Dunántúli Napló, 1978. október (35. évfolyam, 271-301. szám)
1978-10-15 / 285. szám
1978. OKTOBER 15. IRODALOM — MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. E gy kedvetlen hajnalon, azt nézegetve, hogy elinduljunk-e ilyen cuppogó időben, reggeliért, az őrszoba gyanús nyüzsgését vettem észre. Odaintettem Ábrahámot — ráunva a határon az aknaszedésre, minapóban jelentkezett nálam, az írnoknál maródinak -, akivel ketten tengődtünk idebent az aknászok körletében. Az utcafront épületébe vágott kapubejárón egy sárral telifröcskölt Pobeda csúszott be az udvarra; a felsorakozott őrség előtt kisideig a hosszú útról érkező kocsik szokásos mozdulatlanságába dermedt, aztán ajtajai kicsapódtak — odafentről úgy láttuk, mintha bogárszárnyait kifeszítve fölrepülni készülne —, és három elmacskásodott lábú tiszt kecmergett elő. Teliarany váll-lapjuk kankalinsárga, csizmájuk bokszosan fénylett, és tányérsapkájuk feszes teteje is arról árulkodott, hogy Pestről jöttek. Messziről fölismertük az ilyen hivatalbon megkímélt egyenruhákat, melyek nem a határszélen nyűvőd- tek el. — Mit szólsz hozzájuk? — kérdeztem. — Mennyből az angyal — pislogott le rájuk Ábrahám, és sárgás arca elborult. — Ebből pattogás lesz. Teatyaisten! Ismerjük, milyen az, ha mennyből oz angyal lejön hozzátok. — Talán mégse angyalok — helyesbítettem. — Három királyok. — Jó, három királyok. És akkor mi van? — Rovancsolás lesz, általános leltár. Gatyáknak, aknáknak, golyóbisoknak egyenként való ótszámolgatása. Ábrahám utálkozva rázta meg a fejét. — Nem, kispajtás. Ezeknek nincs fegyverolaj szaguk. Finom górék. Fehér kezűek, kiborotvól- tak, és arcszesz van a pofájukon. Fogadjunk! — Politikaiak? — Olyanfélék. Nézd azokat a disznóbőr táskákat! — De nincsenek degeszre tömve. Talán mégse lelkigyakorlatot jöttek tartani. — Az a legrosszabb, ha nem is ők osszák ki a brosúrát, amit majd tudni kell, hanem tudnod kéne, amit nem tudhatsz. — Lapos ujjaival megnyomogatta a gyomrát. — Csavarognak a beleim. Én örök optimistaként leszóltam. — A tegnapi vinkótól másnapos vagy, undok és gyanakvó. Ezek azértis a három királyok. Plecsniket hoznak, mirhát és balzsamot, és mindenkinek cvi- kipuszit osztanak. Menjünk reggelizni. Délután mindenkit összetereltek, a vécéket is kikutatták, senki se hiányozhatott. Az ebédlőben századokba sorakozva der- medezett az egész laktanya, és megbabonázva meredt egy kopár asztalra, amit bírósági pulpitusnak neveztek ki. Bevonult a három pesti tiszt, és helyet foglalt az asztal mögött. Táskájukból iratokat pakoltak ki. A hadbíró intett, és bevezettek egy megbilincselt híradóst. A terem sóhajtott, ennyi volt a meglepetés. • És máris lemondtunk róla, mert egyedül ült egy sárga széken, háta mögött két fegyveressel Maronnayval ismertették a vádiratot. Külföldi kémszervezettel fenntartott rádiós kapcsolat, adatszolgáltatás, katonai eskü megszegése — kopogtak a vádak. Bűnösnek vallja magát? — Nem — lehelte Maronnay, az úgy volt, hogy.. . Csak a kérdésre feleljen, intette le a bíró, lesz még rá módja, hogy védekezzen, de a beismerő vallomást mérlegelné a bíróság. Nincs mit beismernie, rázta fejét a vádlott. Piros arcú, fiatal ügyész pattant fel tettrekészen és — nekünk szólóan, de látszólag a bíróságnak magyarázva - kiselőadást tartott az elvetemült imperialista kémszervezetek kémkedési technikájáról. Nem nagy titkokat akarnak kitudni. Dehogyis. A klasszikus kémkedés ideje lejárt. Apróságokat, adatok tömegét gyűjtik be, és számítógépekkel folyik a kiértékelés. Például: megfigyeltetik az egy városban mozgó katonákat, hány közülük a szakszolgálatos, hányán kapnak kimenőt, és a hadsereg fegyvernemeinek isGÁLL ISTVÁN Három királyok (Részlet) méretében az arányokból számítják ki a valóságos állományt, a technikával való ellátottságot és így tovább. Ha tehát valamelyikünk, tegyük fel csak meggondolatlanságból, elárul bármi apróságot egy ismeretlennek — akár egy másik egyenruhásnak -, esetleg kémkedéshez nyújt segítséget. Világos? Persze, hogy világos. Aki az érverésedet tapintja, a szívedet fogja a markába. Világos? Persze, hogy világos. Alkonyaikor felfüggesztették a tárgyalást. Vacsorára visszarendezték az ebédlőt, de bágyadtan csörögtek a kanalak a babgulyásban. — Teatyaisten — nyögte este Ábrahám az ágyán ülve — ahogy azt a Csinosjankót hallgattam, az ügyészt, eszembe jutott, hogy teatyaisten én is főfő kém vagyok. — Ne marhulj. — De igen, kispajtás! Mert amikor odahaza voltam, és su- tyiban leböktük azt a keshedt disznót, amire nem adtak vágási engedélyt, az öregemnek meg a komájának, úgy bor mellett, mi mindent kifecsegtem! Ha belegondolok, teatyaisten ... — Miről dumáltál? Az aknazárról a határon? — Arról nem — ingatta a fejét. — Azt hitték volna, hazudok. De ugye, beszélget az emberfia. Azért van a disznótor. Teatyaisten! Az öregek, tudod, Isonzó meg Dober, harminchatos vegyesezred, ármebatájlunk és Manlicher puska, mondják a magukét. Hát nem ülhetsz köztük kukán, és kérdezik is, hogy: hát te meg? — nektek van-e rohamkésetek? — meg nyakba akasztható dögcédula? Valamit nyögni kell. — Abrahám a fejét fogta. —Csinosjankó nekem is nyakamba tenné a kötelet, ha tudná, hogy felvágtam a dobtáras géppisztollyal. Másnap az ügyész papírfecniket lobogtatott, és bizonyítékként letette a bíróság elé. A vádlott hívójelét fogta a központi ügyelet, bemérték és így került kézre. Hilda — ez a hívójel szállt az éterbe. Kezdte is kopogni az asztalon: tititi — titi. — titátiti . . . — Vádlott, feleljen, leadta ezt a hívójelet? — tette fel diadalmasan a kérdést. — A híradós szőke feje lecsukott. — Ez nem hívójel, hanem ... — Szóval leadta! A beismerést kérem jegyzőkönyvbe foglalni. — Tiltakozom! Ez nem hívójel. A bíróság kegyes volt, meghallgatta a magyarázkodást. Hilda az édesanyja neve, aki egyedül nevelte, zongoraórákat adott,-abból éltek. Maronnay apja, aki főhadnagyként a háború után nyugatra távozott, már a harmincas években sem élt a családjával. Ügy ismerkedtek meg, hogy felesége — lánykorában — Maronnay méltóságnál volt társalkodónő. A fiatalúr megejtette, elvette, és rövid házasság után elhagyta. Gyereke nevelésére földhaszonbérletet és malomrészt kötött le, amit gyámként az asszony bátyja kezelt. Egy postatiszt. Vele folyt a per. Mert a bátty kizeccölte húgát a vagyonból. — És milyen nyelven társalkodón a kedves mama munkaadójával? — kérdezte Csinosjankó nagy ravaszul. — Németül és franciául — válaszolta Maronnay Dezső. - A nagymama, úgy tudom, alig beszélt magyarul. — És maga is tud ezeken a nyelveken? — Tudok. — Kérem jegyzőkönyvbe venni a beismerést! — harsogta az ügyész. — Erről a felettébb gyanús tényről nem volt tudomásunk. A vádlott maga tárta fel a biróság előtt. Ábra hám, talpát vakargatta az ágyban, miközben számba- vettük a napközben hallottakat, és próbáltuk megemészteni. — Kispajtás, itt valami bűzlik! Nem vágyok olyan bunkó, hogy azt mondjam, mint sokan másók, hogy miért nem tanul meg mindenki magyarul, aki más, ronda nyelven csácsog. Jó, egy idegen nyelvet még tudhat valaki. A háború előtt jöttek hozzánk tótok aratni, te- atyaúristen! — mire elmentek, már mi is váváztunk velük. — Abbahagyta a talpvakarást, és figyelmeztetően fölemelte a mutatóujját. — De két nyelv? Az sok! Fölfogtad, kispajtás, mit mondok? Ami sok, az sok, és felettébb gyanús! Annyi idegen szó nem is férhet bele az ember fejibe, és neki is csak egy feje van, akár neked vagy nekem, csak ha nagyon akarja, és miért akarja olyan nagyon? Na, ez az! Teatyaúristen, mégiscsak kém az a simaképű úrigyerek. JELENKOR IRQOSIMI ÍS M&mZETI FOlTélR#!—1978 Á leien kor száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén Csorba Győző Emlékezés és elmélkedés c. írása, a Jelenkor megjelenésének 20. évfordulója alkalmából, a pécsi irodalmi élet hagyományait, alkotó műhelyeinek programját és feladatait összegzi. A szám - bővített terjedelemben — a folyóirat fő munkatársainak műveit közli. A lírai rovatban Bárdosi Németh János, Berták László, Fodor András, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Károlyi Amy, Kiss Dénes. Makay Ida, Pákolitz István, Takács Imre és Weöres Sándor költeményeit olvashatjuk. A szépprózai írások sorában Bertha Bulcsu sorozatzáró interjúját, továbbá Gáli István, Hernádi Gyula, Kolozsvári Grandpierre Emil, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Tatay Sándor és Thiery Árpád műveit találjuk. Parancs János bevezetőjével külön összeállításban mulatja be a folyóirat a párizsi Magyar Műhely fő munkatársait: Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor képszövegeit, valamint Horváth Elemér verseit. Az „lrószobám”-sorozatban Nemes Nagy Ágnessel beszélget Mezei András. Krúdy Gyula születésének centenáriumát Bé- csy Ágnes tanulmánya köszönti, Láncz Sándor írása Martyn Ferenc budapesti életműkiállítását elemzi. A kritikai rovatban Béládi Miklós Illyés Gyula új verseskötetét, Csűrös Miklós Csorba Győző összegyűjtött verseit, Rónay László Bárdosi Németh Jánosét, Bécsy Tamás Pákolitz Istvánét, Takáts Gyula Berták Lászlóét, Tüskés Tibor pedig Kalász Márton verseskötetét elemzi. Tatay Sándor Lődörgé- sek kora c. regényéről Vekerdi László ír a szómban. A jubileumi összeállítást A Jelenkor pánteonja c. verses paródiacsokor zárja. Illusztrációként mintegy negyven fotóból összeállított sorozat villant fel képeket a pécsi irodalmi és művészeti élet elmúlt félszázadából. A Jelenkor szerkesztői és munkatársai 1961-ben: Tüskés Tibor, Bárdosi Németh János, Kende Sándor, Takáts Gyula, Pákolitz István, és Csorba Győző. A Jelenkor szerkesztőségében Weöres Sándor és Károlyi Amy látogatásakor 1978. szeptember 5-én. A Jelenkor m mm ¥¥ m jovoje Beszélgetés Szederkényi Ervin főszerkesztővel Csorba Győző „nem az ünneplés, inkább a számvetés" igényével elmélkedik a Jelenkorról. Kövessük példáját egy mai számvetésben, a folyóirat mai arculatából kiindulva. Arról, hogyan alapozódik a jelen a múltra, Csorba Győző hitelesen szólt bevezetőjében. Valóban, a Sorsunk és a Dunántúl vezetőinek nagy részét ma is munkatársunknak vallhatjuk, s elvileg az is fontos tanulság, hogyan vezette át a Sorsunk 1941—48 között Pécs irodalmi és művészeti életét a felszabadulás utánra olyan programmal, amelyet a Dunántúl, majd az 1958-ban indult Jelenkor is hasznosítani tudott. Már megfogalmazta a Sorsunk a tájegységben és országban gondolkodás szükségességét. Másrészt szorosan összekapcsolta a kozmikus ember ideáját a magyarság- tudattal. Végül pediq fő feladatát a közművelődés szolgálatában jelölte meg. A programnak ezek a pillérei máig időszerűek. — A közel négy évtizedes folytonosságban a kényszerű megszakítottság időszakai (1948, 1956.) történelmi fordulókhoz kötődnek, s mindegyiknél egy-egy generáció kiröppent, szárnyrakelt az országban ... — Többségüket ma is olvashatjuk a Jelenkorban is. Ugyanakkor mindenkori feladatunk, hogy a kiröppenők helyébe fiatal tehetségeket neveljünk. Legalább annyira feladatunk ez, mint az, hogy az eltávozottak egy részét — akik Pécsett, Baranyában gyökereznek — visszakapcsoljuk a pécsi irodalom áramkörébe. A kirajzás nem csupán veszteség I A fővárosba költözők is erősítik az országban, a régióban való gondolkodás alapvető programját. Az a körülmény, hogy a Pécsett indult Bertha Bulcsu az Űj írásnál, Lázár Ervin az Ésnél vezető szerkesztő posztokat töltött be évekig, és Thiery Árpád ma is a Kortárs helyettes főszerkesztője, a pécsi irodalomnak is nyereség. És szerzőként sem távolodtak el Pécstől. Bertha Bulcsu például, mióta elment, jóval többet ír nekünk, mint amikor itt is élt . . . Arra törekszünk, hogy ez a szellemi kötődésből táplálkozó kapcsolat továbbra is élő legyen. Mindez lehetővé teszi a Jelenkornak azt, hogy az ország gazdasági, társadalmi életében jelentkező decentralizációs folyamatban a regionális szellemi erőket összekapcsolja az országos erőkkel: szervezője lehet a szellemi erők decentralizációjának, ami egyben segítséget jelent megóvni a folyóiratot a nem földrajzi értelmű pro- vincializálódástól. — Szóltunk a folytonosságról, a Jelenkor hagyományokban is gyökerező arculatáról, ami lényegét tekintve nem változott. De van-e, ami változott? — A Jelenkor az 57 utáni konszolidáció hajnalán indult. Az írók iránti bizalmatlanság oldódása közismerten lassúbb volt, mint a társadalmi élet más területein. Az oldódás, az indulás időszaka nehéz volt a folyóirat életében. Tüskés Tibor érdeme, hogy a 60as évek elején megteremtette a helyi és az országos erők egyensúlyát a Jelenkorban, s egy tehetséges fiatal nemzedéket indított útnak. A 70-es évek új jelensége, hogy fokozatosan megerősödtek folyóiratunkban a közvetlen valóságfeltáró műfajok is. Gondolok a 30. felszabadulási évforduló riportpályázatára és szélesedő társadalmi kapcsolatainkra is: ipari, mező- gazdasági és szocialista brigádokkal, szövetkezetekkel. Kapcsolataink többsége tartóssá vált. Jubileumunkra most nem reprezentatív központi esttel készülünk, hanem munkásokkal találkozunk. Több rétegtalálkozónk lesz, és két nagyobb irodalmi estünk: az egyik a Kesztyűgyárban, a másik a Szentegáti Állami Gazdaságban.- Mit tekint a Jelenkor fő leiadatának a jövőben? ' — Szeretnénk, ha bázisa, szervező műhelye lehetne a szellemi erőknek, főleg a művészetek és társadalomtudományok területén. Ez attól is függ, milyen mértékben leszünk képesek a régió felső- oktatási intézményeiben olyan szellemi erőket életre hívni, amelyekre támaszkodhatunk — országos jelentőségű kérdések felvetésében. Ebben a Pécsi Tanárképző Főiskola máris jó bázisunk; a tervezett és a reméljük, hamarosan megvalósuló bölcsészeti kar pedig további lehetőségeket ígér. Ezenkívül: a Jelenkor több más vidéki folyóirattal együtt a jövőben — az utóbbi 10 év fejlődése alapján s központi terveknek megfelelően — a fővárosban szerkesztett irodalmi folyóiratoknak hivatalosan is egyenrangú társa lesz. Feladatunk ennek szín- vonalbeli, szerkesztési és egyéb föltételeit megteremteni. Állandó gondunk a provincializmus, ahogyan az egész magyar kulturális életnek is gondja a beszűkülés veszélye. Paradox módon alapjában véve pozitív folyamat a rugója: több a szabad idő, emelkedik a közoktatás színvonala és aránya. Növekszik a művészetek iránt érdeklődők, de az „írogatok" száma is. Országos gond ez, a minőség megőrzése állandó védekezésre kötelez a dilettantizmussal szemben. Ugyanakkor növekszik az új tehetségek jelentkezése is, őket tervszerűen felkutatnunk a jövő egyik legfontosabb feladata. Igyekszünk kapcsolatainkat bővíteni a pécsi fiatal alkotók körével, s ehhez a tárgyi feltételeink is megvannak: szerkesztőségünk új társalgója és klubhelyisége vonzó színtere lehet a beszélgetéseknek, találkozóknak. Hasonló kapcsolatokat szeretnénk ápolni a társművészetek alkotóival is, a Jelenkor és az Irócsoport rendezvényein. W. E.
