Dunántúli Napló, 1978. november (35. évfolyam, 302-330. szám)
1978-11-12 / 312. szám
1978. NOVEMBER 12. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 8. IBENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT— 1978 A Jelenkor novemberi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Kalász Márton, Parti Nagy Lajos, Rózsa Endre, Sárándi József, Tandori Dezső és Weöres Sándor verseit olvashatjuk. A prózai írások sorában Mándy Iván elbeszélésciklusának részletét, örsi Ferenc Teréz c. televíziós drámájának első részét, valamint Thiery Árpád szociográfiájának új fejezetét közli a folyóirat. A képzőművészeti rovatban két kiállítás-megnyitót találunk: Pozsgai Imre kulturális miniszternek a pécsi Uitz-mú- zeum avatásakor, valamint Csorba Győzőnek a Baranya megyei tárlat bemutatásakor elmondott beszédének szövegét. Az irodalmi esszék között figyelmet érdemel Kenyeres Zoltán írása Lukács György Ady-képéről, Németh G. Béla Kosztolányi műfajváltását és szemléletalakulását elemző tanulmánya, továbbá Mészöly Miklós elmélkedése a beszélt nyelv stííusproblémáiról. Az „IrószobánrT'-sorozatban Keresztury Dezsővel beszélget Mezei András. Weöres Sándor ALPESI ROMÁNC Patak partján özvegy lakott, hol a falu véget ér. Házából reggel illatozott a frissen sült kenyér. Mégis kerülte mind a legény, igen rossz híre járt: igézni tudott, már sokra hozott nem-múló éjszakát. Még gyermek-fejjel hajdanán a patakhoz mentem én: ő nagy pisztrángokat fogott a habokból könnyedén. Ahogy meglátott, sírva fakadt: „Nem engedlek közel, rám fogják, hogy megrontalak, ha étkemből eszel.’’ És láttam-e, vagy csak képzelem: fogott pisztrángjai levegőbe szálltak szárnyason, keringeni, játszani. Úgy éreztem, rontásaival testem-lelkem tele, s esküszöm, azóta sem tudom, hogy igaz-e, vagy mese. Kerék Imre VARAZSIGE galagonya som berkenye kölyökkorom zöld édene csillag-vércseppek bársonya berkenye som galagonya halálomig bennem susog madarat termő ágatok v s mint varázsigét mormolom berkenye galagonya som F ehér pad a folyosó végén fehér ajtó előtt. Ott ültek egymás mellett betegek és hozzátartozók. A pádon táska, szatyor, kis bőrönd. Mintha utazásra készülnének. Hallgattak, köhé- cseltek, megfogták egymás kezét. Betegek és hozzátartozók. A pad szigorú és jóságos. Nem tűri a hosszabb beszélgetést. Legkevésbé a fecsegést. De kinek van itt kedve fecsegni? Egy fehérköpenyes orvos tűnt fel a folyosón. A férfi a pádon: Ez a Pró- kay? Az asszony: Tudod, hogy nem a Prókay. Az kövér és bajuszos. — Na, persze! Meddig kell még várni a felvételre? Ez a legpocsékabb az egészben. Elbizonytalanodott a hangja. Úristen! Ml a legpocsékabb? Az éjszaka. Az utolsó éjszaka otthon. Többször is felugrott, villanyt gyújtott. Félöt. öt. Odakint ácsorog valaki a sötét előszobában. Sovány, zöldesszürke arc, karikás szem. öreg futballista abban a kinyúlt, nyakaspulóverben. Elmosolyodik kissé bocsánatké- rően. Ö meg felült az ágyban. Pista! Kormos! Félhat. Ne húzzuk az időt! Borotválkozzunk! Ö még mindig kint álldogál. Mikor is halt meg? Két hónapja? Három? Képtelenség! Bármikor összeakadhatok vele. Bármikor és bárhol. Képtelenség! Ez a kórház is képtelenség. A műtét Az ajtóból visszanézett a bútorokra. Ahogy ott lapultak a sötétben. Miért engednek el? Miért hagyják, hogy elmenjek? A sorozásra is így engedtek el. És egyszer a rendőrségre. Odakint a fürdőben az arcát vizsgálgatta. Egy beteg arca. Műtétre vár. Legközelebb már a kórház tükrében bukkan fel. Milyen a kórház tükre? A mosdó? Az ágy? Kormos az előszobából: Nem kell berezelni! Mondd el magadban a Ferencváros ösz- szeállítását. A régi bajnok- csapatét. — Te voltál a jobbösszekötő! Ápolók, nővérek, orvosok vonulása a folyosón. Tolókocsik, üres tolókocsik. Megint elkapta a rémület. A lábába is beköltözött. A karjába, a vállába. Levált róla a lába, a karja, a válla. Többé nem áll fel innen. Nincs, ami felálljon erről a pádról. Hirtelen megkérdezte. — Hány éves a Prókay? — Ez miért fontos? Különben hatvan. Egész kis kórus a pádról. — Hatvan! Hatvan! Bólintott. Ez valahogy megnyugtatta. Elakadt a beszélgetés. Mintha rájuk szólt volna valaki, ültek és hallgattak a várakozók padján. Odabent már várta a szekrény. A kopottas, kórházi szekrény a kráteremben. Valamikor fehér lehetett, de most már meglehetősen megbámult a homloka. A zár körül is olyan ritkás, barna foltok. Kiütések foltjai. Valamilyen ragályos betegségből. Az ajtó résnyire nyitva. Nem is lehet jobban kinyitni. Bezárni se lehet. Majd úgy kell betuszkolni a télikabátot, a zakót, a nadrágot. Ha ugyan akad még hely. Kabátok sötét tömege az akasztókon. Ingek, pizsamák a polcokon. Kalapok a felsőpolcon. Ki tudja, mióta! Már el is felejtették a gazdájukat. Akárcsak a ruhák, a cipők a szekrény mélyén. ö pedig körben már levetette a télikabátját. Benyomta a szekrénybe. Abba az áthatolhatatlan sötétségbe. Elő- reköldte, úgy vaktában. Ha befogadják — mehet a többi! Befogadták. Egy mogorva akasztón lógott, olyan idegenül. Végigsimított a vállán. Igazított valamit rajta. A zsebe mindig begyűrődik. Mégse lóghat így, begyűrt zsebbel! Megmerevedtek az ujjai. Gyufaskatulya ... dohány- szálak ... golyók, üveggolyók! De hiszen sohasem dohányzott! És ezek az üveggolyók! Ez egy idegen zseb! Idegen kabát idegen zsebe! Tovább botorkált a keze. Érdes szövet, fémgombokkal. Kalauzkabát? Katonakabát? VáMnál beszakadva... Ki tudja, talán egy srapnelszilánk. De hát kié lehet? Miféle katonáé? És ez se az enyém! És ez sei Ez se! Tologatta, lökdöste a kabátokat. Egy hang az ágyak felől. — Mindent berakott? — Mindent. Vaságyak vették körül. Éjjeliszekrények. Székek. Asztal az ablaknál. Kopások az asztalon. Kopások a székeken. Barna vonal- kák, foltok. Kiütések foltjai. Himlő? Vagy valami más? A szekrénytől kapták el? Ök adták tovább a szekrénynek? Fertőzés söpört végig a bútorok között. Egy üveg a kórházi asztalon. Sötétlila üveg valamilyen folyadékkal. — Magát ki operálja? A vaságy szélén ült. Lelógatta a lábát, nem felelt. Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Azt az üres bádogfiókot. Olyan csalódásfélét érzett. Miért? Mire várt? Egy üzenetre? Hogy az elődje itthagy egy cédulát? A fiókokat húzogatta. Apró morzsák, kekszdarabkák. Színes papírfoszlány. Címkedarabka. Címke egy üvegen. Narancsszörp, vagy valami más üdítő. Amit betegnek hoznak. Betegnek műtét után. Jönnek a hozzátartozók, kipakolják a holmikat. Ö is kipakolt. Szappan, borotvakrém, fogkefe, szalvettá- ba csomagolt evőeszköz. A fiók hűségesen befogadott mindent. Szolgai alázattal. A szekrényke üveglapján megjelentek a krimik. Ezt vidd be! Ez jó lesz odabent! Végignyúlt az ágyon. Egy pillanatra lehunyta a szemét, összerázkódott, ahogy felnézett, Megfeketedett láb lógott ki az ágy rácsai közül. Elszenesedett, üszkös csonk. A szomszéd ágyból? Ebből, az ágyból? Vagy nem is tartozik senkihez? Egy láb sötétlila, alattomos szivárgással. Közben már hallani lehetett azt a csöndes, mégis kissé kérkedő hangot. — Ez már nem láb! A nyirokmirigyek! Tudja, kérem, ahogy a nyirokhártya áttör a bőrön ... Nem, ezt azért nem várom meg! Levetette magát az ágyról. Kiterített lepedők a mosdóban. Elsárgult lepedők a kötélen. Maga a mosdó homályos derengésben. Kádak az ablaknál. Hatalmas, szürke kád, körültte néhány kisebb. Olyan ártatlanul fehérek, mint a csecsemők. A halott csecsemők. A szürke kádban pedig, mintha valaki a vállát dörzsölné egy kifakult .törölközővel. Lassú, felesleges mozdulatokkal. Hiszen sose lép ki ebből a kádból. A csapok csöpögése. A mosdó csapjainak egyhangú csöpögése. Bágyadtan szivárgó víz. Kintről a tolókocsik zörgése. Tolókocsik vonultak valahonnan valahova. Hokkedli a mosdó alatt. Sárga lavórok. A betegeknek, akik nem tudnak fölkelni. Odateszik az ágy mellé. A nővér belemártja a mosdókesztyűt, elindul vele egy lábszáron, egy háton, egy vállon. Én is úgy fekszem ott mozdulatlanul. Az ágyam mellett a hokkedli, sárga lavórral. A mosdókesztyű végigcsúszik a vállamon, a hátamon. Átgördítenek egyik oldalamról a másikra. Mindjárt készen leszünk, bácsika! A vécé kagylóján kuporgott. Majdnem belecsúszott abba az elképesztően alacsony kagylóba. A kagyló mellett elvadult, rőtszakállú klozetkefe. Néhány üres üveg címkékkel. És megint a csapok csöpögése. Úgy, úgy, bácsika! Mandy livan Kórházban ŐRSI FERENC TEREZ Televíziódráma (Részlet) TERÉZ: (az ajtót nyitva hagyja, kintről néhány vak- kantás, majd Teréz indulatosan jön be a nyitott ajtón és emelt hangon mondja — hogy Mihály is meghallhassa - a nyomában belépő Máténak). Láthatta kend, hogy nem szállásra való az én kis hajlékom! Mit ácsorog, ólálkodik a kerítésemnél reggel óta? MÁTÉ: (csendesen). Tar- nóczi Máté volnék, Tarnóczi Nándor egykori nagyharsányi biró fia. TERÉZ: (rideg, kemény tekintettel). És most eljött, hogy visszakövetelje a vagyonát ! MÁTÉ: Azt mondtam: az örökség ügyében jöttem. TERÉZ: Hát akkor nézzen körül, nézze meg, mi illeti itt magát és vigye ami tetszik. Vagy írást akar, hogy Táncsics Mihály lemond arról a fél telekről, amit Tarnóczi Nándor örökségként ráíratott, hogy a siklósiak népképviselőjévé választhassák?! MÁTÉ: Van nékünk írásunk Táncsics Mihálytól. TERÉZ: Akkor meg mit akar? MÁTÉ: Hiszen azért „ácsorgók", „ólálkodok” erre hajnal óta, hogy szólhassak arról, amiért Nagyharsányból útrakeltem. De eddig nem volt lehetséges. TERÉZ: (éberen figyelve Mátét, hűvösen). Akkor üljön le, hallgatom! (leül, varrni kezdi újra a gyászruhát). MÁTÉ: (leül). Röviden szólva: gyakorta kérdik odalent, hol lehet Táncsics Mihály... TERÉZ: (visszafojtott indulattal). Talán én mondjam meg, amit én is csak szeretnék tudni?! Ha azért jött, hiába koptatta a csizmatalpát. MÁTÉ: Én nem kérdeztem, csak mondtam: sokan kérdik, mégpedig olyanok, akiket vagy nem ismerünk, vagy a magunk módján nagyon is jól ismerünk.' Aztán az ilyen koratavaszban, a nagy munkák előtt, még van ideje a parasztembernek azon töprengeni: ki kérdi, kitől és miért? TERÉZ: (keményen) És kend mért kérdi és minek? MÁTÉ: Hogy az asszonyság is tudja, hogy kérdik odalent és aszerint tegyen, ha valamit tehet. TERÉZ: (ingerülten) Mit tehetnék én? Magányos asz- szonyként, apró gyerekkel! Láthatta, a policáj mit mívelt fényes nappal itt! Tegyek valamit? Én tegyek? Hajigáljak fejszét, kapát a forgószélbe, hogy utána vércseppeket keressek a porban, hátha megsebeztem a láthatatlan boszorkányokat?! Ennyire tán még futná az én erőmből, de többre nem. MÁTÉ: Hiszen én is tudom, hogy égiháborúkor pocsolyába kell bújni és nem jegenye alá állni. Ám, hogy ne érje váratlanul a menny- kövek cikázása: figyelni kell az árulkodó felhőket. TERÉZ: Jól megtanulta kend a szavak forgatását. MÁTÉ: Mesterem volt a jó, aki egy régi könyvből oktatott, amiben ilyen pél- dálózásokat olvashattam: „A jobbágyok sokat szenvednek, az állaténál is rosszabb a sorsuk, pedig az urak minden gazdagságukat nekik köszönhetik ...” TERÉZ: (kissé meghatódva) Ezt a könyvet valaha az uram írta... Engem is ebből tanított meg olvasni. MÁTÉ: Látja asszonyság, egy jó magról hány hajtás ered? TERÉZ: Ha jó földbe hullik a mag... MÁTÉ: Egymagában a föld még nem adna termésthozó fát a belévetett magból. Gazda is kell hozzá, hogy gyümölcsöt hozzon! TERÉZ: (nézi a beszélő embert, mikor Máté elhallgat, kis szünet után sóhajtva töri meg a csendet). De a gazda nincs többé. MÁTÉ: Ahagy az isten elrendelte. De a jó gazda elmondta, leírta, hogy melyik magról mi kelhet ki, ha itt az ideje. Miként viseljék gondját annak a drága növénynek, amit azokra bízott, akiknek tán lehetőségük van ahhoz, hogy akkor is óvják, ha ónoseső borítja a tavaszi rügyeket. TERÉZ: Hiszen éppen maguk hányták a szemére, hogy azért választották követüknek, mert sokat ígért, „de a sokbul — a kend új- ságjábul látjuk — még csak valami sem lesz"?! — így szólt a levelük? MÁTÉ: Jól emlékszik asz- szonyság-lelkem. Szóra, így. TERÉZ: Amikor megírta panaszaikat az újságban, akkor meg Kossuth vágta oda: „Ha nem nézném, hogy ön Táncsics Mihály, akkor a törvény kezére adnám!” MÁTÉ: S látja, azok az újságok most oly becsben állnak mint a Biblia. Csak míg a Bibliát a templomba vihetjük: az ő újságlapjait présházak mélyén vesszük elő, hogy betéve megtanuljuk, mire a papíros eltöredezik, s a betűk megfakulnak... (szünet után). Ezért mondtam én asszonyság-lelkem, hogy „örökség ügyében" jöttem. Nem az apám fél jobbágytelkéről szóló írásokat követelem én vissza, hanem annak a nem rozsdálló örökségnek a percentjét akartam elhozni, amit Mihály gazda ránk hagyott... (gyorsan szede- lőzködni kezd) Használják úgy a híradást, ahogyan lehetséges... (indul az ajtó felé). TERÉZ: (kapkodva áll föl). A holmija!... Jóemberi Tarnóczi Máté! MÁTÉ: (hirtelen kilép az ajtón és elköszön) Áldás, békesség! (kintről kutyavakkan- tás sem hangzik ezúttal, az ajtót becsukja maga után).
