Dunántúli Napló, 1978. augusztus (35. évfolyam, 210-240. szám)
1978-08-20 / 229. szám
o Kunszabó Ferenc Zsindelydomb hon is voltam ... Most persze nem megyek be, hiszen azt sem tudom, ki lakik a volt uradalmi vincellérlakásban; ezért aztán elsősorban a dombra vagyok kíváncsi. Amit mi annak idején hegynek, sőt, HEGY- nek hívtunk, teljes tisztelettel ■és komolysággal. Minden volt rajta: meredek szakadék, kiugró csúcs, sűrűnövésű akácos, borzongatóan mély gödrök és jól védhető tetők . .. Egyszer, koradélelőtt, ottszorított bennünket vagy tíz vásártéri gyerek. Először rohammal akartak győzni, de a meredek oldalakat nem tudták megmászni pláne, hogy nekünk „fegyverarzenálunk" volt odafönt. Akkor következett a szabályos ostrom. A sárga homokban vörös erek húzódtak, amikből keményen koppa- nó öklömnyi darabokat lehetett letördelni. Ezekkel bombáztuk egymást, de míg nekik többnyire sikerült elugrani a völgybe fáradtan lehulló göröngyök elől, addig nekünk a szűk tetőn csak a karunk meg a hátunk maradt pajzsnak... Ki- éheztetés lett a vége: mikor megehültünk, kölcsönös fenyegetéseket kiabálva vonultunk vissza . .. Ám erre a járdára, a villanófényes utcára nem emlékszem ... tovább menjek? De- hiszen, ott már a fatelep kezdődött. Itt laktak Piskóti néniék. ! Akkor most nekem vissza kell fordulnom? Eljöttem a domb mellett, és nem vettem észre! Hol a Zsindelydomb?! Hol a HEGY, amire egy szusszal csak ötödik elemista koromban bírtam fölfutni?!... A fölső harmadában volt egy nyereg, ott megpihentünk. Télen meg az volt az ugrató: fönt ráhasaltunk a szánkára, jól megkapaszkodtunk, és q kiugró métereket röpített bennünket. Igen, itt a kettéágazó út, de még a pocsolya is stimmel. Ha itt jobbra térek, a hegybe kell ütköznöm. Legalább a Hold világítana, de felhők futottak eléje: eső lógatja a lábát. Megyek, megyek, és jó idő múlva betonkerítés kelletlenkedik, mögötte pajtaszerű épületek: a fermentáló, amit gyerekkorunkban a lokálpatrióták némi fel- lengzősségével dohánygyárnak hívtunk. És ez már jóval túl van a dombon. Másik irányba indulok. Megbotlom valami kiálló gyökérben, és egy tócsában találom magam. Föltápászko- dom, órámról letörlöm a sarat, odavilágítok az öngyújtóval: több, mint két órája keresem a Zsindelydombot! Feladom. Másnap reggel még alig pir- kad, talpon vagyok. Az utcán egy darabig határozatlanul ti- porgok, aztán mégsem a domb felé indulok, hanem a főtérnek. Új épületek, megfiatalított utcák, korszerű üzletek. A régi, elhanyagolt pocsolyák helyén játszótér, parkok. A református főtemplom, a Báthoriak valahai temetkezőhelye szépen csinosítva áll a dombon. — Ismerősökkel találkozom: „Te volnál, te?! Úristen! Gyanakodtam rád, de nem vettem biztosra." És megyünk, nézegetünk, saccolunk: ide még ezt lehetne; amott sikerülhetett volna barátságosabbra az épület... Az ebédet egy régi ismerősnél kapjuk be, közben egymás szavába vágunk, ké$j sei hadonászunk — s a házigazda két gombszemű csemetéje megszeppenve szemlél bennünket. Három óra felé nem bírom tovább. Kirángatom társaimat a lakásból, és egész úton előttük loholok. Bekanyarodom az állomás előtt, majd jobbra térek, már szinte futva. Aztán megállók, reménytelenül: búzavetés és gyümölcsös; balkéz felé két bulldózer csökönyöskö- dik a talaj végleges elegyen- getésével. Három pajtásom káromkodva ér utol, egy darabig értetlenül bámulnak, majd szinte egyszerre kezdik a nevetést. — Hová tettétek a Zsindelydombot?! — kérdezem csendesen, pedig legszívesebben kiabálnék. Lecsitulnak nagynehezen: Sárga agyagja mésszel keverve kitűnően köti a falat. Az uraság negyven fillérért adott egy kocsival annak idején, Nagynéha láttunk egy-egy rakodást. A felszabadulás után viszont teljesen elpucolták innen. És már visznek is, túl a va- jákos Piskóti néni volt házán: az öregszőlőben magas, nagyablakos házak, szabályos utcákba rendeződve. Megyünk végig a telepen, társaim magyaráznak, emlékekre hivatkoznak; és akkor egyszerre: a szőlőhegy déli hajlatában öreg cseresznyefa állt. Teremni már csak elvétve termett, de hatalmas ágain, erdőnyi lombozatában remek dzsungelesdit lehetett játszani. Kivágták. A helyén, talán éppen pontosan a helyén ártézi kút áll. A rossz nyíri vizek gyerekkoromban! S most mégis: idegenül nézek a kútra ... és fönt, a Szentvér utca elején hirtelen ellenszenves lesz az egyik központi fűtéses épület. Mert a helyén állt az a kis nyergestetejű vityilló . . . ugyan, mi lehet a kislánnyal? De ezt már meg se merem kérdni. Este, vonatra szállva, üveghez nyomom a homlokom, amíg csak egy darabkát is látni Bátorból. Amelyik most már talán igazán város lesz. Kívánom, igazán kívánom — csak még egyszer mutatta volna meg, csak nekem villantotta volna föl valahai önmagát, hogy benne mint varázstükörben találhassam újra régmúlt voltomat. Gyermekábránd a legboldogabb gyermekkor színhelyén. Ám egyszer talán visszamegyek, megint, s megkeresem a mai pulyák szemetükrében. Trischler Ferenc rajza Akkor láttam először mozdonyt, járdát, emeletes házat és mozgóképet, mikor gróf Des- sewffy Aurél bélteki uradalmából Nyírbátorba költöztünk. A postás naponta járt, és Bartha fűszereséknél kétfillérért bármikor nagydarab krumplicukrot lehetett volna kapni — ha lett volna két fillérem. Azóta persze láttam már magasabb házakat, nagyobb mozdonyokat és díszesebb mozikat, de egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy Nyírbátortól kedvesebb, csodálatraméltóbb, városiasabb város nincs a világon. Ezerszer elterveztem, hogy tavaszi koradélutpn érkezem majd vissza, mikor melegen, de még nem nyári forrósággal süt a nap, a főtéren a lányok könnyű ruhákban járnak, nagy- bajszú bácsik ülnek a nyírott- lombú akácok alatt, és a pulyák maszatos képpel, vadul üvöltözve rohangálnak fel s alá a Zsindelydombon, öreg este lett, mire megérkeztem. Még szerencse, hogy mindenre emlékszem: az állomástól jobbkéz felé térek ... mindig jobbkéz felé tértem, mert ha a dombot oldalaslag megszaladtam, csak át kellett bújni a kerítésünkön, és már ottEste van. A család már lefeküdt. özvegy Leskó Józsefné, született Molnár Mária áhítattal mélyeszti kezét az új liszttel teli zsákba. Kenyérsütéshez készül. A liszt rátapad az ujjaira. Keze eres, barna. A liszt fehér fátyollal vonja be. Nagy szitán átengedi a hófehér életet a fateknőbe. Porszemei külön- külön vannak. Ráütöget a szita oldalára és a porszemek körüllengik az idős asszonyt. Aztán elülnek a teknőben, várva a legnagyobb átváltozásra. A kéz végigsimít a liszten. Olyan a mozdulat, amely csak évezred alatt alakulhatott ki. A munka mozdulata és a szerete- té, a föld teremtette áldott mag előtti legszentebb áhítaté. Ujjai közt leperget egy csipetet. Aztán helyt csinál a kovásznak. Kovászfa kerül a teknőre, rá hófehér kendő. A liszt és az élesztő anyag megkezdi külön és új életét, az első lépést a vegyi átalakuláshoz. Csak eny- nyi lenne? Egy szabályos kémiai folyamat? A ház népe még alszik, amikor Leskóné, Molnár Mária már ott áll a dagasztóteknő mellett. Langyos, sós viz oldja a kovászt, és lassan keveredni kezd a liszttel. Az asszony dagaszt. Egész teste dolgozik. „Amíg a padlás izzadni kezd” — mondják. Amíg megizzad a homlok. Mert a kenyér izzadság közben születik. Kemény munkával került a mag a földbe. Tűző nap és az erőfeszítés csalt verítéket a homlokra aratáskor. És most is küzd az ember, hogy a liszt, a kovász és a víz hólyagos tésztává legyen. Olyanná, hogy leváljon a kézről. Csutkaizik kerül a kemencébe. Fellobban a tűz, és melegedni kezd téglafala, léglaalja. Mígnem hófehér lesz. A tűzvonó húzza arrébb és arrébb a pernyét. Szikrázik a kemence alja, millió csillagot szór, rákerül a szakajtóból kiborított, megkelt tészta. És a legcsodálatosabb tűztemplom- ban megkezdődik az átalakulás. A munka eredményéből a munka jutalma válik. Az anyag nagy mítosza ez. A megszelídített tűz ereje a megzabolázott természet adományát az ember keze által kenyérré teszi. Ben- nefoglaltatik ebben az emberiség története. Csak annak van kenyere, akinek hazája van. Csak azóta van kenyér, mióta van haza, ház, család, rend. Népünk történelmének sorsfordulóját jelzi a kemencében lángoló tűz, minden ott sülő kenyér. A Leskónék utódai azoknak, akik ezer évvel ezelőtt először gyújtottak be a kemencébe és várták a nagy csodát. A két óra hosszat tartó kenyérsülés ke- mencetüzében ott látható a munkásmúlt, a parasztmúlt, minden küzdelme, annak minden eredménye. Régi házak régi kemencéiben ma is fellobbannak a tüzek. Anyáktól és ősanyáktól öröklött módon kenyeret sütnek parasztasszonyok. Maguk sem tudják talán: a legősibbet őrzik. Rohanó, modern, technicizált korunkban ők a tűzőrzők, a kenyeret kezükkel dagasztok, idézői a koroknak, amikor az emberi erőfeszítést is belesütötték a mindennapiba. Gőzölgő, illatos kenyeret vesz ki a kemencéből Leskó Józsefné, született Molnár Mária. Ki tudja hány századikat. Szeme most is könnyes. Mint minden sütéskor. Végigsimítja a forró kenyeret. A csoda valósággá lett. Az este még hulló lisztet kenyérré változtatta az ember. Bürget Lajos A Dunántúli Napló galériája A túloldalon látható színes kép Simon Béla Munkácsy-di- jas festőművész alkotása. A Dunántúli Napló galériájának ezt a soronkövetkező darabját a művész siklósi állandó kiállításán látható Ünnep című festménye vázlatául készítette. A művész szeptember 3-án, vasárnap délután a Bányásznapi Randevú színhelyén, Új- mecsekalján, a Dunántúli Napló pavilonjában dedikálja majd itt megjelent művét. Kiss Attila rajza Baranyi Ferenc: Nem tudom Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom: nem nyugalomról, nem macska-kényes renyheségről, amely puhán körüldorombol, nem tudom, miről szól az élet, fcsak azt tudom: nem nyugalomról. Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy nem a módról, nem kacsalábon forgó házról vagy bankban őrzött pénz-halomról, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy nem a módról. Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy tétlen fázom, ha álmos bódulatban élek s békémet restséggé alázom, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy tétlen fázom. De bármiről szóljon az élet:- az ember nem lehet magában, a társtalan, csupasz remények didergésében pusztulás van. Bármiről szóljon is az élet: az ember nem lehet magában.
