Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-09 / 249. szám
1978. szeptember 9., szombat Dunántúli napló 3 Négy pályakezdő a pécsi színházban Horineczky Erika Vizi György Hartmann Teréz Katona János FILM JEGYZET „Emberségből példái...” Gyöngyössy-Kabay magyar-NSZK koprodukcióban készült alkotásáról Bármilyen iskolából kikerülni annyit jelent, mint föladni egy megszokott, lazább életformát. Tele tervekkel, feszültséggel, jóleső izgalommal nekiveselkedni a „felnőtt életnek". A Pécsi Nemzeti Színházhoz is kerültek frissen végzett fiatalok, akik maguk választották ezt a várost, ezt a színházat. Kedvesek, bolondosak, néha szertelenek. Útkeresők, közösségkeresők. Finoman fogalmazva azt szokták mondani, hogy még alig száradt meg a tinta a diplomájukon . . . * — Már akinek volt min felszívódni — mondja most már nevetve Horineczky Erika. — Sajnos, elfelejtettem elhozni a fegyelmi papíromat, biztos tetszett volna. Ilyenek voltak benne: hogy „életük kockáztatásával, betörés gyanújával bemásztak a kollégiumba..." Tényleg bemásztunk kapuzárás után, de semmi nagy bajt nem okoztunk. írd csak le amit mondok, akarom, hogy mindenki tudja: egy évre emiatt és korábbi „fegyelmi ügyeim" miatt — sosem volt fegyelmim ezenkívül - felfüggesztették a diplomámat. De szerencsére hátrányát itt nem érzem sem erkölcsi, sem anyagi megbecsülésben. Horineczky Erikáról azt mondja az egyik évfolyamtársa, hogy lezser lány. Igaz, vidám, szereti a tréfákat, keveset izgul, de egy valamit komolyán vesz és ez a játék, a színház, a film. Már 16 éves korában szerepet kapott a Forró vizet a kopaszra című filmben és egy évvel korábban lett tagja az amatőr Pinceszínháznak. Erikát azóta is több filmben láthattuk. A Közös bűn egyik főszerepében, vagy Sándor Pál, A felnőttek furcsák néha c. filmjében. Pécsen is főszereppel kezd. Spiro György Nyálak Margitjában ö alakítja Mar- gitot. Vízi György is a „renitensek” közé tartozik, ő szintén csak egy év múlva veszi át diplomáját, mert túl vidám volt egyik filmszerepe után. — Alaptermészeten vidám, de szeretném a drámákban is megállni a helyemet. Itt Pécsen igen jó szerepekkel bizonyíthatok. Abrahám Pál operettjében énekelek, táncolok, A perben pedig egy bankhivatalnokot játszom. A főiskolára elsőre fölvettek, de az élelmiszeripari szakközépiskolában tett érettségim után nem jelentkeztem azonnal. Dolgoztam mindenfélét. Azt hiszem ezeket a tapasztalataimat később jól hasznosíthatom szerepeimben . . . Most kezdem igazán tanulni a szakmát. És izgalommal tölt el, hogy színházban játszhatok estéről estére és minden alkalommal újra meg kell győznöm a közönséget. A « A színház legfiatalabb tagja Hartmann Teréz. Mindössze 22 éves. Érettségi után mindjárt az első próbálkozásnál fölvették a főiskolára. Pedig egy hajszálon függött a jelentkezése. Ugyanis felvételi lapját a végső pillanatban, a leadási határidő utolsó napján vitte el. — Ha nem sikerül, nevelőotthoni tanár lettem volna. Édesanyámat korán elvesztettem, és ezért én is nevelőotthonban nőttem fel. Jó közösségbe kerültem és ez sok mindenért kárpótolt. A színészetben is vágyom a közösségi életre. Én a színházat egy jó életformának képzelem el, de ma még sajnos nem ez a gyakorlat. Pedig a közösségnek óriási szerepe lehet egy-egy szerep megformálásában. Görcsösen nem lehet jól játszani. De hiszek benne, hogy lehet ilyen színházi életet kialakítani, hiszen Grotowsky társulatának is sikerült. .. Hartmann Teréz, azt hiszem, drámai alkat. Komoly, őszinte önmagához és másokhoz. Szeret verset mondcni, Adyt,, József Attilát, Nagy Lászlót, Pilinszkyt. Kedveli a sanzonokat és szép, kiművelt hangja alkalmassá is teszi ilyen feladatok vállalására, önbizalma egyelőre igen kevés. . . Vidám szerepeket még nem is játszott. „Nem is tudom, van-e humorom a színpadon” — mondja. Valamikor tájékozódási futó volt, és rengeteget jár úszni. — Egy színésznél a legminimálisabb követelmény szerintem, hogy a testén uralkodni tudjon. Kötelessége ezzel is törődni. * — Én is mindenképpen vidékre akartam jönni. — mondja Katona János. - Nagyon nehéz annak, aki fiatalon kerül be pesti színházba. A főiskolára harmadszorra vették fel, de ennél boldogabb csak akkor volt, amikor nemrégiben végleg kiléphetett az iskola kapuján. Miért? — Az osztályban eléggé elhanyagoltak minket, és csak Félix László tanársegéd lelkiismeretességén múlott, hogy nem hullottunk teljesen szét. Az osztályban nem volt közösség, ösz- szetartás. Nem szerettük úgy egymást, ahogy kellett volna. Katona János, a Hevesi Sándor színjátszó együttesben öt évet töltött, és itt határozta el, hogy színész lesz. A játék, a közösség, egymás becsülése, tisztelete ragadta meg. A Nemzeti Színház Stúdiójának is tagja volt, ahol Bodnár Sándor készítette föl emberileg és művészileg a pályára. — Mégis a főiskolai évek alatt ért életem legnagyobb és meghatározó élménye. Egyik osztálytársammal abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy La- tinovits Zoltán tanítványai lehettünk. 1975. november 8. — 1976. június 2-ig jártunk föl hozzá, vasárnap délelőttönként. Tőle tanultam meg hogyan kell verset mondani, és az ő hatására szerettem meg az előadóművészetet. . * * * Fiatalok. Útkeresők, közösségkeresők. És hogy ne csalódjanak az életben, a szakmájukban, abban sokat segíthet majd az „anyaszínház". Barlahidai Andrea yöngyössy Imre és Ka- bay Barna Két elhatározás c. filmjéről tulajdonképpen nincs mit írni. Nem azért, mert a különböző fesztiválokon elnyert díjak és ajánlások sokasága önmagáért beszél, hanem azért, mert egyszerűségében is mély és igaz gondolatvilága, világos, tiszta szerkesztése magá- tólértetődő. A mindenáron való nyakatekert elemzés mellette mesterkéltté válna, idegenné a műtől. Pontos, lényeglátó és teljes, mint múltszázadbeli Károli-bibliák első oldalainak család-sorsokat őrző nacionáléi. Gyöngyössy Imre és Kabay Barna filmjéről nem lehet „nem írni". Nem lehet „nem írni”, mikor egyre többször, már huszonévesek szájából is halljuk a „beleszámít a nyugdíjba” filozófiáját, a „boldog semmittevésre” készülődés élet- szemléletét. Népmeséink „legkisebb fia", aki szívósságával, kitartásával tűzön-vízen keresztül is eléri kitűzött célját, eltűnt. Nincs kinek mondani a „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál” fordulatot. így lett Gyöngyössy és Kabay filmjének hőse a „világvén öreganyó”, aki épp hetvennégy A reggeli, déli és esti krónikákból én is értesültem arról, hogy hétfőn megkezdődtek a tanítások, és hogy közel másfél millió diákot várnak az iskolák, ezt megelőző hetekben pedig szintén tudomásomra hozták a sajtó- és rádiónyilatkozatokban a kereskedelem vezetői, hogy a szokásos „felkészülés" az idén sem maradt el, azaz, iskolaszerekből nem lesz hiány és én szokásos módon- most sem dőltem be a kereskedelem (vagy ipar, ezúttal mindegy) derűlátásának. Mert például sötétkék bekötőpapír itt-ott most is hiányzott, füzetcímkéről — „vinyettáról” — nem is beszélve, pedig ezek is fontos kellékei a diák-felszerelésnek, hiszen felnőttek— gyerekek egyaránt tudják, hogy az új tanév már akkor elkezdődik, amikor otthon az esti órákban az egész család ne- kiáll, es vágja, hajtogatja, éves és Rimócon él. Alig valamivel túl a világvégén, de azért az üveghegyeken innen. Népmese ez a javából. Csak- hát fordított mese. Az életút végén kezdődik. Az addig a faluhatáron is alig ha túljutott Veronika néni egyetlen élő fiához készül látogatóba, Londonba — saját költségen, mert „ . . . írod, hogy kíméljem magam, hogy megküldöd a pénzt az útra. Nekem ezt a csúfságot ne tedd. Én se tudtam adni útiköltséget, amikor elmentetek . . .” De nem ez az egyetlen próbatétel, amit maga elé állít; hazatérte után az elhanyagolt családi szőlőt is termőre akarja fordítani, egymaga, két kezével. S Veronika néni végigjárja a népmeséi próbatételek összes stációját a szilvafáramászás óriásokkal való harcán kezdve a tilolás, fonás-szövés, rétesnyújtás, kenyérsütés feladatainak megoldásán keresztül egész a metró és repülőgép sárkányviadaláig. Küzdelméhez a segítőtársakat hitével, mosocímkézi a bekötőpapírt és a rengeteg könyv, füzet új köntösben kerül a táskába. Előkerültek — a „szokásos" — szeptemberi tornaszer-ügyek is, példának okáért az, hogy míg tavaly megfelelt a fehér tornatrikó, ugyanabban az iskolában, ugyanaz a kisdiák az idén már nem fehéret, hanem sárgát viselhet, mert ezúttal az az előírás, mert nem árt, ha a kisiskolás korán megtanulja, hogy miként az élet változik —, úgy változnak az előírások is . . . Visszatérve a rádió műsorvezetőjére — nagyon helyesen — óva intette a járművek vezetőit: vigyázzanak az úttesten áthaladó kisgyerekekre, akik közül sokezren ezekben a napokban indulnak el először egyedül az iskolába a szülők mélységes aggodalmai közepette, tehát vigyázzunk rájuk, mert mindnyájan felelünk értük. lyával és „édes fiam"-nak szántással nyeri meg. S természetes, hogy az üveghegy ketté nyílik, a sárkány szelíd, régi családi fényképeken mélázó tündérré változik, s bizonyosak lehetünk abban, hogy termőre fordul az öreg szőlő is, hisz a vele való foglalatoskodás közben Veronika nénit már két újabb, „utolsó” elhatározás, feladat foglalkoztatja. Gyöngyössy Imre és Kabay Barna nem mesét készített, és nem is akart mesét készíteni. Valós környezet valós szituációit örökítették meg és kötötték csokorrá a cinema direct eszközeivel. Még csak nem is folklorisztikus ihletettségű képsoraik azok, melyek a népmesék világát asszociáltatják. Ahogy leírom, önmaguktól rendeződnek mesévé a sorok: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy, a világnál is vénebb öreganyóka, aki elindult, hogy példát mutasson a nála fiatalabb világnak . . . Szilárd István E gondolatot megtoldanám: a felnőttek felelőssége nem csak az utcán, hanem mondjuk: bent az iskolában is érvényes, hogy mást ne mondjak, pedagógusi körökben. A napokban a buszmegállónál szót váltok egy másodikos kisiskolással, érdeklődőm tőle, hogyan telt az első néhány nap a suliban, azt feleli, nagyszerűen, csak az egyik napközis tanár bácsit nem nagyon szeretik, kérdem, ugyan miért, azt mondja, azért, mert tavaly is ő „szokta" nyakon- verni a rosszgyerekeket, meg meghúzza a fülüket, de úgy, hogy — ő például — még sírva is fakadt, ....... pedig n em vagyok gyorsan bőgős gyerek". Ilyen „emlékem" nekem is van, de nem saját gyermekkoromat illetően, amikor is természetes nevelési módszer volt a nádpálca, a vonalzó és a tenyér használata. Nem biRádió mellett... Gyermekek és Filmszem A z elmúlt időkben többször is szó esett a televíziónak a magyar filmművészettel való foglalkozásáról. Cikkekben, tanácskozásokon, vitákban többször elhangzott már, hogy a televízió úgy jelent meg a magyar kultúrában is, mint a film nagy vetélytársa. Ha szabadversenyben élnénk, talán már meg is fojtotta, bfe is kebelezte volna. Előnyei — felületes szinten — felmérhe- tetlenek. Az emberi kényelemszeretetre, hogy ne mondjuk, lustaságra épít. Más, ha igényesebben nézzük a dolgot, hiszen a filmhez, az igazi mozihoz azért a nagy vászon, a megfelelő körülmények is hozzátartoznak. De nem élünk szabadversenyben. A kultúrában amúgy sincsen szabadverseny, a szó klasszikus értelmében, hiszen azok az eszközök, amelyekkel egy nem túlságosan nemes verseny folyik, már kívül esnek a kultúra körén. A művészetben is egyetlen igazi kritérium van: a színvonal. A televízió tehát tisztességesen és bölcsen tette, amit tett: inkább segít a filmnek, ahelyett, hogy rovására visszaélne előnyös helyzetével. Sok más egyéb között megcsinálta a Filmszem című műsort, ami a magyar filmművészet afféle szemléje, kedvcsinálója, krónikája. Információkat nyújtó film-folyóirat a tévében. É hét keddjén a Filmszem szokásos tisztes színvonala hirtelen megugrott, s benne egy roppantul élvezetes, kitűnően szerkesztett, lényegretörő, okos és szórakoztató betéttel találkozhattunk. Rapcsányi László vállalkozott arra, hogy megmagyarázza a nézőknek, miért volt Kabos Gyula a magyar film egyik legkiválóbb komikusa. A magyarázathoz igénybe vette Turay Idát is. aki arról mesélt, milyen volt Kabossal egy filmben játszani. Nagy élmény volt, kihallani az udvarias és szeretettel emlékező szavadból, hogy Kabos a munka hétköznapjaiban nyűgös és „nehéz" ember volt, meglehetősen kibírhatatlan egyéniség. így az emlékezések unalomig megszokott ünnepélyes hangneme helyett egy friss, hangulatos, értelmes értékelést kaptunk. Nem utolsósorban Nemeskürthy István révén, akivel Rapcsányi Kabos művészi erényeiről, jelentőségéről beszélgetett. Körülményes, túlzsúfolt szí- nész-emlékműsorok helyett ilyesmit képzelünk. De ilyesmit szeretnénk máskor is hallani a Filmszemben. Mai magyar filmekről is ... H. E. felnőttek zony, hanem a közelmúltban történt esetet említek, amikor az újmecsekaljai buszmegállónál napközis tanár néni egy sereg gyereket irányított fel a kocsi belsejébe és az utolsót, aki nem tolakodott eléggé, kedves mosollyal megrótta, mégpedig úgy, hogy a gyerek füle fölötti hajtincset húzogatta, egyáltalán nem viccből, tekintettel arra, hogy a kisdiák elsírta magát. Hangosan nem szólhattam közbe — őrizvén a pedagógus tekintélyét —, hanem amikor elrendezte a gyerekeket, halkan megjegyeztem: „Ez azért nem volt szép dolog, tanárnéni ..." A válasz flegma volt: „Mi köze hozzá?!" Most az előbbi kapcsán — eszembe jutott ez az eset. Tényleg nincs közöm hozzá? Nincs közünk, nekünk, állampolgároknak, hozzá? Döntse el már végre valaki. De addig is, óvjuk és védjük csak a kisdiákokat. Rab Ferenc
