Dunántúli Napló, 1978. december (35. évfolyam, 331-359. szám)
1978-12-10 / 340. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM — MŰVÉSZET 1978. DECEMBER 10. y A Jelenkor decemberi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Bárdosi Németh János, Bisztray Ádám, Calombosi László, Hatvani Dániel, Meliorisz Béla, Pá- kolitz István, Tóth Bálintés Vasadi Péter költeményeit olvashatjuk. A szépprózai írások sorában Kende Sándor, Mándy Iván és Vámos Miklós elbeszélését, Mészöly Miklós Érintések c. jegyzetét, valamint Thiery Árpád veszprémi szociográfiájának új részletét közli a folyóirat. Ebben a számban találjuk továbbá örsi Ferenc Teréz c. televíziós drámájának befejező részét. Az irodalmi tanulmányok, jegyzetek közül figyelmet érdemel Sőtér István: A Nyugat korszakai c. írása, valamint Tatay Sándor emlékezése Erdélyi Józsefre. A számot Martyn Ferenc és Simon Béla festőművész rajzai illusztrálják. BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS SZÓLJ, SÍPOM Az a sípot-fújó gyerek, ki bodzák, lapulevelek közt jelt adott magáról, félt a rengeteg mezőn egyedül, hangjában bízva csörtetett nyájával hazafelé. Most az öregség vermében kémlelem utamat, sipom szavára kezet ki nyújt, hogy mint hajdan, árva lelkemet tereljem fedett hajlék alá. Szólj, sípom, légy erős pajzsom, a fenevad halál ha üvölt, ments meg a félelemtől. JELET HAGYNI Jelet hagyni, mint bicskavágta seb a fa eleven húsában. Megmaradni a mérhetetlen föt-nem-fogható végtelenben. Lélek maradni: fény az éjben, hogy látva-lássák miért éltem. Minden dologban olyan jelet hagyni, ami engem tükröztet, elvégezni csak én tudhattam, s megmaradni is jelként abban. MELIORISZ BÉLA NAGY AZ ÚT Elég volt mára s a fölhasadt zsákokkal se megyünk már semmire azt mondom verjük le magunkról a padlás porát harapjunk valamit aztán köszönjünk el az öregektől hisz még az éjszaka is a miénk s nagy az út csak a vágyakozás nagyobb nála de arra már nincs szavam 1/ isoroszi, szigetbelső. Hetek óta nem jártam erre. A Nagy-Duna-ág felőli ösvényen rohamoznak a szúnyogok — kik szintén a világos rejtélyek közé tartoznak, mint minden. Mikor jutnak vérhez, emberhez, állathoz? Ahhoz képest, hogy menynyien vannak, elképesztően ritkán. Elhullanak anélkül, hogy vérhez jutnának, ami létszükségleti csemegéjük; viszont, ha hozzájutnak kimutathatóan abba döglenek bele. Csak ámu- lok a renden és rendetlenségen, amit képtelenség volna ép ésszel kitalálni. Fölkanyarodom az erdőbe. Alkonyat előtti világítás. Rengeteg gomba. Alig ismerem őket, sőt, inkább nem, mint igen. Eszembe jut Hencze Béla magyartanárom — hiper- irodalmár és filozopter — kedvenc írói terve: egy ember (egy erdész?) úgy ismeri a természetet, hogy minden mozzanat, lény, tárgy, jelenség, ami adódik benne, szó szerint nyitott könyv a számára: összefüggések szüntelenül felismert, letapintott, érzékelt elősorjázása ... Egy ember, aki a maga adott és vállalt világában totálisan ismerős. Tudatregény lett volna (ebben az időben jelent meg az alig huszonhat éves Szentkuthy zseniális, sehová b« nem skatulyázható Praeje; amelyről ne. ki kellett volna a Napkeletbe a recenziót írni, de — ha jól emlékszem — sosem írta meg; miként a regényt sem ...) — tehát tudatregény, s egyben az ismeret elefantizmusa. Tulajdonképpen vonz egy ilyesféle tudás; s szinte minden napra jut valamilyen elhatározás, hogy ma egy gomba-kalauzt szerzek be, holnap mást... De kevesebbel kell beérni. Egy kis tisztáson őszi kikericsek (colchi- cuml), amitől kicsit visszanyerem az önbizalmamat. Tenyérnyi területen virítanak. Itt az ősz. Leereszkedem a lapos, belső völgybe. Frissebb szemmel most döbbenek rá, hogy egy egész víkendház-település alakult ki, gombamódra. Az erdőszélen két faház, az egyik igazi gömbfából (itt nem a pénz hiányzik, nyilván). Szorosan mellette a másik. A vécét kitelepítették maguk mögé az erdőbe (közerdő). Az ösvény épp a vécéhez kanyarodik: csodás a be. és kilátás. A kis építmény hátsó fala: félkör alakú, piroskockás függöny, amely egy meglepően hosszú ülőkének ad hátteret. Teteje néhány hevenyészve keresztberakott gally. Az ülőke szélétől kis műanyaglepel lóg a földig, ami eltakarja a sötét gödröt. Egyéb semmi. Erdei trónszék. Merengő. Kipróbálom. Távolabb egy kisebb faház, kertjét kiselejtezett kórházi vaságyak fej- és lábrésze keríti körbe. (Ez eredeti.) Odébb egy autóbuszból kialakított ház. (Ez elcsépelt.) Előtte kékrácsokból készített mini-kerítés, középütt komoly, zöldre festett, csipkevékony-vashálós kapu. Akárhogy nézem, nem nyílik. Szimbólum, mint a kerítés. Ki nem megy ót rajta, ha akar? Még távolabb, a régi csordás kút. A kútgém egy maszek telken áll, bekerítve - műemlék? (S maga a telep: egy majdani skanzen?) És újabb bódék táskarádiók, kapálás, kopácsolás. Születik (újra) a magántulajdon. Műveljük kis kertjeinket, (öregszünk?) Majd váratlan fináléként egy hebehurgyán összeeszkábált fa-kunyhó, vécé (vagy szerszámoskamra? ugyanis ablaka van) — az ablakot viszont szépen faragott fakereszt zárja. Közelebb lépek: bizáncias kereszt. Vagy mégis magyar? Ti. ez az egész. S milyen? Hígmagyar? Mélymagyar? MÉSZÖLY MIKLÓS ÉRINTÉSEK ESSZ GAZ UHUI (Részié.) — Kívánok. Gyorsszolgálat. — Hehehe I — Mi az, hogy: hehehe? — No, hát, a gyorsszolgálat. Az a héhehe. Mert ugye, akkor milyen a lassú? Ázt ígérték, nyolc és tíz között jönnek! Most pedig hány óra van? Negyed három! Az ember kénytelen szabadságot kivenni -maguk miatt. — Sajnos, gázömlés volt Angyalföldön. Eltörött a főcső. Képzelheti... — Képzelhetem... De énnekem szabadságot kell kivenni! Mi közöm a maguk főcsövéhez? Elvégre a szabadság mégse arra való, hogy az ember a szerelőt várja! Ért engemet! — Igaza van. De higgye el, uram, nekünk sem népünnepély egy ilyen főcső, már szóval, ha eltörik. Föl kellett törni a betont, leásni, az egész vonalom, a gáz meg csak ömlött... Mi szeretnénk, ha a lakosság elégedett volna a szolgáltatásainkkal, de a téma megbukik a munkaerőhiányon. Ért engemet! — Értem én, barátom, viszont, ha itthon kell gatyáz- -nom, azáltal össznépi viszonylatban szintén csak nő a munkaerőhiány. Lévén hogy magam is egy munkaerő vagyok. És éppen a szolgáltatásban dolgozok, mint írógépszerelő. Na, itt az óra. — Kösz. De azt azért -ne mondja, hogy az írógép ösz- szehasonlítható a gázzal. Mert tegyük föl, maga nem csinálja meg az írógépeket, rendben van, az is okoz egy kicsike kis zavart. De gondolja el, ha -mi hagynánk szivárogni a gázt! Az mégis más! Kaphatnék egy -kis szappanos vizet? — Szappanos vizet? Kézmosásra? —- Dehogy! A vizsgálathoz kell. Egy pohár víz, bele csipetnyi szappan. Mosópor is jó. — Milyen mosópor? — Teljesen mindegy, ultra, tomisztár, tomiprima ... ami van. A habzás a lényeg. — Hát tessék. De engedtessék meg nekem, hogy vitázzak magáva-l. Mert ahhoz, hogy ide kiszálljon, ahhoz ugye megrendelőlevél kell. A megrendelőlevélhez pedig írógép. Higgye el, szaki-kőm, ha egyszerre lerobbanna az ösz- szes írógép, rögtön bedöglene az egész ország! — Tudom, ön a bürokráciára céloz. Ismerjük a témát. De a gáz, az mégiscsak más. — Megengedem, szakikám, hogy más, de abból indultunk ki, -hogy énnekem szabadnapot kellett vennem maguk miatt. — Már elmagyaráztam önnek, objektív akadály esete forgott fenn. Ez mindenütt előfordul. — Jó, viszont én nem mondhatom a főnökömnek, hogy objektív akadály miatt nem megyek be. Mert így is leszidja a kurva anyámat, a cégnek kötelezettségei vannak, és a százötven szerelői státusból jelenleg hatvankettő betöltetlen, tekintettel a munkaerőhiányra, ért engemet! — Naná, hogy értem. Nézze, uram, nálunk éppen feleannyi az ember, mint a-meny- nyire szükség volna. Mert akinek egy csöpp esze van, az elmegy maszeknak. És hát én is abból élek, hogy fusizok, lakatosmunka, csőszerelés, ami jön. — Megvan a hiba? — Azon vagyok, uram, hogy megtaláljom. El se hinné, hány helyen szivároghat! — Szaglással akarja ...? — Dehogy, kérem. A szaglás csak kisegítő eszköz. A szappanos víz a fő. Rákenem mindenütt, és ahol szivárgás van, ott buborékok jelentkeznek. — Nem valami modern módszer. — Modern vagy nem modern, ez a legbiztosabb. Higy- gye el, a szappanos vízben sose csalódik az ember. Ohó! Itt a bibi. Látja? Látja??? — Látom. —- Akkor most elzárjuk a gázt, tíz perc alatt kész leszek. — Helyes. — ... phü ... Jól rászorították! Ki volt az a barom, aki így meghúzta? őrület! — Fogalmam sincs, szakikám. Segítsek? — Kösz, nincs rá szükség. Csak, tudja, vigyázni kell, mert ha kiszakad a cső a falból, akkor cseszhetjük... — Hát... vigyázzon. — Naná, hogy vigyázok. Mert ha kiszakad, az egész házban el kell zárjam a gázt, falat kell bontsak, satöbbi. Meg se bírnám csinálni egyedül. Aztán a gáz -kinyitásához bizottság kell, amelyik minden lakást végigjár, nehogy valami baj történjen... érti, ugye? Szóval, az több napos téma, peches esetben több hetes. — Ne ijesztgessen. — Nyugi, Már elfordult. Minden oké. — Két gyerekünk van, tudja, és a gyerekszoba ajtaja ide nyílik. Úgyhogy a gázszivárgás nem tréfadolog. — Nekem mondja? Uram, ez a szakmám? A gáznak nem szabad szivárognia. Avval együtt, hogy persze, az emberek azt hiszik, ömlik a gáz, mikor éppen csak egy leheletnyi szökik a csőből, mert rém büdös ... — Azt tudom. Abszolúte tudom. — Szóval, szagról nem lehet megmondani, hogy menynyi gáz folyt ki. Mert egy egész kicsi mennyiség is óriási bűzt csinál. Direkt szagosít- ják a gázt, merkaptánnal, pont azért, hogy észre lehessen venni. És aztán avval telefonálnak, hogy ömlik, mikor alig szivárog. De persze ezt nem azért mondom, mintha... A legcsekélyebb szivárgást is azonnal jelenteni kell! Mert sose lehessen tud ni... — Nálunk, szakikám, dőlt a gáz! Én nem értek hozzája, de járt a gázóra, pedig nem is használtuk o sparheltot. Kattogott. — Ugyan, ugyan. Ez itt mikroszkopikus rés volt, ré- secske. Uram, ismerje be, hogy a kattogás erős túlzás. — Hát... kattant egyet- egyet. Éjszaka hallottuk. — Óránként egyet. Legföljebb. — Inkább félóránként, szakikám, félóránként — Jó, legyen magának igaza. Félóránként. Most mártok mindegy, mert megoldjuk a témát. Újra kócozom a csövet — Kócca-I szigetelik a gázcsövet? — Na ja, maga most megint azzal akar jönni, hogy nem valami modern módszer. Én viszont erre azt felelem, hogy nem kell annyira odáig lenni a modernségért. Mert a kóc- cal is úgy vagyok, mint a szappanos vízzel. A kócban se csalódtam még. — Tehát, ez most már jó lesz. — Naná, hogy jó. — Szóval, nem fog szivárogni nekünk. Csak azért-mondom, mert, mint említettem, pont itt van a gyerekszoba, és az ember, ugye, aggódik. Ért engemet! — Világos. De nem keli aggódni, szivárgás nuku. — Helyes. — Hát, részemről készen vagyok. Itt írja alá. — Kösz, szakikám. Tessék, ezt tegye el. — Hálásan köszönöm. — Nincs mit. — Viszlát. * Kívánok. Gyorsszolgálat... — Gyorsszolgálat! Szakikám, maga megőrjít engem! Fél négy van, a kurva istenit a gyorsszolgálatnak! Nem elég, hogy újra ki kellett hívjam, mert trehányul végezte a dolgát, most is délután állít be nekem, mikor azt ígérték, nyolc és tíz között, hát, hallja! Csak nehogy ismét valami gázömléssel jöjjön, mert engem rögtön megüt a guta! — Elnézést kérek, de én csak tizenkettőkor kaptam kézhez a megrendelőt. — Na, és ezt el is higy- gyem? — Mondja, minek hazudnék magánaki — Azt én nem tudom. De a rosseb csapna bele, még egy -nap szabadság! Ez már mégiscsak sok! — Miért nem maradt itthon a felesége? — Nohisz! Csuda ötletei vannak magának, szakikám. Majd pont az asszonyra bízok egy ilyen ügyet! Hogyne, őneki bármit bemeséíhet maga.és ak-kor. . . — Nem mesélek én be semmit, senkinek. Kérem a szappanos vizet.
