Dunántúli Napló, 1978. december (35. évfolyam, 331-359. szám)

1978-12-17 / 347. szám

DN HÉTVÉGE 10. IRODALOM — MŰVÉSZET 1978. DECEMBER 17. E gy vasárnap apám a szokottnál jóval -későb­ben jött haza. Letette kalapját, kabátját, s mielőtt az újságot széthajtotta volna, tű­nődve szólt:- Az ember mindig hall va­lami újat.­— No? — állt meg örökké mozgó anyám. — Az iskolában egy afrikai tartott előadást Rhodesiáról.- Mit beszélsz? — Mondom, egy afrikai. Fe­kete, mint a subick, de értel­mes ember. Mérnök. Most vi­lágkörüli úton van. — Igaz volna? És hogyan be­szélt? — Eszperantóul. De még, ki lordított neki?! A fiatal Szta- niszláv, a köszörűs fia. Ügy értették egymást, ahogyan ve­led én ... Ez volt első találkozásom az eszperantóval, aminek követ­keztében előszedtük az iskolai térképet, megkeresendő rajt’ Rhodesiát. Két év múlva ettől a fiatal Sztaniszlávtól tanultam én is sokadmagammal. Újabb egy esztendő múlva pedig részt vettem az antwer­peni világkongresszuson. Nem voltunk túlságosan nagy szám­ban, ezernél talán kétszázzal többen, mert részben az uta­zás nem volt olyan általános, másrészt a világpolitikai helyzet tette erősen meggondolandóvá, elinduljon-e távolabbra valaki. Nekem szüleim jóhiszeműsége, valamint belga levelezőm meg­hívása volt a szerencsém. Mi­kor a rendőrtisztviselő átnyúj­totta irataimat, nyomatékosan figyelmeztetett: — Útlevelét „tanulmány cél­jára” adtuk ki. — És jóindula­túan tette hozzá: — Ne sokat emlegesse az eszperantót, ha nem akar esetleges kellemet­lenséget utazás közben. Kerekre nyílt a szemem — titkolni, mikor nem férek a bő­römbe, mert ilyen rövid idő alatt lettem birtokában a nyelv­nek?! Legszívesebben minden szembejövőt megszólítanék esz­perantóul! Azonkívül a világ- megváltás kulcsa, ami a ke­zemben van, írók, tudósok tart­ják fontosabbnak ezer talál­mánynál! Adomány, ami után két kézzel kell kapnia az em­beriségnek, hisz a népek kö­zötti összefogás lehetőségét nyújtja nemzetiségen kívüli, épp azért a nemzetek között legin­kább elfogadható szó közvet­len hatalmával! Nem tudja ez az ember, miről beszél? Dehogy nem tudja, csak nem vehetett róla tudomást, mielőtt az ajtón kiléptem, utánam szólt még: — Határunktól a belga ha­tárig ne viselje a jelvényt. És milyen ragyogó volt az a kongresszus! Tolmácsok hada és drága technikai berendezé­sek nélkül álltunk egymással szemben. A rádiókészülék-gyár leuwardeni fiatal igazgatója éppúgy szólt, ahogyan a svájci méhész, a francia ápolónő, vagy az amerikai jogász és én valamennyieket értettem, még az olasz kanonokot is, aki pe­dig rettenetesen hadart. Semmi alárendeltséget nem éreztem a másik fél nemzetközileg tán ismertebb nyelve, fejlettebb kultúrája, vagy szemlélete mi­att, legfeljebb a magam még szerény szókincse tett bátorta­lanná, ami viszont az utazás végére megterebélyesedett. Így, közvetlen szóval nyitogatták szemem a világra mindig és mindenütt, ha eszperantóul be­szélő más nemzetbeliekkel ke­rültem össze értelmemre 'bízva, hogy a hallottakból, vagy ta­pasztaltakból mennyit szűrök le a magam részére. Közben évtizedek peregtek le és véleményemet ritkábban mondom felkiáltójelek kíséreté­ben, meggyőződésem azonban nem változott. Az élet minden terén nálam jóval jártasabb emberek bizonyítják az eszpe­rantó nemzetközi alkalmassá­gát és kopogtatnak iskola-aj­tón, hivatalokban és nemzetkö­zi fórumoknál. Ez a kopogtatás annál gyakoribb, minél sürge­tőbb a népek nyelvi problémá­ja, mely a rohamosan fejlődő világ minden pontján napról napra csak élesedik. A közös nyelv igénye egy­idős az emberi kultúrával és századok folyamán variációk tömegével kísérleteztek érte, de már hamvába holt a legtöbb, egyedül az eszperantó járja népek között útját több, mint kilencven éve. Hogy kipróbáltsága ellenére miért nem terjed az igénnyel együtt? Valószínű, hogy még mindig nem elegen tudnak ró­la. (Haj, ha az űrbéli találko­zó nyelve lehetett volna! Vagy lehetne egy másiké, bizonyítóbb erejű a legleleményesebb pro­pagandánál!) Sajnos, egyelőre sorompók tömege is állja útját mindenfelé, politikai -, vagy gazdasági érdek, hatalomfél­tés, tévhit, előítélet, mit tudom én —, holott három generáció megoldaná a világnak ezt a gondját, ha minden ember kö­telezően, mór az általános is­kolában megtanulná anyanyel­ve mellett. Ez még csak nem is zárná ki más nyelv tanulási le­hetőségét, az elszigetelt nyelv- csoportok számára egyenesen megkönnyítené. A sorompók merevek, át szokták őket ugrani, vagy át­bújnak alattuk -, pedig föl le­het őket emelni, csak tömegek ereje kellene hozzá. 1859. december 15-én született Za- menhof Lázár Lajos, a lengyelor­szági Bialystokban. Apja nyelvta­nár, nagyapja is nyelvész. Z. L. alkotta meg a nemzetközinek rend­kívül bevált eszperantó nyelvet, melyet azóta több millió ember beszél szerte a világban. Leszkó Margit: Zöldesükig jegyében Jó kis ijedtség A gazda kissé pocakos volt, felesége csinos és takaros, ugyanakkor takarékos: addig forgatta a pénzt, míg egy jól­tejelő tehénre tett szert Ez a jószág — ki tudja, milyen ok­ból — egy napon minden szó nélkül megboldogult. A leírha­tatlan bánat után a férj el­indult a városba másik tehe­net venni, s megígérte fele­ségének, hogy az új tehénnel még éjfél előtt visszatér. Az idő pedig szaladt. A toronyóra elütötte az éjjeli tizenegy órát, a hold halványan világított. Az asszony az ablakba könyököl­ve várta férjét az új tehénnel. Maga elé képzelte a gyönyörű tarka, kisszarvú, nagytőgyű te- henecskét. Egyszerre megje­lent előtte — egy férfi. Job­ban megnézte: hiszen ez nem a férje, hanem a szomszéd, a' vénlegény, aki kezét dörzsöl- getve a távolba mutogat: — ön, asszonyom . . . nem jó hírt hozok. Kérem, legyen erős. Az ön férje, saját sze­memmel láttam, vett egy te­henet a városi vásárban. — Igen! De mit jelentsen az, hogy legyek erős? — Várjon, asszonyom. A te­hén elszaladt. — Nahát, ez bosszúság. — Várjon. Férje ügyesen talpraugrott és megfogta. — Hála Istennek! — Várjon. A tehén kapáló­zott, de végre megnyugodott és a férje a keskeny hídon át kivezette a kövesútra, ám az közben beleszédült a vízbe. — Óh, a szerencsétlen. — Várjon. A férje a karjá­ra csavarta a kötelet és erő­sen tartotta. — Úgy-e?! Nagyszerű em­ber az én férjem! — Várjon. Aztán ő is bele­esett a vízbe, a tehén mellé. — De szomszéd, végül csak ki tudja tán valaki húzni? A férfi öklével a mellére vá­gott: — Én! Én! Én húztam ki, asszonyom! Én, teljesen egye­dül. Mind a kettőjüket. Ha én nem vagyok ott, asszonyság... de így is nagyon sajnálom, mindent megtettem, mégsem bírtam már vele... — Micsoda! Szent ég! — csapta össze kezét az asszony. — Mire ki bírta húzni, márak- korra megdöglött a tehén? — Várjon! Izé .. ., hogy úgy mondjam, mivel a kötél rá­csavarodott a nyakára . . . szó­val mire kihúztam, már halott volt. — Mi volt? — Halott volt. A férje. Döbbent csend lett. A hold elbújt egy felhő mögé, a to­ronyóra ingája halkan ketye­gett. Az asszony törte meg a csendet. Hangja gyászosan re­megett: „ — Hol a tehén? —kérdezte fagyosan. A férfi a sarokra mutatott: — Odakötöttem a sarki vil­lanykaróhoz. Az asszony gyászbaborult arccal, de fényes szemmel li­hegte, miközben homlokát tö- rölgette: — Ekkora izgalmat átélni, szomszéd! Óh! És maga is mennyit szenvedhetett, mire ki bírta húzni — a tehenet. Az­óta meg is éhezhetett. Jöjjön fel, csinálok magának gyor­san tíz tojásból rántottát, jó kolbászosan, aztán kipiheni a fáradtságát... Jaj-jaj, szóval a tehén él? Hát szomszéd, ma­ga aztán jó kis ijedtséget oko­zott nekem. Georges Dühöméitől fordította: ' Dénes Géza Hétköznapi terrorizmus Ismerik ugye mindnyájan azt a pillanatot, amikor egy pillanatra eláll a szavunk az arcunkba csapódó durvaság­tól. Hogyne ismernénk, hal­lom szinte a választ, hiszen egyre többször és egyre töb­ben éljük át ezeket a pilla­natokat. Baráti, ismerősi, munkatársi körben is egyre gyakrabban esik szó arról, mennyire barbár stílus van eluralkodóban mindennapi érintkezési formáinkban. Mint­ha elfelejtettünk volna kérni, megköszönni, várni, belátás­sal és türelemmel lenni 'egy­más iránt. Ki kezdte? Ki en­nek az oka? És ki, miért ag­resszív? Én azért, mert kora reggel felbosszantott a ka­lauz, a kalauz azért, mert már hajnalban felbosszantot­ta a felesége, a felesége azért, mert . . . Mintha vala­mi láncreakcióról lenne szó, ami apró-cseprő ügyből pat­tan ki és burjánzik egyre va- dabbul, agresszívebbül. Hi­szen az agresszió, rég tudott dolog, agressziót vált ki. Dur­vaságra durvaság a felelet. És hol a határ? Jól oda kell mondanom, magyarázza ma­gának is az ember, hiszen nem maradhatok balek, nem lehet, hogy velem mindig ilyen hangon tárgyaljanak, hogy mindig én legyek az udvarias, a jólnevelt. Az ta­lán a legegyszerűbb, ha mindjárt mi is agresszív han­got ütünk meg, lehengerlő módon lépünk fel. Lehenger­lő módon, és akkor szabad az út, kő kövön nem marad előttünk, utánunk, intézhet­jük a dolgunkat. Persze, nem receptet akar adni ez az írás, Hogyan hen­gereljük le könnyen, gyorsan embertársainkat? címmel. Mindössze a jelenség termé­szetrajzát próbálja valahogy megragadni, netán meghatá­rozni. Mert a jelenség léte­zik, beszélnek róla, szenved­nek tőle. Azok, akiket henge­relnek. Például a nyugdíjas nénike, akitől azt kérdi a henteslegény, amikor a néni tizenöt deka húst kér: — Vendéget vár, mama? - Egyáltalán a leöreglányozott, leapuskámozott öregek és nem öregek. Meg a kipofo­zott, megszégyenített, meg­fenyített gyerekek. Ók nin­csenek még a szükséges fegyverek birtokában, de ér­demes megfigyelni, micsoda hangnemben kérnek helyet a felnőttek világában a kis és nagy kamaszok, finomabban szólva, a tinédzserek. Mert ők is tanulékonyak ám, a példa ragadós, és ember le­gyen a talpán, akit egy ne­kivadult tinibanda célbavesz és „cikizni" kezd. Egyébként időről időre mindenki bele­kerül egyszer a szórásba, megkapja mindenki a maga adagját, aztán továbbadja másnak. Valamiféle energia­átvitellel. És öregnek sem kell lenni ahhoz, hogy vala­kit bántson a durva, nem­egyszer útszéli hangnem (mert ugye káromkodunk is úton-útfélen). Bánt ez min­den jóérzésű embert, és nem magyarázható ez mindunta­lan felgyorsult élettempónk­kal, a modern életritmussal, a rohanással. — Hova sietsz, anyu, a te­metőbe? — ordít ki a volán mellől az úrvezető a zebrára lépő kismamára. Petárdaként, nem, parittyából kivágódó kő gyanánt, géppisztolysoro­zatként süvítenek a szavak . .. egy csomóba szorul a kisma­ma gyomra, fel sem ocsúdik, a merénylő már odébb is állt. Tettének színhelyén nem marad bűnjel, nem marad vérfolt. — A terrorizmus végül is nemcsak az utcai lövöldözé­seken dúl, terrorizmus ez is — összegezte elgondolkodva türelméről és segítőkészségé­ről híres ismerősöm, és tű­nődve hozzátette: — Hétköz­napi terrorizmus. Terrorizmus kicsiben. Beláthatatlan károk­kal. — Én az ilyen helyzetekben teljesen lebénulok — mondja a másik. - Ilyenkor teljesen védtelennek érzem magam. Arra gondolok, miért lehet ezt velem megtenni, hogy be­szélhetnek ilyen hangon ve­lem ...? — Mit lehetne tenni vajon? — kérdi a harmadik ismerős — galambepéjű, szelíd em­ber. Maga a megtestesült segíteniakarás. — Lassan már én is teljesen elvadulok, úgy beszélek az emberekkel, mint soha azelőtt... Valami szép, feloldó befe­jezés kívánkozna e füstölgés végére. De mi legyen az? Az netán, hogy fogjunk össze, jó emberek? És a jóemberek természetesen mi lennénk, mi néhányon, mert a rosz- szak mindig mások, a rossz mindig a világ, a többiek. Pedig valahogy ezt kellene tenni. Valahogy jobban kel­lene vigyáznunk egymásra G. O. mB I f • v < T 1 -i : r t » J I r* * Hic Rhodus, life salta! P. Ambrózi Pál S. J. az osz­tályfőnökünk. A jezsuita atyák neve előtti P. pátert, vagyis atyát jelent; a nevük utáni S. J. a Societas Jesu rövidítése. Magyarul: Jé­zus Társasága. P. Ambrózi ta- .nítja a latint és a magyart. .Mindjárt az első órán kiadta a jelszót: Hic Rhodus, hic sal­ta! Vagyis: Itt mutasd meg, -mit tudsz! Természetesen ez már értelmezése a latin mon­dásnak: ki-ki magára kell hogy vonatkoztassa a „mutasd- meg”-et, akár a tanulásról van szó, akár a magaviselet­ről, vagy a tornáról. Szó sze­rinti fordításban pedig így hangzik: Itt van Rhodus, itt ugorj! P. Ambrózi elmesélte a szál­lóige eredetét. Az egyszeri vándor megér­kezett az ókori Spártába, ahol elvegyült a sportoló ifjak kö­zött, akik éppen versenyre ké­szültek s a távolugrásban gya­korolták magukat. A vándor le­kicsinyelte a tréningezők ug­rásait, fintorgott az eredmé­nyekre, majd azzal kezdett di­csekedni, hogy ő tavaly, Rho- dosz szigetén sokkal nagyob­bakat ugrott. Ugrásaihoz ké­pest a spártaiak teljesítménye smafu, azaz nem sokérő. Az atléták elunták a vándor hen­cegését, s odavágták neki: Itt van Rhodosz, itt ugorj! Vagyis: ne a szád járjon, ha­nem mutasd meg itt és most, hogy ott mekkorát ugrottál! A spártaiak fölszólító sóban ter­mészetesen az is benne volt, hogy egy messzi vándor, egy ilyen jöttment, azt mond, amit akar; ha pedig hitelt érdem­lően nem tud bizonyítani, szé­gyenszemre odébbállhat. így járt a rhodoszi ember is: ug­rása csúfosan végződött; min­denki láthatta, hogy analfabé­ta a távolugrósban. A páter azt is elmagyarázta, hogy a rómaiak, amit csak le­hetett, átmentettek a görög kultúrábál; innét van, hogy Rhodosz latinoson kiejtve és írva: Rhodus; mi meg elma­gyarítva Ródus-nok mondjuk. A kisebb-nagyobb „ugráso­kat” — képletesen szólva — szinte naponkint meg lehetett próbálni; mindenki megmutat­hatta, mit tud. Két oszlop pad volt az osz­tályban, egy-egy padban há­rom fiú ült; az osztály létszá­ma negyvenvalahány volt. Az ablaksor felöli oszlopot római castrum-nak, a másikat pun tábornak neveztük. Mindkét tábor falitábláján ki volt írva (P. Ambrózi saját kezűleg rót­ta oda) a római' illetve a pun birodalom diplomáciai és ka­tonai vezetősége. A hierarchia legfölső grádicsán az Impera­tor foglalt helyet, közvetlenül alatta a Legátus, utána követ­kezett a két Consul, majd négy Questor, de lehet, hogy csak három. A questorok alatti lépcsőfokon négy Centurio ta­nyázott, majd hat Decurio zár­ta be az államszervezetet és a castrumot. (Nem bizonyos, hogy egészen pontos 0 szerve­zeti rekonstrukció: nem emlék­szem, volt-e a táborban pl. Consul?) Az ugrásnak, vagyis a meg­mutatásnak sajátos rendszere alakult ki, egészséges verseny- szellemmel, omire külön vigyá­zott P. Ambrózi. Ennek alap­pillére az volt, hogy kizárólag a tudás számított, más semmi. Szellemi csatározásainkat sza­bályos kihívás, bajra hívás előzte meg, afféle hadüzenet, különösen ha castrum-közi küz­delmet provokált valamelyik tábor. A kihívást bármelyik fél kezdeményezhette; minden esetben a páter közvetített. A bajra hívást csak indokolt eset­ben lehetett megóvni, pl. ha a kihívott castrum egyik fő­erőssége, a legjóbb latinistá- já betegség miatt hiányzott. Egy ilyen alkalommal hallot­tam először a lojális szót. A pun tábor imperátorának mondta P. Ambrózi: Lojálisnak kell lennetek, mert a római le­gátus már két napja influen­zás. Azt is meg kellett beszélni jó előre, mi legyen a mérkő­zés tárgya, melyik elvégzett anyagrész, vagy csak a leg­utóbbi lecke, netán szókincs­gyarapítási vetélkedés, vagy a hím-, nő- és semlegesnemű szavak besorolásának — sza­bályának — versbe szedett fölmondása. Vagy hosszabb- rövidebb memoriter. Vagy mindez együtt. Gyakoribb volt az egyéni ki­hívás, szóban, vagy írásban. Már úgy értendő, hogy a küz­delem folyhatott szó- vagy írásbeli alapon. Meg lehetett „kontrázni” a másik tábor ha­sonló tisztségviselőjét; közem­ber kontrázhatott a szembe- tábor közvitézére; tiszt, vagy pláne főtiszt azonban nem hív­hatott ki viadalra altisztet vagy közlegényt. A saját táborán ■belül nem szállhatott szembe a decurio az imperatorral, vagyis a bakakáplár az ural­kodóval. Castrumon belül is érvényes volt az a szabály, hogy a légiós csak légióssal csata rá szhatott; a tiszt viszont (megkontrázhatta közvetlen fö- löttesét s vívhatott vele. A tá­madás kezdését, azaz az első kérdés föltevésének jogát sors­húzás döntötte el, Ha a föltett kérdésre az ellenfél spekulált és nem tudott azonnal vála­szolni, sürgetni lehetett, sőt kellett: — Urge, urge! (Siess, siess! — Gyorsan, gyorsan!) Ha rosszat felelt az ipsze, a kérdezőnek illő volt ezt ész­revenni, egyúttal figyelmeztetni bajvívó társát: — Errasti, corrige! (Tévedtél, javíts I) A Schmied Lajcsi egy alka­lommal olyan buzgón szutyon- gatta ellenfelét, hogy nagy igyekezetében és sietségében az „ürge” helyett ürgé-t kiál­tott. A kicsöngetésig ezen de­rültünk. Mind az ellentáborral szem­beni stratégiában, mind a tá­boron belüli vetélkedésben le­hetett jó, kevésbé jó, vagy éppenséggel rossz jegyet sze­rezni; továbbá lehetőség nyílt a rangbani előrébbrukkolásra — és vissza is lehetett csúszni. Magasabb rangért küzdeni ter­mészetesen csak a castrumon belül volt mód; a rangbéli előmenetel vágya hallatlanul növelte ambíciónkat, persze a kudarcot is vállalni kellett, ha már az ember felkötötte a fco- lompot. Bár tiszta és nyílt volt a versengés, vagyis nemes; -nem hiányzott belőle a félté­kenység se, csak hát nem élet- re-halálra szólt. Amikor centurio-ból questor lettem, a Kákonyi Pistát győz­tem le, mert jobban sikerült a dolgozatom magyarból az övé­nél. A Kákonyi Pistán aratott győzelmem utón három hétre bekövetkezett hirtelen tündök­lésem és még gyorsabb buká­som, mindössze negyvennyolc óra leforgása alatt „Sic itur ad astral” Ezt is P. Ambrózi mondta: így jutsz a csilla­gokig! Szóval: megpályáztam a legátusi tisztséget, és Varjas Miklóst megkontráztam latin­ból, szóbelileg. Le is győztem. Másnap azonban (ugyanazon a napon viszont-párbajra sen­ki nem hívhatott ki senkit) visszafoglalta pozícióját, mert jeles lett a számtan extempo- ráléja, míg az enyém hajszál híján elégtelen. Ha legátusi tisztségemben nem is értem a csillagokig, mégis igen magasról és na­gyon hamar huppantam a por­ba .. .

Next

/
Oldalképek
Tartalom