Dunántúli Napló, 1978. október (35. évfolyam, 271-301. szám)
1978-10-15 / 285. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM — MŰVÉSZET 1978. OKTÓBER 15. CSORBA GYŐZŐ Emlékezés és elmélkedés A Jelenkor szerkesztősége a múlt év végén beköltözött oda, -ahol az ötvenes évek elején a Dunántúl számai készültek. Oda, ugyanabba a szobába. Talán más a falak színe, biztosan mások a bútorok, más az elhelyezkedés. Az ablakon túli kép viszont alig-alig változott. A Hunyadi-szobor kivételével szinte minden ugyanaz. Ugyanaz a Széchenyi tér, ugyanazok a padok, a galambok és ugyanaz a Szentháromság-szobor. Túl a téren ugyanaz a Nagy Lajos Gimnázium és a Megyei Tanács hatalmas tömbje s ez utóbbi homlokzatán ugyanaz a kék alapra írott, titokzatos, fehér római szám. Csak néhány házat meg a Belvárosi templomot kellene arrébb tolni, s innen az ablakból még az öregedő szem is ellátna az Egyetemi Könyvtár klasszicista s o Megyei Könyvtár barokk épületéig. Ez a három helyszín — egy alig néhányszáz méteres oldalú háromszög csúcsai — őrzik a Sorsunktól kezdve a pécsi irodalmi folyóiratok emlékét. Először az Egyetemi Könyvtárban Várkonyi Nándor szobája, aztán a Megyei Könyvtár egy-egy parányi helyisége, végül a mostani, Széchenyi téri épület első emeleti szobái nyitottak ajtót a szinte stafé- ta-szerűen egymás után induló folyóiratoknak. Az emlékezés elmélkedésre késztet. Ehhez még hozzásegít az évforduló alkalma is. Nem az ünneplés, inkább a számvetés lelkiállapotával és szándékával. Mert alighanem az cselekszik helyesen, aki az évfordulók tartalmaiból ezt a részt emeli ki. Persze nem zárható ki az öröm érzése sem. Egy folyóirat életében is szép kor húsz esztendő. Pécsett megjelenő folyóiratban pedig fölényes rekord, ami még országosan is tiszteletre méltó. A Sorsunk, az első tartósabb életű pécsi irodalmi és művészeti folyóirat nyolc éven át—jelent meg. A két Dunántúlnak együtt alig hét esztendő adatott. Rövid életük végén ott áll egy-egy többé-kevés- bé sorsfordító történelmi esemény. A Jelenkor húsz éve már azért is örvendetes, mert utal rá, hogy ebben a húsz évben nem voltak „történelmi” események nálunk. Közhely, hogy még a leg- előrelendítőbb megrázkódtatások is szükséges rosszak csupán. Lassan kezdjük megszokni — só bárcsak az egész emberiség így tenne! —, hogy a nyugalmi állapot is történelem. Méghozzá az igazán termékeny, igazán hasznos, igazán emberhez méltó történelem. Bár jó harminc-negyven év óta jelennek meg a magyar vidéki városokban folyóiratok, különféle okok miatt még mindig a kérdések tömege vetődhet föl, ha szándékaikat, igényeiket, feladataikat teljesítményeiket, vizsgáljuk. Szerfelett bonyolult kötelesség utat válasz- . taniuk, programot fogalmaz- ’ niuk, munkatársakat szerezniük, egyáltalában: megtalálniuk helyüket, beleépülniük, mégpedig kétszeres összehangolódással, köze- , gükbe: egyszer a közvetlenbe, egyszer az országosba. (Mennyivel 'könnyebb mindez egy budapesti folyóiratnak!) S ehhez rhég nyugodtan hozzászámíthatjuk a : gyakorlati nehézségeket is. A Sorsunk 1941-ben indult. Más politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális talajon. A Dunántúl 1951- ben már elvileg a main, ; gyakorlatilag kevésbé. Az 1958-ban megszületett Jelen- ! kor természetes mozdulattal ; fordult támaszért elődeihez, nyúlt folytatható eredmé- j nyeikhez, igazolt tapasztala- i taikhoz. Az emlékező kicsit elré- j ved, s a régi szerkesztőségi ] szobákban jubileumi, kibőví- ! tett szerkesztőségi ülést vél ,Játni. Itt van Várkonyi Nán- j dór és Szántó Tibor is. Nyilván erre az alkalomra , őket is elengedték az Örök Szerkesztőségből. S persze észreveszem Tüskés Tibort, Szederkényi Ervint, sőt Kat- kó Istvánt is, a három számot megért első Dunántúl szerkesztőjét. Itt szorong Bárdosi Németh János, Weöres Sándor, Galsai Pongrác, Bertha Búcsú, Lázár Ervin, Pákolitz István és természetesen jómagam is. A hang bár ünnepélyes, olykor erősödik, sőt föl-föl is szikrázik. Igen: a programok, az időszerűség, a folyóirat arca I Majd negyven évről van szó, nyilván nem lehetnek azonosak a vélemények. De aztán mintha valamiféle közmegegyezés alakult volna ki. Hallom a mai programot, benne az elődökének hasznos summáját: vidéken, de országos folyóiratot kívánunk szerkeszteni; a Dunántúl földjén állva országban, sőt világban óhajtunk gondolkodni; a provincializmust csak földrajzi értelemben vállaljuk, mércéinkben, igényeinkben semmi- kéop sem; gondosan őrizzük tápláló, termékeny hagyományainkat, visszafelé akár Janus Pannoniusig is, de szeretjük a kísérletezést; tudjuk, hogy a mának csak az szól helyesen, aki a szebb holnapért szól (s milyen roppant nehéz az igazi maiság lényegét fölismerni!); írói bázisunkat a helyiek, a dunántúliak, s a tőlünk elköltözöttek adják, de minden magyar írót szívesen látunk .., Hallgatom a programot, és megszólal bennem a kérdés: sikerült-e megvalósítani valamikor is? Az állandó tettestárs felelősségével mondom: nem mindenben. Úgy gondolom, főként a helyi jelleg és az országos- sóg együttese volt mindig kifogásolható. Az utolsó húsz évben is. Ez mindenekelőtt a Jelenkor elméleti cnyagának, benne a dokumentum-irodalomnak gyön- geségével magyarázható. A helyi valóságfeltárást pedig vagy vállalja a Jelenkor, vagy gazdátlan marad a feladat. Pedig fontos eszköze lehet az országosságnak is. Bátrabban és rendszeresebben kellene továbbá „közös dolgaink”-hoz is hozzászólni. Ezt tágan és még tágabban értem, úgy, ahogyan a program mondja: „országban, sőt világban óhajtunk gondolkodni”. Egyébként: a provincia- j lizmust folyamatosan képesek voltunk rosszhírűvé ten- i ni, megtaláltuk a jó egyensúlyt a hagyománytisztelet és a kísérletezés között, s talán munkatársaink szervezésében sem követtünk el nagyobb hibát. A Sorsunk induló szerkesztő-gárdájából egyma- ! gam maradtam Pécsett. Magam vagyok, aki azóta is valamennyi itteni irodalmi folyóirat körül tevékenykedtem. Az újrakezdések nehe- | zen mentek, az új és új szerkesztői munka viszont ; már nem követelt nagyobb ' belső, szellemi átrendezke- I dést. Az egymás után születő, más-más nevű folyóiratok kicsit mindig folytatások is voltak. A szerkesztő-elődök kicsit mindig társszerkesztőként is működtek együtt az utódokkal. Még ha nem is okvetlenül a gyakorlatban. örülök, hogy a Jelenkor jubileumi számát én vezethetem be. Szavaimból tolón kihallik ezeknek az elődöknek az üdvözlete is. Vigasztaló, Aki úgy is él, szép üzenet hogy túlél Egyet se búsulj, Bandi, Úgy esett, hogy ki-ki saját Isten-képére formált S lettél vala lézengő, dekadens Ritter, Némber-faló áldozat, Hágár oltárán áldozó, Tivornyákon dúdolgató vérboros Pimodán, Halál-rokon, Asztal alatt elnyúló Ős-kaján, Csakazértisekből faragott Sátán-kevélye, Párizsi Bakonyba bujdosó szegénylegény, Asztal-trónon gőgölő Dölyf, Halottak élén vonuló Vezér, Pacsirta-álcás Sirály a centenáriumi Randin; Egyet se búsulj, Bandi, Úgy esett, hogy Isten drága Pénzé-t Profán értékmérőként népszerűsítették A Jövendő fehérei-től elfajzottak Es megszámlálván minden tetemidet Sorsot vetettek vala köntösödre; A Cohors Generosa továbbra is a munkás-mivoltra szavaz, Mig az idétlen igénytelen a melós-nevezettel tüntet Három féldeci után a centenáriumi Randin; Egyet se búsulj, Bandi, Úgy esett, nem izgatja a lumpent, Micsodás részed lehetett abban, Hogy bugyellárisából kilógsz a szomorú-lilás bankón; (Egyébként neked is örökké az a Százforintos hibádzott, Ami Szegény Vajda Jánosnak) Most ott búslakodsz Elődöd pénzének ötszörösén. De akár név-, akár valóságos érték szerint nézzük is, Mit használ, ha a Három Holló-ban nem húzhatod Gyurka prímás nyirettyűjébe a centenáriumi Randin; Egyet se búsulj, Bandi, Úgy esett, hogy elócskult, mocskos csehók Hervadt-szirom-bagófüstjében bucskázik a neved: Tucatnyi rundóra bőven futja egy a d i-ból És a Kedves Vendégnek még vissza is löknek a tocsogós pultra Néhány petőfi-t a centenáriumi Randin; Egyet se búsulj, Bandi, Ügy esett, hogy elnapoltattál, De bizakodunk: Halottaidból föltámadván majd csak kicsírázik Ostoros Szent Haragod, S minden ifjú szivekben élni és hódítani fogsz A bicentenáriumi Randin! Aki úgy is él, hogy túlél: adóssá válik. Őnekik tartozik, akik — úgy miként ő — részük már ki nem vehetik abból a szép vállalkozásból, mely együtt volt hős föladat. Állok naponta nyugtalanítóbb kötelezettség-súly alatt. Elmentek. Egyedül vagyok. Én tudom ez, meg az miért élt volna vállalva kivégző-osztag előtt is: bölcsen élt! Mert volt elvégzendő olyan, mi alól börtön, siri bolt, kudarc, mellőzés, száműzés nem mentésit és föl nem old, nem a feledés, nem a gúny s közöny (mibe egy nemzet sülyed el). Én tudom, hogy a puszta lét milyen beváltást: szótartást követel. Kapkodok, járnak le a váltók, tömöm, kezes, a réseket. De ők úgy várnak tőlem rendezést: maguk is zord hitelezők. Vakulok, gyengülök, dobálom, — szórnám szét — halom iratom, aztán: micsoda gőg (s rögeszme) hogy lám csak én szólittatom? Nohát, sok adósságlevél, ti: szélbe ki, szállni, — hinni kort, lesz tán, ki értetek lenyúl sárba is, fürkészve, hogy mit tiport WEÖRES SÁNDOR Emlékező Tiszta habbal, mint a forrás, mikor elindultam én, a folyókról mit se tudtam, víz-szennyező mocsarakról, pohár vízről szomjú szájon, mindent nyelő tengerárról; de tudtam a nagy hegyekről, buzogtattak magasságból, hasadt szikláik közül. Most a folyót ismerem, s a zsombékot és a berket, ázó rétet, partokat, helyet vályúban, pohárban, s a tengert is láttam olykor. Ő én zaklatott bolyongó, forrásomra gondolok és buzgón emlékezem, szinte szikla-nyomta habbal, mint bolygásom kezdetén. Képeinken balról-jobbra: az első pécsi Batsányi társaság 1929-ben: Patkós György, Blázsik Károly, Kardos Tibor, Kolozsvári Grandpierre Emil és Kováts József. Várkonyi Nándor, a Sorsunk főszerkesztője Szántó Tibor, a Dunántúl főszerkesztője Galsai Pongráccal !