Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)

1978-09-02 / 242. szám

6 Dunántúlt napló 1978. szeptember 2., szombat Találkozások a termeszettel Meg­szólalt a Király A hír — ahogyillik —, meg­előzi a Királyt. Valaki azt mondja: a bi- csérdi erdőben látták, más­valaki pedig már hallani is vélte a hangját.. . Mindez azonban egyelőre csak szóbe­széd, nagyon is ismerjük már egymást, s tudjuk: nehéz el-, dönteni, mennyi mindebből a valóság, s mennyi a láto­más. .. Ami biztos: szeptember van, lassan újra felragyog a hold, s bárhogy is alakulnak a dol­gok, néhány napon belül va­lóban megszólal a Király. Küszöbön áll a szarvasbő- gés. Vadászember számára nincs ennél nagyobb esemény. Néhány héten át most ket­tős életet élünk valahányon: a megszokottat, a munkával, a gondokkal telit — és aztán, amikor leszáll az est, elindu­lunk nesztelen léptekkel az er­dei ösvényeken, a csodákat ígérő, bú- és gondfelejtő ma­gaslesek felé . . . Nincs va­dász, akin ne lenne úrrá va­lami megfoghatatlan, megma­gyarázhatatlan, s semmi más­hoz sem hasonlítható érzés. Varázslatos szeptemberi éj­szakák! A természet még őrzi a nyár színeit és illatait, de a külső­re változatlan táj sejteni en­gedi, hogy valami ismét véget ért, s ezzel együtt valami más születik máris... Az ősz már jelen van a fák leveleiben, a sercenő füvekben, a szeszélye­sen futkosó szélben. Leszáll az est. Egyszer-volt szarvasok, ki- tudja-mikor-történt kalandok emléke kísér. Igen, itt, ezen a helyen volt az a bizonyos ta­lálkozás ... A kukoricatáblára merőlege­sen futó nyárfasor a lucerna szélén. A kukorica-tenger mö­gött, füzes, sásos, dagonyás erdő. A szarvasok innen, a kukoricán át vonultak estéről estére a bőgőhely, a lucerna­tábla közepe felé. Ölök a bo­kor mélyén. Puska a térden. A szarvasoknak jobbról kell jönniük. Pontosan elképzelem: százméternyire tőlem, egyszer- csak feltűnnek majd a hori­zonton ... A távoli füzesben ágak roppannak, súlyos agan­csok verődnek a fáknak. Vagy ez csak képzelődés? Füles­bagoly sikoltozik, aztán egy mezei nyúl jajdul fel valahol. Megkezdte tehát éjszakai útját a róka. Vad rikácsolással fá- cónkakas riaszt. A mező éli megszokott éjszakai életét — az én szarvasaim azonban nin­csenek sehol. Mennyi ideje ülhetek itt? A hold — úgy tűnik —, fele útját már megtette az égen. A szeptemberi szél, mely ed­dig kellemesen hűs volt, hir­telen hidegre vált. A lucerna felett megjelenik a köd. És az árnyak, a várva várt szarvas látomásai, újra meg újra meg­dobogtatják a szívemet. S az­tán bekövetkezik az az állapot, mely az ébrenlét és az álom küszöbén oly bizonytalanná tesz az ember számára min­dent. Az elnehezedő szempil­lák mögött is látom a ködfá­tyolos, hatalmasra nőtt mezei térségeket... És ekkor, köz­vetlenül mellettem a bokor tö­vében, valami reccsen. Apró kis fújás, a tüdőből kiömlő levegő melegsége ... Valaki áll mellettem! Karnyújtásnyira lélekzik egy hatalmas test, ér­zem, hogyan emelkedik és süllyed a mellkas boltozata. Megmozdulnak a bokrok szá­raz ágai felettem... De hát itt nincsenek is száraz ágak! Ez egy agancs! A bika áll NIMRÓD (Nagygyörgy Sándor felvétele) mellettem, kétméternyire, az olyannyira várt hatalmas bika! A felismerés megmerevíti az izmokat, összeszorítja a tüdőt. Micsoda agancsszárak, s mi­csoda koronák! Ha megmoz­dulok, mindennel? vége, ha nem — a bika előbb-utóbb akkor is továbbáll... Egy má­sodperc, vagy tíz? A bokor nyílásán át látni vélem a ha­talmas állat szemét, remegő orrcimpáit. De hát hogy került ide ilyen csendben, ilyen vá­ratlanul? Nézzük egymást a bokor lombfüggönyén át. Ki írhatná le ezt a pillanatot? És ki veheti el tőlem valaha is ezt az élményt..? Újabb recs- csenés — s ez már a búcsú. A bika eltávolodik a hold­fénnyel kevert félhomályban, s bár ezzel az én vadászéjsza­kám is véget ért, még hosszú perceken át ülök vadászszéke­men, mozdulatlanul, az üressé vált, s mégis oly tartalmas éj­ben ... Vajon hol lehet, él-e még, s visszatér-e valaha is ide az „én bikám" . . . Fellopakodok a masszívan megépített erdőszéli lesre. Elmúlt egy év, s mégis, mint­ha tegnap történt volna. Vajon hányán ülnek ma es­te így, mozdulatlanul, a közeli és távoli erdők szélén — a Nagy Bikára, az Erdők Kirá­lyára várva? És közülük vajon hányán érzik úgy, mint most én is, nem baj, ha nem dör­ren el ezen az estén sem a puska, mégis csodás ez az éj­szaka? Ahol tavaly kukorica zöldellt, most lucerna van. Nagyszerű bőgőhely. A szarvasok, melyek nem is olyan régen még csak a hatalmas, hegyvidéki erdők mélyén éltek, már jó ideje minden szeptemberben levo­nulnak a mezőgazdasági terü­letekre. A számukra erdő ez is. Az urbanizáció sok mindent jóvátehetetlenül megváltoztoz- tatott — a nagyvadak azon­ban alkalmazkodtak eddig minden változáshoz. Soha eny- nyi őz, soha ennyi vaddisznó, soha ennyi szarvas! És soha ennyi hatalmas trófea. A ter­mészet szigorú rendje ősidők óta a legkiválóbb egyedek to­vábbélését és szaporodását tette csak lehetővé — a sat­nya, a beteg, az öreg a far­kasok áldozata lett. De hát hol vannak már a farkasok? A csúcsragadozók helyét a va­dász foglalta el, aki egyben vadgazda is. Mindenki a Nagy Bikát lesi, mindenki a Király koronájáról álmodik, a puska azonban csak akkor szólalhat meg, ha selejt, vagy golyó­érett állat áll a cső elé. Beszél az erdő, beszél a fű. Tudom, hol, mi van az éj bársony függönye mögött: is­merek minden ösvényt, minden vízfolyást. Ezt az érzést js ne­héz szavakba önteni. Enyém ez az erdei kiszögelés, az az öreg, odvas fűzfa amott a ho­rizont peremén, mintahogy enyém ez a borz fióka is, mely tudom, hogy itt szaladgál va­lahol a sárguló avarban, hisz itt járt tegnap is ... Szeretem ezt a lest, ezt az erdőt, ezt a kukoricás, ezt a vízszagú szelet — ezt a tájat, ameddig a szemem ellát, s azon túl is ezt a földet, me­lyet innen, erről az erdőszéli, hasított-fa-illatú lesről a kép­zelet láttat velem. ölök a lócán, hallgatom a fákat, nyugalomban és elége­detten, hisz itt az enyém min­den, de minden ... De ni csak, a kis borz tény­leg itt van! Komikusán kis fejét a földre szegezve, cikcakkban szalad a füvön; magasra tolt háta jel­zi csak, micsoda erő rejlik izmaiban. Ritka ma mára borz. De van. De vajon lesz-e tíz- húsz-harminc év múlva? Vajon az unokám is láthat-e még? Mintahogy sokféle állatot, ami volt, s része volt a tájnak, ma már én sem láthatok? De most tényleg jön vala­mi I Törik a kukoricaszár, surrog a levél. A bika! Vagy talán t nem is egy..? A füzes felől indulva a lucernás felé tart a zaj, a láthatatlan csapat. Fel kell álnom, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, persze reccsen a les. És mindjárt csend is lesz. Meghallották volna? A nagyvadak hallása, orra a legtökéletesebb mű­szernél is érzékenyebb, de most tényleg nagyon nagy kö­zöttünk a távolság . . . Vigasz­talom magam: csak megálltak egy pillanatra, talán azért, hogy bevárjanak egy borjút... Múlnak a percek, minden reccsenés és minden zaj új reménnyel tölt el — s aztán, sok idő múlva, végre újra hal­lom a vonuló állatok semmi másra sem hasonlító zaját... Bika? Nem, egy tehén. De jön már egy második is... Né­hány pillanat és hat állat áll a lucerna szélén — lőtávolon kívül. Négy tehén, két borjú. A tehenek forgatják a fejüket — lehet, hogy várnak „vala­kit”? Kíváncsiság, izgalom és remény van a mozdulatokban. A borjak az anyjukhoz dörgö- lődznek, futkároznak, látha­tóan szeretnék, ha azok is ezt tennék — de aztán, mintha megéreznék, hogy ez egy egé­szen rendkívüli nap —, eltá­volodnak a tehenektől. A szarvascsapat lassan halad a lucernatábla közepe felé, ami­kor egészen halkan megszólal egy hang a kukoricás mélyén, ö-ö-ö-ö-ö... S aztán — he­gyipásztorok fakürtje szólhat így —, elnyújtott bőgőhang szakad fel egészen közelről. Törik a kukorica; nem, itt már szó sincs óvatosságról. A te­henek dermedten állnak. És a zaj közeledik. És aztán kilép egy hatalmas test — egy bi­ka. És aztán még egy — még hatalmasabb. Az első bika amolyan udvaronc, apródféle, mert ez, a második, maga a Király. Agancsa szinte lenyom­ja a fejét: a vastag, tokás, redős nyak vízszintesen mered előre. Hány kilós lehet ez a sokágú korona? Nyolc? Tíz? Vagy talán annál is több? Próbálom sorra venni az agancsszárak ágait; nyolc vagy kilenc? Azaz tizenhatos, vagy tizennyolcas? Lassan úszik előre, a lucerna közepe felé, a természetnek ez a cso­dája, melyet alig 120 nap alatt rak fel a magyar mezők leg­nagyobb és legértékesebb va­dának páratlan vitalitása. A tehenek kört alkotnak a mező közepén, mindössze egy marad mozdulatlan, mint aki tudja: hozzá jött a Király. Felhők úsznak a sarlóvékony hold elé — teljes sötétségbe borul a táj. S a történetet a mélyről jövő, szerelmes bőgő­hang meséli tovább. Békés Sándor Zenei életünk kimagasló egyénisége Látogatás a 75 éves Kadosa Pálnál Zenei életünk büszkesége, Ka­dosa Pál szeptember 6-án ün­nepli 75. születésnapját. Ebből az alkalomból látogattuk meg budapesti otthonában. Zongoráján példaképének, Bartók Bélának berámázott arc­képe. Kadosa Pál Léván szüle­tett, Budapesten érettségizett és 1921-27 között volt a Zeneaka­démia növendéke. Zongorára Székely Arnold tanította, zene­szerzésre Kodály Zoltán. — Amit tudtam és iudok, Ko­dálynak köszönhetem — mondja kegyelettel emlegetve egykori professzorát —, bár nem tanul­tam meg mindazt, amit tőle ta­nulni lehetett. Ám a legtöbb, hogy nem lettem az epigonja. — Bartók Béla? — Ö érdemeimen felül beszélt rólam, mint zeneszerzőről. Erről többször is nyilatkozott. KITÜNTETÉSEK Kadosa Pált művészeti mun­kásságáért már számtalan kitifti- tetéssel jutalmazták. A Zenemű­vészeti Főiskola eddigi egyetlen díszdoktora, a londoni Royal Academy of Music tiszteletbeli tagja, a Német Demokratikus Köztársaság Művészeti Akadé­miájának levelező tagja, kétsze­res Kossuth-díjas, kiváló és ér­demes művész, Munkaérdem- rendes, Szabadság-díjas, Erkel- díjas zeneszerző, a Magyar Népköztársaság Zászlórendje II. fokozatának tulajdonosa, elnö­ke a Fészek Művészek Klubjá­nak, alelnöke a Magyar Zene­művészek Szövetségének (egyéb társadalmi tiszteletbeli állásai­ról nem is szólunk). Kadosa a Zeneakadémia zongoratansza­kának vezetője, aki páratlan pe­dagógiai érzékkel neveli az új pianista nemzedéket. — Mi a titka a Kadosa-iskolá- nak? — Nincs semmiféle titka. Olyan növendékeim voltak és vannak ma is, akik jól reagál­tak tanácsaimra, önmagamat egyébként nem tartom különö­sen jó pedagógusnak, de rossz­nak sem. Szerencsém van tanít­ványaimmal. És ami a fontos, lényeges: nálunk az alsó- és középfokon nagyszerű a képzés. így hát aki nálam technikát akar tanulni, annak jobb, ha nem is próbálkozik a jelentkezéssel. FÉL ÉVSZAZAD UTÁN — Az ön nevéhez fűződik a Modern Magyar Muzsikusok Csoportjának megalakulása ke­rek fél évszázaddal ezelőtt. — Szelényi Istvánnal, Kosa Györggyel, Kelen Hugóval és Szabó Ferenccel együtt dolgoz­tunk az új magyar muzsika el­terjesztésén. Később kiszélesítet­tük a kört. Ám az első igen fel­tűnő fellángolás után csökkent az érdeklődés a modern művek iránt, és így beolvadtunk oz Új Magyar Zene Egyesületbe. Ott volt 1933-ban első önálló szerzői estem is. Friss hangot és új stílust képviseltünk, egy­ben nyíltan vállaltuk Bartók Bé­la és Kodály Zoltán örökségét, de egyúttal nem akartunk elzár­kózni a külföldi törekvések elől MAI AVANTGARDE — Miben látja a félévszázad előtti és a mai avantgarde ze­nészek közötti különbséget? — A mostani új hangot meg­ütő magyar szerzőket éppen a külföldi törekvések behatása jellemzi. Ezt korántsem tartom helytelennek, mivel annak ide­jén a mi próbálkozásainknak volt némi provinciális veszedel­me. Pozitívan értékelem a fia­tal magyar zeneszerzők munká- káját, akik egymást támogatva, együtt haladnak kitűzött céljaik felé. De ez még nem garantál­hatja az eredményt, ami min­den valószínűség szerint nem marad el. Mindenesetre úgy ér­zem, hogy az új kísérletezések továbbfejlesztik majd a zene- művészetet. Szimfóniákból, versenyművek­ből, zongoradarabokból, kama­ramuzsikából, tömegdalokból, színpadi- és filmzenéből áll fő­leg Kadosa eddigi életműve. Ű maga — a volt brilliáns zongo­rista — már nem játszik a hang­szeren, de hamarosan a régi Kadosa zongoraművész játéká­ban gyönyörködhetnek a zene­kedvelők, mert megjelenik egjy archív nagylemeze a Hungaro­ton kiadósában. Kristóf Károly ||||Í|Í ftrefieft« Mint „lemezlovas MM ... Na most hogy vagyok én a táncdalénekesekkel, meg a beat- és egyéb együttesek­kel —, ha már egyszer úgy esett a dolog, hogy ismételten beleszólok a rádió műsorába. Egyik vasárnap délután hallom a „Táskában” — így becézik a kitűnő „Táskarádió” című mű­sort, amelyet, mint ismeretes, a fiataloknak, tehát nekem is sugároznak, — szóval a Suzy Quatro — ismerik ugye ezt a rokonszenves kis anyut, aki bőr-dzsekiben, bőrnadrágban énekeli végig a világot, és Pes­ten is fellépett és sok lemeze is van — nos, ennek a Zsuzsi lánynak nincs ám valami ész­bontóan nagy orgánuma, mi­ként mi azt naivul hisszük. De nincs ám! Mert ha nem barrikádozhá körül magát a vagyont érő erősítő berendezé­sekkel, akkor bizony nagyon halványocska hangja lenne, hova-tovább produkcióját nem is nagyon élvezhetnénk. A mű­sorvezető riporter kollégám — bizonyítandó — mindjárt föl is hozott egy ellenpéldát, hogy bezzeg a mi Kovács Katink, az aztán tud énekelni, annak van mondom, kell az erősítő... technikája, hangereje satöbbi és most mindjárt sietek kijelen­teni: nagyon helyes meglátásá­val mélységesen és őszintén osztozom. Istenbizony. ... Hanem, vártam még a további példákat is. A hazai példákat. Eredménytelenül. Több példa nem hangzott el. Milyen igaza van. Jómagam is sokat törtem a fejem, de tánc- dalénekeseink népes és lelkes táborából egyetlen név sem ju­tott eszembe — Kovács Katali­non kívül —, aki azt mondhat­nám: nahát ez aztán igen, itt nincs szükség erősítőre, mikro­fonra, ilyen-olyan kapcsolóbe­rendezésre, itt van hang, de olyan hang, amellyel a jóságos isten megáldotta volt... Végülis kiderült, hogy az éne­keseknek kell az erősítő, már hogy mást ne mondjak, már csak az akusztikai viszonyok miatt is, hiszen nem mindegy, hogy h o I lép fel a művész, koncert-teremben-e, vagy talán futballpályán, vagy stúdióban, mert ugye egészen más hang­erőre van szükség, ha teszem fel a „mani-manit" mondjuk a misinai tévé-torony tetején kí­vánja előadni, vagy a Széche­nyi téri telefonfülkében. ... És így vagyok én az együttesekkel is. Ezek a fiúk a hónuk alatt viszik a gitárt, trom­bitát és okarinát, egy másfél tonnás boy-szolgálati kisteher pedig az erősítő berendezések óriási és súlyos ládáit cipeli utánuk. Ma már kéremszépen a hangtechnikai csoda-szerke­zetek nélkül egy együttes nem sokat ér. Én már voltam discó- ban is — sőt, házi-discóban I — ahol három derék dolgozónő táncolt a szőnyegen, szerénysé­gem pedig mint „lemezlovas”, kezelte a magnót, a könyves­polcon kapaszkodva és csak egy feladatom volt, a lehető legerősebb hangerőre állítani a magnó tológombját, amit én újszerű beosztásomnak megfe­lelő tisztességgel el is végez­tem. Aztán voltam discóban a tévé-torony presszójában, ami tudvalevőleg eléggé magasan van, és főként távol az állat­kerttől, de a hangerő hallatára még az oroszlán is megdöb­benve lapult a ketrec mélyén. A régi Pannónia-bár discó- estjére is hivatalos voltam egy alkalommal, mondhatom, na­gyon jól éreztem magamat, az ágyúdörejhez hasonló iszonya­tos robaj hallatán elméláztam, emlékeztem még a régi szép időkre, amikor ehhez hasonlót a teherpályaudvar mellékvágá­nyán hallottam, amikor egy bil­lenős vagonból egyszerre dön­tötték ki az ócskavasat. Tehát kell az erősítő. Az együtteseknek is, Suzy Quotró- nak is, és nekem is. Példának okáért ma este, a Hotel Pan­nóniában rendezendő újságíró­bálon, ahol szintén lesz erősítő és engem bárki megtalál majd közvetlenül a zenekartól a leg­távolabbi ponton, mondjuk húsz—huszonöt méterre. Tisztelettel: Rab Ferenc „lemezlovas”.

Next

/
Oldalképek
Tartalom