Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-06 / 246. szám
e Dunántúli napló 1978. szeptember 6., szerda Az „Oroszlán" Szigetvár főterén A viták ellenére eredeti helyén maradt 1566. szeptember 7-én, a török egy hónapi heves küzdelem után elfoglalta Sziget várát. A tragikus vég híre gyorsan bejárta egész Európát. Ezt követően a magyar és külföldi, nyugati és keleti történetírók nagy számban foglalkoztak a vár hősi védelmével, Zrínyi és maroknyi csapatának helytállásával. Csaknem a vár elestével egy- időben vette kezdetét a hősök kultusza. A XVI. században megjelent „Zrínyi emlékkönyv" és a XVII. századi kései utóda, a költő és hadvezér Zrínyi nagyszerű műve, a „Zrínyiász" táplálta elsősorban a hagyomány ébrentartását. A helyi hagyományokat élesztgette a XVIII. században Kónyi János szigetvári strázsamester, aki a „köznép" számára átírta a Zrínyiászt. Ez a nyomtatásban megjelent szerény igényű, több sorában sántító munka, csak helyi vonatkozása miatt tarthat számot az utókor érdeklődésére. Ezzel ellentétben Dorffmeister István festő kitűnő alkotása a hősi küzdelem megörökítése, a szigetvári plébániatemplom egykori török dzsámi kupoláján nemcsak, témájánál fogva, hanem megvalósításában is a magyar barokk művészet egyik jelentős alkotása, a helyi hagyomány ébrentartója. A reformkor kedvezőbb politikai és társadalmi változásai közepette a helyi Zrínyi kultusz jelentős társadalmi eseménye a szervezett szeptemberi megemlékezés lett. 1833-ban Juranics László, pécsi nagyprépost alapítványt hozott létre a szeptemberi ünnepségek költségeinek fedezésére. Az 1000 Ft alapítvány, melyhez végrendeletileg még 300 Ft járult, csak kevésre volt elég. Juranics prépost az alapítvánnyal elsősorban ősének, Zrínyi kitűnő katonájának, a szigeti harcok egyik nagyszerű alakjának, Juranicsnak kívánt emléket állítani a szigetvári hősök emlékének adózva. A vallásos mezben jelentkező első megemlékezéseket mindinkább szélesebb körű ünnepség követte, s már a negyvenes években felmerült a hősök emlékét megőrző emlékmű felállításának a gondolata. A szeptemberi Zrínyi ünnepekről a sajtó tudósításokat is közölt, s így fennmaradt ezek leírása. Hosszú időn keresztül az ünnepi szónoklatban mindig szerepelt a felállítandó emlékmű. 1859-ben a „Napkelet" tudósítója így ír erről: sokaktól hallottam: örökítsük meg a hősök emlékét akként, hogy azt a szél ne ronthassa!... Jól illenék azon (t. i. a váron) az oly régóta emlegetett „Zrínyi emlék" a kegyelet szilárd megörökítésére." A szobor felállításának gondolata ismétlődött, de ennél több nem történt. Megvalósítására sem pénz, sem energia nem futotta. A szobor ügy új lendületet kapott a helyi „Olvasó Egylet" megalakításával, mely a helyi polgári fejlődés szellemi tolmácsolója lett. Az emlékmű felállításának szorgalmazása alig terjedt túl az 5000 lelket számláló Szigetvár határán. A minden felsőbb segítség nélküli gyűjtés csak lassan haladt, s nem vált megyei vagy országos gyűjtéssé. Hosszú idő telt el, míg az emlékmű helyét kijelölték. Az eredeti elképzelés a várat jelölte meg, a hősi harcok színhelyét. De ez nem jöhetett számításba, mert az magántulajdon volt, már évtizedek óta a grófi gazdálkodás gazdasági központja. így meg kellett elégedni a főtérrel. A helyi hagyomány is ezt a helyet támogatta, ugyanis a szájhagyomány szerint a város főteréhez közel esett el Zrínyi Miklós, a végső rettenetes öldöklésben. A városka főtere nem szerencsés elrendezésű. A szükség alakította ki, s tette alaktalanná. Még a középkori kisméretű városi település főtere volt a templommal, az egymást XIX. század végi felvétel az oroszlánról keresztező két sikátorszerű úttal. A török időkben, csak külső felépítésében módosult, de alaprajzi elrendezésében keveset változott. Közvetlenül a visz- szafoglalás után 1689-ben alakították ki a főtér újabb elrendezését, az akkori időknek megfelelően. A megosztott szűk térre emlékművet jól elhelyezni, csak kitűnő szobrásznak sikerülhetett volna. A hozzánemér- tésnek, s elsősorban az összegyűlt csekély összegnek tulajdonítható, hogy az emlékmű elkészítését Vandrák budapesti öntödéje végezte, s a talapzat Ge- rednay Antal, budapesti sírkőfaragó műhelyéből került ki. 1878. szeptember 7-én avatták fel az emlékművet. A nagy ünnepségen Szigetvár polgársága megjelent, de mily csalódás ért mindenkit. Az emlékmű a városháza elé került, beékelődve két épület közé. Zrínyi oroszlán alakban történt megmintázása sikertelen kísérlet maradt. A szobor anyaga sem bronz, hanem horganylemez. Az egykori sajtó is kiemeli, hogy csak háromezer és néhányszáz forint gyűlt össze. Ez pedig csekély összeg. „A szigorú műitész könnyen fog felfedezni hibát az oroszlán-alak egyes részeinek aránytalan voltában" írja a Vasárnapi Újság egykori tudósítója. Az oroszlán-ábrázolás helyi hagyományokon nyugszik, ugyanis 1691 óta Szigetvár pecsétjén, címerében két küzdő oroszlán, két hatalmas erő, Zrínyi és Szulejmán küzdelmének szimbóluma szerepel. Az emlékmű sorsa nem ért véget felállításával. Valódi története, s az a sok vita, melyet kavart a XIX. és XX. században, csak néhány éve fejeződött be. A szobrot később máshol akarták felállítani, de időnként visz- szatért az a gondolat is, mely szerint Szigetvárnak ez a rosszul sikerült oroszlán nem lehet a szimbóluma, s az egykofi hő?i küzdelem hőseinek sem méltó kifejezője. A szobor a több évtizedig tartó viták ellenére eredeti helyén maradt. .Több generáció látta és végül megszokta. Hozzátartozik a városhoz, így ahogy van. Most 100 éves. Szimbólum lett. Szigetvár szimbóluma. Ennél többet emlékmű nem kívánhat. Kováts Valéria Török pipák Értékes leletek a forrásban Török pipák a Mozsgó határában levő jedinkai Török-forrás mellől A közel másfél századig tartó török uralom, mintegy öt nemzedékváltásnak adta át rémületét, iszonyatát, majd a megszállás szülte, a helyzet tudomásulvételhez való kényszerű alkalmazkodás, sőt együttélés szükségszerűségét. Ennek az együttélésnek az emlékeit, a meglepően kevés tárgyi maradványon kívül annál több, a nép ajkán élő, fennmaradt és szájról szájra átörökített mondái, regei hagyomány őrzi. Természetes, hogy ezek a regei és mondái emlékek egy- egy megszállási központ körül sűrűsödnek, míg távolabbra mindinkább elenyésznek. Baranyának egyik ilyen török rege-mondai kisugárzó központja lett- Szigetvár. Mozs- gón eddig öt török regét sikerült lejegyeznünk. Érdekességük, hogy négy a szigeti török bég személyéhez fűződik. Állandó vita tárgyát képezi a Mozsgótól északra, a községtől alig 400 m-re elterülő érdekes kis faluszerű település, a mai Jedinka-szőlő. A XVIII. századi Battyhány-féle térképeken Jedinka és Jedlinka néven fordul elő. Török eredetből származtatják. A régi öregek szerint az ősi telepítési horvát lakosság hozta volna magával a Dinka nevű szőlőt és itt telepítette le. Ugyancsak a horvát jedán, jedin: egy jelentésű szóval kapcsolatban magyarázzák. Azt azonban mindenképpen állítják, hogy a szigeti török bégnek a sűrű, erdős területen rejtett szőlője lett volna; „Hogy Allah ne lássa az igazhivő török borivását." A bég sokat tartózkodhatott a sűrű erdőben elbújtatott Jedinkán, amit avval is igyekeznek bizonyítani, hogy a nyugati oldalon, a Szimánd- liba lehajló kis völgyben levő forrást eredetileg Török forrásnak nevezték, s csak később lett a neve S/'pór-kút. A forrásocska a mai napig is arról híres, hogy vize a legaszályosabb nyárban sem apad el. A forrás tisztítása közben az ásó érdekes, kisméretű, szürke anyagú, jellegzetes török mintájú pipács- kókat fordított ki. A található sok cserépdarabról a bég pipakészítő üzemére következtettek. Lengyeltóti János A töröktől való megszabadulás centenáriumán Emlékezés Szigetvár hősies védelmére S zigetvár 122 és fél évig nyögött a török uralom alatt. Csak két és fél évvel Buda és Pécs felszabadulása után hagyták el végleg az utolsó törökök a számukra oly fontos, és éppen ezért jól megerősített várat. A töröktől való megszabadulás centenáriumán, 1789-ben jelent meg Bécsben Decsy Sámuelnek, a magyar felvilágosodás kiváló tudósának az Osmanographia című műve, melyben a Zrínyiék által hősiesen védett várnak utolsó napjaira így emlékezik: „Minekutánna a kegyetlen tűz a külső várat egészlen elborította, és azt sem az északi szélnek dühössége, sem az ostromlóknak szüntelen való ágyúzása miatt nem lehetett volna oltani; kéntelen volt Zrini Miklós a belső várba szorulni. Valami tsak a külső várban volt, és valamit még a tűz meg nem emésztett, mind azt, mint valami éh farkasok el-ragadozták az ostromlók, és mint az ebek a velős kontzon, úgy veszekedtek egymással az ott nyert prédán, a szegény őriző katonákat minden eleségektől megfosztották, ugyannyira, hogy nékik ezer véka liszteknél egyébb nem maradott, abból sem lehetett a kemen- tzéknek szüksége miatt elegendő kenyeret sütni. Ennek felette sem bé a várba, sem onnan ki senki nem jöhetett, és akárki mutatta légyen magát a bástyákon, mingyárt lelövetett a Jantsárok által. Utollyára 2 nagy és 8 apróbb ágyújoknál több nem maradott, Maximiliántól, aki 125 ezer emberrel N. Győr alatt hevert, semmi segedelmet nem reménylhettek. Az idő alatt, hogy Seifedin Basa ekként izzadozott Szigetvárnak ostromlásában, So- limán Tsászár, ez a Magyar nemzetnek kegyetlen ostora, életének 76-dik, s uralkodásának 46-dik esztendejében hasfolyás miatt meg-hólt, és szüntelen keresztény vérnek italára vágyódó lelkének szomjúságát egyszerre meg-óltotta a pokolbeli víznek itala. Mivel tudta azt Mehemet nagy Vezér, hogy Solimán halálának híre a hadakozásnak folytatásában nagy változást, az osmani seregben félelmet, az ellenségben pedig bátorságot fogna szerezni, mindaddig titkolta annak halálát, valameddig Szigetvárt meg nem vette, és II. Szelim, Solimónnak a fia és birodalombeli örököse Nándorfejérvárra eleibe nem jött, és hogy a megholt fejedelemnek belső udvari tse- lédei, s tisztei, úgymint Cha- sinehdar-Aga és Hekim Effen- di ki ne mondhassák, mind- kettejét megölette, a várnak ostromlását sürgette, Zrini Miklóst minden részről szoron- gattatta, tüzes golyóbisokat, gránátokat és sok ezer puskaporral, szurokkal, kénkőveT s más égő matériákkal megtöltetett nagy tserép kantsókat hányatott a belső várba, melyek széllyel pattanván meggyújtották az épületeket, és szörnyű tüzet tsináltak. Mindezekből által-látván azt Zrini Miklós, hogy lehetetlen volna a várat az ellenségnek a dühösségétől megtartani, és vagy el kellene néki veszni, vagy halálnál is keservesebb rabságba esni; vérrel könyve- ző szemeit az égre vetette, selyem köntösét, kótsag-tollak- kal s drágakövekkel ékeskedő süvegét, és ditsőséges őseitől reá maradott kardját belső inasa által elő vitetvén, azokban felöltözött, erszényében 100 aranyat tett, két karjára arany peretzeket vont. Azután parancsolattyára vitézeihez kimenvén ekként szólította meg őket: „Magatok láttyátok vitéz társaim, mire jutottunk, s mily irgalmatlanul bánik velünk a gonosz sze- rentse. Nem az ellenségnek az ereje és vitézsége, hanem a kegyetlen tűz nyomott el bennünket. Nem azért jöttem hozzátok, hogy titeket e szomorú környül-állások között vigasztaljalak s tanátsollya- lak, hanem hogy szemetek eléibe terjesszem végső veszedelmeteket. A megharagudott természettel és bal szerentsé- vel tovább nem küzködhetünk. Minap én tinektek, ti pedig énnékem arra esküttetek meg, hogy mindenkor készek lesztek velem együtt élni és halni; mostan azért arra kérlek és intelek titeket és azt javaslom tinéktek, hogy inkább halálunk által petsétellyük meg előbbi vitézségünket, mint gyalázatos rabságban éljünk. Annyira irigylette a gonosz szerentse a mi virtusunkat, hogy immár fegyverünknél s vitézségünkről emlékező szívünknél egyebet nékünk nem hagyott, és ha a fegyvertől rettegünk, gyalázatos és örökös rabságba esünk. Annak- okáért megutálván a gyalázatos életet, keressük a ditsőséges halált, rohannyunk az ellenség közé, s mutassuk meg azt utoljára is, hogy mi be- tsületesen éltünk és bátran s ditsőségesen kívánunk meg is halni. Szerezzünk magunknak e tselekedetünk által, mind késői maradékaink, mind az egész világ előtt kedvességet s örök emlékezetet. Rajta kedves vitézim, kövessetek engemet, és ne engedjétek meg, hogy a kevély ellenség vas lántzokat kössön kezeitekre, lábaitokra és nyakatokra, és hogy holtig tartó rabságra vigyen titeket." Zrini Miklósnak e ditsőséges beszédére, mellynek hallatára még a Marpésiai kősziklák között született s nevelkedett tigris kölyköknek szíve is elol- vadott volna, annyira felbuzdultak előtte álló hűséges katonái, hogy mingyárt széljel hányták paisokat, melly-vaso- kat, sisakjokat és pántzélokat, mellyeiket a seb vételére meg-meztelenítették kardjok- nak hüvelyeit is elvetették, és mezítelen szablyájoknak mar- kolattyát kezekbe szorítván, készek voltak kedves vezérükkel élni és halni. Ekkor ő is vérrel forgó szemeit a megharagudott egekre vetvén „Uram Jézus segéllyt” kiáltott, a belső várnak kapuját fel-nyittat- ta, a már előre elkészíttetett ágyúk által egyszerre 600 Jan- tsárokat téríttetett a földre. Juranits Lőrintz, jeles ifjú tisztet a Tsászári Királyi zászlóval előre küldötte, utánna ment ő maga 600 vitézeivel, az ellenség közé rohant, és velek együtt, mint a megbúsult oroszlán előre, hátra, jobbra s balra forogván, akit éles fegyverével ért, megölte. És még akkor is, midőn már jobb mellyén által lövetett, meg nem szűnt kedves vitézit bátorítani, s őket néki tett fogadásokra emlékeztetni mindaddig, míg jobb szeme és füle között fejébe lövetett golyóbis ditsőséges lelkét testéből ki nem ütötte. Hasonló vége volt a többinek is, és négyen kívül mindnyájan levágattalak a dühös ellenség által. Z rini Miklósnak feje testétől el-vágattatván imitt-amott hordattatott a török táborban, annakután- na Gróf Salmnak (a császári hadsereg főparancsnoka volt!) küldetett ajándékba, aki azt rózsa vízzel meg-mosattatván és drága fűszerszámokkal meg- füstöltetvén Tsáktornyáig kísírte egész hadi seregével együtt, holott az nagy halotti pompával eltemettetett. Testét pedig mingyárt fejének el-vágattatá- sa utón a Bányalukai Basa Mustafa Szigetváron a földbe tétette.” Molnár Imre 100 ÉV8S a szigetvári „Oroszlán’’ emlékmű
