Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-17 / 257. szám
DN HÉTVÉGE 10. OKTATÁS-MŰVELŐDÉSPOLITIKA 1978. SZEPTEMBER 17. „Különben nem női meg a kender..." A dunafalvi pávakörben Az esszé és a tényirodalom fóruma Új kiadvány Szekszárdon Dunatój címmel érkezett nemrég szerkesztőségünkbe egy új kiadvány. Évi három megjelenéssel, egyelőre antológiaszerűen adja ki a Tolna megyei Tanács Szekszárdon. A folyóirat jelleg azonban szembetűnő a kiadványnál. Mint dr. Szilágyi Miklós megyei múzeumigazgató, a szerkesztő bizottság tagja tájékoztatott bennünket, távlati elképzelésük egy olyan folyóirat kialakítása, mely az esszé és a tényirodalom műfajának adna fórumot. Az irodalmi, a történelmi esszének, a különféle tudományok határterületeit összekapcsoló igen tág műfajnak, illetve a valóságirodalom, a publicisztika, a riport, a szociográfia, a magnós interjú műfajainak. A szépirodalom tehát csak e két műfaj által jelenne meg a Dunatájban, illetve minden számban közlik egy-egy költő verseit. így jelent meg az első, márciusi számban Illyés Gyula néhány költeménye, míg a legutóbbi, augusztusi Dunatájban Csorba Győző képviselte a lírát. A lap egyelőre csak Szekszárdon kapható a szakszervezeti könyvesboltban és a Balogh Adóm Múzeumban, ahol meg is rendelhető. Fő- szerkesztője Csányi László irodalomtörténész, esztéta, a Tolna megyei Népújság olvasószerkesztője. G. O. Kopjafára vésett névsor Bányász fafaragók II. országos tábora Pécsett Igazán romantikus hely Du- nafalva. Kezdve mindjárt azzal, hogy megközelíteni sem é-en közönséges módon lehet. Baranyából jövet komppal kell átmenni Dunaszekcsőnél, de autósoknak azt is csak délután hat óráig lehet, azután már csupán a gyalogosokat hozza-viszi egy csöppnyi révhajó. * — A falu tulajdonkéopen nem régi település. A múlt század elején kezdtek a szek- csőiek átköltözni Mohács-szigetére. Szállásoknak nevezték az egyre szaporodó tanyákat, amelyeknek az építőanvma vessző és sár volt, hogyha a víz elönti a szigetet, csak a sarat kelljen pótolni — mondja Szilágyi Béla, az általános iskola igazgatója. 1946 óta lakik Dunafalván, a fővárosból került ide.— Minden évben elhatároztuk, hogy elköltözünk jövőre, de aztán mégsem tudtuk itthagyni ezt a vidéket — jegyzi meg mosolyogva a felesége. 1954-ig nem volt ez önálló község: Dunaszekcső-szigetnek hívták. Azóta van önálló tanácsa. Még most is több mint 1600-an laknak itt, igaz, húsz évvel ezelőtt kétezer fölött volt a lélekszám. Alsó-, felső tagozattal működik az iskola, száznegyven tanulója van. A munkalehetőség helyben nagyon kevés: csak a termelőszövetkezet. Akartak egy varrodát, hatvan asszonynak adott volna munkát. Hogy hogy nem, máig sem épült meg. Vásárolni, szórakozni többnyire Bajára járnak. Messzebb van ugyan, mint Mohács, de nincs közte a Duna. * Az első iskola 1910-ben kezdett működni, egyéb helyiség híján, egy birkahodályban. Nyolc év múlva tudtak csak egy rendes épületet felhúzni. Aztán újabb évtized múltán megépült a Népház, amelyet ma is igy hívnak, jóllehet a hivatalos neve művelődési ház lenne. Moha Nándor tanító úr lelkes munkája nyomán a húszas évektől majd negyven esztendőn keresztül színjátszó csoportja is volt a falunak. Az idősebbek még ma is emlegetik a nagybaracskai, homo- rúdi vendégszerepléseket, amikor a Bob herceg bemutatója után a kocsi el-elakad a sárban, s ők reggel hatra értek haza fáradtan, de igen virágos hangulatban... A Népház a lakosság, gróf Jankovich Bésán József uradalmi cselédeinek közadakozásából, a kezük munkájával épült. Mostanában csak discót és mozielőadásokat tartanak benne, néha egy-egy ismereterjesztő előadást. Csupán egy csoport működik folyamatosan és lelkesen: a pávakör. Alakulása óta — 1973-ban történt — Szilágyi Béla vezeti. Harmincon, negyvenen is összejönnek énekelgetni az öregek, fiatalok. Mondanak persze, rájuk sok mindent a faluban, de akik ide járnak, nem sértődések. Meg aztán, talán nem is komolyan mondják. A legidősebb Valkai János bácsi, a „citorás", aki olyan szép diszítetten játssza a Bújdosik az árva madár című „hallgatót", hogy annál szebben talán nem is lehet. Gombár Jánosné gyakran a fél műszakját —és ezzel a félnapi keresetét — hagyja ott a pávakörért. Makk János takarmányossal együtt még sokan a napi fárasztó munka utón sietnek próbára. Frányu János bácsi harsány hangon mondja: — Én nyugdíjas vagyok, de azért mindig eljövök a pávakörbe. Hallgatok is emiatt! Azt mondják: na, az öreg a nyugdíjat fölveszi, dolgozni nem dolgozik, de ugrálni azért eljár... Vannak fiatalok is. Tsz-dol- gozók, adminisztrátorok, egy tanár is. A legifjabb Kovács József; még csak most megy nyolcadikba. Igaz, ahhoz képest jól megnyúlt. Magosi Györgyné, a KISZ-tánccsoport vezetője: — Az idősebbek inkább énekelnek, mi többet táncolunk. Jó volna, ha több lépést ismernénk, hogy ne mindig ugyanazokat ismételgessük. Sokat kellene táncházba járni, de innen elég nehéz — mondjaA falunak kevés látványos, „vendégcsalogató" hagyománya van. De érdekes szokásokról hallottam. — Azelőtt nagy élet volt esténként — kezdi Szekeres István juhász, hatszáz birka vigyázója. — Csupa pásztor, juhász, kondás, meg csordás lakott itt abban az időben. Volt farsangolás, lakodalmasok ... Mindig nagyot mókáztunk a disznótoron. Emlékszem, vacsora után a disznó körmét meg a csontjait behánytuk az ólba, hogy jövőre jól meghízzon a malac. A lányok fonóba jártak, ott aztán a legények is mindig előfordultak. Farsang és húsvét között azonban nem volt szabad táncolni. Azt mondták a régi öregek, hogy „különben nem női meg a kender". Igy csak a lányok járták a „nagyug- róst" a Duna töltésén. Zene nélkül, persze. A fiatalok csöppnyi szabó- dós utón fölállnak, hogy bemutassák. — Én is beszállok —■' pattan fel a széphangú Hegedűs Istvánná, aztán sorra az asszonyok. „Egy szem szilva, két szem szilva..." éneklik a híres dunafalvi kari- kázó egyik dalát. Aztán János bácsi rázendít egy csárdásra. Szól az a citera, mintha erősítője volna. Hiába, aki tízéves kora óta pengeti ... * Az utolsó előtti járattal megyek át Szekcsőre. A sötét Duna felett zúg a kis motoros. Szilágyi Béla szavai járnak az eszemben: — Nem szerepelünk sokat. Az emberek magukat és egymást szórakoztatják a pávakörben. Sok olyan dalt tudnak, amit zalai, somogyi, nógrádi summásoktól tanultak, de a magukénak érzik, szinte féltékenyek rá. Lehet, hogy néprajzi hitelük kívánnivalót hagy maga után, mégsem akarok ebbe nagyon beleszólni, hiszen tényleg úgy van, hogy amit énekelnek, az az övék .. . Havasi János Egy délelőttöt töltöttem a pécsi bányász fafaragók nemrég megtartott egyhetes táborában. Mint ilyen, ez volt a második országos rendezvény, melyet ezúttal a Mecseki Érc- bányászati Vállalat szervezett. Tavaly Rudabányán, előtte Sárospatakon hívták össze az amatőr fafaragók táborát, s az előzsürizés után szinte ugyanazok az alkotók nyertek meghívást Pécsre is. Valamennyien amatőrök, autodidakták, többnyire munkások, és a bányászokon kívül persze más foglalkozásúak is. Mégis a bányák karolták fel ezt a társaságot, hiszen a bányászembernek mindig dolga volt a fával — értenie kellett a fa nyelvén, szeretnie kellett a fát, mellyel a föld alatti vágatokat biztosította. Nehéz érzékeltetni azt a meghitt, baráti hangulatot, ami a pécsi fafaragó táborban uralkodott. A szerszámok zaján kívül csak csendes beszélgetést, halk nótázást hallott c MÉV munkásszállásának udvarára betévedő látogató. Amikor elbeszélgettem az ott dolgozókkal, mindig felhívták a figyelmemet egy-egy társuk művészetére. Féltékenység, irigység nélkül mutogatták egymás szobrait, tanultak egymástól, dicsérték a másik tudását, A fiatal, még nem is húszéves, szikszói Mazur Józsefét vagy a nagykátai Bodrogi Sándorét, aki lószőrből készített csodálatos ékszereket. Lavotha Géza a bányamentőt mintázta meg fában. Pedagógus volt és népművelő, de elvesztette a hangját, s azóta a Tokajhegyaljai Borkombinátban dolgozik. Ő készíti a hordók, ászokfák díszes fafaragásait. — Olyan ez, kérem, mint valami gyógyszer — mondja, és kis időre megáll kezében a szerszám. — Itt van például ez a gyerek — mutat a mellettünk mosolygó sápadt fiatalemberre. — Súlyos beteg a veséje, most donorra vár, egy egészséges vesére. Olyan finom, megnyúlt, gótikus figurákat farag, rajzol ez a fiú, hogy tanulni járok hozzá, öreg fejjel. A nagybörzsönyi Balogh Ernő bácsi citerát készített a táborban. Több húrt tett a hangszerre, mint a közönséges ci- terára szokás, hogy a kíséret, a köcsögduda mély hangja is megszólalhasson. Odóbb, a fal mellett egy hosszú faoszlopon dolgoznak. Kopjafa készül, amire a tábor minden tagja rávési a névjegyét. Megcsodálom rajta Molnár Ágoston gazdagon burjánzó népi motívumait. Magyar András dolgozik éppen az oszlopon. Az ő fafaragása egy bányászt formáz. Bányász volt maga a fafaragó is. Most nyugdíjas, és Izsó Miklósról beszél, faluja szülöttéről, akinek múzeumot szeretne szervezni Izsófalván. Cs. Kiss Ernő a szülőföldjéről, a székelyföldi Csíkjenőfal- váról hozta a fa ismeretét: — még most is mindenki maga csinálja a jármot, a lőcsöt, a guzsalyt, a jegyajándékot, mindent, amire szükség van. Gyerekkoromban kerültem el onnan, de mindig visszajárok, és mindig azokat a régi hazai motívumokat faragom meg... csak itt, a pécsi táborban faragok figurát — egy bányászt. * — Jó mecénásokra találtunk — mondta beszélgetés közben az ormosbányai Magyar András. — És azok nélkül nem megy, azok nélkül nem lehetne összefogni ezt a 35 embert. A MÉV, mint Dravecz József, a tábor vezetője elmondotta, nagy súlyt helyez a rangos kulturális rendezvényekre, melyek közül országos jelentőséggel bírt a bányász fafaragók II. országos tábora. Gállos Orsolya Két és fél millió új elsőosztályos tankönyv Pécsi szerző környezetismereti munkafüzeté Ebben az évben hatezer pedagógus kapott a Tan- könyvkiadótól könyvcsomagot, benne az új általános iskolai, elsőosztályos tankönyvekkel. Nem a pihenés megrövidítése, hanem a felkészülés és tájékozódás megszerzésének lehetőségét szolgálta a kiadó előzékenysége a gyermek és a pedagógus érdekében. Az új könyvek, munkafüzetek — bár gyakorlati értékük végső fokon a gyermekek fejlődésén keresztül mérhető majd le — kiváló minőségben,' élményt nyújtó, didaktikus rendszerrel, érezhetően a tanuláslélektan eredményeinek figyelembevételével készültek. A kiadványok között szerepel Pirisi Jánosné környezetismereti munkafüzete is. A környezetismeret és általában a környezel tanulmányozásának igénye hazánkban is egyik kiemelt, mondhatni a gazdasági ágazatokon felüli feladat. Igy természetes, hogy — okára technikai nevelés — az iskolarendszerben érvényesíthető ismeret- és szemléletalakító feladatait már az iskoláztatás alsó szintjein meg kell alapozni. Csak így képzelhető el, Rogy a környezettel kapcsolatos mindennemű magatartásszabályozás olyan szükségletrendszerbe épülhessen, amit a társadalom elvár és az iskolai hatásrendszer különböző szintjei közvetíteni képesek. Pirisi Jánosné környezetismereti munkafüzete elsősorban a gyermeki szükségleteken, önkiszolgáló formákon és mélyebb, szokásszintre ható és erősítő tartalmakon keresztül, a gyermeki tevékenység sokrétű oldalait érintve juttatja el a megértésig a tanulót. E cselekvésre épülő és tevékenységre késztető füzet, annak célszerű vezetése, de legfőképpen vezettetése egyben a pedagógus számára is orientáló jellegű. Szerencsés ötvözete a munka az emberi környezet, a környezetkárosodás, a személyi higiéné együttesének és módszertanilag is jól felépítetten, deduktive juttatja el alapfokon a gyermekeket annak felismerésére, hogy mit, mitől kell védeni, miyen módszereket és eszközöket használhatunk fel erre. A kérdések egyszerűsége és pedagógiai logikája bizonyítja — ilyen sokrétű és nem elhanyagolható kérdést is lehet érthetően, a gyermek életkorához, tapasztalataihoz mért módon kialakítani. Az emberi környezet védelméről szóló 1976. évi II. törvény és a végrehajtásáról intézkedő 2007/1976. (IX. 1.) Mt. határozat 4. pontja szerint „Az alsó-, közép- és felsőfokú oktatás keretében — az oktatás jellegével összhangban — ismertetni kell a környezetvédelmi követelményeket és a feladatokat...” Pirisi János- nénak a környezetismerettel kapcsolatos munkafüzete az alapvető környezet-megismeréshez, tájékozódáshoz a szükséges ismeretek és tapasztalatok szervezett átvételéhez, átadásához nyújt segítséget. A jobb eligazodás egyben alapja a környezet ésszerű és tudatos, gyermektől is elvárható tisztántartásának, szükségletté váló, később az élet minden területén gyakorolt védelmének. A valóság mindig árnyaltabb és sokszínűsége ellenére a mindennapok egyszerűbbek. Ezért véljük, hogy a környezetismeret munkafüzet képei, rajzai, színezésük közelebb állanak a valósághoz, mint más könyvek valóban kitűnő qrafikájúés színezésű, a gyermeki felfogáshoz nagyobb élményt nyújtó, meseszerű megjelenítései. Szerző és grafikusa ezzel is a valósáahoz közelebb segítik kis olvasóikat. A mintegy két és fél millió új elsőosztályos általános iskolai tankönyv könyvkiadásunk egyik nagy teljesítménye. A tizennégy féle reformtankönyv 46 millió példánya közül az általános iskolai elsősök számára kilenc kötet készült, köztük Pirisi Jánosné Környezetismereti munkafüzete. Jóleső érzés, hogy a kísérletező és író baranyai pedagógusok munkája is része a magyar oktatás megújulása nagy folyamatának. Krisztián Béla
