Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-03 / 243. szám
( I» ■) I» * \ \ ) t ) t \ l * * * ) I * * * A jobbat akaró szándékkal Sokszor találkozunk olvasóinkkal, hallgatjuk meg véleményüket lapunk munkájáról, kérjük javaslataikat. Ezeken a találkozókon visszatérő beszédtéma, hogy miért nem írunk többet az építkezések hiányosságairól, a rossz utakról, a kereskedelem és vendéglátás elégtelenségéről, a szórakozási és művelődési lehetőségek alacsony színvonaláról, a lakosságnak sok bosszúságot okozó szolgáltatásokról, a hiánycikkekről. Szemünkre vetik: csak az eredményekről, a sikerekről számolunk be, túl sokat dicsérünk. Ugyanakkor állami és gazdasági vezetők gyakran azért bírálnak bennünket, hogy munkájukban csak a rosszat vesszük észre, csak bírálatot kapnak, elismerést, dicséretet nagyon ritkán, s ez őket, munkatársaikat elkedvetleníti. Mindenki jót akar: az olvasó, a vezető és munkatársai, az újságíró is. Mégis úgy érzem, hogy néha nem értjük meg egymást. Mi, újságírók feladatunknak és hivatásunknak tekintjük, hogy ott legyünk mindenütt, ahol valami létesül, épül, ami szebbé, gazdagabbá teszi életünket. Kötelességünknek tartjuk, hogy a jó, a becsületes munka eredményeiről, a nagyszerű kezdeményezésekről beszámoljunk. Fontosnak tartjuk, hogy mindenki, akinek terve, elképzelése, javaslata van a munka javítására, a fejlődésünk gyorsítására, az megszólalhasson a lapban, azokat munka közben bemutassuk. Ugyanakkor vállaljuk a kritikus szerepét is: feladatunknak tartjuk, hogy a hibákat, a színvonaladon munkát bíráljuk, a fogyatékosságokat szóvátegyük. Nem „ügyészi magatartással vagy bírói ítélettel", hanem újságírói hivatástudattal, pártos szemlélettel, a jobbat akarok szándékával. Mi együtt dolgozunk azokkal az állami és gazdasági vezetőkkel, akik nagy felelősséget vállalnak annak érdekében, hogy a gazdaságfejlesztési célkitűzések megyénkben megvalósuljanak, a tervbevett beruházások időben és kiváló minőségben befejeződjenek, hogy épüljön mind több lakás, gyermekintézmény, út és közmű, legyenek szebb községek, a városokban tisztább és rendezettebb parkok. Mi elismerjük törekvéseiket, szorgalmukat, tehetségüket, segíteni akarunk nekik. Megértjük nehézségeiket, tudjuk, hogy a hibák, az elmaradás a tervek megvalósításában őket éppen úgy bántják, mint bennünket vagy az olvasókat. Mi tudjuk, hogy a jó munkát végző fizikai dolgozó éppen úgy igényli a társadalom erkölcsi elismerését, mint a tudós, az alkotóművész. Mégis: nem törődhetünk bele abba, hoigy csak azért, hogy a „béke meglegyen", hangunkat tompítsuk, hallgassunk akkor, amikor szólni kell a jobb megvalósulása érdekében. Szólnunk kell még akkor is, ha ezért néha haragszanak ránk vagy sokáig elzárkóznak előlünk. Tisztában vagyunk azzal, hogy mi nem „csináljuk", hanem szolgáljuk a politikát, itt, ebben a megyében. Jól tudjuk, hogy nem az a feladatunk, hogy mindennap javasoljunk valamit, arra utalva, hogy itt vagy ott azokat már megcsinálták. De csak ezekre hivatkozva senkitől sem fogadhatjuk el azt a javaslatot, hogy legyünk „türelmesebbek", azaz: elnézőbbek. A párt, a tájékoztatáspolitika alapelvei arra ösztönöznek bennünket, hogy legyünk szószólói az eredmények bemutatásának, karoljuk fel, támogassuk a nyomtatott sajtó erejével a kezdeményezéseket, a jó munkát — de legyünk kritikusai a rendetlenségnek, a lustaságnak, a szervezetlenségnek, a lógásnak, a trehányságnak — éppen közös célkitűzéseink gyorsabb elérése érdekében. Nem öncélúan szabad bírálnunk, hanem előrevivőén, javaslatokat téve, nem kitalálva azokat, hanem szót adva azoknak, akik ezt vállalják. Mindezt elmondjuk találkozóinkon olvasóinknak is, akik mindinkább megértenek bennünket, figyelnek ránk, elgondolkodnak írásainkon, bekapcsolódnak munkánkba. Van, aki levelet ír és hozzászól írásunkhoz, van aki felkeresi szerkesztőségünket, van aki akkor mondja el véleményét, amikor találkozunk vele. Évek óta szocialista brigádokkal tartunk kapcsolatot, beszélgetünk közös dolgainkról, kikérjük véleményeiket, javaslataikat. Tudatában vagyunk annak, hogy a széles olvasói tábor véleménye nélkül nem tudunk eredményesen dolgozni. Talán ebben keresendő sikerünk forrása is, hogy több rtTint 90 ezer példányban jelenhetünk meg e nem túl nagy megyében. Ma újra sok olvasónkkal fogunk találkozni, beszélgetni a Bányásznapi randevún. Sok lehetőséget teremtettünk, hogy ismét véleményt mondjanak munkánkról, tegyenek javaslatokat. Találkozunk majd azokkal az állami és gazdasági vezetőkkel is, akikkel együtt dolgozunk és sokszor vitatkozunk. Meg akarjuk erősíteni ismét elhatározásunkat: dolgozzunk továbbra együtt, a jobbat akarok szándékával ! \As A szobában pucér körte világított, már késő délután volt, s amúgyis vágni lehetett bent a füstöt. Az öreg Dómján reggel óta volt szolgálatban, a mentésben nem vett részt, csak ült gubancos telefonzsinórjai között, a cigaretták elaludtak és újra felizzottak a szája sarkában, homlokára lassanként rátelepedett a rettegés és a fáradság szürke pora. Most is így ült, s amikor Demeter belépett, metsző, máskor gúnyosan hideg, világosszürke szemét ráemelte. Demeter ezekből a szemekből merítette az utolsó bizonyosságot, megértette, mit tett, és fáradt tagjaiba, mint a szétáradó vér, beköltözött a békesség. Mikor ott állt a szifon előtt, a két bányamentő rábámult, s tudta, hogy nem fognak vitatkozni! Ugyanez a félelem sugárzott a két emberből, mint ami őt belül a gyomra táján szorongatta. Egy pillanatra megingott, át akarta adni a kötelet. Századmásodperc alatt átfutott az agyán, hogy megtett mindent, amit általában szokás, betartotta a szabályokat, tisztességes munkát végzett. A két bányásznak, akik a vízbetöréskor bennrekedtek, teljesen mindegy, hogy ki megy át elsőnek. De neki nem mindegy ... Ujjai már hurkolták is a kötelet, s már csak a gerendákra gondolt, amelyek a víz alatt sodródhatnak, s amiket okvetlenül ki kell kerülnie. — Lent menjen, a szélén, a csillék miatt — hallotta még az egyik embert, aztán már csak a vér dobolását a tüdejében, az agyában, a szívében, minden egyes sejtjében. Amint átért és meglátta Meszler szűkölő kutyaszemeit és agyonzúzott lábát, mérhetetlen messzeségbe tűnt minden, önön lénye, nyomorult kételyeivel és halálfélelmeivel együtt feloldódott valami szokatlan közegben, aminek legfőbb jellemzője volt, hogy csakis a jelenben létezett és nem lehetett rajta gondolkodni. A sűrű és mégis megfoghatatlan közeg befogadta őt is és Meszlert is, és meghatározta helyüket és cselekvéseiket, és fenntartotta őket a felszínen és szájukat megtöltötte ismeretlen, forró ízekkel. Demeter soha életében nem érzett még ilyet. Az íz emléke a szájában maradt. A dolgok, anélkül, hogy beszéltek volna róluk, értelmet nyertek, megteltek szép belső fényekkel. Demeter tisztában volt vele, hogy ebben a világban nem esnek fölösleges szavak, de eddig nem tudta pontosan, miért. Az öreg Dómján pillantásából egyszeriben megértette. Most már közéjük való lett. Az öreg Dómján kijjebb húzta maga mellett a széket és feléje nyújtotta gyűrött cigarettacsomagját. A telefonzsinórok tetején a helyi lap tudósítója könyökölt, kivörösödött fülén szorongatta a kagylót és diktált. Demeter nézte, ahogyan a piszkos, ideges ujjak kitapogatják a hamutartót. Az elsárgult csikk vastag, bűzös füstcsíkot eresztett, aztán kimúlt. — Feleimnek: öt órán át tartott a megfeszített küzdelem — a zöldarcú férfi hangja meg- csuklott, köhögni kezdett, aztán beleordította a telefonba: — Az isten áldjon meg, mondom: öt! ötös! — A bányabiztonságitól egy órája ideszóltak — mondta az öreg Dómján. — Ketten jönnek. Demeter bólintott. Az jutott eszébe, hogy az öreg Dómján kis kertjében salátaágyások vannak és a rózsák szárát piros gömbben végződő karókhoz kötötték. Egyszer járt a telepen, ahol csupa egyforma négyszögletes kis kert van, alacsony drótkerítéssel. Az öreg Dómján likacsos trikóban ka- pálgatta a földet, és csak a fejét biccentette meg feléje. Pedig akkor már két éve dolgoztak együtt. A telefon mellett csönd lett, az újságírónak nyilván visszaolvasták a szöveget. Komoran nézte a plafont és olykor bólintott, törődött figyelemmel. — A kórházban — folytatta az öreg Dómján — nem tudtak biztosat mondani. Lehet, hogy le kell vágni a lábát. Demeter előtt megjelent Meszler összezúzott lába, mint egy éles fénykép. Valamit mondani akart, de csak nyögés lett belőle. Az öreg Dómján halkan, szinte gyengéden szólalt meg, s szemét nikotinos ujjaira szögezte: — Van, amikor semmit se lehet tenni. De azért... — Kis csend után kimondta: — Jó mentés volt. Demeter fölkelt a székről és az ablakhoz ment, hogy elrejtse megindultságát. Úgy érezte, a boldogtalanság lényegében ugyanaz, mint a boldogság, s az élet a nyert csaták ellenére is hatalmas súly az ember vállán. Az asszonyok a kapuban álltak. Egy öregasszony fekete kendőjébe süppedt, pillátlan szeme meg se rebbent, olyan volt, mint egy szobor, a fekete szomorúság mozdulatlan szobra. Egy gyerek is ácsorgott az asszonyokkal, kiflivéget rági- csált és csillogó orrán olykor szórakozottan végighúzta az öklét. Az újságíró mellélépett és kinézett a szürkületbe. — Mire várnak? — kérdezte ijedten. — Néhányon még lent vannak a szivattyúknál. — Iszonyú ez — mondta az újságíró szaporán. — Engem lelkileg teljesen leterített az ügy. — Meg lehet érteni — mondta Demeter szárazon. — Nem mertem eddig — szólalt meg újra a zöldarcú ember, a célszalag után lehe- veredő futó, bamba mosolyával, és kis lapos üveget kotort elő a zsebéből. — De gondolom, most már vége a szolgálatnak. — Az öreg Dómján a fejét rázta. — Nekem még nem. De a mérnök elvtársat megkínálhatjaDemeter elvette az üveget. Rum volt benne. — Egy dologra vágyom csak — fecsegett tovább a zöldarcú — befeküdni egy kád meleg vízbe. Demeter fölemelte a városi telefont. Lassan tárcsázott, mint a szomjas ember, ha óvatosan szájához emeli a vizet. Látta maga előtt a zöldernyős lámpa fényét, Ágnest a fényben. Hallotta csengő, izgatott hangját. Annyit mond neki: indulok haza. Ágnes erősen szorítja a kagylót és azt mondja: várlak. Bolyhos köpenye, mint egy rebbenő sirály. — Na végre! — kiáltott Ágnes a telefonba. — Miért nem hívtál előbb? Itt vannak Jáno- sék, ők is olyan kíváncsiak. Csak várunk és várunk, már be is csíptünk egy kicsit. Demeter nyilallást érzett a gerincoszlopában, olyanformán, mint gyermekkorában, ha o kréta végigcsikordult a táblán. — Miért nem küldted el őket! — Na de szívem! — Ágnes méltatlankodó hangjához most valami zörgés és távoli zeneszó csatlakozott. — János azt mondja, itt áll mellettem, hogy igazán undok vagy, gondolhatod, hogy kíváncsiak vagyunk mór a részletekre is. János azt mondja, a bányabalesetek gyakoribbak, mióta ... micsoda? igen, mióta a gépesítés ... Demeter keze lassan süllyedni kezdett. — Halló, szívem, hallasz? Képzeld, Vicus azt mondja ... A kagyló alatt parányit csör- rent a villa, majd némaság borult a szobára. Demeter most vette észre, hogy az öreg Dómján meg a zöldarcú őt nézik. — Iszik még egy kortyot? — az újságíró tétován nyújtotta felé az üveget. Demeter elfogadta. Aztán ostobán ácsorgott, mint akit fejbeütöttek. Tanácstalanságában az öreg Dómján tekintetét kereste, de az lesütötte a szemét. Egy cigarettával foglalatoskodott, puhítgatta, benyálazta a végét, körülményesen rágyújtott. A zöldarcú egyikről a másikra nézett, aztán jobb ötlet híján ivott egyet a rumosüvegből. Csörgött a telefon, az öreg Dómján fölvette. Hosszan tartotta a kagylót, hallgatott. Demeter előtt ismét élessé váltak a tárgyak, látta, hogy a hamutartó szélén egy légy egyensúlyoz. Látta azt is, -hogy az öreg Dómján világosszürke szemén a ráncos szemhéjak összehúzódnak. Egy pillanatra olyannak tűnt, mint aki meghalt. — Nem, — mondta végül fakó hangon — a termeléskiesésről egyelőre nem tudunk pontosat. — Nem jön velem egy pohár sörre? — Kérdezte a zöldarcú Demetertől. — Nemet intett. A zöldarcú elköszönt, ketten maradtak. Megint csengett a telefon. Az öreg Dómján fölvette, bele- hallózott, aztán Demeterre né- iett. Tekintetük összekapcsolódott. — Nem tudom adni — mondta az öreg Dómján — lent van a szivattyúknál. Nem, asszonyom, nem tudom megmondani, mikor kerül haza. Aztán csak ültek némán és cigarettáztak. H AJtaiMiL'&fetfcxr A hatodik óra „Tessék mondani, hogyan lehetnék újságíró...?” Sztereotip a kérdés, gyakori a szakmánkban. És természetes is, mint mindennél, ami elüt az átlagostól, a „nem-nyolcórástól”, ami — úgymond — kötetlen és egyfajta publicitást is jelent. Nyilvánosságot. A nevünket vagy annak szignóját az újságban. Saját vagy választott nevünket, és magunkat, mögötte . . . Magunkat, egész karakterünkkel. Megszállottságunkkal és rigolyáinkkal; igazunkkal és tévedéseinkkel, hullámvölgyekkel és föl- dobódásainkkal; jó irányokkal és félrelépésekkel — egyéniségünk hitelével vagy ennek megrendülésével, olykor. Kirakatban élünk, szem előtt, ami sok mindenre kötelez. Talán innen is az a felemás ál-„misztikum", ami a szerkesztőségeket körüllengi, amitől az emberek jó része a legkülönbözőbb magatartásjegyeket ölti magára, ha átlépi egy igazi „redakció” küszöbét. Nemegyszer kereken azzal, hogyan lehet valakiből újságíró. Kisdiák és egyetemista, adminisztrátor és kohómérnök, jól karbantartott elvált asszonyka-htb. és há- rászkendős öreg néni az onokája ügyében . . . Jönnek és kérdeznek. Mi elmondjuk, elhadarjuk, mikor menynyi az időnk, hogy sokféleképp. A legáltalánosabb: felsőfokú végzettség, „külsőzés” a lapnak, amelyik elindítja a pályán; több éves gyakornokság szinte fillérekért, újságíró iskola, minősítő bizottság, államvizsga; intelligencia, állásfoglalási készség, általános műveltség stb. — ez mind „van”, kell, szükséges és mindenekelőtt valami, amit tehetségnek nevezünk. Ami kiderül (a többivel együtt), ha már pályakezdőként belül van valaki az „ólomszérűk” sövényén. Kegyetlen pár év ez. Bizonyítani, minden áron ... „És mi lesz, ha nem sikerül, ha nem ütöm meg a mértéket? .. .” A Damoklész-kard ott lebeg, így vagy úgy persze tévedhet bárki a felvétel vagy az alkalmasság megítélésében, példa erre is akad. Mindezt elmondjuk annak tudatában, hogy az egész ügy „misztifikált" vonzáskörzetét jottányival se hozhattuk valóság- vagy emberközelbe igazán. Elhitetve végre, hogy ugyanolyan dolgozók vagyunk, mint mindenki, csak talán a felelősségünk más, sajátosabb természetű, mert, ha történetesen hibázunk, az nem „marad köztünk”, nem úsz- szuk meg egy főnöki leszú- rással; a tempó feszített, az állandó készenlét, a szellemi erőfeszítés reakciója olykor már a tudatalatti szférákból „csönget”; „kihagyok” másodpercekre vagy tizedmásodpercekre, jót gondolok és rosszat verek le a gépen, átsiklik rajta a szemem — végső fokon mindegy: az ok itt lényegtelen. A hibát nem tudom kikaparni 90 ezer példányban... Mégis, mindez együtt — mákony, valami nagyon szép és nemes értelemben. Több, mint munka és több, mint hivatás. Igen, annál is több valamivel, amit minden újságíró önmagában szokott megfogalmazni, ha néha elmeditál fölötte. Pedig sok nem változott azóta, hogy pár éve egyik kollégám oly meleg őszinteséggel vallott magunkról e hasábokon. A munka nem kevesebb, sőt. A családra most is kutyafuttában jut — ha jut. . . Eltávozási arányszámunk a bűvös 5. „X” felett valamivel növekedett. A kávé, a kattogó telexgépek mellett, az első emeleti kuckóban, az viszont jobb azóta. Om- niából főzik, finom és forró. Igaz, az ára is fölment, a fizetésünk viszont alig, sőt... Mégis mindezzel együtt ez az egész: küzdelme, kudarca, fájdalma, öröme — mindez együtt valami kimondhatatlanul csodálatos. Élmény. Életelem, oxigén, létforma és permanens szirénhang. Megértem, ha sokan kopogtatnak a kérdéssel .. . Megértem, és próbálom lebeszélni azt, aki divatból, romantikából, csupán könyvélményei hatására „döntött" e pálya mellett; biztatva, ösztönözve a néhány ezrelék másikát-egyi- két, akiben megcsillan valami „talán” .. . Valami, amiért már évekre is érdemes vállalni az áldozatot, hiszen a „nótusz", a született zsurnaliszta valahogy ritkábbnak tűnik ma, mint elődeinknél. Válaszolván talán, így, kissé áta-botában, dadogva, valami még kikívánkozik. A „hogyan lehetnék újságíró" kérdése nemcsak a kérdezők sajátja. Mindennapi életem része. És így vagy úgy mindannyi- onké, ha szeméremből néha az ellenkezőjét is mutatjuk. Magamtól minden nap meg kell kérdeznem, ha köszönök az utcán, ha bemutatkozom, ha kérdezek, ha kellemetlent kell mondanom valakinek, ha odaülök az írógépemhez. Közeledő húsz évem pályatávolából visszanézve, ez a kérdés mindig is elkísért. Társam és mecénásom, kritikusom, barátom és intrikusom is. Lehetek-e újságíró ma és holnap és azután is a szó legnemesebb hitelével, így, nagy „U”-val? A válasz késik, jó lenne megérni.
