Dunántúli Napló, 1978. december (35. évfolyam, 331-359. szám)
1978-12-08 / 338. szám
1978. december 8., péntek Dunántúli napló 3 es utján A pécsiek gazdasága ■ Gyümölcsbolt nyílik a Lvov-Kertvárosban ■ Kulturáltan — specialitásokat ■ Modern lakótelep, ifjúsági tábor A Bólyi Mezőgazdasági Kombinát harmadik és egyben legnagyobb száritóját adták át tegnap. A 18,2 millió forintba került szárítót a kombinát saját tervező és kivitelező stábja készítette hét hónap alatt. A kamrarendszerü, nyolc kamrából állá száritó naponta 170—200 tonna terményt képes szárítani. Két darab nagyteljesítményű olajégővel óránként 500 ezer köbméter levegőt melegítenek fel. A belső szállítást 500 méter hosszú szalagrendszer végzi. Sarusok A Pécsi Állami Gazdaság újonnan kinevezett igazgatóját vacsorával egybekötött brigádértekezletre hívták meg üszög-pusztára. Az igazgató jelezte, hogy előre lekötött megbeszélése miatt fél órával később tud csak ott lenni. — Nem vártak meg a vacsorával, sőt már eléggé emelkedett volt a hangulat, amikor a terembe beléptem. Én ilyen mocskos helyen még nem jártam. Beszélni kezdtem - közbeszóltak. Akkor én azt mondtam: „Emberek, ha nem értünk szót, nem tudunk előrehaladni. Én olyan emberekkel akarok együtt dolgozni, akik megértik, hogy én miért vagyok itt." S egyszerűen kiküldtem a közbeszólókat. Aztán elmondtam, hogy mit akarok és hogyan, milyen eszközökkel milyen célt kívánok elérni. S az emberek megtapsoltak. A jovorol szóltam- Ez másfél éve történt. Cser László elvtárs számára nem éppen a megszokott ismerkedés, de jelezte, hogy a munkások többsége rendet vár és becsülni tudja azt, aki perspektívát ígér. — Én akkoriban nagyon sokat beszéltem a jövőről. Harmincmilliós nyereségről szóltam 1980- ra. Láttam, nem hiszik el, akkor nullára zárt a gazdaság. Olyan lelkesedéssel mondtam — de mérhetetlen volt az elkeseredés bennem. Amerre mentem, szemét. Szemét az irodától az emberek leikéig. Hát milyen igénnyel léphetek én fel olyan emberrel szemben, aki szemétdombon lakik! Elvadultak az emberek és olyan lelki szegénységben, elfá- sultságban éltek, ami egyenesen meghökkentett. Éveken át mindig utolsónak lenni — ez demoralizál. Mindenkitől csak rosszat hallottak. Ide soha nem jött senki, s ha jött, ellenőr volt, s ő is rosszat mondott. Zűrzavar alakult ki, pedig az emberek többsége a fegyelmet szereti, s ha ezt megbontják, a rendes emberek egy ideig elviselik, egymás közt szóvá teszik, aztán elmennek. — És a vezetők? — A pénzük megvolt, sikerélményre nem vágyódtak, erkölcsi elismerésre se különösebben. Kevés munkával, bizonyos anya. giakkal szépen eléldegéltek. A lényeg az volt, hogy pécsi lakásuk legyen. Jöttek hozzám a gyakornokok, elmondták őszintén, miért szeretnének Pécsett lenni, de egy szóval sem említették, hogy dolgozni akarnak. Értéket termelnek a régi épületek- önnek tehát célt, lendületet és önbecsülést kellett adnia ... — Megmondtam munkatársaimnak: egy fillérünk sincs, a továbblépés feltételeit magunknak kell megtermelnünk. Jobban kell kihasználni az eszközöket és épületeket. Ma is megdöbbenek, ha arra gondolok, milyen helyzetben kellett optimista vezetőket és optimista hangulatot teremteni. Száznyolc, vanan elmentek. Volt, aki nem találta helyét, volt, aki félt a keményebb kéztől, volt, ki egyszerűen nem bízott a jövőben. De megkezdtük a régi épületek hasznosítását, kidobtuk a limlomot és szarvasmarhát, baromfit tettünk bele. 37 000 tojótyúkunk vari Keresztespusztán, hús. marhánk Lovászhetényben. Minden régi épület termelési értéket hoz, s 22 millió lett első év végén a nyereségünk. — Mi volt a fordulat? — Tudtam, tekintélyem akkor lesz, ha többet nyújtunk a dolgozóknak. Az embereket jórészt a körülmények teszik olyanokká, amilyenek, és én nem felejtettem el a , lebujt. üszögön volt egy régi uradalmi magtár. Szeptemberben közöltem: ez lesz a kultúrterem, étterem, konyha és november 7-én itt tartjuk az ünnepélyt. Megkezdtük az átalakítást. De az idő sürgetett, társadalmi munka is kellett. Bevallom, az irodistákat egyszerűen kirendeltem. Egyedül dolgoztunk, napo. kig egyetlen fizikai munkás sem jött. Aztán kezdtek odaszivárogni úgy öt óra felé. És mindennap többen jelentek meg. Látták, ennek meg kell lennie. Azok is ott voltak már, akiket lavasz- szal kizavartam a teremből. Utolsó este olyan bolygás lett, hogy alig fértünk el. Virágtartókat csináltak még, kapcsolókat szereltek. Mondom az embereknek, hagyják már, nem végzünk vele. „Igazgató elvtárs, maga csak nyugodtan menjen haza, ezt bízza ránk!” Akkor én tudtam, megnyertük az embereket. Új gondolkodás- mód — ön az előbb a körülmények és a támasztható igények kapcsolatáról szólt... — Az én szememben a gazdasági tevékenység középpontjában is az ember áll. Mi a két év alatt lebontottunk tíz cselédlakást. öten fürdőszobás lakásba költöztek, beépített szekrénnyel. Soknak 50—120 ezer forint kölcsönt adtunk, hogy házat vásároljanak Kozármislenyben. Új lakótelepet kezdtünk kialakítani üszögpusztán. Tizenhárom lakásos sorház lesz, négynek az alapja már kész. Négy családi háznak is megvan a helye, és építünk — ha lesz rá pénzünk — két emeletes házat garzonlakásokkal, mini ÁBC-t és presszót, és létrehozzuk az ifjúsági tábort. Ez szezonon kívül motelként szolgál az idegenforgalom számára. Van lovaspályánk, általában szeretnénk üszögön megfelelő helyet létrehozni a pécsieknek a szabadidő eltöltéséhez. Két év alatt két és fél milliót költöttünk lakásra, s buszokkal szállítjuk az embereket. Igaz, csak használtakra tellett. — A kertészek kezébe gépet adtunk, kis Stíhl-fűrészeket vettünk. Két hét múlva megnéztem, senki sem használta. Elfelejtettek tanfolyamot szervezni. Az erdészek mutatták meg, hogyan kell kezelni. Három hét után már nem volt probléma, s az idén először az egész gyümölcsöst idejében megmetszettük. Sö- vényszerűen alakítottuk át a fákat. Most már 150 lóerős gépek húzták a tárcsát, s a kertészek legnagyobb csodálkozására az egész területet megműveltük. — Igazgató elvtárs, őszinte örömmel hallgatom. Annyi tehetetlenkedéssel, magyarázkodással találkozunk, hogy csak tisztelni tudom azt, amikor valaki örül annak, amit létrehozott.- S én nem nyugszom addig, amíg át nem ültetem ezt a szellemet, hogy a legkisebb eredménynek is tudjunk örülni. Mert miért ne lehetnénk büszkék arra, hogy a termelési érték ma 76 millióval több, mint 1976- ban! Hogy idén is 22 millió lesz a nyereség, s ez több mint a tavalyi, mert abban benne volt a hétmillió tejprémium is. Azt a munkát idén is megcsináltuk, csak már nem tudtuk megfejelni. Vagy miért kellene elhallgatnunk, hogy 34 000-ről 40 000-re nőtt két év alatt a kereset, s ez már majdnem állami gazdasági átlag! Ha azt akarjuk, hogy stabil gárda maradjon, a keresetet e körül kell kialakítanunk. S ezt megcsináljuk. Vagy lehetne-e szebb elismerés, mint mikor Gyulapusztán az egykor fásult emberek azzal fogadtak: tudja-e igazgató elvtárs, mennyi fiatal jelentkezett traktorosnak! Erről jut eszembe: nagyon nehéz volt, lassan ment idén a búzavetés, s a traktorosok már fél ötkor kiálltak, összehívtam őket kint a táblán. Azt mondtam: „Emberek, a vetésre most van megfelelő idő. Azt kérem, dolgozzunk reggel 6-tól este 6-ig.” S másnaptól mindenki ott volt. Vetésben is, kukorica-betakarításban is mi az elsők között voltunk a megyében. A gondolkodásmód megváltozott! Ellátni a várost! — Cser elvtárs, a héten meglátogatta a gazdaságot a város vezetése. Én ebben azt látom, hogy önöket egy kissé a város, a pécsiek gazdaságának szeretnék tekinteni. Mit nyújtanak önök a városnak? — A város környéki gazdaságoktól elvárják, hogy azok ellássák a lakosságot tejjel. Gyulapusztán 500-as holstein-fríz tehenészetünk van, 6000 liter az átlagtermelés. Ezt 600-asra fejlesztjük és 7000 liter a cél. Szilágyon és Lovászhetényben a húsmarhatartást alakítjuk ki. Ott ugyanis 40 mázsa kukoricát adnak a földek, itt pedig 90-et. — Mennyi volt a kukoricaátlaguk? Üszögpusztán — 60 mázsa. Nem sok, de két éve 37 volt, tavaly 52. — Pécs ellátásáról kezdtünk beszélni. .. — 800 hektáros gyümölcsösünk van. Az idén 700 vagon gyümölcsöt termeltünk. A pécsiek 60 vagon almát vettek a három eladóhelyen. Annak nagyon örültem, hogy a Csemegében a mi gyümölcseinket árulták - rendkívül kulturáltan, papírszalvétába csomagolva. Mert mi nemcsak ellátni akarjuk a várost — s itt közel sem vagyunk még ott, ahol lennünk kellene —, hanem specialitásokat akarunk adni és kulturáltan. A házi készítményeinket elkapkodják a Csemegében. Nyolcfélét kínálunk. Mert most már nem kell kolbászt, hurkát kínálni — ebből szerencsére már von bőven — hanem ízeket. Izeket, amit csak tőlünk lehet kapni. — Sajnos, keveset és kevés helyen. — Egyetértek. Jövőre a Kertvárosban gyümölcsboltot nyitunk. Tudom, a húskészítmények tízszerese is elkelne — Pécs- váradon és a Kórház téren is árusítják — de egyszerűen nincs többre feldolgozási kapacitásunk. Mert sertésünk az van — Csokoládépusztán 25 000. Tavalyelőtt 268, idén 340 vagon húst szállítunk. De többet feldolgozni csak a 80-as évek elejétől tudunk, amikor Szilágyon megszűnik a fejés. — Mikor lehet ismét állami gazdasági borokat kapni? — Jövőre. 1800—2000 hektoliter borunk terem. Ha megnyílik a bikaliak halboltja, palackoz- tatjuk és ott árusítjuk a minőségi pécsi borokat. Sőt, van olyan elgondolásunk, hogy felvásároljuk a kistermelőktől a szőlőt, mint a szekszárdiak és mi dolgozzuk fel. — Ha már a holnapnál tartunk, mire számíthatnak még a pécsiek? — A gyümölcsöst tovább fejlesztjük. Mindenekelőtt meggyre, kajszira, szilvára gondolunk. A meggy teljesen gépesíthető, s húsz forint volt idén kilója. Kellene egy feldolgozó épület — a gépek megvannak — és egy hűtőház. Az üzemi utakat a közeljövőben megépítjük. Aztán a héten állapodtunk meg: gombát fogunk termelni az 1000 négyzetméteres íiszögi pincében. A városi tanács 5000 négyzetméter pinceterületet ajánlott fel. Talán megfelel az 1500 négyzetméteres csokoládépusztai egykori ászokpince is. Bűztől nem kel! tartani. A gesztorgazdaság, a Duna Tsz nylon, zsákokban szállítja a mycélium- mal oltott tőzegtalajt. Baranyát bőven elláthatjuk majd gombával. Mellettünk állnak az emberek — Cser elvtárs, mit tart a másfél év legnagyobb eredményének? — Azt, hogy azok az emberek, akik az első időben kételkedtek bennünk, többségében megértették, mit akarunk, már nemcsak jelent, hanem jövőt is látnak a gazdaságban és mellettünk állnak. Báling József A gurítódombról nekilendül a szénnel megrakott vagon. A domb alján a tehertől függően már a 4—5 kilométeres óránkénti sebességet is eléri. Az elősarusok a sínre tették a fékező sarukat, az egyik pufajkás férfi a bedobókészülék mellé áll. A vagon első kereke elérte a sarut, a váratlan akadály beremegteti a vaskos testet, néhány kilóra vafo szén előregurul, a masszív fémsaru még kínlódik a kerékkel, szikrát hány, a vizes sín gőzölög a súrlódástól. Ebben a pillanatban a sínre csapódik a másik saru, megfogva a hátsó kerekeket. A vagon lassul és komótosan a helyére gurul. Dombóvári vasútállomás. A MÁV Pécsi Igazgatóságának egyik legnagyobb rendezőpólyaudvara, hétköznap délelőtt. A hó duzzadt pelyhekben hull, már hajnalban rákezdett, úgyhogy látszata is van. Sokan nem szeretik a telet, köztük a vasutasok. Az imént jegyezte meg egy sarus, hogy ilyen kutya időben csak a meleg szobában jó, nem ám itt kint. Majd hozzátette: „De hát a vasútnak menni kell!” A dombról közben egymás után gurulnak le a vagonok, besorolva a tizenvalahány vágány valamelyikébe. A gurítás- vezető mikrofonhangja áttöri a sűrű havazást. A sarusok, kocsirendezők sietnek, elmélázni nincs idő, szinte tízmásodpercenként érkeznek a vagonok. — Előfordul, hogy kiugrik a saru a kerekek alól? — Sajnos ősszel és télen elég gyakran. Fagyos a sín, csúszik rajta a saru, a kerék. Nehéz megfogni. Néhány hete egy vagon sétált le a vágányról, nem borult fel, csak kimászott a földre. A fizetésemből 100 forintot vontak le — válaszol Stier István, aki nem új ember a vasútnál. — Veszélyes munka ez kérem. Háromszorosan is az. Nincs fedél a „munkapadunk fölött", tehát fagyot, napot állunk, meg aztán vigyázni kell magunkra is, meq a vagonokban lévő árura is. Kocsirendező vagyok, de saruztam is. Negyed évszázadot töltöttem el eddig a vasútnál, a fiatalok mégis legyintenek, ha valamilyen tanácsot adok munkájukhoz. Aztán, ha baj történik... — mondja Parrag István. A több réteg ruha mackóssá teszi ezt a rendkívül sovány, magas embert. Be kell öltözködni a hideg ellen. Többen panaszkodtak a viharkabátra, amely átázik és a bőrcsizmára, melyben nem tudnak dolgozni, mert csúszik. Kivétel nélkül valamennyien gumicsizmában vannak, ami viszont nem a legmelegebb. Tőlünk néhány méterre érkezik egy vagon, Hegedűs Imre beáll az ütközők közé, teste ívben feszül, csattanás, s már össze is kapcsolta a két vagont. Kibújik és már indul a következőhöz. — Mennyit gyalogolnak naponta egy műszak alatt? — Nem tudom, de egyszer érdemes lenne lemérni. Mindenesetre a falumba és vissza elgyalogolhatnék azzal a kilométerrel, amit itt 12 óra alatt megteszek — mondja Hegedűs Imre. A hó vigasztalanul esik. Ebben a műszakban hét sarus és kocsirendező dolgozik; kilenc kellene. A hiányzók munkáját is el kell végezni. — A fizetésem nem rossz, de nemcsak azért csinálom. A műszak után nagyon jó a 24 óra pihenő. Van egy kis háztájim, így ott is el tudom látni a munkát. Ruszev Mátyás egy éve került a vasúthoz saruzni. Egyébként esztergályos. — Csak a pénzért jöttem. 3500-4000 forintot viszek haza havonta. Dolgoztam a szakmámban is, de közel sem kerestem ennyit. Fiatal vagyok, nekem most kell a pénz. Robaj. Nem sikerült jól az egyik vagon lefékezése, így elég nagy sebességgel csapódott a másikhoz.* Az ütközés következtében széntömbök hullanak a iöldre. Káromkodásra nem jut sok idő, mert már érkezik a következő. Új típusú saruval kísérleteznek az országban elsőként a dombóvári rendezőpályaudvaron. A sarusok véleménye megoszlott a készülékről, mindenesetre a hagyományost nagyobb előszeretettel használják még. Újabb szerelvényt tol fel az M 44-es „BUBO” a gurítódombra. Kezdődik a munka elölről. A sarusok elhelyezkednek a vágányok mellett, a hangszórók megszólalnak, s már jön is az első vagon. Roszprim Nándor A fejőházba tartanak a holstein-frizek a Pécsi Állami Gazdaság gyulapusztai telepén. Fptó: Erb
