Dunántúli Napló, 1978. augusztus (35. évfolyam, 210-240. szám)

1978-08-19 / 228. szám

1978. augusztus 19., szombat Dunántúli naplö 3 Dóra jelenti Más a történelem, más a róla szóló memoár és más a memoár úgynevezett művészi feldolgozása. Ismerünk unal­mas eseményekről szóló ér­dekfeszítő memoárokat és megfordítva. Az bizonyos, hogy semmiféle memoár nem vál­toztathat magán a történel­men, mint ahogy az is bizo­nyos, hogy a jó memoár so­hasem puszta udvariasságból tessékeli maga elé a történel­met, hanem azért, mert nem „jó írásmű”, hanem elsősor­ban hiteles vallomás akar lenni. Az persze nem baj, ha a memoár amellett, hogy hi­teles vallomás, jó írásmű is. Olyan, mint mondjuk Saint- Simon herceg: A napkirály ud­varában című műve, vagy mint Radó Sándor: Dóra jelenti című munkája, amelyek rá­adásul mindünket érintő hely­színekkel, eseményekkel fog­lalkoznak — exkluzív „néző­pontból” élve és ítélve meg az eseményeket. Szögezzük le: ezekről az eseményekről úgyszólván nincs is más ismeretforrásunk, mint az említett emlékiratok. A Dóra jelenti megszületé­sében a nagy tollbamondó, a történelem kétszeresen is ér­dekelt. A kommunista, forra­dalmár földrajztudósból maga a történelem formált hírszerzőt és a történelem alakulása tet­te időszerűvé a Dóra jelenti megírását, megjelentetését is. A német veszteségtudat gyor­san halványuló emlékképeit — revansista körökben — lassan- lassan a bűnbakok, a hírszer­zőmumusok képei váltották fel, megkezdődött a második világháborús tönkreveretés tör­ténelmi szükségszerűségének kilúgozására irányuló kései „hadműveletek" egész sorp, amelyeknek a célja az volt, hogy csökkentsék a Vörös Hadsereg, a szovjet nép ér­demeit, antifasiszta áldozat- vállalásának súlyát, jelentősé­gét és megpróbálják elhitetni a világgal, hogy „a háborút Svájcban nyerték meg". Ezek­re a törekvésekre hatott hideg zuhanyként a Dóra jelenti és (az azóta váratlanul elhunyt) B. Ruland: Moszkva szemei című memoárja. E munkák iránt keleten és nyugaton egyaránt óriási az érdeklődés — tegyük hozzá: gyökérzetét tekintve alapvetően eltérő tí­pusú érdeklődésről van szó. Mi, akik elsősorban törté­nelmi ismereteink, történelmi önismeretünk gyarapítása cél­jából forgatjuk nagy elősze­retettel a memoárokat, egy ilyen mű további feldolgozá­sától, így a filmváltozatától sem várhatunk mást, mint, hogy a történelmet igyekez­zen tükrözni a visszaemlékezés immár ismert gyújtótávolságú és látószögű optikájának a se­gítségével. Ha nem tévedünk, ez volt a célja Bán Róbert rendezőnek és alkotógárdájá­nak is, akik elkészítették a Dóra jelenti című új, színes, magyar filmet. Az alkotók nem törekedtek arra, hogy tovább­gondolják, továbbszínezzék a már eleve meglévő, alaposan átgondolt és fölöttébb „szí­nes” alapanyagot. Nem akar­tak szuperfilmet csinálni, be­érték azzal, hogy a témát rög­zítették és megelégedtek a mindenfajta végletességet mel­lőző szürkeséggel. Nem töre­kedtek arra sem, hogy külön esztétikai súlypontrendszert alakítsanak ki, beérték egy páratlan gazdagságú élet né­hány hónapjának eléggé szimplifikált rekonstrukciójával. Nem pazarolták az energiáju­kat több ezres színésztársa­dalmunk szemrevételezésével, annak mérlegelésére, hogy ki volna a legalkalmasabb en­nek és ennek a szerepnek az eljátszására .. . Adták a sze­repet, ahogy jött. Legalábbis ez a néző benyomása. A fil­mesnek pedig egy dolgot fel­tétlenül tudnia kell: igen fon­tos, hogy mi a néző benyo­mása a moziban. Most tehát van egy ilyen filmünk is. Középszerű film. Aki nem olvasta Radó Sándor kiváló könyvét, vajon mit tud kezdeni vele? Pedig, ha vala­miből, ebből aztán igazán jó filmet lehetett volna csinálni. Ehhez persze mindenekelőtt egy jó forgatókönyv kellett volna. Aztán egy . . . Nem sorolom. Akik egyszer tényleg feldolgozzák majd ezt a — filmgyártásunk részéről most letudott — témát, nem mel­lőzhetik ezeket a „kellékeket”. B. K. Könyvterjesztés Dusnoktól Budapestig Bemutatjuk a mohácsi délszláv báziskönyvtárat Társadalmi segítség a közművelődésért A nemzetiségi kultúra, a köz- művelődés területén teljesít fon­tos szolgálatot a Mohácsi Váro­si és Járási Könyvtár keretében működő délszláv báziskönyvtár. Vezetője, Szalai Lászlóné fá­radtan fogad. A könyvtár mel­lett sokféle elfoglaltsága van, vezeti a délszláv klubot, két tánccsoportja van, igazi nép­művelő, aki fáradhatatlanul tel­jesíti szolgálatát. De félre a köz­hellyel. Ö sem fáradhatatlan, csak éppen munkáján nem ér­ződik a fáradtság. Megnézzük a könyvtár tágas, modern helyiségeit A horvát és a szerb nyelvű irodalom két he­lyen található: a gyermekkönyv­tárban, ahol rendszeresen tar­tanak horvát nyelvű foglalko­zásokat, és a felnőtt olvasók szabadpolcos részén. A szom­széd polcokon német nyelvű könyvek sorakoznak. — 1973-ban létesült a dél­szláv báziskönyvtár — mondja Szalai Lászlóné. — 7800 köte­tünk van, s ez az állomány 27 helyre kerül letétbe Dusnoktól Budapestig. Sokféle módon pro­pagáljuk könyveinket — egy-egy új kiadványról rendszeresen hírt ad a bécsi rádió szerb-horvát nyelvű műsora, én pedig levél­ben keresem fel a nemzetiségek lakta községek könyvtárait. A kásádi óvodát még meg sem nyitották, amikor felvettem ve­lük a kapcsolatot, és küldtem nekik könyveket Ugyanígy jut­nak el könyveink a többi kis­községbe is. Ismerem az olva­sók ízlését, és eszerint váloga­tok. Hozzá kell szoktatni az em­bereket a jugoszláviai irodalom olvasásához, hiszen pár évvel ezelőtt erre még nem volt mód. A délszláv klubokba! Szalántá- ra, Kátolyba és Felsőszentmár- tonba is küldök letétet. Külön­ben itt porosodnának a köny­veink, és holt anyag lenne az egész. Van két kedves olvasóm Sárokon is. Egyikük minden vá­sári napon megjelenik nálunk, és rendszeresen cserél öt—hat könyvet- Legelőször a bari nemzeti­ségi olvasótáborban találkoz­tunk. A tábor hogyan függ ősz- sze a könyvtár munkájával? — Rengeteg segítséget ka­pok. Az év folyamán nagyon sok irodalmi estet, könyvismer­tetést, előadást szervezünk olyan kis falvakban, mint Birján, Ká- toly. Versend, Olasz, Belvárd- gyula. A megyei népművelési tanácsadó ad kocsit, s o tanár­képző főiskola szerb-horvát sza­kos diákjai, tanárai, a pécsi rá­dió munkatársai szinte missziót teljesítve vállalják az előadá­sok, gyermekfoglalkozások meg­tartását. Hallatlanul lelkesek, soha még egyetlen program sem maradt el. Az év közben megis­mert gyerekekből kerülnek ki aztán a bári nemzetiségi olva­sótábor résztvevői. A programot Prerádovics Emil megyei szak- felügyelő segítségével állítom össze. Az elmondottakból tartalmas közművelődési munka képe bon­takozik ki. Az előadásokat min­dig egybekötik könyvkiállítások­kal, s évek óta igen változatos a bári olvasótábor programja is. Szalai Lászlóné a Népköztár­saság úti idegen nyelvű köny­vesboltba érkező kiadványokból rendelhet. Sajnos egy-egy most megjelenő könyv elég hosszú idő alatt, körülbelül egy év múl­va jut el Mohácsra. A báziskönyvtár állományá­ban a legkülönfélébb érdeklő­désű olvasók válogathatnak. Legelőször egy szerbre fordított Petőfi-kötet tűnik a szemembe, de látok itt díszes kiállítású al­bumokat, gyermekeknek szóló kiadványokat, történelmi műve­ket, sőt szakácskönyveket, ker­tészettel, divattal és hasonló területekkel foglalkozó könyve­ket, műszaki szótárt — az anya­nyelv valóban hatékony ápolá­sa válik így lehetővé. És ter­mészetesen ott sorakoznak a polcokon a jugoszláviai iroda­lom klasszikusai és mai képvi­selői a remek kézikönyvek és antológiák társaságában. Nem csoda, hogy a pécsi főiskolások mellett az ELTE tanárai közül is járnak ide könyvekért. Gállos Orsolya Hl Vor es művelődés A nyár mágikus évszak: forró napjait, színeit, hangulatát ta­vasszal vágyakozva, ősszel nosz­talgikusan emlegetjük. Ilyenkor az ember úgy érzi, hogy többet engedhet meg magának, mint máskor, fölszabadulnak a zug­ban tartott érzelmek, javul a kedélyállapot, női az önbiza­lom. A jelenségnek, úgy mond­ják, természettudományos alap­ja van, az erős napfény kihat a hormonháztartásra, az pedig általános közérzetünkre stb., stb... A nyár mellesleg uborkasze­zon is. Ember legyen a talpán, aki hivatalos ügyeit ebben az évszakban akarja dűlőre vinni. „Szabadságon van”. „Külföld­re utazott." „Csak augusztus végén lesz bent” - kapjuk rendre a választ, ha az elintéz­nivalónk szempontjából fontos személy után érdeklődünk. Az uborkaszezon kihat a sajtóra is, gyérülnek az események, gyé­rülnek a hírek. Mit hoz a nyár a kultúrának? Régebben színházi szünetet, li­monádé mozit, vízparti beat- koncerteket. Mostanában sze­rencsére mást is. A hagyomá­nyos, immáron nemzetközileg számon tartott szabadtéri játé­kok, nyári színházak mellett egyre többet hallunk olyan kez­deményezésekről, amelyek az év közepének kulturális-művé­szeti pangását akarják meg­szüntetni. Ha összeszámoljuk a tradicionális, vagy éppen a ha­gyományteremtés szándékával létrehozott rendezvényeket — Gyula, Szeged, Szentendre, Sopron, Szombathely, Eger, újabban Pécs, Siófok, Egervár, Zalaegerszeg vendégcsalogató műsorait — meg kell állapíta­nunk, hogy sok helyütt gazda­gabb a program, mint a téli hó­napokban. A Balaton mellett üdülőknek sem kell most már a tó körül őgyelegniük egy-egy esős napon. Kiállítások, hang­versenyek, prózai műsorok vár­ják őket nagyon sok fürdőhe­lyen. Hát még, ha néhány jó külföldi példát is átvennénk! Például a Keleti-tenger partvi­dékének délutáni kamarahang­versenyeit. Az esti hangverse­nyeket leszámítva nálunk még csak a fúvószene hatolt el az üdülőhelyekre, az sem könyö­kön kopogtató mértékben, pe­dig vannak igen nívós együtte­seink is ebben a műfajban. (Példa rá a Siklósi Várfesztivál.) Igen kapós műsorok a néptánc­együttesek előadásai, jóllehet nem mindig azt kapja a hazai és külföldi néző, ami nem igé­nyei, hanem a gazdag magyar folklórkincs alapján — megillet­né. A kultúrális rendezvények számának örvendetes gyarapo­dása, színvonaluk emelkedése arra enged következtetni tehát, hogy júniustól szeptemberig nem kell már a sutba dobni művelődési igényeinket. Már ami a városokat és az üdülő­helyeket illeti. Más a helyzet falun. Népművelők panaszolják — remélhetőleg őszintén —, hogy nyárra egyetlen programot sem tervezhetnek, hiszen úgy­sem lenne közönség. A mező- gazdasági munkák legerősebb része kétségtelenül erre az idő­szakra esik, hosszúak és fárasz- tóak a nappalok, rövidek az es­ték. Az is igaz, hogy régen is csak télen mulatott a folusi em­ber, s erre talán a tücsök és a hangya meséjének tanulságát is fölemlegethetnénk. Ám, ahogy ma már nemigen szól­ják meg a könyvével a kézben „semmittevő” parasztembert — aki egyébként maholnap olyan ritka lesz, mint a hatvancentis hó - ugyanígy divatba lehetne hozni a falusi kultúrotthonok folyamatos nyitvatartását. Csak bemennének néhányon, ha jó műsor ígérkezne . .. Summa summarum: általában véve a művelődés nyáron sem kapcsolódik ki az életünkből. Az emberek többsége nem is akarja alább adni kulturális igényeit a vakáció ürügyén, sőt, gyakran éhesebb a színvonalas szórakozásra, mint egyébkor. A helyhez, oz alkalomhoz, s oz időhöz illendő mértékben to­vábbra se hagyjuk csillapítat- lanul ezt az étvágyat... Képernyő előtt Díjnyertesek Több mint egy hónapja zaj­lott le az - immár nyolcadik — Veszprémi Tévétalálkozó, ame­lyen mint mindig, most is osz­tottak díjakat. A díjnyertes ma­gyar tévéfilmek és tévéjátékok a magyar televíziós szakembe­rek — művészek, technikai sze­mélyzet stb. - egy esztendei munkájának bizonyos fajta mér­legét jelentik. Ennek a terület­nek mindenesetre, — a doku­mentum műfajok, riportok mint tudjuk Miskolcon versenyeznek. Logikus tehát, hogy minden valamelyest érdeklődő ember szívesen tekinti át egy év ter­mésének így kiválogatott javát. Ugyanazzal a természetes ér­deklődéssel, mint ahogy kíván­csi arra, hogy sikerült az idei aratás, milyen a külkereskedel­mi mérlegünk, vagy mennyit ja­vult a magyar cipőipar. Sok vélemény, nyilatkozat lát napvilágot erre-arra: okosabb a magyar televízió műsorpoli­tikája sok más országénál, szín­vonalasabb a saját művek átla­ga másokénál, egészében véve a sokat szidott hazai tévé nem is olyan rossz . . . Szakemberek dolga, hogy az összehasonlítá­sokat megtegyék külföldi pél­dákkal vagy - talán sokkal in­kább - saját lehetőségeinkhez és igényeinkhez viszonyítva. De a nem-szakember is szívesen mérlegel. S év közben, a sokfé­le műsor áradatában ezt aligha tudja megtenni, ezer más gond­ja közt nemigen figyel arra, mennyit javultak a saját pro­dukciók, javultak-e egyáltalán, több lett a jó vagy kevesebb. Most a Veszprémi Tévétalálko­zó zsűrije megtette ezt helyet­tünk is, olvashattuk az ered­ményt, az értékeléseket. De az igazi tájékozódás ez­után következik: a díjnyertese­ket ismét meg lehet nézni, egy­más utón sorban, immár az ér­tékelés ismeretében. Kétségkí­vül kitűnő alkalom nemcsak a fentemlített tájékozódásra, ha­nem arra is, hogy az átlag­néző ezzel is közelebb jusson a tudatosabb, értőbb műélvezet­hez. Nem tudom, éppen nem ilyenkor lehetne-e megragadni az alkalmat és azt a sokat vi­tatott bevezetőt párszavas mű­elemzést, kommentárt, magya­rázatot) visszacsempészni az adások elé vagy mögé. Annak­idején túlságosan könnyen meg­hátrált a tévé a rázúdúló kriti­kák előtt, s abbahagyta ezeket a bevezetőket. Itt viszont más a helyzet: a műveket valamiért jutalmazták, értékesnek tartot­ták. Miért? Gondolom, ha ezt el­mondaná valaki, az itt nem hatna erőszakolt „fejtágítónak”. A másik, enyhén zavaró kö­rülmény a díjnyertes alkotások ismétlésében az, hogy kissé esetlegesen kerültek a műsorba. Egyik héten csütörtökön, másik héten szerdán, aztán pénteken, aztán megint szerdán. S mindig jó későn. A kocánkelők számára egy szerda este fél tizen­egykor kezdődő „művészfilm” megtekintése — aligha vonzó program. Márpedig hazánkban tudomásom szerint a koránkelők vannak többségben. Pedig ezek a filmek — an­nak is, aki első vetítésükkor már látta őket — élményt jelentenek. Akár a Segítsetek! Segítsetek!, akár a Felső Ausztria, akár Naponta két vonat, akán bosszú. H. E. O <

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom