Dunántúli Napló, 1979. január (36. évfolyam, 1-30. szám)

1979-01-14 / 13. szám

1979. JANUÁR 14. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Üjmecsekalja Fotó: Marosy Istvánné Hogyan élünk — hogyan éljünk? Urbanizációs gondjaink A fecsegők fékentartása Kedvező változások » Nők az ipari szövet­kezetekben A 15 pécsi ipari és szol­gáltató szövetkezetben 4700 nő dolgozik, ők je­lentik az összdolgozói lét­szám 58,7 százalékát. A nők közül 4024-en fizikai munkát végeznek. Az ad­minisztratív, alkalmazotti állományba tartoznak 635-en. 659-en pedig gyesen vannak. A fizikai dolgozók közül 1059-en szakmunkások. Mivel a szövetkezetek egymástól lényegesen elté­rő tevékenységet folytat­nak, különböznek a bére­zési formák is. Ma már a fizikai dolgozók 75—80 szá­zaléka teljesítmény alapján kapja bérét. Ennek elle­nére a nők átlagbére min­den állománycsoDortban lényegesen alacsonyabb, mint a férfiaké. Egy vizsgá­lat eredményeként megál­lapították, hogy a szak­munkás nők és férfiak kö­zötti keresetkülönbségek egyik fő oka a szakmában eltöltött idő mértéke. A nők többsége 'később állt munkába. Emellett a vég­zett munka nehézségi foka, illetve az iparági hovatar­tozás is alakítja a bére­ket. A betanított, illetve segédmunkások esetében pedig egyértelmű, hogy a nehéz fizikai munkát a fér­fiak végzik, s ezt a bérek­nél figyelembe kell venni. A végrehajtó bizottság és a pártbizottság tagjai egyetértettek abban, hogy a bérarányokat a nők szak­maszerzésével lehet kedve­zőbbé tenni. Jelenleg 528 nő rendel­kezik gimnáziumi, közgaz­dasági és különböző mű­szaki jellegű középiskolai, illetve 15 egyetemi, főisko­lai végzettséggel. A szak­munkás nők száma külö­nösen az utóbbi években emelkedett, amikor egyre több szövetkezet indított önálló felnőtt szakmunkás- képző tanfolyamot. Az el­múlt oktatási évben példá­ul galvanizáló, női szabó, faszobrász, cipőfelsőrész­készítő, bőrdíszműves, fényképész és könyvkötő szakmákat tanulhattak a nők is. Az 1977—78-as ok­tatási évben 540 nő vett részt a tömegpolitikai ok­tatásban. Jelenleg 122-en rendelkeznek marxista—le­ninista középiskolai, 12-en 5 hónapos pórtiskolai, 17- en marxista—leninista es­ti egyetemi, hatan szakosí­tói végzettséggel. A tanulással, iskolai vég­zettséggel összhangban, változott a nők szakmai, illetve mozgalmi vezetés­be való bevonása. Első­sorban a középvezetői mun­kakörökben nőtt meg a nők száma. A felsőbb ve­zetői beosztásokban jelen­leg még kevés nő dolgo­zik. Viszont a vezetői után­pótlási tervekben szép számmal szerepelnek nők, akikre a jövőben számíta­nak. Helyet kaptak a lányok, asszonyok a szövetkezetek választott testületéiben is. Jelenleq 42,1 a százalékos a részvételi arányuk. Az utóbbi években jelen­tősen javultak a nők mun­kakörülményei. Alapvető a változás többek között a Pécsi Kesztyű- és Bőrdísz­műipari, a Minőségi Ru­házati Szövetkezetnél, ahol az új üzemrészekkel együtt korszerű szociális létesít­mények is épültek. Több szövetkezetnél viszont szük­séges a további javítás. Gazdasági és társadalmi fej­lődésünk egyik csalhatatlan jellemzője a felgyorsult urba­nizáció, a városiasodás. Az ország minden területén sza­porodnak a lakótelepek, mo­dern városnegyedek épülnek a földszintes, komfort nélküli há­zak helyébe, s ezzel párhuza­mosan jónéhány településünk emelkedik városi rangra. Váro­saink száma ma már 96 — ja­nuár 1-től újabb kilenc telepü­lés kapott városi címet, s vele a városokat megillető juttatá­sokat. A hazai városiasodás felgyorsult ütemére jellemző, hogy városaink közel egyhar- mada az elmúlt két évtizedben vált várossá. A folyamat világjelenség, s mint ilyen, része az általános civilizációs fejlődésnek. A 60-as évek közepén a világ város­lakóinak száma elérte már a városon kívül lakó, rurális ré­tegek számát, s ez az elmúlt másfél évtizedben pedig még tovább nőtt. Megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul. S ter­mészetszerűleg összefügg az emberiség anyagi, technikai és szellemi gyarapodásának fő tendenciáival. A városiasodás lényege en­nél fogva rendkívül progresz- szív. Ez hazai viszonyaink közt azt jelenti, hogy az urbanizá­ció része és egyben eredménye — az örökölt korszerűtlen gaz­dasági és társadalmi struktúrá­ból vagy a demokratizmus fo­gyatékosságaiból fakadó — tradicionális hátrányaink leküz­désének és a társadalmi fel- emelkedésnek. Az urbanizációt kompenzációnak is felfoghatjuk több évtizedes „megkésettsé- günkért”, polgári fejlődésünk következetlenségeiért. Vagyis szocialista fejlődésünk során kell pótolnunk azokat a mu­lasztásokat, amelyeket a koráb­biakban az urbanizáció terén is elkövettünk. Ám az egyértelműen pozitív kép néhány kérdésben meg­kérdőjelezhető. Az urbanizáció alapvetően progresszív és pozi­tív folyamatában ugyanis mel­lékhatások, negatív jelenségek is kialakulnak, a városiasodás tendenciája pedig gyakran társadalmi és gazdasági fe­szültségek, érdekellentétek kö­zepette érvényesül. Urbanizációs problémáink közül első helyre a mennyiségi növekedéssel kapcsolatos gond­jaink kívánkoznak. Sokak el­képzeléseiben, szemléletében a város legfontosabb kritériumai mennyiségiek, s ennek megfe­lelően céljuk egy létszámában, munkahelykínálatában, területi nagyságában egyaránt „nagy” város létesítése. A minőségi követelmények ilyenkor háttér­be szorulnak, és többnyire má­sodlagosak is maradnak. Nap­jainkban is tanúi lehetünk el­sietett várossányilvánításnak, vagy egy-egy város indokolat­lan és előkészítés nélküli terü­letgyarapításának. Előfordul, hogy városi rangot kap olyan település is, amely egyáltalán nem városias, esetenként pedig városkörnyéki falvakat csatol­nak ugyancsak városiasításuk nélkül a közeli városhoz. A mennyiségi változás ilyenkor impozáns, pedig minőségi vál­tozás gyakran évekig nem tör­ténik az újonnan született vá­rosban, vagy a városhoz csa­tolt területeken. A mennyiségi növekedés dominanciája azt is jelenti, hogy az urbanizáció két oldala, a városodás (a várossá nyil­vánítás) és a városiasodás el­lentétbe kerül egymással. Ha­zánkban következésképpen a városodás többnyire megelőzi a városiasodást és a minőségi tényezők (infrastruktúra, szol­gáltatás, kulturális centrumok stb.) kiépítése óriási erőfeszí­téseket igényel a már városi rangra emelt településektől és jelentős anyagi ráfordítást az államtól. S valószínű, hogy minél nagyobb a városodás és a városiasodás közötti szaka­dék, annál nagyobb feszültsé­gekkel jár a megoldás kere­sése a városlakóknak és a vá­ros vezetőinek egyaránt. Az ideális természetesen az lenne, ha a városodás és a városia­sodás egybeesne, vagy leg­alábbis közel azonos szinten járna. További gondokat, feszültsé­get jelent az urbanizációban a városoknak és vidéküknek kapcsolata. Erdei Ferenc azt remélte, hogy szocialista társa­dalmunkban lehetővé válik városaink és vidékük harmoni­kus fejlődése, azaz, hogy a városkörnyék, az agglomeráció nemcsak munkaerő forrása lesz a városnak, hanem a kölcsö­nösség, a közös érdekeken alapuló együttműködés jellem­zi majd őket. Városaink több­ségét ezzel szemben jelenleg sokkal inkább foglalkoztatja az, hogy a városon belüli gon­dokkal (lakásépítés, infrastruk­túra, szolgáltatás stb.) eredmé­nyesen megbirkózzék, mintsem hogy a városkörnyéket megfe­lelő módon civilizálni tudjc. Budapest példáját említhetjük: a fővárost körülvevő Pest me­gye civilizációs mutatói alap­ján (a lakások színvonala,' a szolgáltatás, az egészségügy, az oktatás stb.) megyéink rang­sorában az utolsók között áll, közvetlen vonzáskörzetének, a budapesti agglomerációnak — ahonnét naponként 100 000 bejáró dolgozó utazik fővárosi munkahelyre — civilizációs mu­tatói pedig még Pest megyénél is jóval rosszabbak. Igaz, meg­indult már az agglomerációs tervezés és születtek már ren­dezési elképzelések is, de ezek a jelenlegi helyzeten csak fo­kozatosan változtatnak. A vidéki ipartelepítéssel iparunk területileg arányosab­bá vált. Félő azonban, hogy vidéki ipari központjaink (és városaink) a budapesti agglo­merációhoz hasonló fejlődési vonalat követnek majd. Azaz a város és vidéke kapcsolatában továbbra is a munkaerőszolgál­tatás szempontjai dominálnak, s a kölcsönös érdekeken ala­puló együttműködés — amely­be a városkörnyék civilizációs fejlesztése is beletartozik — várat magára. Az urbanizációs gondok, fe­szültségek sajátos területét je­lentik a városiasodást kísérő életmódbeli változások. E vál­tozások az urbanizációhoz ha­sonlóan alapvetően pozitívak, de nagyon gyakori negatív je­lenségeket is kiválthatnak. Köz­ismert példája ennek a faluról közvetlenül városba települő család, amelynek tagjai az új ingerek befogadására és az új környezet „elviselésére” külön­féle módon reagálhatnak. Elő­fordulhat olyan értékvesztés vagy -csökkenés, amelynek kö­vetkezménye az ún. deviáns magatartások (a család szét­esése, alkoholizmus, fiatalkorú bűnözés stb.) kialakulása. Az emberek túlnyomó többsége természetesen képes arra, hogy elviselje az életmód radikális változásának következményeit, de ez igen nagy erőfeszítése­ket igényel. Szerencsés esetben a faluról városba települő a városban is hasonló miliőbe ke­rül (pl. ha kertes családi ház­ból egy városi, kertes családi házba költözik). A többség azonban - mint tudjuk — in­kább lakótelepekre kerül, ma­gas házakkal zsúfolt „alvó-vá­rosi" környezetbe, másfél—két­szobás lakásokba, ahol a falu zártságát felváltja a lakótelepi zártság. Ez utóbbi még azok számára is nyomcsztó lehet, akik kertvárosi lakásukból, há­zukból költöztek modern lakó­telepeinkre. A lakótelepek egy­hangúságát, lehangoló rideg­ségét, zsúfolt beépítettségét gyakran szoktuk idézni külön­böző fórumokon. Mindez külön­böző környezeti ártalmakkal jár, melyeknek életmód-romboló következményei igen súlyosak lehetnek. Természetesen a mai lakás- helyzetben a lakótelepi lakás a többség számára — az albér­letben, komfort nélküli lakások­ban töltött évek után — kedve­zőbb lehetőséget, az urbánus életforma keretét jelenti, és je­lentős előrelépést a korábbiak­hoz képest. De felvetődhet a kérdés, hogy mai, modern la­kótelepeink meddig maradnak modernek: a lakáshelyzet javu­lásával párhuzamosan nem in­dul-e meg nálunk is egy zöld­övezetbe, városkörnyékre, sőt falvakba visszavezető folyamat? S ha igen, akkor nemcsak az vethető fel, hogy mi lesz lakó­telepeink sorsa, hanem sokkal inkább az, hogy — az el- és visszavándorlást megelőzendő — több gondot kellene fordíta­ni a városkörnyék fejlesztésére. Ma az urbanizáció legáltalá­nosabb formája a városokon belüli urbanizálás, amelyet többnyire méq mindig a vá­rosodás előz meg. Azaz, az embereket városokba tömörít- jük és ott teremtjük meg kör­nyezetük urbanizálásának fel­tételeit. E fontos folyamat mel­lett kár lenne elhanyagolni an­nak lehetőségét, hogy az ur­banizáció feltételeit is közvetít­hetjük a kisebb településekre. Bőhm Antal Sokszor említjük, milyen fon­tos a tett és a szó harmóniája. Ez vitathatatlan, s már egyma­gában is megadja a szavak hitelének * súlyát, jelentőségét. A párt, az ország vezetői gond­dal őrködnek ezen, még a ve­lünk egyáltalán nem rokonszen- vezők is elismerik, hogy nyu­godtság, megfontoltsáq jellem­zi megnyilatkozásainkat. Akkor hát rendben is van minden e tekintetben? Ezt azért nem merném állítani, s az alábbiak­ban éppen azon jelenségeket venném elő, amelyek kikezdik a szavak tekintélyét. Mire jó a beszéd? Nagyon tisztelem azokat, akik röviden tudnak beszélni. A szabatos, tárgyilqgos, mond­hatni : köntörfalazás nélküli stí­lusnak meggyőző ereje van. Egy találó megállapítás szerint a nyelv, a beszéd nem csupán arra jó, hogy segítségével va­lamit közöljünk, hanem arra is, hogy valamit elhallgassunk. Más szavakkal, a nyelv segítsé­gével ki lehet fejezni gondola­tokat, sőt elfedni gondolatokat, vagy éppenséggel a gondolko­dást helyettesíteni. Aki szóára­datot zúdít másra, az tényleg fáraszt, bódít. Nyilván ecsetel­nem sem kell, milyen tantalu­szi kínokat kénytelen elszen­vedni az ember, ha balsorsa hosszú, széteső és terméketlen beszélgetésbe, tárgyalásba so­dorja, ha szószátyárral van dolga,. Pontosabban, ha a szó­szátyárok valamelyik típusával kerül össze. Tudniillik nem egy van ilyen. A múltkor eljártam egy ügy­ben. Az illető, az íróasztal mö­gött, elővette az aktacsomagot, tétován lapozgatott benne, te­kintete a semmibe révedt, de azért csak újra és újra rákezd- te: „Az a véleményem, hogy...” És látszott rajta, hogy még saját maga sem tudja, mi a véleménye, ám csak beszélt, s k. o.-val győzött is, mert még én szabadkoztam a végén, hogy majd visszajövök egyszer, talán, ha megengedi. Ez a szellemi tespedés képviselője. Van aztán másfajta szószátyár is, saját hangjának imádója. Amit tömören is ki lehet fejez­ni, olyan bő lére ereszti, hogy elmerülsz benne, alvajáró le­szel tőle magad is. Amikor va­laki a mondanivalót elnyújtja, mint a rétestésztát, s „agyon­beszélni" próbál, nagy baj, mert elsikkad, eltorzul a lé­nyeg. Nem csupán a figyelem koncentrálása nem sikerül, ha­nem az energia és az akarat összpontosítása sem. Mit mondott a főnök? Ennyit a szószátyárkodókról, a szó tekintélyének, hitelének megtámadóiról. Remélem, nem ér a szószátyárság vádja, s a legtöbb esetben jóindulatú, de bőbeszédű emberek sem veszik zokon, ha ezzel kapcsolatban az a típus is pellengérre kerül, amellyel szintén gyakran talál­kozunk, s amely még több kel­lemetlenséget, zűrzavart tud okozni, ezért természetesen szi­gorúbb szavakat érdemel. Ezek a fecsegők. Mindannyiunk ismerőse a javíthatatlan fecsegő, aki min­dent tud, mindent tisztábban lát, mint mások. Ismerjük a buzgó folyosói hírharangot, aki állandóan jól értesülten, szen­zációkkal nyugtalanítja környe­zetét. Mit mondott a főnök? Miről beszélgetett az igazgató a párttitkárral az autóban, a gépkocsivezető csak tudja, igaz? Ki megy és ki jön? S ez még hagyján, A munkahelyi fecsegőket szerencsére köny- nyebb utolérni, mint a sánta kutyát, s a legtöbbjüket ha­mar kiismerik, gyorsan elveszí­tik hallgatóságukat és hitelü­ket. De vannak ártalmasabbak is. Azok, akik politikai tippek­kel, felelőtlen szóbeszéddel traktálnak mindenkit, aki csak elébük kerül, s nemritkán „ha­nyagul" elrejtve, állítólagos magás informátorokkal próbál­ják fémjelezni badarságaikat. Érdemes lenne egyszer rész­letesen kidolgozni a fecsegők természetrajzát. Bizonyára nem kis százalékuk már alapjában rosszindulatú ember, abban a zavarosban akar halászni, amit ő kavart fel. Vannak aztán mások, akiket jellemük gyenge­sége, törtetése, nyüzsgésre, fontoskodásra való hajlamuk, esetleq érvényesülési vágyuk, anyagi vagy vélt erkölcsi elő­nyök ilyen módon való elérése sarkall. S mert ez igaz, s mert a fecsegés — tessék csak megfigyelni — nagyon sokszor a tehetségtelen, sikertelen em­berek kísérletezése, s ezen to- vábbmenve jogos a feltevés, hogy vannak, sajnos, nem ke­vesen, akik azért fecsegnek, mert buták. Ha már másban nem tudnak kitűnni, legalább a fontos emberek pózában akarnak tetszelegni, többnek, okosabbnak látszani másoknál. Buták, de nem veszélytelenek. Együgyűségük, látszólagos jám­borságuk néha valóságos aján­lólevél, s hihetővé teheti, amit állítanak. Ml az ellenszer? A kárt, a veszélyt sohasem szabad lekicsinyelni. A fecse­gők kikezdik a rendet, a fe­gyelmet, zavarják környezetük­ben a tisztánlátást. Kedvelt módszerük a vezetők félvállról való emlegetése, ócsárlása. Nem véletlen, hogy az ilyen gyenge jellemű emberekkel megvert munkahelyen idővel meglazul a fegyelem, nyugta­lanabb, bizalmatlanabb lesz a légkör. Nem lehet szemet huny­ni ilyesmi felett, ez merénylet a szavak aranynál is értéke­sebb és fontosabb hitele ellen. Hogy mi az ellenszer? Nem titkos a kettős recept. Az egyik, az, hogy mindenütt olyan egészséges közszellemet kell kialakítani, amely nem ad élet- lehetőséget a fecsegésnek, amelyben a sületlen locsogás mindig nevetség tárgya. De a másik orvosság nem kevésbé fontos. Az, hogy a munkahe­lyeken a dolgozók rendszeres, kellő tájékoztatásával húzzák ki a talajt az akár rosszindulat­ból, akár ostobaságból fe­csegők lába alól. Ha egy kol­lektívában felnőttként bánnak a dolgozókkal, nem ködösíte­nek előttük, elmondják nekik, ami feladataik teljesítéséhez és nem utolsósorban jó közérze­tükhöz kell, feleslegesen nem titkolóznak, nem marad ok sug- dolózásra. Nem is mondanám azt, hogy mindez alapvető kommunista feladat. Természetesen az is, a kommunistáktól ebben is el­várható a példamutatás. De a nyugodt munka, a mai megso­kasodott teendők zavartalan elvégzése lehetetlen minden józan gondolkodású ember tö­rődése nélkül, hogy egyrészt tért hódítson az idővel takar rékoskodó, a szóvirágok ködét nem tűrő, szabatos, a dolgok­hoz valóban hozzászóló, az ügyet gazdagító beszéd, más­részt a kombinációknak, fele­lőtlen ferdítéseknek, felesleges jólértesültségeknek elejét ve­gyék. Tapasztalatok szerint a legtöbbször elég ehhez, hogy a fecsegőket azonnal, minde­nütt leintsék, elszigeteljék, ok­talan állításaikat megnyugtató, eligazító,' világos szavakkal megcáfolják. Kőszegi Frigyes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom