Dunántúli Napló, 1978. szeptember (35. évfolyam, 241-270. szám)

1978-09-11 / 251. szám

Az AI Azhar professzora Germánus „Az emberiséget a szellem, a szeretet, a tudomány mentheti meg” ató szelíden kituszkol a ■ ^ professzor szobójából, BA­BA felháborodottan tiltakozik: nem érdekelnek az orvosok, amíg 94 esztendős koromban így feszülnek az izmaim, addig nincs szükségem kíméletre és pihenésre sem. Meg kell néz­nem valóban acélos karizmait, a lovaglástól megkeményedett combjait. Hívnak: jöjjek bármi­kor. Talán valóban eljöhetek még, jobbnak látom azonban jól eszembe vésni a több ezer kötetes könyvtár, a keleti ima­szőnyegek, a kairói, alexand­riai, marokkói egyetemeken ka­pott szépséges, színes fényű lámpák „ezeregyéjszakát” idé­ző világát, még egy utolsó pil­lantást vetek a sublótos íróasz­talra, amely mögött valamikor Görgey Artúr kínkeserves, máig is vitatott gondolataival tépő- dött. A professzor órákon ke­resztül elárasztott az anekdo­ták, a szellem, a hit, kalandos utazásainak, díszdoktori címei­nek tengerével. Azt mondta: író vagy fiam, szerkeszd meg riportodat kedved szerint. A felelősség mázsás terhével bú­csúzom, Kató siet segítségem­re: BABA az utolsó kérdésre pontosabban kell válaszolni. — Hát jó — mondja Ger­mánus professzor — az embe­riséget a szellem, a szeretet, a tudomány mentheti meg. Kisétálok a Duna-partra. Ka­tó arra kért, véletlenül se ír­jam meg hol laknak, BABÁ-t amúgyis rengetegen felzavar­ják, legutóbb éjszaka érkezett Szarajevóból egy család, csak egy percet kértek, pedig a fia­talos szelleme, kemény iz­mai ellenére mégiscsak 94 esztendős a profesz- szor. BABA arabul atyát, atyá­mat jelenti. Megkérdeztem Ka­tót, ezért hívja-e a világhírű tudóst BABÁ-nak. Ezért is, de főként mert óvni kell, a vilá­got befogadó szellemből naiv, tiszta gyermeklélekből, kímélet­re szoruló testből összegyúrt férfit. A Duna felett párafel­hők úsznak, önkéntelenül egy pár hét előtti nílusi hajnalra gondolok: néhány vitorlás bár­ka húzott el a Gezira (sziget) mellett, a párából tulajdon­képpen csak az árboc és a fe­hér vitorlák emelkedtek ki. A parton galabijájukba burkoló­zó arabok aludtak, a RAMA­DAN még javában tartott, holtfáradtan nyúltak el a por­ban. Valamelyik mecsetből fel­hangzott a müezzin keservesen megható szaggatott kiáltása, Allah dicsérete: Lá iláha illő lláhu ... Az AI Azhar 1006 esz­tendős öreg falai közt tanuló, majd tanító Germánus Gyula professzor jutott eszembe ak­kor, s a könyveiből jól ismert Kató, felesége, utazótársa, szel­lemi munkatársa, óvója. Milyen naiv elképzelés is volt a pro­fesszortól, hogy amikor az AI Azhar mecsetiskolóban tanulni akart, az iszlám egyetem diák­jainak életmódja szerint koldus módjára akart élni feleségével együtt. Pedig jól tudta, hogy csak az éhező, rongyos diá­kok tartják a Korán szavait, a fősejk, a sejkek többsége csak a nekik kedvező tételeket fo­gadják meg. Gondolataim visz- szatérnek Kairóból, ott fent ta­lán a professzor most újból kézbeveszi negyven esztendő előtti tanítványának Bajáról írt levelét, talán a Római Acadé- mia elnökének értesítését ol­vassa el ismét: az Académia tiszteletbeli alelnökévé válasz- tot.ák meg. Az is lehet, hogy vitánkra gondol. — Az ön egész életművé­ből szinte tobzódó emberi jó­ság, erős vallási hit, ugyanak­kor hihetetlen mélységű és ho­rizontú szellem tükröződik, ön szerint „nincsenek istenek, ki­véve az egy igaz Istent". Ma az ember a világmindenség ezernyi titkát kikutatta, min­dennapi életében azonban a földi boldogság elérése vezérli. A pénz megszerzését fő céljá­nak tekinti a legtöbb ember, egész társadalmi rendszer léte­zik, melynek ez az istene. Mi erről a csaknem évszázadot megért Germánus Gyula véle­ménye? — Az ember a világűrben képes mozogni és élni, de a Földön most éppen nem tudja az indiai árvíznek útját állni. Terroristáktól kell rettegni, s valóban bálványokat imádunk. A magyarok és a törökök év­századokig harcoltak egymás ellen, kölcsönösen gyaur ku­tyának, pogánynak hívták egy­mást, pedig ugyanazt az Is­tent hitték. Az ember akar va­lakit, valamit, ahonnan véde­lemre számíthat, lelke gyógyu­lást akar, amikor az orvosok már nem segíthetnek, az em­bernek szüksége van az ős­erőre, amiben hihet. Próbálom erőltetni, hogy ez az őserő éppen az emberben van, hogy önmaga is képes a boldogulásra. Az ellenpéldák tucatjait említi. Valóban nap mint nap valamennyien meg­rendülünk, a gonoszság már- már erénnyé magasodik, alig hiszem, hogy gyakran ne ta­lálkoznánk ezzel — talán néha még önmagunkban is felis­merjük. (— Kató hagyj! Játssz ne­künk egy szép Chopint! Tudod Bartók-tanítvány volt, híres zongorista lehetett volna, de hát inkább engem követett.) — Az „őrült" milliókat öle- tett meg, s milliók követték. Tanult, szorgalmas és állítólag a világ legracionálisabb nem­zete. Ha 1914-ben mondjuk nem Tisza István a miniszter- elnök, lehetséges, hogy nem keveredünk a világháborúba. Voltaire, nagy példaképem azt mondja: nincs kegyetlenebb dolog a tényéknél. A tények pedig bizonyítják: az ember nem racionális. ■VI agyapja abaújszántói ta- * nító volt, apja tiszai ha­jós, aztán tímár. Gyermekkorá­ban hajókat szeretett csinálni, gondolataiban távoli tengere­ken járt, de reál tagozatra íratták. Azt mondja rossz ta­nuló volt. Fél tucat nyelven, talán többön beszél, műveit, munkáját számtalan nyelvre fordítják, az arab irodalom óceánjának egyik legjobb is­merője. — A déli tengerekre per­zselőn süt a Nap, pára for­májában valósággal kiemeli őket medrükből. A pára fel­emelkedik, összesűrűsödik, majd a szél a jéghideg Hi­malájának kergeti az elektro­mos feszültséggel telített me­leg, égi páratengert. Lecsa­pódik. Ez a monszun. Életet ad, árvizei életeket pusztíta­nak. A rohamosan szaporodó emberiségben gyűlnek a fe­szültségek ... Germánus Gyula nem fejez­te be a gyönyörű, képekben gazdag gondolatsort, talán megbocsájt: szerintem csak az emberiségtől függ, hogy éltető, vagy pusztító monszun esőként árasztja el a Földet. Lombosi Jenő Az elfelejtett tanári szuggesztivitás A nyelvi laborok magas trónja Felesleges a nyelvi labor? Színjáték a tarteremben? — Igen, egyre többen tanítanak így idegen nyelvet. Lassan már 10 meg 100 milliókat köl­tünk nyelvi laboratóriumokra, de jönnek az információk, hogy mutogatással még ta­nulni is jobban lehet. Kézzel- lábbal, arckifejezéssel, hang­utánzással, mindennel együtt, — tudományos nyelven: me­takommunikációval. Például éppen jubilál a világ legna­gyobb nyelvoktató szervezete, az International Language Centre. Húsz éve — elsősor­ban a két tekintélyes és vi­lághírű ősi egyetemen: Cam- bridge-ben és Oxfordon — ezalatt közel egymillió ango­lul tanuló ember nyelvtudását finomították, nyaranta. Nem használnak nyelvi labort, nincs fejhallgatójuk, de a ta­nár szinte — színész! Angolul mondja, hogy mit csinál és közben nagyon érzékletesen eljátssza azt. Például egy bombarobbanás történetét úgy, hogy a földre is veti ma­gát! Mi a nyelvtanulás lényege? — Minél jobban, minél hosz- szabban benne élni az idegen nyelv közegében. Élethelyze­tekben. Ha pedig a diák, a felnőtt tanuló nem él benne, akkor minél jobban közelíteni az élő közeghez. Melyik köze­lít tehát jobban: a technika használata, vagy az érzékle­tes, szuggesztív tanári játék?! Erről beszélgettünk dr. Zógony Rudolffal, a Pécsi Tudomány- egyetem nyelvi tanszékének megbízott vezetőjével, aki Du­nántúl egyetlen egyetemi tan­széki rangú nyelvtanító intéz­ményében féltucat nyelv ok­tatását irányította az elmúlt időben. — Nem a tanszék és nem nyelvtanár társaim nevében mondok véleményt — kezdte a beszélgetést — de tudom, egyéni véleményemet igen sok jó nyelvtanár osztja. A döntő: a pedagógus egyéni­sége, szuggesztivitása. A technika külföldön már má­sod- vagy negyedrendű. De mi is, ha egy nyolc-tíz főnyi, s a nyelvet kicsit már beszélő csoporttal foglalkozunk, akkor az órán egyáltalán nem hasz­nálunk nyelvi laboratóriumot, és semmiféle gépi segítséget. Bizonyos tudásszinten felül legfeljebb órák után, forrás­anyag gyors, kényelmes meg­ismerésére jó a labor. Afféle „hangos könyvtár", ahol egy­szerre több ember, különö­sebb könyvtári kutatás nélkül ismerhet meg kiegészítő anya­got. Aztán használni lehet ar­ra is, hogy a tanár egyszerre 3—4 csoporttal foglalkozzék. Amíg az egyikkel beszél, a másik három géppel tanul. Ez azonban olyan nagy előkészí­tő munkát igényel, ami nem ér fel az így nyert pedagó­giai eredménnyel. Nem lehet persze teljesen elvetni a nyel­vi labort. Kezdőknek, bizonyos célokra — igen jó. — Ezek után nem kellene megfontolni, hogy a leendő nyelvtanároktól már felvétel­kor megköveteljék a szug­gesztív kifejező készséget, ez említett metakommunikációra való alkalmasságot? Persze azt is, hogy erre a 4—5 év alatt képezzék is őket? — Nagyon kellene! Ma saj­nos túl sokat beszélünk a technikáról, de jóformán sem­mit arról, hogy maga a tanár hogyan tanítja a nyelvet, hogy például milyen kiejtéssel be­szél. Mert technika ide vagy oda, a diák óhatatlanul a ta­nárt utánozza. Egyáltalán, a tanárok képzésénél arra a biztonságérzetre is jobban kellene az egyetemeken töre­kedni, amit a leendő tanár­nak a diákokba kell majd keltenie. Egyebek között pél­dául a mimikái készségre is. Aztán a nyelv szépsége! Van­nak olyan külföldi törekvések az oktatásban, hogy a nyelvet ott kezdjék el tanítani, ahol a legtöbb pedagógus — eset­leg — csak befejezi: a dalla­mánál. Nagyon fontos ez, hi­szen a diák éveken keresztül a tanárát hallja beszélni, őt utánozza. összegezzünk: nem kell túlér­tékelni a gépi technikát a nyelvoktatásban. Szükséges ugyan, de a döntő valóban a tanár szuggesztivitása. F. D. Móra Ferenc földvári emlékei Ahonnan az Aranykoporsó elindult A feltűnő szépségű Kalmár Ilonáról mintázta a kis Tit-et Nélküle nincs film Perjés Ildikó vágás közben Vágónak ... • A filmtempó, filmritmus alkotója • A képek láttán hangok „jelennek meg” Nélküle nincs film. — Még­sem szerepel a kritikákban, ri­portok nem nagyon születnek a magafajtáról, díjakot sem igen adnak nekik. Legfeljebb a neve villan fel az alkotók so­rában és a néző ilyenkor va­lamiféle ollós, munkát képzel el, leányt ollóval. Szóval ő — a vágó. Perjési Ildikónak hívják, és nélküle nem indulhatott vol­na meg a tényleg igényes mun­ka az MTV Pécsi Körzeti Stú­diójában. A vágóasztal nem is olyan böhömnagy, mint nézőfejjel so­kan képzelik és a filmszalagok hosszú kígyói sem tekergőznek, az összegubancolódás örök ve­szélyével. A vágó — tudják ezt a filmes szakmában — alkotó! Nála kezdődik — a művészet­elméleti megfogalmazás sze­rint — az „érzékletessé emelt valóság". Az operatőrök felve­szik o filmszalagra az életet, úgy, ahogy van. Ezek a felvé­telek mindenféle művészi vá­logatókészség, bármilyen jó látószögérzék, alapos elgon­dolás ellenére is — nyersek. Több helyszínen készültek és „lelógnak a végeik”. Egybe kell ezeket vágni, az egész riport­nak, vagy nagyobb filmnek tempót, ritmust adni. Ez a tem­pó, ritmus persze függ az egy gépállásból felvett film hosszú­ságától, de egységes munkává, — alkotássá néha! — a vágó kezében alakul.- Mi a legnehezebb ebben a munkában? — Talán az, hogy a szemem néha elfárad - feleli Perjési Ildikó, aki a munka lázától folyvást rabságban tartott em­ber, a vágást nem képes abba­hagyni, amíg nem kész, és né­ha napi 14 órán ót dolgozik.- A képsorok egymáshoz il­lesztésekor mi az alapvető szempontja? — Hogy a nézőben talajra leljen a film, hogy világosan, egyértelműen azt a gondolatot keltse, amit az alkotók szeret­nének.- Szereti az ellentmondásos vágást? Amikor egyik képsor kissé „agyonüti" a másikat? — A rendező a karmester, tehát ő irányít. De ha lehet, szeretek a humort keltőén, el­lentmondásosan vágni.- A kép és a hang, a zene összeillesztésekor mit tart a legfontosabbnak? — A zene kimarodhatatlan és azé a hegemónia. Azt hiszem, a filmes világban sokan vitatnák ezt az állás­pontot. Mégis: a vágó — al­kotó. Perjési Ildikó alkotói fan­táziájában — ő mesélte — vágás közben, o képek láttán hangok jelennek meg. De hiszen mi is szinte halljuk a csobogást, ha egy jó fotón ott a vízesés... Földessy Dénes Balatonföldvár nemcsak a felső tízezrek és a nagypolgár­ság kedvelt üdülőhelye volt. Számos nagy művészünk és írónk is fölkereste. Ha utána­néznénk, számos emlékhelyre akadhatnánk. Olyanra, mint például a volt Zrínyi Szálló a földvári strand mellett. Ez az üdülőépület Móra Ferenchez fűződő irodalomtörténeti emlé­ket őriz. Az írót 1932 nyarán egyre mélyebben foglalkoztatta az Aranykoporsó témája. Június 20-án az akkor még csöndes Balatonföldvárra vonult vissza, jó egy hónapra. A Zrínyi Szálló egyik földszintes szobájában látott neki regénye vázlatának, — ahogy írta —: „csontvázá­nak" összeállításához, anyaga, gondolatai elrendezéséhez. Persze sokan fölismerik, és az új ismerősök nem kevés idejét veszik el . .. így a „csontváz" kialakításával igen lassan ha­lad. Ahogy később egyik leve­lében írta, „Csak döcögött a regény", a fő idény beköszön­tésével „már nagy volt a nyüzs­gés a Balatonon ..." Tőle, magától még valamit megtudunk erről az időszakról. Az öregségről szóló tárcájában meg is írja s egy tréfás rig­musban is jelzi, hogy itt Föld­váron, magányosan üli meg 53. születésnapját. Makói or­vosbarátjának küldte képesla­pon e sorokat: „Zrínyi 1-be, tegnap délbe / Beléptem az ötvennégybe ... / Kicsit rozzant már a kvártély, / Elég kárt tesz benne nyár, tél, / De azért az ablakában / Magam szedte vadvirág van, / S lesz is addig, mig maholnap / Az Isten ki nem lakottat. / Sokszor csókol öreg barátod, a hazafelé ké­szülő Ferkóka. - 32. VII. 20." Egy másik körülmény is fon­tos ebből az időszakból. Móra itt, Balatonfö1 '/áron ismerke­dik meg Kalmar Ilonával, 1932. június 21-én. „Kalmár Ilona maga is kiskunfélegyházi szár­mazású, ez időben feltűnő szép­ségű fiatalasszony. (Róla min­tázza Móra a kis Tit-et). Ra­jongással nézett fel az ősz író­ra, ki ekkor már halálos beteg­sége csíráit hordozza magá­ban; ki mintha érezte volna, hogy napjai megszómláltattak, hihetetlen energiával vetette magát az Aranykoporsó rend­kívüli erőfeszítést követelő meg­alkotásába" — írja egyik tanul­mányírója. Két másik levele is utal a földvári motívumokra. Kalmár Ilonához írt — egyik — levelében írja Móra: „Nagyon komoly könyv lesz, inkább tör­ténelmi tanulmány a keresz­tény destrukcióról, de lesz ben­ne egy kis szerelem is. Itt előre elnézést kérek. Maga valószí­nűleg másképp nézi a szerel­met, mint a magamféle koros angol, — ejnye, fölérhettem vol­na ésszel, hogy a nyáron vi­rágnevek helyett inkább ez irányban cseréltem volna esz­mét magával. Attól félek, hogy T i t á n i a — így hívják a hős­nőt — a maga tetszését nem nyeri meg annyira, mint az író­ét." S egy másik levélben — amely töredékben maradt fenn, — dr. Goitein Gábor kaposvári ügy­védnek, 1932. szeptember kö­zepe tájt: „Gáborom, kedves, a legjobbkor jöttél, még mi­előtt magamra zártam volna remeteségem kapuját (nemcsak asszonyok kizárva, hanem a gyöngébb nem is. Ki lett alkud­va, hogy ebédemet, vacsorá­mat csak süketnéma eunuch adhatja be az ajtónyitáson.) A nyár a regény elől való bújdosásban telt el, legalább fele. Második fele az emberek elől való bújdosásban, s így sikerült összeraknom a regény csontvázát... Most következik a hús felrakása, ez könnyebb munka, gondoltam, itthon is menni fog. Hát nem megy. Reggel nyolc óta benn vagyok a hivatalban. Azóta készülök neked Írni, mpst már elharangoztak delet. Köz­belépett két apáca, egy szép­asszony, egy helyettes polgár- mester, két egyetemi tanár, még egy szépasszony, három koldus, egy c eruzavigéc, egy nem szépasszony, és most hoz­za a markoláb a kerületi főka­pitányt, — és nekem október 20- ig ezer ilyen kutyanyelvet kell leírnom .. Az Aranykoporsó a földvári tartózkodása után alig több, mint négy hónappal készült el. Azóta itthon is számos kiadást ért meg és különböző idegen­nyelvű kiadása — egyebek közt holland, német és szlovák nyel­ven — is megjelent. Az író emléke, földvári tar­tózkodása 1979-ben — Móra Ferenc születésének 100. évfor­dulója alkalmából — megérde­melne egy emléktáblát az egy­kori Zrínyi Szálló falán. Wallinger Endre

Next

/
Oldalképek
Tartalom