Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-24 / 264. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM — MŰVÉSZET 1978. SZEPTEMBER 24. MAKAY IDA VERSEI Könyörögj értem Elvetted mór a szenvedést is. Letépted végső védelmem, vértem. Most szolgáltatsz ki hóhéraimnak. Megölt verseim halld hát halálig. S ha maradt szavad, könyörögj értem. Dombormű És végül a legszebb leszek, ha megöltelek már magamban. Elnyugszik öröm, gyötrelem, álom. Múltak, márványok csöndje arcom: dombormű ókori szarkofágon. Folyópart, tavasz Középkori kolostorkertek csöndje. Könyörgő, búgó, mély madárpanasz. A folyó partján fényben, térdrehullva megváltja minden fényes vétkeit a gyönyörű, a parázna tavasz. \lz \j/ \|/ sl/ ^ ^ ^ ^ Kultúra helyből vagy „importból”? Hirdetést olvastam minap egy poros pesti fa törzsén. Egy lemezlovas hirdette magát azzal a mottóval, hogy „vidékre is elmegyek". Persze csak alkalmasint, egy-egy estére. Színházak is, előadóművészek is rendszeresen járnak vidékre. Missziót vállalnak egy-egy előadással, szép missziót. Szépet és nélkülözhetetlent. Távoli falvakba, kisvárosokba viszik el a művészetet. Legjobb tehetségüket, legfrissebb gondolataikat. Ha azt viszik el! Mégis — anélkül, hogy a befeléfordulást, a provincializmust akár egyetlen szóval is támogatnám — megkérdezem: rá hagyatkozhat-e egy kisváros, egy nagyközség csupán néhány vendégjátékra? Lehet-e kulturális életet, szellemi atmoszférát teremteni csupa-csupa importált erővel és eszközzel? Aligha lehet. Már pedig erre, tudniillik a sajátos, a saját eszközökkel kialakított szellemi világra van, vagy inkább lenne szüksége minden településnek. Azért, hogy élni is igényesebben lehessen ott, ahol esetleg lakni, vagy dolgozni jó. Soha ilyen belső erő nem állt rendelkezésre ahhoz, hogy egy-egy vidéki település megteremtse a maga kulturális életét, hogy a belső normák és értékek kialakításával, a példaadók erejével másokat is, mindenkit elindítson a szellem napvilága felé. Mondhatom ezt jogggl, hiszen eny- nyi képzett, diplomás szakember még soha nem dolgozott vidéken, mint manapság. És ki tagadná, hogy a kulturális élet fellendítésének motorja, követendő példája elsősorban a szellemi igényeit kielégíteni akaró értelmiség lehet. Mégis, sok kisváros és község szenved értelmiségi lakóinak szenvtelenségétől. Attól, hogy a művelődési házak rendezvényein fehér hollónak számít egy-egy helybéli diplomás. Azt a körülményt, hogy kisvárosban vagy falun laknak és dolgoznak, sokan úgy vélik ellensúlyozni, hogy kihívóan közömbösek a helyi ügyek iránt, hogy következetesen lakóhelyükön kívül töltik szabadidejüket, és kulturális-szellemi igényeiket is csak a fővárosban vagy a megyeszékhelyen akarják kielégíteni. Más szóval: nem élnek ott, ahol laknak. Igényeiket autóba teszik és elviszik oda, ahol nekik a kultúrát nem megteremteni, csak befogadni kell. Kétségkívül kényelmes álláspont. És egyben furcsa is. Azért furcsa, mert vannak diplomások, akik vállalják az értelmiség hagyományos küldetését, és a maguk igényeinek kielégítése közben másokban is szellemi igényeket támasztva alkotnak. És nem csupán befogadnak. Megteremtik egy község, vagy akár egy város sajátos szellemi arculatát, a joggal vágyott kulturális életet ott, ahol ezt náluk jobban senki sem tudja megtenni és ahol náluk senki sem hivatottabb erre. Való igaz, hivatásérzetre senkit sem lehet kötelezni. A zeneértő orvost nem lehet kötelezni, hogy eljöjjön arra a hangversenyre, amiért két hónappal előbb vagy később Budapestre utazik. Tőle hivatalból csak azt lehet kérni, hogy osztályán gyógyítsa meg a betegeket. És ezt meg is teszi. A mérnök felépíti a házat, a közgazda eligazítja a hivatalt, az agronómus a termelőszövetkezetet, de utána...! Sokan előkelő idegennek kiáltják ki magukat abban a közösségben, amely pedig számukra az alapvető életfeltételt, a munkát biztosítja. Erőszakkal senkit sem lehet meggyőzni arról, hogy szellemisége igazán csak akkor bontakozhat ki, akkor hasznos, ha azokra is átsu- gárzik, akik rá egyéb okból is föltekintenek. A vidéken dolgozó értelmiség küldetését nem lehet parancsba adni. Ezúttal is csak arra van mód, hogy együttérezzünk azzal a népművelővel, aki ha előadót keres, füzetében csupa budapesti nevet talál — ahelyett, hogy a helybeliek között válogathatna. Miskolci Miklós Tűzharcban „Kötelességük is büszkélkedni vele...** Azok a fák egyidőben éltek a hősökkel Gondolatok Zágon Gyula kiállításáról Az az érzése az embernek, csak meg kell érinteni ezeket a gyémántfényű fejeket, s megelevenednek. Hiszen még karnyújtásnyira vannak tőlünk! Mert mi az a néhány száz év az emberiség történetében?! Érintésre sorra életre kelnek a fafaragványba merevedett hősök: Zrínyi Miklós, Szulejmán császár, Tinódi Lantos, Horváth Márk, Jurisics, Zrínyi Ilona gyermekeivel együtt, a szépséges Kanizsai Dorottya, s a többiek is mind. Életre kelnek, hogy valljanak a korról, életükről, küzdelmeikről. Zágon Gyula e hősök s koruk vallatója. Szigetvár képzőművésze a kaposvári Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság egyik alapító tagja volt az 1920-as években. Már akkor több kiállításon szerepelt Rippl- Rónai irányításával, a kaposvári Balázs Jánossal együtt Az iskolák államosításától fogva nyugdíjba vonulásáig a szigetvári iskola rajztanáraként dolgozott. Pedagógusi munkája mellett közel három évtizeden át nevelte. oktatta a rajzolásban, festésben tehetséges fiatalokat a város szakkörében. Keze nyomán több mint 30 szigetvári fiatal került művészi, rajztanári, díszítőművészeti, képzőművészeti pályára. A régi tanítványok ma is visszajárnak az idős mesterhez. Foglalkozik grafikával, akva- rellel és olajfestészettel, az utóbbi 15 évben szobrászattal is. Utóbbiban a fadomboritást kedveli. Munkáinak anyagát azok a félezer éves tölgyfagerendák ad. ták, amelyek az 1966 körüli években kerültek napfényre az ásatások során. Ezek a fák egyidőben éltek az ábrázolt történelmi hősökkel, velük együtt szenvedték át az idők viharait. Az ez évi Zrínyi-emlékünnep- ségekhez kapcsolódó, Szigetvárait rendezett, fadomboritások- ból és monotypiákból álló kiállítás a művész 15. önálló tárlata volt. Zágon Gyula számos emlékplakett, oklevél, dokumentum tulajdonosa, amelyek mind művészi munkájának elismerését őrzik. Szigetvár hősi védelme 400. évfordulójára hirdetett országos grafikai kiállításon első díjat nyert. A Szigetvárott nagy csendességben élő Zágon-család otthona előtt — amelyet a sok-sok értékes festmény, faragás, szobor mellett szebbnél szebb népi hímzések is díszítenek — gyakran megállnak a városba látogató idegenek és megkérdezik: múzeum? A szigetvári vár dzsámija után Pécsett az „Új Tükör”-klubban találkozhatnak e sajátos, történelmi tárgyú művészet iránt érdeklődők Zágon Gyula munkáival. — Vajon hogyan szólnak a ma emberéhez ezek a sötétbarna, helyenként szinte már „fe- ketegyémánt”-ban játszó, markánsra faragott, szuggesztív hatású szobrok, s honnan „tudja" a művész, hogy ilyenek voltak? — Ahol megbízható metszet rendelkezésre áll, ott azt veszem alapul — válaszol a maga kedves, tanáros egyszerűségével. — Mert a XV., XVI. században fényképekről még nem beszélhetünk. Sajnos rendszerint ezek a metszetek sem magyar alkotások. És ritka az olyan ábrázolás egy és ugyanazon személyről, amely azonos lenne, vagy csak hasonlítana is a másikhoz. Sok metszetleírások vagy szóbeli elmondások alapján készülhetett. így szinte mindegyik más és más. Ahol pedig még ennyi alap sincs a kiinduláshoz, ott lélektanilag kell megközelíteni a dolgot. Belejátszik ebbe a hős történelmi szerepe, magatartása, az emberi közösséghez, néphez való viszonya, mindaz, amit történelmünk nagyjairól tudunk vagy tudhatunk. Ezek az ismeretek adnak bizonyos támpontokat ahhoz, hogy milyenre is formáljuk meg az arc elemeit. De emellett van a művészetben egy sajátos, tudat alatti, szinte ösztönszerű ráér- zés is, talán azt lehetne mondani, hogy ez a művész sajátos beleélése. Például a szép Kanizsai Dorottya, aki füvekből készített főzeteivel gyógyítgatta a szegény, elesett embereket, jóságos lelkű nő lehetett. Az ő arcának megfaragásánál ez a legfontosabb momentum vezetett Sokat kell olvasni, tanulni, elmélyedni a kor történelmében ahhoz, hogy hozzá merjen kezdeni az ember egy-egy személy megformálásához. Sok töprengés, keresgélés előzi meg a művek születését. A mai emberek figyelése, egy-egy arc, mosoly vagy indulat kifejezésének „ellesése" szintén „anyaga” ennek a munkának. Mert az ember külső megnyilvánulásából le lehet olvasni a belső világát is. Az alkotás előkészületei mindig sokkal több időt vesznek igénybe, mint maga a megtalált forma kimunkálása. — Sok szó esik mostanában arról, hogy az ifjúság érzelmileg elszegényedik. Hogyan látja a művész és pedagógus a fiatalok hazafias érzelmeinek helyzetét, érdeklődésüket a történelmi hősök iránt? — Az ifjúság érzelmi elseké- lyesedése teljesen hamis, felületes ítélet. Fantasztikusan felgyorsult korunkban a tudati-erkölcsi vajúdás forradalma, életkoránál fogva az ifjúságot sújtja legerősebben. Évente sokezer diák látogat el tanárai vezetésével Sziget várának falai alá, és vesz részt azokon az „élő történelemórákon”, amelyeket a várban tartunk. Az itt kapott vizuális ismeretek élményszerűbZrinyi Ilona és gyermekei bé teszik számukra a tanultakat, így maradandóbb emlékükké válik a történelem. Én magam is sok csoportot vezetek évek óta, és azt tapasztalom, hogy a fiatalok többsége érdeklődve, kellő tisztelettel, sót mondhatnám, áhítattól adózik a hősi tettek színhelyén. Én, aki az életemet töltöttem el a Zrínyi-kultusz szolgálatában, ezt próbáltam egész pedagógushivatásom alatt továbbplántálni, s teszem ma is, mélységesen hiszek Kölcsey nagyszerű szavaiban: „Minden kő régi tettek helyén emelve: minden bokor régi jámbor felett plántálva; minden dal régi hősről énekelve: minden történetvizsgálat régi századoknak szentelve: megannyi lépcső a jelenkorban magasabbra emelkedhetni!" Hegedűs Magdolna Zrínyi Ilona, Borbála asszony
