Dunántúli Napló, 1978. december (35. évfolyam, 331-359. szám)
1978-12-04 / 334. szám
Ön mivel tölti a délelőttöt? Dologidőben az utcán, presszókban Tegyünk egy sétát délelőtt a városban. Mondjuk fél tíz és tizenkettő között Pécsen, a Kossuth Lajos utcában. Ez az a napszak, amikor az emberek többsége, elképzeléseink szerint, a munkahelyén tartózkodik. Vannak persze három műszakban dolgozók is, kismamák, nyugdíjasok, szabadfoglalkozásúak és egyebek, akik kivételt képez, nek az általánosnak vélt szabály alól. Ha igaz, .az utca délelőtt velük telik meg. Mert, hogy megtelik, az biztos. Egy üzemi konyhán készült mákostésztában nincs annyi mák, mint ahány ember sétál — megy, fut, rohan — a főutcán, úgynevezett dologidőben. Rajta, ismerkedjünk meg velük! Itt vannak mindjárt, akiket kis gyakorlattal az ember nyomban felismer: ügyvédek, zenészek, egyetemisták, tanársegédek pa- rasztnénikék, ismert költő, és így tovább. Vannak, akikről nem tudunk semmit. A többség. Őket meg kell kérdezni: — Ne haragudjon, hová igyek. szik most? S a válaszok: — Dolgozom. Műszaki ellenőr vagyok, éppen a Kertvárosból jövök, két boltot ellenőriztem. Valami szigetelési probléma volt... — Uram, engem ne kérdezzen! Tegnap este autószerencsétlenség érte a feleségemet, eszméletlenül fekszik a kórházban .. . Tulajdonképpen nem is tudom, hová megyek ... — Az üzleteket nézem. Egyébként külföldi vendégeket kalauzolok a városban, a Szovjetunió több városából jöttek a vállala. tömhöz. Most szabadjára engedtem őket, és sétálgatok. — Ebédelni megyünk! Hogy még csak negyed tizenkettő van? Nálunk most van ebédidő! — Ma szünet van a gimnáziumban oktatói értekezlet miatt... — Kórházba megyek, sajnos. Baranyai faluban tanítok, az idegeim nincsenek rendben. Hogy miért? Nem sajtótéma. — Vásárolni jöttünk a férjemmel Pécsváradról. Direkt ezért vettünk ki egy nap szabadságot. Le akarjuk tudni a karácsonyi ajándékozást. — A kollégám az adóhivatalba ment, én irodagépeket fogok venni a cégemnek. Siklóson dolgozunk, hamarosan megyünk vissza. — Délutános vagyok az ÉPFU- nól. A lányomnak kell gyógyszert vennem, itt a sarkon. — Mit csinálunk? Hát várjuk az édesanyámat. Itt vesz kaját a Jókai bisztróban. Délutános műszakban dolgozom a bányánál. Igen . .. azt a műszakot jobban szeretem, mert hamarabb elmegy a nap . . . — Az SZTK-ba indultam, kötözésre. Eltörött ugyanis a kezem, most fogják leszedni a gipszet a napokban. — Három nap szabadságot vettem ki, az utolsókat ebben az évben. Agglegény vagyok, ilyenkor elsétalgatok a városban, nézegetem a kirakatokat... — A postára megyek. Igen, magánügyben. Erre nálunk lehetőség van: az ember beírja magát eltávozásra, s aztán azt az 1-2 órát ledolgozza délután, vagy a héten. A kaposvári Somogyi Képtárban Réti Zoltán balassagyarmati festőművész kiállítása várja a látogatókat. „Kaposvárra a nógrádi táj üzenetét hozta el képeivel" — mondta a megnyitón dr. Losoncit Miklós művészettörténész. Madách, Mikszáth, Szabó Lőrinc világából akvarelleket, olajképeket, rajzokat hozott Somogyba, Rippl-Rónai pátriájába. Nagyméretű, tiszta hangvételű akvarelljein a dombok foltjai, a szántások barázdái, a tenger hullámaiként ringanak. Amint a válaszokból is kitűnik, az emberek többsége indokoltan és legálisan tartózkodik délelőtt az utcán. Ha ők mondják, miért kételkedjünk benne? De mi a helyzet az eszpresz- szókban? Oda csak nem küldenek el valakit irodagépeket vásárolni? A hangulat mindenesetre idegesebbé válik, amint előkerül a mikrofon. Három fiatalember egy asztalnál, a Virágban : — Mit csinálunk, haver? Hót iszunk! Komolyan kérded? Komolyan iszunk! Ja, én is újságíró vagyok . . . Igen ... A Heti Híradónál ... Jól van, nem zavartál ... (Később kiderül, hogy egyikük a műszakot megelőző kötelező továbbképzésről, másikuk egyszerűen a munkahelyéről lóg.) A Nádor Kávéházban a két lány zavartan nevetgél: — Na, most lebuktunk. Tegnap este buliban voltunk, és elaludtunk. Most már nincs értelme elmenni melózni. Majd szerzünk valami orvosi igazolást . . . No lám! Sőt: ejha! A meredélyek, a tócsák fölött kígyózó törzsű fák állnak őrt, ezer titkot, balladákat suttogva. A tájat bemutató akvarellek mellett látjuk figurális kompozícióit is. Az édesanyjáról festett portréin az elviharzott élet után következő méltóságot, elcsende- sedést érezzük. A paraszti munkát végző kaszafenő paraszt- embere mögött ott van az ezerév megtörtsége. Réti Zoltán kiállítása december 17-ig tekinthető meg Kaposvárott. Tánciskola Nem elég a ritmusra lötyögni — mondja a tánctanár táncra — különösen a Hatolok esetében —<. nagyon nagy szükség van. Ezt vallja Balog Géza, az egyik legrégebbi pécsi tánctanár. Bár — mondja — a ritmusra lötyögni — ez nagyon kevés. Ezen o hiányon segít a tinédzserek esetében a tánciskola. Mielőtt erről szólnék, megemlítem, hogy a táncokat három nagy csoportra lehet osztani: a verseny-, a hagyományos és a beat- táncok. Az első csoport aligha érdekli az ifjú nemzedékeket. Az új táncokat rendszerint az új ritmusú dalok hozzák. A legutóbbi időkben a bon-bont, a zsokét, a soul-csacsát, a dis- c o-sambát. Ezeket csak azért soroltuk lel, mert az igényesebb tánc iránt — egyáltalán a mozgáskultúra iránt — fogékonyabb fiatalok valamennyit meg akarják tanulni. Érdemes, annak ellenére, hogy a táncok is kimennek a divatból. Mint például a hustle, amiről csak annyit: nagy szerepe volt e táncban az „alfélnek". Egy-egy évben a pécsi Vasutas Klub tánciskolájában 500 fiatal ismerkedik a lépésekkel. Itt említem meg, hogy a bon-bon lassú, beat-zenére táncolható, a zsokét egyelőre csak a haladóbbaknak ajánlják, s itt úgy mozognak a karjaikkal az összekapaszkodott táncosok, mint ahogy a lovas bánik a szárral. A rock and rollról külön érdemes szólni, mert a szakember véleménye szerint nem is akármilyen tánctudást igényel, „nem lehet csak úgy összecsapni". Lehet, hogy sokan ,,elharangozták" már a tánciskolát. Korántsem igaz. A tinédzser korúnknak legalább a fele elmegy a tanfolyamokra, s ott 8—10 féle táncot tanulnak meg. Közöttük a csárdást, a bécsi és az angol keringőt, a slown-t, a polkát, a tangót, s természetesen a legújabb módit. Ma már nem annyira az ifjú hölgyeket elkísérő garde-mamák előtt. Ők ugyanis — mármint az utóbbiak — eltűntek a tánciskolákból. Lehet, hogy a zene ijesztette el őket, lehet, hogy megváltoztak a szokások. Tény: a fiatalok a tánc mellett az illem szabályaiból is kapnak egy-két leckét. M. A. Havasi János A nógrádi táj üzenete A négyes találat esélye 30 százalék Fedőneve: Fortuna A hidasi lottóbrigád szisztémája A Fortuna fedőnevet választotta magának a huszonöt tagú hidasi lottózóbrigád, amelynek híre — pedig csak néhány hete játszanak — messze környékre eljutott. A brigád „agytrösztje", a kombinációk kitalálója szerénységből eltitkolná a nevét, de talán nem vétek, ha mégis elárulom: Balogh Zoltánnak hívják, bányász, mint a csoport nagy része. Vállalkozásuk már-már egy „részvénytársaság" méretű, adminisztrációval, az utazási költségeket fedező kasszával, sok-sok összejövetellel. — Hogy is kezdődött ez a játék? — Hatan hat éven keresztül harminckét szelvénnyel játszottunk — emlékezik Balogh Zoltán. — A második évben volt egy négyesünk, tárgynyereményen pedig tizenötezer forintos bútort nyertünk. Az idén nyár elején hosszú ideje már csak ketteseink voltak, elkeseredve ballagtunk hazafelé az éjszakai műszakról. Mondtam a kollégáimnak, hogy én kidolgozok egy szisztémát, de ahhoz akkor pénz kell. Megállapodtunk, hogy nyolcezer szelvénynyel játszunk, húsz ember fejenként négyszázat tölt ki. Mire elkészítettem a variációkat, néhányon visszaléptek, de végül összejöttünk huszonötén. Bementünk a pécsváradj OTP-be, és kértünk tízezer lottószelvényt. Persze azt hitték, hogy viccelünk. Letétbe kellett tenni a pénzt, úgy kaptuk meg a szelvényeket. Ez volt az utolsó 3,30-as hét, a 38. Rögtön lett egy négyesünk, 21 hármasunk és 216 kettesünk: a befektetett pénz háromszorosan megtérült, ötvenezerért újabb szelvényeket vettünk — már' ötforintosakat — a többit felosztottuk: körülbelül 2600 forintot kaptak kézhez a tagok. De akkor meg nem volt lottó! Autóval horták össze a megyéből, hogy kilegyen a tízezer. A 41. héten jött a nagy fogás: 301 ezret fizetett a négyes! Azon- a héten nem hallgattuk meg a rádiót, így egy hajnalban a kollégák ébresztettek fel: „Ti itt alusztok, amikor ennyi pénzt nyertünk?" „Fortunáék" októberben havi szelvényre tértek át. Az első héten mindjárt megtérült a befektetett összeg, utána is csurrant-csöppent valami, de ezt már tényleg csak Így lehet nevezni az első sikerekhez képest. Négyes, ötös nem volt. — Az s én szisztémám két hibapontos - folytatja Balogh Zoltán. — Ez azt jelenti, hogy egy-egy variációs csoporton belül a legkevesebb hármas találat biztos. A négyes esélye 80 százalék. Ez kevés. Most új variáción dolgozom, ahol a befektetett tő- ke háromnegyede kettesekből és hármasokból megtérül. A régi variációt pedig elégetem. A lottóbrigád tagjai közt van a hőerőműi dolgozó, állatorvos, körzeti főorvos és asszisztens is. ötven forintot minden tag a közös kasszába tesz, ebből fizetik az adminisztrációval járó fuvarköltségeket. A szelvényeket közvetlenül Pécsre szállítják be, miután mindenki kitöltötte a saját négyszáz darabját. Pénteken kollektív értékelés.- Lassan szemorvoshoz kell mennem — panaszkodik, persze mosolyogva a feleség — ugyanis rendszerint én böngészem a számok listáját. Alig férünk a szobában olyankor. Amíg az új szisztéma elkészül, a tárgynyereménysorsolást várják izgalommal. Hátha szerencséjük lesz. H. J. Minden divat, ami bizarr, extravagáns Magyar manöken a francia fővárosban ■ Nem kell a babaszépség, az egyéniség a fontos ■ Üzlet lehetne nálunk is... ■ Miért nem kapható, ha bemutatják öt éven át egyik sztárja volt a párizsi divatszalonoknak. A Pierre d’Alby, a Guy Laroche és más divatcégek alkalmazásában mutatta be a legújabb modelleket. Szerepelt a divat- magazinokban, s a „magyar arcú" Edit Velkey egzotikumnak számított a szakmai bemutatókon. Két hónapja itthon dolgozik, november végén a Nádor Étteremben, a Magyar Divat Intézet divatparádéján ismerhette meg a pécsi közönség.- Hogyan került Párizsba?- Férjhez mentem egy argentin fiúhoz, aki Budapesten tanult, a Zeneakadémián. A francia fővárosban kapott munkát, s én követtem őt. Most állást kínáltak neki odahaza és nem tudott nemet mondani. Utánam viszont édesanyám sírt. Fél lábbal mindig itthon voltam. Így esett, hogy a messzi Argentínát már nem mertem vállalni. Ami a szakmát illeti, a férjem bátorított, segített magamra találni.- Szakképzett manökenként került külföldre?- Külföldön vetődött fel, hogy talán alkalmas lennék a pólyára. Ott nem kérnek írást, nem kell végzettséget igazolni. Az ember felveszi a modellt, „vonul benne”, aztán a zsűri eldönti, kell vagy sem. A babaszépség nem divat, senki sem keresi, az egyéniség a fontos. Velkey Edit befutott, megállta a helyét a divat fellegvárában, állta a versenyt a nemzetközi mezőnyben. Itthon, a pécsi Nádor kávéhózban mégis szorongva válaszolgatott a kérdésekre, markáns, riadt arcával, sima frizurájával, pólóingben és bőrnadrágban, kezét tördelve, úgy üldögélt, mint egy riadt kamaszlány.- Párizsban én voltam a különleges, a „magyararcú", különlegesnek számítottam a francia nők között. Itthon mindenki magyar, egyelőre nem találom a helyem, gátlásaim vannak, meg kell nyernem a hazai közönséget. Külföldön — állíthatom, - megtanultam a szakmát, de nincs papírom. Az Artista Iskolában kell majd vizsgát tennem. Akkor talán fizetésben is feljebb sorolnak. — Mi a divat Párizsban? — Nehéz lenne megfogalmazni. Minden divat, ami bizarr, extravagáns. Ott bármit viselhet az ember, nem feltűnő, elviselik, sőt, tetszik is nekik, ha ötletes, hangulatos. — Hol tart a magyar divat? — A párizsi divat nyomában. Ez nem jelent utánzást, inkább rangot, karaktert. A magyar divat még nem használja ki, milyen nagy üzlet 0 divat. A magyar modellek versenyképesek, éppen a népviseletből adaptált formák, motívumok miatt. Nemcsak a hímzésekre gondolok, tetszést aratnak a kis mellények, lélekmelegítők, az egykori parasztviselet praktikus, modernított darabjai. Büszkék lehetünk! — ön, aki szívesen mutat be extra ruhákat, a magánéletben nem túlöltözött, már-már puritán. — A hétköznapi viseletben a hétköznapi, praktikus dolgokat kedvelem. Szeretek kényelmesen öltözködni. Itthon — úgy tűnik — a kolléganőim kötelességüknek érzik magánemberként is divathölgynek lenni. Bizonyára ennek is van funkciója, csupán számomra szokatlan. Annak, örülnék, ha a szép modelleket viszontlátnám az utcán, azokon, akik jelenleg még shaw-műsor- nak tekintik a bemutatót. A Magyar Divat Intézet nem hatóság, tudomásom szerint csak ajánlja a legújabb divatú formákat, vonalakat, anyagokat. Aztán az üzletben vagy kapható, vagy nem. Tiszta szívből hazabeszélek, amikor azt kívánom, a gyártásban is lépjünk előre. Az öltözködés ugyanis üzlet, s itthon nem csupán üzlet, a kulturált életforma része. Wesztl M. I Délelőtt tízkor a Kossuth Lajos utcában (Szokoiai felv.)