Dunántúli Napló, 1978. december (35. évfolyam, 331-359. szám)
1978-12-24 / 354. szám
■ Világ proletárjai, egyesüljetek! Dunántúli naptö XXXV evf 354 1978 december 24 Ara forint 50 KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET! Az MSZMP Baranya megyei Bizottságának lapja A BÉKESSÉG TITKAI M iért oly nehéz megőrizni a családi békét? Miért torzsalkodnak, zsörtölődnek, türelmetlenkednek egymással még olyan emberek is. akiknek összetartozása kétségbevonhatatlan, s egymás nélkül élni sem tudnának? Miért csupán karácsonykor sikerül — ha egyáltalán sikerül — némelyeknél, hogy csöppnyi nyugalmat erőszakoljanak önmagukra, s ezt óvják, mint szélben a gyertyát, míg csak pisla fényét ki nem oltja a légáramlat? Kétségtelen, a körülmények is okolhatók. A mai ember — kivált a városlakó — szűk térben van összezárva családtagjaival, összeszokni velük viszont alig jut ideje. Kimerült, hajszolt, nyugtalan emberek kerülnek össze esténként, fejükben eltérő emlékekkel, benyomásokkal; otthon aztán levetik azt a kevéske önfegyelmet is, amit a külvilágban magukra erőszakoltak. Papucsba, pizsamába bújnak lelkileg is, és nem biztos, hogy jól áll nekik. Furcsa ellentmondás, hogy a legtöbb ember épp azok előtt a legmogorvább, legfigyelmetlenebb, akik a legfontosabbak a számára. Fordítva lenne természetes, ha a tetszetős ábrázatunkat otthon öltenénk fel. Dehát akkor soha, sehol sem lehetünk elengedettek? Valóben: soha és sehol. Legalábbis nem annyira, hogy másoknak ez terhessé és kellemetlenné váljék. Az őszinteség nem azonos a fegyelmezetlenséggel, az idegek vibrálásának szabad szikráztatásával. Őszinteségre kinek-kinek leginkább önmagával szemben volna szüksége. Sokféle békétlenség ered az önismeret és az önvizsgálat hiányából is, hiszen olyan ellentétes érzések dúlják az emberi szíveket, melyekről sokan nem is tudnak, mások pedig nem is akarnak tudni. Az ember egyik alapérzése a féltékenység. Nemcsak a szerelemben, hanem minden emberi viszonylatban. Féltékenyek egymásra a testvérek, olykor a gyermek szeretetére a szülők, egymás barátaira a házastársak, össze-vissza mindenkire az anyósok, vők, menyek, sógornők. Az emberek többsége nem is tudja, ha sejti, se vallja be önmagának, mi a baja a másikkal, csak a hibát keresi benne. A férj (feleség) házsártos, kákán is csomót keres; az anya, apa, anyós, após mindenbe beleszól, a gyermek mindenféle rossz tulajdonságot örökölt (természetesen a másik családtól) — és így tovább. Pedig csak arról van szó, hogy minden családtag minden szeretetet magának szeretne, ám hogy meg is kapja, arra nem ad példát. Ha aztán ez az önző szeretetvágy anyagi kérdésekben kap levezetést, akkor egészen elfajul és a nyers irigység látszatát kelti. Nemcsak a családokban húzódó rejtett érzelmi erővonalak nem tudatosulnak mindig, de emberek és viszonylatok szüntelen változásai sem. A családot a legtöbb ember statikusnak tekinti, mozdulatlan jelenidőként éli meg, holott nagyon is dinamikus, mivel a családot alkotó egyének is változnak. A gyerekek nőnek, a felnőttek öregszenek; a személyek is cserélődnek a nemzedékek ki- és belépésével, az idősek meghalnak, a fiatalok házasodnak, unokák, dédunokák születnek; ez mindig is így volt, de napjainkban az élet meggyorsult tempója, információ- és ingerbősége következtében egy-egy korszakon és egy- egy személyiségen belül is gyors változások zajlanak le. (Egyes házassógelméletek a korunkban járványos házas- sógbomlást is ezzel magyarázzák: az egymásratalálás- kor még összeillő emberek az életmód hatására oly gyorsan változnak, hogy egymás változásaival nem tudván lépést tartani, érzelmi egyensúlyukat elvesztik.) Valóban nehéz a változások sebes iramában megtartani az érzelmi kapcsolatok állandóságát, és csak akkor sikerül, ha a felnőtt családtagok figyelnek egymásra, és igyekeznek összehangolni lépéseiket, együtt változni, s elfogadni egymás új arcát, ha új meg új kifejezést rajzol rá a gyorsuló idő. Hiszen a gyermekeink iránti szeretetünk sem csökken attól, hogy pillanatról-pillanatra változnak, alakulnak és hozzájuk fűződő kapcsolatunknak is folyton alkalmazkodnia kell megújult lényükhöz. % A család érzelmi egyensúlya, harmóniája: legdrágább kincsünk. Az otthon az erőgyűjtés színhelye, a család (közelebbi és távolabbi) tagjai jelentik azt az emberi közösséget, amely nélkül menthetetlenül magányosak lennénk. Minden más kapcsolat törékeny és múló, csak a családi kötelék olyan erős, hogy kibírja,az ellentéteket is, az összetűzéseket is. Aki le tudja győzni (vagy legalábbis pórázra fogni) szívének sárkányát, aki önmagában keresi a hibát, és családjának tagjait gyarlóságaikkal együtt fogadja el; aki otthon sem ereszti el magát, hanem értékeli annyira szeretteit, hogy kedvükért szintoly vidám, Kedves, illedelmes arcot ölt, akárha társaságba menne, az megkapja az otthon melegének jutalmát, s olyan példával indítja útnak gyermekeit, amelyet követve, az ő öregkorát is megszépítik majd. ,■ arácsony van, ajándékok után lohol mindenki ■ Csak vigyázzunk: a futkosás, cipe- kedés, költekezés izgalmai el ne űzzék a béke angyalát. Mert a karácsony nem országos vásár, az egész évi iparcikkszükséglet beszerzési alkalma, hanem a család és az összetartozás ünnepe. Nem az a fontos, hogy a karácsonyfa alatt mi lapul, hanem hogy akik körülveszik, megtalálják egymást. Ha ez sikerül, akkor és csak akkor lehetnek vonzók a külső környezet számára, és akkor képesek kifelé is megépíteni a hidat, mely lélektől lélekig ível. Bozóky Éva Ég a gyertya ég, el ne aludjék — éneklik a gyerekek, nem is sejtve, milyen mély emberi tapasztalat és bölcsesség rejlik ebben az egyszerű mondatban. Tapasztalat és méltóság, talán félelem is. Gyertya ég a születésnapi tortán, s a gyertyák, évről évre eggyel több, végigkísérik a gyereket a növekedés nehéz útjain, felgyúlnak, mint szaporodó, apró felkiáltójelek. Gyertyák gyúlnak az ünnepeken, hófehér asztalok fölött lobog a lángjuk, vörös virágszirmokra világítanak és megilletődött arcokra. Gyertyák gyúlnak a karácsonyfán, a fenyők méltóság- teljes ágai századok óta megszokták, hogy egyszer egy évben apró lángocskákkal telnek GYERTYÁK meg, ünnepi ékességként, szimbólumként. A gyertyák fénye megállítja egy percre az embert, akárhol gyúl is fel. Halottak napján például a sírokon. A temető sötét lombjai megtelnek sóhajokkal, a gyertyák fénye ünnepi lobogós. Tiszteletadás az életnek, ha véget is ért, tiszteletadás az Időnek, amellyel az ember évezredek óta viaskodik, de amellyel végül harmóniába kell kerülnie. Bárhol gyúlnak fel a gyertyák, az emberi élet méltóságának fényjelei ők. Az ünnepeké, emlékezésé, elgondolkodásé, szereteté, összetartozásé, a szomorúságé és a boldogságé, A születéstől a halálig kísérik fényükkel a gyertyák az embert, ünnepi estéken, mint megannyi csillogó felkiáltójel. A gyertyáknak égniük kell, hogy az ember ne feledje, miért és milyen rend részeként él. A gyertyáknak égniük kell, hogy az ember megbecsülje ünnepéit. A gyertyáknak égniük kell, de a gyertyák csak szélcsendben tudnak égni. Tortákon, fenyőfákon, ünnepi asztalokon és sírokon is elalszik a gyertya, ha vihar zúdul az emr béri ség re. Ég a gyertya, ég — éneklik a gyerekek, El ne aludjék.
