Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-03 / 243. szám
1978. SZEPTEMBER 3. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Hogyan elünk — hogyan éljünk Lakás és életmód Komfortos és összkomfortos lakóházak sora Sellyén A lakást azért tartják oly fontosnak az életmóddal foglalkozó szociológusok, mivel a lakás az emberek életvitelének közvetlen környezete, amely elsőrendű szerepet játszik éppen az elemi létfeltételek megteremtésében és kialakításában. Elmondhatjuk. hogy a lakásmód szerves része az életstílusnak, amelynek konkrét formái országonként, társadalmi rétegenként és nemzedékenként is különböznek egymástól. Kezdjük a dolgot az ellátottság mennyiségi oldalával. Vitathatatlan tény a lakásépítés nagyarányú növekedése. Az 1945 utáni első évtizedben éves átlagban 28 ezer lakás épült, a hatvanas években 60 ezer, a IV. ötéves tervidőszakban pedig 87 ezer. Ha már a számoknál tartunk, azt is megemlítjük, hogy a mennyiségi növekedés mellett lakásállományunk minősége is javult. 1960- ban a lakások 13 százaléka volt teljes komfortos, jelenleg valamivel több mint 35 százaléka. Sőt, a felsorolást tovább folytathatjuk azzal, hogy a lakások átlagos szobaszáma is emelkedett: a száz lakásra jutó népesség az 1960-as 361 főről 1975-re 302-re és a száz szobára jutó népesség 250-ről 162-re csökkent. Amennyiben a lakásállomány fejlődési ütemét a számok tükrében vizsgáljuk, tagadhatatlanul imponáló képet kapunk. Ez tehát lakáshelyzetünk realitásának egyik tényszerű oldala. Még mindig a dolog meny- nyiségi oldalánál maradva, nem szabad azonban egy pillanatra sem megfeledkezni arról, hogy nagyon sok embernek jelenleg nem megfelelő vagy nincs lakása. Hiszen napjainkban is közel 300 ezer család igénylését tartják nyilván a tanácsoknál, és ezek közül több mint 180 ezernek egyáltalán nincs saját otthona, 20 ezernek pedig életveszélyes vagy egészségtelen a lakása. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy sokan — elsősorban az egyedül élők — még nem is jelentkeztek lakáskérelemmel az illetékes szerveknél, a lakáshiány még szélesebb. Az összképet bonyolítja az önálló otthonnal nem rendelkező ágyra- járók és albérlők elég magas száma, mely a nyilvántartás szerint több mint 130 ezer, valamint a munkásszállások lakói, akiknek száma csak a fővárosban meghaladja az 55 ezer főt. A felsorolt számokból is any- nyit megállapíthatunk, hogy az elmúlt 15 évben egymillió lakás épült és ennek következtében 3 millió ember költözött új otthonba, ami az esetek többségében az előzőhöz képest minőségileg is magasabb szintű, és az érintett népesség életmódjában is változást jelentett. Az is világos azonban, hogy az önálló lakással nem rendelkezőknek, az albérlőknek és az ágyrajáróknak, a munkásszállások lakóinak helyzete — akik együttvéve még mindig elég jelentős része lakosságunknak — nemcsak szociális feszültségek forrása, hanem életmód befolyásoló tényező is. Nem lehet kétséges ugyanis, hogy magasabb szintű, gazdagabb tartalmú, kulturáltabb életvitelt elvárni azoktól, akik az egyik legelemibb alapszükséglettel, vagyis az önálló otthonnal sem rendelkeznek — aligha reális. Térjünk vissza azokhoz, akiknek van ugyan önálló otthonuk, ám ez az otthon nem teszi lehetővé korszerűbb, magasabb értékű életmód kialakulását. A negatívan ható tényezők közül elsőnek kell említeni a lakások komfortfokozatát. Még ma is az a helyzet, hogy a lakások több mint 50 százaléka komfort nélküli. Kezdjük talán a komfortszint egyik alapvető mutatójával, a folyóvízellátással. Jelentősége abból is kitűnik, hogy ott fejlődtek ki magas kultúrák, ahol vízkultúra volt, csatornázás és vízvezetékrendszer. Helyesen állapítja meg Losonczi Agnes — a kiváló hazai életmódkutató —: úgy tűnik, hogy a mai Magyarország kulturális szintkülönbségeinek jellemzőbb mutatója lehet a folyóvíz, mint a könyvtárak, színházak vagy az olvasók száma. Vízvezetékhálózatba az ország összes lakásának 44 százaléka van bekapcsolva, ezen belül azonban egyes megyék még a 20 százalékot sem érik el, nem is beszélve a települési szintek további aránytalanságairól, a falusi viszonyokról. Ezek után már nem meglepő, ha eláruljuk: átlagosan a lakások kb. 36 százalékában van fürdőszoba és WC. Sajnos, elég magas azoknak a rétegeknek a száma, akik nem rendelkeznek fürdőszobával és WC-vel, A lakások nagysága, az egy szobára jutó személyek száma nagymértékben befolyásolja az emberek művelődési, tanulási, szórakozási, pihenési lehetőségeit. Nem is beszélve a társasági élet igényeinek kielégítéséről, amelynek csökkenő tendenciája napjainkban valószínűleg kapcsolatban van a szűkre zsugorodott lakótérrel. A lakások nagyságáról szólva szembetűnő, hogy a magyar lakásállomány zöme eleve kis, 1 és 2 szobás lakás, a 3 szobás vagy annál nagyobb lakások aránya alacsony, mindössze 19 százalék. Ebből az következik, hogy bár 1960-as évről 1975-re a száz szobára jutó népesség 250-ről 162-re csökkent, ez még mindig túl magasnak mondható. Nem is beszélve arról, hogy a szobák alapterülete — mint a lakások átlagos alapterületéből kitűnik — nagyon alacsony, a különböző társadalmi rétegeknél az egy szobára jutó sűrűség meglehetősen eltérő, amit leginkább a segédmunkások lakásainak túlzsúfoltsága jelez. De menjünk tovább. Az előzőekben azt állítottuk, hogy minél jobbak a lakáskörülmények, annál alkalmasabbak arra, hogy az emberek különböző igényeit és funkcióit differenciált módon elégítsék ki. A lakás által kínált funkciók differenciálása szempontjából talán az egyik legérdekesebb mutató a konyha. Ugyanis figyelemre méltó összefüggésekre bukkantunk, ha arra keressük a választ, hogy hol, milyen társadalmi közegben, milyen és hányféle funkciót lát el ez a helyiség, valamint, hogy miképpen változnak, alakulnak ezek a funkciók, hogyan tömörül egy térre a család. összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a lakás az élet- lehetőségnek nemcsak skáláját szabja meg, hanem megszabja az együttélés minőségét, a mindennapi életvitel menetét, szintjét, tartalmát, sőt, hangulatát is. Minél kisebb a lakás vagy egy helyiségre szűkül le a lakás több irányú funkciója, azaz minél szűkebb az élettér és egysí- kúbb a belső berendezés, annál kevésbé differenciálhat a mindennapi életvitel és ennek következtében szegényebb lesz az élettevékenység tere, az ott élő emberek fejlődési lehetősége. Ez egyben azt is jelenti, hogy minél szűkebb a mindennapi élet belső környezetének kerete, annál nagyobb az együttélőknél a konfliktus kialakulásának lehetősége, és számos más negatív hatás, amelyeket a szociológia és a pszichológia már tényszerűen bizonyított. Módra László Egy különleges gyűjtemény | * /gf különleges gazdája A drávaszabolcsi Zsinkó csárda falát ősi magyar népművészeti tárgyak díszítik, többségükben olyanok, amelyeket a háztartásban használtak eleink. Horváth Jánosné üzletvezetőhelyettesnek köszönhető, hogy a szokványbútorokkal — műanyag borítású olcsó székek, összetolt büféasztalok — berendezett étteremnek sajátos hangulata van. Horváthné három éve dolgozik Drávaszabolcson, szakképzettsége felszolgáló, s huszonöt éves szakmai gyakorlat áll mögötte. A népművészet iránt akkor kezdett érdeklődni, amikor 1967-ben Decsre került. Szőni akart megtanulni, ezért nap mint nap bejárt a Sárközi Házba. Akárha kirándulást tett volna a múltba, olyan érdeklődéssel figyelte, hogyan készülnek hagyományos módszerrel a szőttesek, dísztárgyak. Észre sem vette, és szenvedélyévé vált a népművészet. Gyűjteni kezdte a korsókat, sütő- és főzőedényeket, sőt még a halászattal és az állattartással kapcsolatos eszközöket is. S amikor Drávaszabolcson meglátta új munkahelye falán a „díszítő” három kopott plakátot,, elhatározta: nem őrizgeti többé otthon gyűjteményét. így ötlik azonnal a belépő szemébe a csárda mennyezetéről lelógó hatalmas varsa, s a falon néhány ritkaságszámba menő tárgy is az edények mellett. Mint az az egyes ökörjárom elkészítéséhez valamikor használt sablon, amely azért értékes, mert a régi paraszti élet hagyatékában többnyire kettes jármok maradtak meg. Egyik büszkesége az a tulipános bölcső, amely kézről kézre jár barátai között —, akik kisbabát várnak. Tulipános ládájában száz évvel ezelőtt egy Tolnaji Zsófija nevű gereji kislány tartotta hozományát. Ugyancsak Horvóthék harkányi lakásában van az a hatalmas kocsmároskorsó is, amelyben még a hosszan tartó egykori lakomák alatt is hideg maradt a bor. Másik szenvedélye a munkája. Véleménye szerint a magyar gasztronómia hanyatlóban van. Céljának tekinti, hogy csárdájában az ezzel ellentétes tendencia mutatkozzék meg. Ha külföldön jár, biztosan hoz haza értékes és hasznos konyhai felszereléseket, amelyeket — ingyen — a csárda rendelkezésére bocsát. Gyűjti a ritka fűszereket és a’régi recepteket. Bárki megrendelhet nála —egy nappal előbb — akármilyen ínyencséget. Most éppen azon fáradozik, hogy elkészíttessen egy hagyományos kemencét, amelyben mégiscsak más ízűre sül az étel, mint a gáztűzhelyen ... Tófalvi Éva Konzultáció Mi az elidegenedés? E filozófiai kifejezés — a maihoz hasonló értelemben — a 18. század végén, a francia filozófiában bukkant fel először. A problémakör jelentős idealista megalapozású kidolgozását nyújtotta a klasszikus német filozófia, s kiváltképpen Hegel. Történeti utóéletéből hadd említsük meg, hogy a második világháború utáni időszak leghevesebb filozófiai vitái — mind polgári, mind marxista keretek között, mind pedig e két tábor viszonylatában éppen e jelenségkör körül szerveződtek. Dehát miről van szó? Mit takar ez a kifejezés? Miért a szokatlanul heves és elnyúló viták? Hogy a kérdésekre válaszolni tudjunk, vessünk pillantást e problémakör eredeti marxi felvetésére. A természeti környezet tárgyiasulása Kezdjük ott, hogy a marxi filozófia egyik centrális kérdése volt annak megválaszolása, hogy mi az ember lényege. Marx válasza vitában született: vitatta, hogy az ember lényegét egyszer s mindenkorra rögzített, örök s vóltozhatatlan vonások, s kiváltképpen, hogy természeti-biológiai adottságok nyújtanák. Marx az ember lényegét társadalmi sajátosságként fogta fel, s ezen belül azt emelte ki, ami az emberi nemet minden más élőlénytől megkülönbözteti: a munkát, mint tudatos, teremtő élettevékenységet. Ennek az élettevékenységnek filozófiai szemszögből — számos sajátossága ismeretes. Kezdjük azzal, hogy a munka közvetett tevékenység. Miért? Egyszerűsítő példával élve: az ember számára még nem étel az ami megehető. Az ember szükségletei tárgyát át kell hogy alakítsa. Ezért eszközt iktat önmaga és az átalakítandó tárgy közé, s azon élő munkát fejt ki. Eközben olyan kepre, olyan formára hozza azt, hogy — széles értelemben — elfogyasztható legyen. Ám e folyamatban szakadatlanul szélesedik azoknak a tárgyaknak köre, amelyekre emberi tevékenység irányul, amelyek viszont közvetlenül nem elégítenek ki szükségleteket. A társadalmi fejlődés során, a korábbi természeti környezet egy „elemberiesí- tett”: tárgyi-technikai-civilizációs és tudományos-kulturális környezetnek adja át a helyét. Éppen ez a tárgyi, civilizációs és kulturális örökség teszi lehetővé, hogy az ember történelmét ne kezdje mindig élőiről, hanem ott folytassa, ahol elődei abbahagyták. A munka a biztosítéka az emberi történelem folyamatosságának és az emberi nem fejlődésének. Az értéktöbblet világának terméke Az elidegenedést az elmondottak alapján érthetjük meg. Az emberi munkatevékenységnek — a tárgyiasulásnak és az elsajátításnak - olyan meghatározott történelmi formája, amely a kapitalizmus kibontakozásával lett uralkodóvá és nyilvánvalóvá. Az elidegenedés az a társadalmi állapot, amikor a munka tárgyi feltételei és a társadalmi élet erre épülő igazgatásának körülményei áttekinthetetlenné és kiismerhetetlenné válnak az egyes ember számára, sőt, ellenőrizhetetlen és uralkodó hatalomként szembefordulnak vele. Az elidegenedés Marxtól számbavett dialektikája, hogy maga az ember teremti meg történelme során munkájának és életének azokat a szervezeti kereteit, amelyek vele szemben önállósulnak, s őt vagy egy torz vagy egy egyoldalú, vagy egy éppen antihumánus tevékenység végzésére késztetik. Az elidegenedés jelen van abban a munkatevékenységben, amelynek terméke — ellenszolgáltatás nélküli — érték- többletet tartalmaz, amely mint a munkamegosztásnak alávetett speciális ténykedés, rutinizált és monoton jellegű, amelyben a személyes kapcsolatok világát az árucsere és a pénz — tehát kifejezetten dologi — eszközök uralják. Marx elemzései azonban túlterjedtek a gazdasági viszonyok jellemzésén. Bemutatták, hogyan testesül meg az elidegenedés a politikai felépítmény, az államiság világában. Tőkés keretek között - írta — az egyes embert felruházzák ugyan a polgári politikai demokrácia érdeknyilvánítási és érdekképviseleti lehetőségeivel, ám ezek a jogok és lehetőségek valahányszor szembekerülnek a társadalom uralkodó osztályának anyagi — vagy más — érdekeivel, mindannyiszor elégtelennek bizonyulnak és alulmaradnak. Marx az elidegenedés megnyilvánulásaként tartotta számon a vallásosságot is, mint hamis tudati jelenséget. Meg- intcsak arról van szó, hogy a társadalmasult, ám az osztálytársadalmakban történelmi elégtelenséget és kiszolgáltatottságát érző ember saját maga képére megteremti azt az istent, akinek aztán — aláveti magát. Isten-képébe kivetíti mindazokat a vonásokat, amelyeket ő ténylegesen nélkülöz, ám kíván tökéletességet, teljhctalmúságot, végtelen jóságot — és aztán életét, érzület- és gondolatvilágát függővé teszi saját teremtményétől. A manipuláció Gazdaság, állam, vallás: a korabeli kapitalizmus viszonyainak ismeretében Marx e területeken mutatta ki az elidegenedés megnyilatkozásait: azt, hogy az embertől élidegenül a saját maga által megteremtett társadalmi környezete. A kapitalizmus története a huszadik században részben tovább mélyítette ezeket a vonásokat, részben új színeket tett fel az elidegenedés palettájára. Említsük meg még az elidegenedésnek azt a sajátosan legújabbkori formáját, amit manipulációnak nevezünk. A manipuláció az emberi gyakorlat visszájára fordulása. A rendelkezésre álló civilizációs-technikai, aztán tömegtájékoztatási, kulturális és fogyasztási eszközökkel űzött, tudatos praktika, amely megkísérli az embert minden szuverenitásától — önállóságától — megfosztani, olyanképpen, hogy merőben a fogyasztás alanyává változtatja. Ebben a helyzetben kívülről határozzák meg és írják elő az ember szükségleteit, pótlékká - öncélú szabadidő-eltöltéssé — változtatják a kultúrát, tömegkommunikációs úton vezérlik és teremtik az emberi ízlést, véleményt, magatartást. Marx életművének egyik mondanivalója: az elidegenedés alóli társadalmi felszabadulás tudományos és gyakorlati-politikai előkészítése. A szocialista forradalmak világtörténelmi jelentősége - és küldetése — pedig megfogalmazható, mint az elidegenedéssel való tudatos szembefordulás: az ember saját viszonyai fölötti, társadalmi uralmának megvalósítása. Papp Zsolt
