Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-02 / 242. szám
6 Dunántúlt napló 1978. szeptember 2., szombat Találkozások a termeszettel Megszólalt a Király A hír — ahogyillik —, megelőzi a Királyt. Valaki azt mondja: a bi- csérdi erdőben látták, másvalaki pedig már hallani is vélte a hangját.. . Mindez azonban egyelőre csak szóbeszéd, nagyon is ismerjük már egymást, s tudjuk: nehéz el-, dönteni, mennyi mindebből a valóság, s mennyi a látomás. .. Ami biztos: szeptember van, lassan újra felragyog a hold, s bárhogy is alakulnak a dolgok, néhány napon belül valóban megszólal a Király. Küszöbön áll a szarvasbő- gés. Vadászember számára nincs ennél nagyobb esemény. Néhány héten át most kettős életet élünk valahányon: a megszokottat, a munkával, a gondokkal telit — és aztán, amikor leszáll az est, elindulunk nesztelen léptekkel az erdei ösvényeken, a csodákat ígérő, bú- és gondfelejtő magaslesek felé . . . Nincs vadász, akin ne lenne úrrá valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, s semmi máshoz sem hasonlítható érzés. Varázslatos szeptemberi éjszakák! A természet még őrzi a nyár színeit és illatait, de a külsőre változatlan táj sejteni engedi, hogy valami ismét véget ért, s ezzel együtt valami más születik máris... Az ősz már jelen van a fák leveleiben, a sercenő füvekben, a szeszélyesen futkosó szélben. Leszáll az est. Egyszer-volt szarvasok, ki- tudja-mikor-történt kalandok emléke kísér. Igen, itt, ezen a helyen volt az a bizonyos találkozás ... A kukoricatáblára merőlegesen futó nyárfasor a lucerna szélén. A kukorica-tenger mögött, füzes, sásos, dagonyás erdő. A szarvasok innen, a kukoricán át vonultak estéről estére a bőgőhely, a lucernatábla közepe felé. Ölök a bokor mélyén. Puska a térden. A szarvasoknak jobbról kell jönniük. Pontosan elképzelem: százméternyire tőlem, egyszer- csak feltűnnek majd a horizonton ... A távoli füzesben ágak roppannak, súlyos agancsok verődnek a fáknak. Vagy ez csak képzelődés? Fülesbagoly sikoltozik, aztán egy mezei nyúl jajdul fel valahol. Megkezdte tehát éjszakai útját a róka. Vad rikácsolással fá- cónkakas riaszt. A mező éli megszokott éjszakai életét — az én szarvasaim azonban nincsenek sehol. Mennyi ideje ülhetek itt? A hold — úgy tűnik —, fele útját már megtette az égen. A szeptemberi szél, mely eddig kellemesen hűs volt, hirtelen hidegre vált. A lucerna felett megjelenik a köd. És az árnyak, a várva várt szarvas látomásai, újra meg újra megdobogtatják a szívemet. S aztán bekövetkezik az az állapot, mely az ébrenlét és az álom küszöbén oly bizonytalanná tesz az ember számára mindent. Az elnehezedő szempillák mögött is látom a ködfátyolos, hatalmasra nőtt mezei térségeket... És ekkor, közvetlenül mellettem a bokor tövében, valami reccsen. Apró kis fújás, a tüdőből kiömlő levegő melegsége ... Valaki áll mellettem! Karnyújtásnyira lélekzik egy hatalmas test, érzem, hogyan emelkedik és süllyed a mellkas boltozata. Megmozdulnak a bokrok száraz ágai felettem... De hát itt nincsenek is száraz ágak! Ez egy agancs! A bika áll NIMRÓD (Nagygyörgy Sándor felvétele) mellettem, kétméternyire, az olyannyira várt hatalmas bika! A felismerés megmerevíti az izmokat, összeszorítja a tüdőt. Micsoda agancsszárak, s micsoda koronák! Ha megmozdulok, mindennel? vége, ha nem — a bika előbb-utóbb akkor is továbbáll... Egy másodperc, vagy tíz? A bokor nyílásán át látni vélem a hatalmas állat szemét, remegő orrcimpáit. De hát hogy került ide ilyen csendben, ilyen váratlanul? Nézzük egymást a bokor lombfüggönyén át. Ki írhatná le ezt a pillanatot? És ki veheti el tőlem valaha is ezt az élményt..? Újabb recs- csenés — s ez már a búcsú. A bika eltávolodik a holdfénnyel kevert félhomályban, s bár ezzel az én vadászéjszakám is véget ért, még hosszú perceken át ülök vadászszékemen, mozdulatlanul, az üressé vált, s mégis oly tartalmas éjben ... Vajon hol lehet, él-e még, s visszatér-e valaha is ide az „én bikám" . . . Fellopakodok a masszívan megépített erdőszéli lesre. Elmúlt egy év, s mégis, mintha tegnap történt volna. Vajon hányán ülnek ma este így, mozdulatlanul, a közeli és távoli erdők szélén — a Nagy Bikára, az Erdők Királyára várva? És közülük vajon hányán érzik úgy, mint most én is, nem baj, ha nem dörren el ezen az estén sem a puska, mégis csodás ez az éjszaka? Ahol tavaly kukorica zöldellt, most lucerna van. Nagyszerű bőgőhely. A szarvasok, melyek nem is olyan régen még csak a hatalmas, hegyvidéki erdők mélyén éltek, már jó ideje minden szeptemberben levonulnak a mezőgazdasági területekre. A számukra erdő ez is. Az urbanizáció sok mindent jóvátehetetlenül megváltoztoz- tatott — a nagyvadak azonban alkalmazkodtak eddig minden változáshoz. Soha eny- nyi őz, soha ennyi vaddisznó, soha ennyi szarvas! És soha ennyi hatalmas trófea. A természet szigorú rendje ősidők óta a legkiválóbb egyedek továbbélését és szaporodását tette csak lehetővé — a satnya, a beteg, az öreg a farkasok áldozata lett. De hát hol vannak már a farkasok? A csúcsragadozók helyét a vadász foglalta el, aki egyben vadgazda is. Mindenki a Nagy Bikát lesi, mindenki a Király koronájáról álmodik, a puska azonban csak akkor szólalhat meg, ha selejt, vagy golyóérett állat áll a cső elé. Beszél az erdő, beszél a fű. Tudom, hol, mi van az éj bársony függönye mögött: ismerek minden ösvényt, minden vízfolyást. Ezt az érzést js nehéz szavakba önteni. Enyém ez az erdei kiszögelés, az az öreg, odvas fűzfa amott a horizont peremén, mintahogy enyém ez a borz fióka is, mely tudom, hogy itt szaladgál valahol a sárguló avarban, hisz itt járt tegnap is ... Szeretem ezt a lest, ezt az erdőt, ezt a kukoricás, ezt a vízszagú szelet — ezt a tájat, ameddig a szemem ellát, s azon túl is ezt a földet, melyet innen, erről az erdőszéli, hasított-fa-illatú lesről a képzelet láttat velem. ölök a lócán, hallgatom a fákat, nyugalomban és elégedetten, hisz itt az enyém minden, de minden ... De ni csak, a kis borz tényleg itt van! Komikusán kis fejét a földre szegezve, cikcakkban szalad a füvön; magasra tolt háta jelzi csak, micsoda erő rejlik izmaiban. Ritka ma mára borz. De van. De vajon lesz-e tíz- húsz-harminc év múlva? Vajon az unokám is láthat-e még? Mintahogy sokféle állatot, ami volt, s része volt a tájnak, ma már én sem láthatok? De most tényleg jön valami I Törik a kukoricaszár, surrog a levél. A bika! Vagy talán t nem is egy..? A füzes felől indulva a lucernás felé tart a zaj, a láthatatlan csapat. Fel kell álnom, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, persze reccsen a les. És mindjárt csend is lesz. Meghallották volna? A nagyvadak hallása, orra a legtökéletesebb műszernél is érzékenyebb, de most tényleg nagyon nagy közöttünk a távolság . . . Vigasztalom magam: csak megálltak egy pillanatra, talán azért, hogy bevárjanak egy borjút... Múlnak a percek, minden reccsenés és minden zaj új reménnyel tölt el — s aztán, sok idő múlva, végre újra hallom a vonuló állatok semmi másra sem hasonlító zaját... Bika? Nem, egy tehén. De jön már egy második is... Néhány pillanat és hat állat áll a lucerna szélén — lőtávolon kívül. Négy tehén, két borjú. A tehenek forgatják a fejüket — lehet, hogy várnak „valakit”? Kíváncsiság, izgalom és remény van a mozdulatokban. A borjak az anyjukhoz dörgö- lődznek, futkároznak, láthatóan szeretnék, ha azok is ezt tennék — de aztán, mintha megéreznék, hogy ez egy egészen rendkívüli nap —, eltávolodnak a tehenektől. A szarvascsapat lassan halad a lucernatábla közepe felé, amikor egészen halkan megszólal egy hang a kukoricás mélyén, ö-ö-ö-ö-ö... S aztán — hegyipásztorok fakürtje szólhat így —, elnyújtott bőgőhang szakad fel egészen közelről. Törik a kukorica; nem, itt már szó sincs óvatosságról. A tehenek dermedten állnak. És a zaj közeledik. És aztán kilép egy hatalmas test — egy bika. És aztán még egy — még hatalmasabb. Az első bika amolyan udvaronc, apródféle, mert ez, a második, maga a Király. Agancsa szinte lenyomja a fejét: a vastag, tokás, redős nyak vízszintesen mered előre. Hány kilós lehet ez a sokágú korona? Nyolc? Tíz? Vagy talán annál is több? Próbálom sorra venni az agancsszárak ágait; nyolc vagy kilenc? Azaz tizenhatos, vagy tizennyolcas? Lassan úszik előre, a lucerna közepe felé, a természetnek ez a csodája, melyet alig 120 nap alatt rak fel a magyar mezők legnagyobb és legértékesebb vadának páratlan vitalitása. A tehenek kört alkotnak a mező közepén, mindössze egy marad mozdulatlan, mint aki tudja: hozzá jött a Király. Felhők úsznak a sarlóvékony hold elé — teljes sötétségbe borul a táj. S a történetet a mélyről jövő, szerelmes bőgőhang meséli tovább. Békés Sándor Zenei életünk kimagasló egyénisége Látogatás a 75 éves Kadosa Pálnál Zenei életünk büszkesége, Kadosa Pál szeptember 6-án ünnepli 75. születésnapját. Ebből az alkalomból látogattuk meg budapesti otthonában. Zongoráján példaképének, Bartók Bélának berámázott arcképe. Kadosa Pál Léván született, Budapesten érettségizett és 1921-27 között volt a Zeneakadémia növendéke. Zongorára Székely Arnold tanította, zeneszerzésre Kodály Zoltán. — Amit tudtam és iudok, Kodálynak köszönhetem — mondja kegyelettel emlegetve egykori professzorát —, bár nem tanultam meg mindazt, amit tőle tanulni lehetett. Ám a legtöbb, hogy nem lettem az epigonja. — Bartók Béla? — Ö érdemeimen felül beszélt rólam, mint zeneszerzőről. Erről többször is nyilatkozott. KITÜNTETÉSEK Kadosa Pált művészeti munkásságáért már számtalan kitifti- tetéssel jutalmazták. A Zeneművészeti Főiskola eddigi egyetlen díszdoktora, a londoni Royal Academy of Music tiszteletbeli tagja, a Német Demokratikus Köztársaság Művészeti Akadémiájának levelező tagja, kétszeres Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művész, Munkaérdem- rendes, Szabadság-díjas, Erkel- díjas zeneszerző, a Magyar Népköztársaság Zászlórendje II. fokozatának tulajdonosa, elnöke a Fészek Művészek Klubjának, alelnöke a Magyar Zeneművészek Szövetségének (egyéb társadalmi tiszteletbeli állásairól nem is szólunk). Kadosa a Zeneakadémia zongoratanszakának vezetője, aki páratlan pedagógiai érzékkel neveli az új pianista nemzedéket. — Mi a titka a Kadosa-iskolá- nak? — Nincs semmiféle titka. Olyan növendékeim voltak és vannak ma is, akik jól reagáltak tanácsaimra, önmagamat egyébként nem tartom különösen jó pedagógusnak, de rossznak sem. Szerencsém van tanítványaimmal. És ami a fontos, lényeges: nálunk az alsó- és középfokon nagyszerű a képzés. így hát aki nálam technikát akar tanulni, annak jobb, ha nem is próbálkozik a jelentkezéssel. FÉL ÉVSZAZAD UTÁN — Az ön nevéhez fűződik a Modern Magyar Muzsikusok Csoportjának megalakulása kerek fél évszázaddal ezelőtt. — Szelényi Istvánnal, Kosa Györggyel, Kelen Hugóval és Szabó Ferenccel együtt dolgoztunk az új magyar muzsika elterjesztésén. Később kiszélesítettük a kört. Ám az első igen feltűnő fellángolás után csökkent az érdeklődés a modern művek iránt, és így beolvadtunk oz Új Magyar Zene Egyesületbe. Ott volt 1933-ban első önálló szerzői estem is. Friss hangot és új stílust képviseltünk, egyben nyíltan vállaltuk Bartók Béla és Kodály Zoltán örökségét, de egyúttal nem akartunk elzárkózni a külföldi törekvések elől MAI AVANTGARDE — Miben látja a félévszázad előtti és a mai avantgarde zenészek közötti különbséget? — A mostani új hangot megütő magyar szerzőket éppen a külföldi törekvések behatása jellemzi. Ezt korántsem tartom helytelennek, mivel annak idején a mi próbálkozásainknak volt némi provinciális veszedelme. Pozitívan értékelem a fiatal magyar zeneszerzők munká- káját, akik egymást támogatva, együtt haladnak kitűzött céljaik felé. De ez még nem garantálhatja az eredményt, ami minden valószínűség szerint nem marad el. Mindenesetre úgy érzem, hogy az új kísérletezések továbbfejlesztik majd a zene- művészetet. Szimfóniákból, versenyművekből, zongoradarabokból, kamaramuzsikából, tömegdalokból, színpadi- és filmzenéből áll főleg Kadosa eddigi életműve. Ű maga — a volt brilliáns zongorista — már nem játszik a hangszeren, de hamarosan a régi Kadosa zongoraművész játékában gyönyörködhetnek a zenekedvelők, mert megjelenik egjy archív nagylemeze a Hungaroton kiadósában. Kristóf Károly ||||Í|Í ftrefieft« Mint „lemezlovas MM ... Na most hogy vagyok én a táncdalénekesekkel, meg a beat- és egyéb együttesekkel —, ha már egyszer úgy esett a dolog, hogy ismételten beleszólok a rádió műsorába. Egyik vasárnap délután hallom a „Táskában” — így becézik a kitűnő „Táskarádió” című műsort, amelyet, mint ismeretes, a fiataloknak, tehát nekem is sugároznak, — szóval a Suzy Quatro — ismerik ugye ezt a rokonszenves kis anyut, aki bőr-dzsekiben, bőrnadrágban énekeli végig a világot, és Pesten is fellépett és sok lemeze is van — nos, ennek a Zsuzsi lánynak nincs ám valami észbontóan nagy orgánuma, miként mi azt naivul hisszük. De nincs ám! Mert ha nem barrikádozhá körül magát a vagyont érő erősítő berendezésekkel, akkor bizony nagyon halványocska hangja lenne, hova-tovább produkcióját nem is nagyon élvezhetnénk. A műsorvezető riporter kollégám — bizonyítandó — mindjárt föl is hozott egy ellenpéldát, hogy bezzeg a mi Kovács Katink, az aztán tud énekelni, annak van mondom, kell az erősítő... technikája, hangereje satöbbi és most mindjárt sietek kijelenteni: nagyon helyes meglátásával mélységesen és őszintén osztozom. Istenbizony. ... Hanem, vártam még a további példákat is. A hazai példákat. Eredménytelenül. Több példa nem hangzott el. Milyen igaza van. Jómagam is sokat törtem a fejem, de tánc- dalénekeseink népes és lelkes táborából egyetlen név sem jutott eszembe — Kovács Katalinon kívül —, aki azt mondhatnám: nahát ez aztán igen, itt nincs szükség erősítőre, mikrofonra, ilyen-olyan kapcsolóberendezésre, itt van hang, de olyan hang, amellyel a jóságos isten megáldotta volt... Végülis kiderült, hogy az énekeseknek kell az erősítő, már hogy mást ne mondjak, már csak az akusztikai viszonyok miatt is, hiszen nem mindegy, hogy h o I lép fel a művész, koncert-teremben-e, vagy talán futballpályán, vagy stúdióban, mert ugye egészen más hangerőre van szükség, ha teszem fel a „mani-manit" mondjuk a misinai tévé-torony tetején kívánja előadni, vagy a Széchenyi téri telefonfülkében. ... És így vagyok én az együttesekkel is. Ezek a fiúk a hónuk alatt viszik a gitárt, trombitát és okarinát, egy másfél tonnás boy-szolgálati kisteher pedig az erősítő berendezések óriási és súlyos ládáit cipeli utánuk. Ma már kéremszépen a hangtechnikai csoda-szerkezetek nélkül egy együttes nem sokat ér. Én már voltam discó- ban is — sőt, házi-discóban I — ahol három derék dolgozónő táncolt a szőnyegen, szerénységem pedig mint „lemezlovas”, kezelte a magnót, a könyvespolcon kapaszkodva és csak egy feladatom volt, a lehető legerősebb hangerőre állítani a magnó tológombját, amit én újszerű beosztásomnak megfelelő tisztességgel el is végeztem. Aztán voltam discóban a tévé-torony presszójában, ami tudvalevőleg eléggé magasan van, és főként távol az állatkerttől, de a hangerő hallatára még az oroszlán is megdöbbenve lapult a ketrec mélyén. A régi Pannónia-bár discó- estjére is hivatalos voltam egy alkalommal, mondhatom, nagyon jól éreztem magamat, az ágyúdörejhez hasonló iszonyatos robaj hallatán elméláztam, emlékeztem még a régi szép időkre, amikor ehhez hasonlót a teherpályaudvar mellékvágányán hallottam, amikor egy billenős vagonból egyszerre döntötték ki az ócskavasat. Tehát kell az erősítő. Az együtteseknek is, Suzy Quotró- nak is, és nekem is. Példának okáért ma este, a Hotel Pannóniában rendezendő újságíróbálon, ahol szintén lesz erősítő és engem bárki megtalál majd közvetlenül a zenekartól a legtávolabbi ponton, mondjuk húsz—huszonöt méterre. Tisztelettel: Rab Ferenc „lemezlovas”.
