesetre sok minden belefér ebbe a néhány pillanatba sűrűsödő hangulatba. Jókívánságainkból bőven jut ismerősnek, ismeretlennek egyaránt. S a televízió képernyője előtt ülve, a tv hétmérföldes kamerájának segítségével ilyenkor közelebb érezzük magunkhoz a távoli földrészek lakóit is. Szívesen juttatnánk a karácsonyi falatokból az éhező afrikai gyermeknek, megosztanánk békés hajlékunkat a földönfutó palesztin asszonnyal, szabadságról, nyugalomról mesélnénk a bujkáló chilei hazafinak. De mert csodák nincsenek, nem tehetjük. Együttérzésünket, aggódásunkat gondolatunk továbbítja. Harmati Sándorral, a Magyar Szolidaritási Bizottság elnökével viszont a valóságról beszélgettünk, arról, hogy miképpen fejezi ki a magyar nép együttérzését a felszabadulásukért és függetlenségükért küzdő népekkel? _ A szolidaritás fogalma e gyidős a marxizmus ideológiájával — mondta Harmati elvtárs —, annak egyik alap- elvéből, a proletár internacionalizmusból fakad. A szolidaritás tehát a párt világnézetének része, ugyanakkor a magyar nép történelmi tapasztalatai’ is igazolják fontosságát. Elég csak utalnunk az 1848-as magyar szabadságharc idegen harcosaira, vezéreire, akik közül sokan életüket áldozták a magyarság függetlenségének visszaszerzéséért. A Tanácsköztársaság vörös katonáinak sorában ugyancsak ott találjuk az idegen ajkú népek fiait, majd 1944—45-ben a szovjet katonák tisztították meg az országot a fasiszta seregektől és adták vissza a szabadságot népünknek. Szabad-e megfeledkeznünk arról, hogy Budapest a felszabadulás idején másfél napi élelemtartalékkal rendelkezett, sok ezer ember életét mentették meg a „tusonkák", a szovjet húskonzervek. Saját történelmi tapasztalatunk tanított meg arra, hogy a szolidaritás a népek közötti barátság éltető eleme. Ezt először a munkásmozgalom harcosai ismerték fel, politikai meggyőzésük eredményeként azonban ma már aligha találnánk olyan embert hazánkban, aki kétségbe vonná Vietnám, Dél- Afrika, vagy éppen Chile népének szükségszerű tómoga- * tását. Népünknek is érdeke, hogy a világ ma még sötét foltjain is a haladó erők győzedelmeskedjenek. — Milyen formában tudjuk mi segíteni Magyarországon ' a felszabadulásukért küzdő népek harcát? — A második világháborút követő években, amikor magunk is támogatásra szorultunk, javarészt erkölcsi, politikai támogatást tudtunk nyújtani az arra rászorulóknak. A Magyar Szolidaritási Bizottság 1947-ben alakult meg, tagjai között ismert személyiségekkel a politikai, társadalmi, tudományos és művészeti élet területéről. A bizottság akkori munkája még nem volt folyamatos, alkalmanként, az eseményeknek megfelelően" ülésezett. Emlékezetes akciónk volt a koreai háború idején. Bizottságunk akkor felhívással fordult az ország népéhez és önkéntes anyagi támogatásra buzdított a függetlenségért élethalálharcot vívó koreai nép megsegítésre. Ma viszont, az igényeknek megfelelően, más formában működik a bizottság. A párt Politikai Bizottsága az 1960- as évek legelején tett javaslatot az átszervezésre, munkánk folyamatosabbá, hatékonyabbá tételére. Azóta a szolidaritási bizottságot az állami, a társadalmi és a tömegszervezetek képviselői alkotják. így helyet kapott a SZOT, a KISZ, a Hazafias Népfront, a Nőszövetség, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa, a Kisipari Szövetkezetek Országos Tanácsa, a MUOSZ, a Tudományos Akadémia és még számos szervezet képviselője. — Milyen emlékezetes akciókat szervezett az újjáalakult bizottság? — Máig is legsikeresebb akciónk a vietnami háborúval kapcsolatos. Az amerikai repülők tonnaszám dobták bombáikat a lakott területekre, szörnyű pusztítást okozva. A Vietnami Szolidaritási Bizottság többször is kétségbeesve fordult hozzánk segítségért, mindannyiszor vért kértek. Ékkor országos véradó akciót hirdettünk o szakszervezet se- - gítségével.- A sajtó és a tömegkommunikációs eszközök is mindent megtettek a meggyőzés érdekében. Ezrek és ezrek adtak önként vért, amelyet gyorsan továbbítottunk Vietnamba. Hogy milyen eredménnyel? Évekkel később jártam a már felszabadult országban, és meglepve hallottam, hogy többen is „vérrokonként" emlegetik a magyar és a vietnami népet. Érdeklődésemre elmondták: sok ezer ember él ma Vietnamban, akinek az ereiben magyar vér csörgedez .. . — Honnan származik a Szolidaritási Bizottság anyagi bázisa? — Mindenekelőtt a dolgozók munkájából. Szeretném kiemelni, hogy a felszabadító mozgalmak támogatásáért a legtöbb áldozatot munkásosztályunk hozza. Hogy milyen formában? Az országos akciók ritkák. Inkább egy-egy tagszervezetünk hirdet meg időről időre szolidaritási műszakot. A bevételt ilyen esetekben a bizottság csekkszámlájára fizetik be. Emellett a rendezvények egész sora zajlik a szolidaritás jegyében. Hagyományossá vált a nemzetközi vásár pavilonjában nyaranként megrendezett szolidaritási beatkoncert, améfy- nek az idén több mint 40 ezer látogatója volt. Nagy sikerű kiállítást rendezett kora ősszel a Képzőművészek Szövetségének Szakszervezete. A művészek — köztük olyan hírességek, mint Barcsay Jenő és Hincz Gytila — egy-egy képüket ajánlották fel a Szolidaritási Bizottságnak. Nem ritkák a színielőadások és a zenei események sem, amelyeket a szolidaritás jegyében rendeznek. Egy egészen más példa: idén a Kiskereskedők Országos Szövetsége választmányi ülésen hirdetett meg önkéntes adományozást, s ennek nyomán 600 ezer forintot fizetett be bizottságunk számlájára. — Alighanem sokakat érdekel, milyen módon gazdálkodik a pénzzel a Szolidaritási Bizottság? — örülök a kérdésnek, és szívesen válaszolok rá. Első helyen kell említenem a KISZ vállalását, hogy egy 1000 személyes szakmunkástanuló intézetet épít fel Hanoiban. Az impozáns iskola idén elkészült és már üzemel. Értéke 70 millió forint. Vietnamnál maradva, megemlíteném, hogy éppen a napokban érkezett meg egy élelmiszer-szállítmányunk az árvíztől sokat szenvedő nép megsegítésére. Évek óta fokozott anyagi erővel támogatjuk a palesztin népet. A javarészt menekülttáborokban élő embereknek élelmet, gyógyszert, takarót juttatunk. Hasonló körülménnyel segítettük a Zimbabwei Hazafias Frontot, a Délnyugat-afrikai Népi Szervezetet, a SWAPO-t, emellett Etiópiát, Angolát, Mo- zambikot, Zambiát. Létezik egy külön bizottságunk, a Chilei Akció-bizottság. Feladata a hazánkban élő emigráns chileiek segítése. Nem titok, hogy a bizottság támogatásával a különböző felszabadító harcokban megsebesült hazafiak százait ápolják hazánkban, emellett mintegy 100 diák tanul Magyar- országon a Szolidaritási Bizottság költségén. — Néhány szót nemzetközi kapcsolataikról. — Elsősorban a szocialista országokban működő szolidaritási bizottságokkal tartunk szoros kapcsolatot. Évről évre találkozunk, megvitatjuk a felszabadító mozgalmak helyzetét és azt is megtárgyaljuk, összehangoljuk, hová összpontosítsuk a segítséget. Megfigyelői státusunkat nem régen társtaggá változtatta az Afro-ázsiai Szolidaritási Bizottság (AAPSO). Növekvő erővel veszünk részt e szervezet munkájában és megragadunk minden alkalmat véleményünk kifejtésére. Seres Attila ft gyermekek eve előtt 1959-ben született meg az Egyesült Nemzetek Szervezetének a gyermekek jogairól szóló deklarációja. Az ENSZ az 1979- es esztendőt, a nyilatkozat elfogadásának 20. évfordulóját a gyermekek nemzetközi évének nyilvánította, és felhívta a világ közvéleményének, a kormányoknak a figyelmét arra, hogy kezdeményezéseikkel járuljanak hozzá a gyermekek jogainak védelméhez, azok érvényrejuttatá- sához. Magyarország csatlakozott az ENSZ felhívásához, és Aczél György, a Minisztertanács elnökhelyettese, az ÁIB elnöke vezetésével megalakult a nemzetközi gyermekév nemzeti bizottsága. A felhívások hatására Baranya is kiveszi részét a gyermekév programjaiból. Nem látványos rendezvényekre törekednek. Azt szeretnék, ami a nemzetközi gyermekév valódi célja: tartalmában gazdagítani a gyermekekkel való törődést, hogy ne csak a szülők és a pedagógusok, de az egész társadalom, minden egyén érezze, hogy kötelességei vannak a felnövekvő fiatal nemzedék iránt. Hiszen ők igénylik a legtöbb segítséget, legtöbb támogatást, és nemcsak anyagi téren. Baranya megye ennek jegyében próbálta minél színesebbé, gazdagabbá tenni jövő évi programját: az ünnepségek középpontjában természetesen a júniusi nemzetközi gyermeknap áll, de Baranya szeptemberben is rendez úttörőkarnevált. Először próbálják összefogni a megye ballagó diákjait a hagyományos „zöld napon”, a vidám ballagáson, amely idén ugyancsak színes, mókás diákkarneválnak ígérkezik. Az eddiginél nagyobb súlyt kap a Helikon megyei döntője, áprilisban, amelyen a Pécsi Nemzeti Színházban mutatkoznak majd be a megye öntevékeny középiskolásai. Nem lesz hiány sport- rendezvényekben sem, ezeknek a Városi Sportcsarnok és a szentlőrinci 3. számú iskola nemrég átadott tornaterme ad helyet. E kifejezetten diákrendezvények mellett a gyermekév keretében tartják konferenciájukat Pécsett a Magyar Gyógypedagógusok Országos Szövetségének tagjai. A gyermekekre Fotó: Gregorics Iván figyelnek programjaikkal a megye művelődési otthonai, könyvtárai, a Pécsi Nemzeti Színház, az MTV Pécsi Körzeti Stúdiója is. Á rendszeres \ és őszinte tájékoztatás Megszokott, jpagától értetődő dolog, hogy a munkahelyi vezetők és a dolgozók rendszeresen tanácskozzanak közös gondjaikról: a munkahelyi feladatokról, a kijavításra váró hibákról. Ezek az eszmecserék, akár hivatalos fórumokon, akár szűkebb körű kötetlen megbeszélések keretében zajlanak le, igen gyümölcsözőek, ha valóban érdemi, konkrét kérdésekről szólnak, ha hasznos javaslatok születnek. De hogy valóban ilyenek legyenek, ennek egyik lényeges előfeltétele a dolgozók tájékozottsága, alapos ismerete nemcsak saját, szűkebb munkaterületükről, hanem az üzem, a Vállalat munkájának egészéről. Alkotó beleszólást Nem véletlen, hogy oly erősen igénylik a dolgozók a sokoldalú, az alapos tájékoztatást. Ma jobban magukénak érzik a gyárat, mint tegnap, növekedett szakmai tudásuk, műveltségük, s nem utolsósorban egész politikánk, közéletünk szelleme beleszólásra, javaslatokra biztat. Gyakran tapasztalni azonban, hogy miközben a helyi vezetők buzdítják a dolgozókat a véleménynyilvánításra, az érdemleges, az alkotó beleszólásra, nagyon gyéren csörgedezik a tájékoztatás forrása. Pedig enélkül felelősen, érdemben bírálni, javasolni aligha lehet. Hogyan gondolkodik erről a munkás? íme egy vélemény: „Azt mindig pontosan tudom, hogyan végeztem el a munkámat. De hogy mi van a műhelyben, vagy a gyár másik sarkában, arról már keveset tudok. Időnként vannak ugyan értekezletek, de azután hosz- szú ideig semmi. Ha most körül kellene vezetnem valakit a gyárban és be kellene számolnom a termelési problémákról, bizony zavarba jönnék.” Persze, egyetlen munkás, 'de még mérnök sem lehet annyira tájékozott^ hogy a „kisujjában" legyen mindaz, amit a gyárról, a munkahelyéről tudni lehet, s amit kell, például az igazgatónak vagy a párttitkárnak. A rendszeres, alapos tájékoztatás azonban jelentősen megnöveli a dolgozók aktivitását, sőt hozzáértését is. S nem utolsósorban a rendszeres tájékoztatás jelentősen befolyásolja a dolgozók politikai hangulatát, politikai „közérzetét." Tapasztaljuk például, hogy a túlzott derűlátásnak vagy az indokolatlan pesszimizmusnak éppen a tények hiányos ismerete, vagy félreismerése a forrása. S hozzátehetjük: néha hasonló forrásból táplálkozik a passzivitás, a közömbösség, olykor még a cinizmus is. Gyakran a tények puszta feltárása, a pontos helyzet- és feladat- ismertetés már önmagában is mozgósító erőnek bizonyul. rr Őszintén a tényekről Milyen hibákkal találkozunk ma a munkahelyi tájékoztatásban? Még mindig akadnak olyan vezetők, akik az üzem egyes problémáit „üzleti titokként" kezelik. Ügy gondolják, az égyszerű dolgozók nem illetékesek arra, hogy bepillantsanak az „üzleti könyvekbe", vagy egyszerűen nem bíznak bennük, hogy képesek okos, ésszerű javaslatokat tenni, s nem utolsósorban erőfeszítéseket a legnehezebb feladatok megoldására. Igaz, sokszor talán egyesek öncélú kíváncsis- kodása tartja vissza őket. Valóban akadnak még olyan do(- gozók, akiknek az információ csak azért kell, hogy „csemegézzenek” rajta, hogy kérkedjenek jólinformáltságukkal. A dolgozók zöme azonban nem valamiféle szenzációt vár, hanem olyan tájékoztatást igényel, amely őszinte a tények feltárásában és határozott a munkaprogram ismertetésében. Vajon szem előtt tartjuk-e ezeket a kívánalmakat a tájékoztatásban? Hallani olyan beszámolókat a műhely, a gyár munkájáról, melyek nem felületesek, nem őszintédének, mégis a munkás úgy kel fel a székről, hogy nem kapott konkrét segítséget a munkájához. Zúg a feje a sok számadattól, de nem látja az összefüggéseket, nem ismerte meg pontosan a feladatokat. Igen, mert a tájékoztatás csak regisztrált, nem elemzett. Hibákat állapított meg, de nem bírált konkrétan, elemzőén. Szólt a feladatokról, de csak általánosságban. De hogy konkrétan mit kell tenni a gyárban, a műhelyben, a gép mellett — erről nem beszéltek. Persze, egy-egy tanácskozás nem ölelheti fel a műhely minden problémáját, nem igazíthat el a gyár összes dolgaiban. De az is igaz, hogy a tájékoztatás nem lehet csupán a hivatalos tanácskozások feladata. Hiszen a dolgozóktól nemcsak ilyen alkalmakon várjuk a javaslatokat, az alkotó beleszólást, hanem mindennap. Legyen tehát a rendszeres tájékoztatás is a gazdasági, politikai munka elválaszthatatlan része. Agitációs munkánknak ma éppen ez az egyik legfőbb feladata. Minden agitációs beszélgetés egy-egy fontos láncszeme a dolgozók ismeretei gyarapításának, a hozzáértés javításának. A világosan feltárt tények, a gyengeségek megmutatása, az új és új feladatok megismertetése — ezek a legvonzóbb, a legagitatívabb, a leginkább mozgósító érvek, ma, amikor a szocialista építésnek valóban bonyolult, valóban nagy hozzáértést követelő feladatait oldjuk meg. A gazda gondjával és felelősségével Hány és hány példa van ró, hogy az egyik munkaterület dolgozói tudnak segíteni a másiknak, nem azzal, hogy elvégzik helyettük a munkát, hanem mert tudják miért, miben maradtak el, okos javaslatokkal álltak elő, vagy példájukkal igyekeztek hatni. És mennyi példa van rá, hogy egy-egy mun- káskoMektíva tagjai, mert a tények ismeretében megértették, mit jelent a gyors és a jó munka a másik műhelyben, a másik gyár vagy éppen az egész népgazdaság számára, kettőzött erőfeszítéssel dolgoznak. Vajon ugyanígy dolgoznának akkor is, ha nem látnák és nem értenék, milyen drágán termelünk, milyen arányban a fejlett országokhoz képest, mit jelent az adott gyár vagy a népgazdaság számára az önköltségnek akár egy ezrelóknyi leszorítása is. Nem lehet a gazda felelősségét és igyekezetét beleoltani a dolgozóba, ha csak a maga munkájának problémáját látja, ha látóköre nem terjed túl a műhelyen. A tájékozottság már önmagában is bizonyos fokú felkészültséget jelent. Ha a dolgozó egyben szakmailag is igyekszik növelni hozzáértését, nemcsak a feladatok puszta végrehajtója lesz a maga területén, hanem érezni fogja a gazda gondjait és felelősségét is, s ennek megfelelően fog segíteni mindenben, amiben csak tud. Kőszegi Frigyes
