Dunántúli Napló, 1978. október (35. évfolyam, 271-301. szám)
1978-10-23 / 293. szám
Haknik és garabonciások A falvak még mindig várnak... Mi történik, ha kicsi a színpadi Már a középkorban is volt hakni. Sőt, csak az volt: a nem teljes színházi élményt nyújtó dalos-prózai műsor. Jöttek a garabonciás deákok, bőre szabott felleghajtóban és előadták, amit tudtak. Márpedig sokféle rigmust, meg történetet tudtak, hiszen közismert, hogy a művelt deákokat nevezték garabonciásnak. Hakni volt az: alkalmi célú, alkalmi műsor, helybeli fizetségért, többnyire távol a drámairodalomtól. Falura ez jutott akkor, merthát falun akkor sem volt kőszínház. Nagyobb városokban most már többnyire van, kisebb helyeken — nincs. A képlet tehát e tekintetben változatlan. Ezért figyeltünk az új magyar színházi intézményre, a nemrég alakult Népszínházra, amelybe — a nemegyszer falusi előadásokkal is kísérletező Huszonötödik Színház mellé — beolvasztották a „fényes szelek” korában alakult falujáró Déryné Színházat. Az új nagy társulat azt is felírta zászlajára, hogy a korábbinál magasabb művészi színvonalú, a falu lehetőségeihez jobban alkalmazkodó előadásokkal járja majd a magyar vidéket. Nos, elmúlt egy évad, a szervezések, színházalapító mozgások elcsitultak, eljött a „rendes kerékvágás" korszaka. Milyen tehát most a magyar falusi világ színházi ellátása? — Ezt vizsgálandó, dél-dunántúli községeket látogattunk meg, vagy hívtunk fel telefonon, beszéltünk megyei közművelődési emberekkel, meg magával a Népszínházzal is. így sikerült felvázolni a falusi színházi kultúra jelenképét, amely így fest: A vidéket járó színházi szervezet váza némiképpen elmozdult. Elsőül is: nem üzletkötők járják a művelődési házakat, hanem - szinte csak jelképes tiszteletdíjért, havi 10Q-200 forintokért - a megyei tanácsok művelődési osztályainak valamelyik munkatársát bízták meg a szervezéssel. Ettől a megoldástól azt várják, hogy a szervezést a jövőben kevésbé jellemzi majd a papírmunka, inkább a kulturáltság, a mozgékonyság, s mindenek eredményeképpen több előadás és nagyobb számú néző. Más lett a pénzügyi alapképlet is. Eddig egy-egy előadás 3-4 ezer forintba került, akárhányon ültek is a nézőtéren. Most: a kultúrház a működési engedélyébe beirt férőhelyenként fizet 18 forintot. Jó megoldás, hiszen így a kis nézőtermű intézményekben is képesek megfizetni egy-egy előadást. A nagyobbaknak pedig érdekük, hogy a széksorok tele legyenek. Ugyancsak pénzügyi változás, hogy árnyaltabbá, változatossá tették a kultúrházi szakemberek jutalékrendszerét. Ezentúl csak az kap jutalékot, akinek a nézőterén előadás közben a székek legalább 75 százalékán nézők ülnek. Ha csak 74 százalékán, akkor nincs □tiétföi jutalék. Maga a jutalékösszeg az előadás árának 5 százaléka. Jó módszer, az eddiginél jobban ösztönözné a városi színházak szervezőit is, ha a széksorokban ülő nézők száma szabná meg a díjazásukat, a jutalmazásukat. És a művészi munka? — Az elhatározás továbbra is szent: azonos szintű előadásokat visznek falura is, mint városban, vagy akár az anyaszínházban, Budán, és c Józsefvárosban játszanak. Tehát a Rómeó és Júliát ugyanaz a szereplőgárda mutatja be a fővárosban, mint mondjuk Hímesházán. Azazhogy csak mutatná! Mert Hímesházán sem gyerek-, sem felnőtteknek szóló darabot nem A Dél-Dunántúl gazdasági életében mindig jelentős volt a szőlőművelés és a bortermelés. Különösen a XVIII. század végén és a XIX. század elején nőtt meg ugrásszerűen a szőlőterület. Tolna városmegyében például 1780-tól 1818- ig 8000 kát. holddal növekedett. A bortermelés- kifizetődő volt, elsősorban a földesuraknak, de a parasztságnak is. Érdemes felidézni, milyen feltételek mellett művelhették a szőlőt elődeink. 1801-ből maradt ránk egy szőlőtelepítésre kiadott szerződés, amelyet Sztankovánszky András földesúr kötött kajdacsi jobbágyaival. Akik elvállalták a szőlőtelepítést, öt évig a bordézsmá- tól, azaz a földesúrnak járó boradótól mentesültek. A hatodik esztendőben azonban a szabályzat szerint „mindnyájan tartoznak minden hetedik akó bort az uraságnak kiadni”. „Az uraság által tilalmaz- tatnak, hogy a szőlőben gyümölcsfákat, az akárminemű légyen, ültetni szabad nem lészen.” Ennek a rendelkezésnek kettős oka volt: egyrészt védte a szőlőt a talajzsarolástól, árnyéktól, másrészt a dézsma kijátszását akarta megakadályozni. A szőlőt bérlők közösen hegybírót és szőlőpásztort tartottak. Ha a szőlő között tolvajt fogtak, „mindemből mi rajta találtatik, kivetkeztethetik, vagy pedig rossz cselekedeti 24 fttal válthatja meg." A szabályzat szerint a szőlőt művelők is csak minimális mennyiséget vihettek haza a gyümölcsből, mert ha háromnégy gerezd szőlőnél többet lehet előadni, mivel a rendes produkcióhoz a színpad kicsi. Ezért - hogy példálódzósban a legközelebbi vidéken, Baranyában maradjunk — a pécsi József Attila Művelődési Házban, Du- naszekcsőn, Komlón és talán még egy-két helyen játszik a Népszínház felnőtteknek, s valószínűleg csak Mozsgón, Egerágon, Somberekén gyerekeknek. A háromszáz baranyai falu közül. Ilyen tehát nagyjából az országos kép, legalábbis a kis- községes megyékben. A falusi közönség pedig körülbelül a garabonciások kora óta továbbra is híven várja a megoldást, a képernyő sem pótolta, élő színház élményét. a gazda a házához vitt, vagy eladott, pénzbüntetés sújtotta. Részletesen szabályozták a földesúrnak járó rész beszedésének, azaz a dézsmálásnak a módját. A gazdának a dézs- matiszteket „becsületes étellel és itallal” napjában kétszer meg kellett vendégelni. A bor- hamisítás nem újkeletű találmány, mert a szabályzat kimondta: ha rájönnek, hogy „az uraságnak járandó dézs- mát vad alma, körte vagy más egyéb préselt lével, avagy vízzel keveri, szaporítja, az ilyen dévajságban észrevétetett, megesmértetett személynek azon esztendőbeli termés borát azon rossztévőnek egészen elfoglalja, minden irgalom nélkül elveszi." Ha valaki a termésből eltagadott, elrejtett, és erre rájöttek, egész bérleményét elvesztette. Ismerve a bor hatását, Sztankovánszky András belevette a szabályzatba a következőket is: „A káromkodás, verekedés, vérbocsájtás, tolvaj- ság és fajtalanság keményen tiltatik." A gazdák a szőlőterületet szabadon adhatták, vehették. A hegybíró ítélte meg, hogy a vevő „elégséges ember-e", azaz alkalmas-e a szőlőt úgy művelni, hogy az uraságnak kára ne legyen. Ezután feljegyezte az adásvétel tényét a hegykönyvbe, amelyben pontosan meg volt határozva, ki mennyi területet bír, kinek a szomszédságában. A jobbágyok a bort Szent Mihálytól (szeptember 29.) Szent Györgyig (április 24.) mérhették ki, ezután már csak a földesúr árulhatta a borát. Kisasszondy Éva Földessy Dénes Régi szőlőtelepítésszerződések A tolvajt mindeniből, mi rajta találtatik, kivetkeztethetik Fűnek vélték a Trabantot Megrágták a lovak Borsodban esett meg az eset, s ilyesmi is csak egy Trabanttal fordulhat elő, hogy egy kicsit rosszmájúak legyünk. Történt pedig, hogy a természetet kedvelő csolád vasárnap felkerekedett és Trabanttal nekivágott a hegyeknek. Csipkéskúton megálltak, hogy levegözzenek egyetj lezárták a kocsit és gyalogtúrára indultak. Amikor visszatértek, nem kis meglepetéssel vették tudomásul: a zöld színű gépkocsit alaposan körbeharapdálták a legelészni kicsapott lovak. Valószínűleg összetévesztették a fű zöld színével. Hogy a lovaknak ízlett-e a karosszéria, arról nem szól a fáma, a biztosító mindenesetre fizetett. S még egy „édes” történet, szintén a borsodi biztosító gyakorlatából. Gépkocsivezetőnk hiszékeny volt, s felült annak a kacsának, miszerint szeptember elsejével emelik a cukor árát. így hót bevásárló körútra indult Zsigulijával, s alaposon megpakolva cukorral a kocsit, igyekezett hazafelé. A rossz súlyelosztós miatt egy kanyarban megcsúszott és az árokban kötött ki. A totálkáros gépkocsiból ömlött a cukor. A baj nem jár egyedül, tetejébe a cukor óra sem emelkedett. Levél-interjú Don Cameronnal Ez a léggömb a Levi's-farmer reklámozására készült a „Cameron Balloons"-nál, egy holland üzletember megrendelésére Léggömbbel az Atlanti- óceán fölött A léghajózás álom és realitás Amikor Don Cameron és Chris Davey fölszálltak léggömbjükkel az Atlanti-óceán fölé, azonnal írtam angol barátomnak, s kértem, küldje el nekem címüket. A címet megkaptam, s postafordultával küldtem a levelet Don Came- ronnak, okj érdekesnek találta a levél-interjú ötletét, s válaszolt kérdéseimre. ♦ Kilencvenhat óra huszonöt percet tartózkodott a levegőben léggömbjével Don Cameron és Christopher Davey, akik július 26-án fölszálltak, hogy megkíséreljék átrepülni az Atlanti-óceánt. Bátor vállalkozásukat sajnos nem koronázta siker: július 30-án leszállásra kényszerültek. Nemcsak az angol sajtó és tv foglalkozott velük, hanem természetszerűleg az egész világ érdeklődésének | középpontjába kerültek. Don Cameron korábban már részt vett számos hasonló vállalkozásban: 1972-ben ott volt, amikor léggömbbel átrepülték a Szaharát, s ugyancsak 1972- ben elsőként haladt át léggömbbel a svájci Alpok fölött, s utazott a világ első, forró levegővel töltött léghajóján. A ! világ legnagyobb léggömbjével, a „Gérard A. Heineken"- nel 1975. november 21-én 18 óra 56 perces világrekordot állított föl a három pilóta: Don Cameron, Chris Davey őrnagy és Comte Jean Costa de Beauregard. A hatalmas léggömb kosara emeletes; ajtóval, ablakkal és raktárral készült, s a rekordállító vállalkozáson, amikor az angliai Yeovil- ból a francia Angers-be repültek, harminc utast szállítottak. — Ennyi sikeres vállalkozás után mikor határozták el, hogy átrepülik az óceánt? — Az elhatározás pontosan egy évvel ezelőtt született meg. Az elmúlt száz évben tizenötször tettek kísérletet léggömbbel az Atlanti-óceán átrepülé- sére. A sok sikertelen próbálkozás után — beleértve a miénket is —, nem sokkal utánunk az amerikaioknak végre sikerült. — Ki tervezte a léggömböt? Hogyan próbálták ki, mielőtt elindultak volna erre a cseppet sem kockázatmentes útra? — A tervező én vagyok, a léggömb a „Cameron Balloons" cégnél készült. Ezúttal nem forró levegővel, hanem 4000 köbméter héliummal töltöttük meg. Indulás előtt kipróbáltuk, de csak részben. Teljes próba alá nem vethettük, ugyanis az egyetlen repüléshez szükséges hélium 20 ezer dollárunkba kerül. összehasonlításként, a forró levegővel töltött léggömbök üzemeltetése nagyon olcsó: mindössze tíz dollár. — Mit vittek magukkal, s hogyan éltek ezalatt a 96 óra alatt? — Rengeteg felszerelésünk volt, köztük egy navigációs készülék és egy rádió, amelynek segítségével nem sokkol fölszállás után már kapcsolatot tarthattunk Angliával. Enni- és innivalónk volt bőven, sőt, főzni is tudtunk. Egyedül az alvás okozott gondot: annyira elfoglaltak voltunk, alig jutott rá idő. öltözékünk teljesen mindennapi volt, de vittünk egy speciális vízbiztos életmentő ruhát is. — Milyen maximális magasságot értek el és mekkora sebességgel haladtak? Volt-e jelentősebb meteorológiai problémájuk? — Maximális magasságunk 4500 méter volt. Csaknem pontosan kelet felé haladtunk, az irányt egyébként mindig a megfelelő magasság kiválasztásával tudtuk tartani. Eleinte 35 csomó sebességgel jutottunk előre, később azonban ezt csökkentettük. Három kilométeres magasságból tisztán láttuk az óceán vizét. Egy komoly meteorológiai problémánk akadt: a kétnapos szélcsendet égiháborúk, zivatarok követték. — Tudják-e használni még ugyanezt a léggömböt? — Remélhetőleg igen, de hosszú útra nem vállalkozunk vele. — Az amerikaiak sikere után szándékoznak-e újabb kísérletet tenni az Atlanti-óceán átre- pülésére? — Természetesen igen. Igaz ugyan, most, hogy nekik sikerült, már nem olyan érdekes és izgalmas, mint korábban. Valószínűleg legközelebb egyikünk egyedül próbálja meg. Ennyit mondott legutóbbi vállalkozásáról Don Cameron, oki egyébként 1961-ben végzett repülőmérnökként Glasgow-ban, majd 1963-ban Cornellben (USA) megszerezte az ipori mérnöki oklevelet is. Hogy hogyan kezdődött léghajós pályafutása, arról így nyilatkozik: — 1966-ban kezdtem, amikor hetedmagammal megépítettük Nagy-Britannia első modern, forró levegővel töltött ballonját, a „The Bristol Belle”-t. Ez teljesen magánvállalkozás volt. Később folytattuk a léggömbök építését, el is adtunk sokat, s végül odáiq fejlődött ez a hobby, hogy Tom Sage-dzsel együtt föladtuk állásunkat, s azóta minden időnket erre fordítjuk. 1968-ban megalapítottuk Bristolban a világ második legnagyobb ilyen cégét, a „Cameron Balloons"-t. Az Amerikai Egyesült Államokon kívül gyártott léghajók 2/3-a a mi munkánk. A Don Cameron, Kim Cameron, Tom Sage és lan Kerr vezette cég léggömbjei minőségükért már az összes lehető legnagyobb elismerést megkapták. A „Cameron Balloons" minden hónapban Cirencesterberr kétnapos léggömb szimpoziont rendez. Ide bárki elmehet, akit a léghajózós érdekel; a résztvevőknek filmeket vetítenek, oktatást tartanak és saját felelősségére bárki beszállhat egy léggömb kosarába és kipróbálhatja ezt a vonzó sportot, amelynek így szereznek egyre több és több hívet. — S még egy kérdés: hogyan kell lölszállni egy léggömbbet? — Legelőször is a kosarat ol- dálára fordítjuk és a ballont hátszél irányában leterítjük o földre. Az ellenőrzés után egy kevés hideg levegőt fújunk bele. A léggömb alján széles nyílást formálunk, majd o gyújtót lángra lobbantjuk, ily módon meleg levegőbuborékokat fújva a ballonba. Ha a láng föllobban, a ballon lassan megtelik és függőleges helyzetbe emelkedik. Ez a művelet öt percet vesz igénybe. Amint a ballon a kosár fölött lebeg, az utasok beléphetnek a kosárba. A térképeket, műszereket és frissítőket most kell elhelyezni a kosárban. Még néhányszor lobban a láng, s ez elég ahhoz, hogy a léggömb fölemelkedjen. — A léghajózás álom és realitás egyszerre. Az ember álma, hogy képes legyen repülni messze a felhők, vagy akár néhány lábnyira a fák fölött Egyszerre varázs és kaland. Mindezt jelenti a léghajózás, amely számomra a repülés legtökéletesebb formája - fejezi be Don Cameron. Dücső Csilla A „Gerard A. Heineken” a snowdon-i repülés ülőn, a Caernarvon kastélynál
