Dunántúli Napló, 1978. augusztus (35. évfolyam, 210-240. szám)
1978-08-16 / 225. szám
1978. augusztus It., szerda 3 Dunantnn napiö A szennai hagyományőrző népi együttes nagy sikerrel fogadott Zselici táncai a gyulai emlékműsorban Fotó: Orbán Károly Nemzetközi kisplasztikái kiállítás „Egyén és közösség” címmel szeptember 9-én nyílik a műcsarnokban hazánk legrangosabbnak tartott nemzetközi képzőművészeti seregszemléje, az idén negyedik alkalommal megrendezendő nemzetközi kisplasztikái kiállítás. Ezúttal 29 ország csaknem száz művészéneik 450 alkotását láthatja majd a tárlat közönsége. A kiállításon olyan rangos művészegyéniségek mutatkoznak be legújabb alkotásaikkal, mint Giacomo Manzu és Amerigo Tot Olaszországból, valamint Pablo Serrano Spanyolországból. Mellettük — a hazai képzőművész társadalom képviseletében — egyebek között Deim Pál, Ko- nyorcsik János, Szigeti Erika, Szathmáry Gyöngyi, Szöllősy Enikő, Váró Márton és Vigh Tamás szobrászművészek új alkotásait is láthatják az érdeklődők. Évforduló Gyulán Emlékezés a I. országos néptáncversenyre Négyről nyolcosztályosra bővítik a felsőszentmártonl általános iskolát, s ezzel a most induló tanév közepétől lehetővé válik a csak délelőtti oktatásra való áttérés. A bővítési munkálatokat a helyi téesz építőbrigádja végzi jelentős társadalmi munka fel- használásával. Pécsről nem kaptak meghívást Hiányzik a nyári szórakoztató zene A fiatalok igénylik a színvonalas, hangulatos koncerteket ünnepre jöttünk címmel néptáncműsor zárta augusztus 4. és 8. között a Gyulai Várszínház idei műsorát. Békéscsaba, Szek- szárd, Szenna néptánc együttesei valamint a budapesti Fáklya és a szolnoki Tisza Tánc- együttes szerepeltek. Szép műsor volt, a közönség lelkesen megtapsolta, igazolva, hogy a jó népzene, a jó néptánc mindenkor, ma is hálás fogadtatásra lel. Kicsit meglepődtek ugyan — gondolom —, hogy a táncosok zászlóerdőket lengetve vonultak be a színpadra, dalolva közben a „Sej a mi lobogónkat” .. . Ritka kivétellel aligha tudhatták miért ezt és miért épp itt? Talán a táncosok se, hogy mit énekelnek .. . Az egykori résztvevők Az alkalom ennél több volt. Többet is kívánt volna, ünnepi hangulatot és ünnepi arcokat. Jól ismert arcokat és régen elfeledetteket. Azokét is, akik 30 évvel ezelőtt ott voltak a szervezett magyar néptáncmozgalom bölcsőjénél. 1948 tavaszán Gyulán rendezték meg az I. országos néptáncversenyt. (Ennek a jubileumát lett volna hivatott „megülni” az Ünnepre jöttünk műsora.) Az időpont és az esemény a ma emberének, már nem sokat mond. Azok kivételével, akik jelen voltak akkor ezen a kétnapos valóban ünnepen és esetleg azóta is figyelemmel kísérik a magyar néptáncmozgalom fejlődését. Akinek eszébe jut az a két nap Gyulán, annak megfényesedik a szeme és meghatódik. Nemcsak azért, mert a saját fiatalságára emlékezik. Ez az időszak egybeesett a magyar népi demokrácia fiatalságával. A hároméves terv, az új forint első és a koalíciós pártharcok utolsó időszakát éltük. A „fényes szelek" lelkesítő korszakát éltük meg . . . Benne a népi kultúrára való ráta- lólással, amihez hozzátartoztak a népdalok és a néptáncok. Gyárakban üzemekben, iskolákban és falun is, szerte az országban néptánccsoportok alakultak. Ott is, ahol ennek nem voltak „gyöngyösbokrétás” vagy regőscserkészi hagyományai. Az időtájt hirdették meg az országos néptáncversenyt, amelynek a gyulai döntőjére a területi versenyek legjobbjai kerültek be 1948. április 10—11-én. A verseny szólisták és csoportok között zajlott le. Az ország megyéiből, a legkülönbözőbb városokból és falvakból 32 tánccsoport és nagyon sok szólótáncos mérte ösz- sze tudását a 14 tagú zsűri előtt. Egykori résztvevői között ma már ismert szakemberek is ott voltak, olyanok mint Maácz László (Szentes), Sajti Sándor és Tímár Sándor (Szolnok), Szirmai Béla (Pécs), és Sik Ferenc (Békéscsaba), akit ma a pécsi színház főrendezőjeként és a Gyulai Várszínház művészeti vezetőjeként ismerünk. A két esélyes együttes, a Rábai Miklós vezette békéscsabai Batsányi Együttes és a magyar néptáncművészet nagy öregje, Molnár István csoportja, a budapesti Rúggyanta Gyár ^táncosai közül a csabaiak győztek. Később közülük verbúvólódott a Magyar Állami Népi Együttes tánckarának egy része. A nyertesekről még annyit, hogy a parasztcsoportok kategóriájában a buzsáki néptáncosok szólistáikkal együtt összesen három első díjat hoztak el. Jó lett volna ott látni a jubileumi műsorban a mai buzsáki hagyományőrző néptáncegyüttest is. Egy kicsit szimbólumaként is annak, hogy a nép kultúrája hogyan él tovább ma, 30 évvel később ugyanannak a falunak a fiataljaiban. Ez a jelkép azért ott volt a műsorban, ha nem is a bu- zsákiak, de egy másik somogyi hagyományőrző együttes, a szennaiak Zselici táncaiban. Az előadás első része Rábai Miklós és Molnár István egykori koreográfiáit elevenítette fel a csabai Balassi Együttes és a Szekszárdi Néptáncegyüttes előadásában. Második része pedig a megtett háromévtizedes utat, a mai utódok munkásságát, a néptánc néhány főbb irányát — színpadi művészetté való tere- bélyesedését villantotta fel, közöttük a szennai fiatalok jókedvű, eredetiségében csillogó tánca az est egyik legnagyobb sikerét jelentette. Hasonlóan kirobbanó lelkesedés fogadta a szolnokiak magávalragadó, lendületes jászkun táncait, kevésbé a Fáklya Együttes — már Pécsett is okkal furcsállt — Carmina Burana-részleteit. Talán ösztönösen megérezték a nézők, hogy a középkori diákdalok balettszerű feldolgozásának vajmi kevés lehet a köze egy kifejezetten néptáncesthez. Számba venni eredményeit Pusztán ez a körülmény is arra utal, hogy érdemes és időszerű volna a Magyar Táncművész Szövetség és a Népművelési Intézet kezdeményezésében végre számba venni a néptáncművészet háromévtizedes útjának irányait és eredményeit. Zöld utat engedve a továbbfejlődés sokszínűségének, de kiemelve onnan mindazt, ami nem oda vagy éppen más művészeti ágakhoz tartozik. Erre is figyelmeztet a jó szándékkal évfordulósnak tervezett gyulai műsor, amely bár ünnepre hívott, de — emlékezők és ünnepeltek hiányában — nem tudott azzá válni. Wallinger Endre Jönnek a telefonok a szerkesztőségbe: nem lesz az idén Pécsett nyári ORI-hangver- seny? — „Megszoktuk" — „Várjuk!” — panaszkodik az ifjúság. Némelyek kissé a szórakoztató zenében általános világnyelven fejezik be panaszukat: „I’m sorry!” Vagyishogy: „Sajnálom!" Hát bizony a pécsi szabadtéri színpad valaha nagy beatkoncertektől zengett, a mai ifjak izgékony-kutató világát jól visszatükröző vad ritmusoktól. Az akkori esztendők két naay magyar eavüttese: lllésék és Omeaáék nótái kötötték le a fiúk- lányok helyenként elvaduló szórakozásiaényét. Meg persze más réteqek igényét a nyári oaeraesték. a feledhetetlen Aida-előadás, a többi ... Pusztult a szabadtéri színpad, eltűnt onnét mindenféle műfajú szép nváreste. Most pediq van szabadtéri, de nincs a legnagyobb tömeqe- ket: az ifjúsáqot vonzó műsor. Valóban, hiába lapozgatom az Országos Rendezőiroda narancsfedelű nyári műsorfüzetét. Pécs — hiányzik! Pedia még tavaly is volt a városban koncert. A fiatal olvasók megkérdezgetik: mikor ajánlunk a műsoraiánló oldalon nyári szórakoztató zenei hangversenyt? Vizsqálgatván az ügyet, többféle dolog kiderül: „Tiltakozunk, képtelenség itt lakni nyáron!” — mondják a Park szabadtéri mozi szomszédai. Ezért a rendőrséghez is fordultak, csendháborítás ügyében. „Egy-egy alkalommal három—három és félezer néző tapsolta végig a koncerteket! A bányászfiatalok különösen követelik a kellemes, színvonalas nyári szórakoztató zenét!” — mondják az ŐRI pécsi ki- rendeltségén. Odafent az ORI-központ szerint: — „Márciusban nyomdába kellett adni a nyári programunkat, addig egyetlen pécsi illetékestől sem kaptunk meghívást, vagy legalább valamilyen információt, hogy a szabadtéri színpad pontosan mikor lesz szabad!” Pedig szerintem akkor mór biztos volt, hogy augusztusban szabad a szabadtéri! Szóval: a szervezések közepette kiesett valami. Pótolni kellene tehát! Auausztusban talán még megoldható például a két teqnépszerűbb szórakoztató zenei eqvüttes, az OMEGA és a PIRAMIS egv-eqv naqv koncertje. Bár az Ifjúsági Park dicsérendő hiánypótló szervezést végzett. De a sportcsarnokban mindenfaita szellőztetés ellenére meleq van nvá- ron, az ŐRI vonakodik tőle. Szóval: meg kellene oldani ezt a „tömeqiaénvt”, még mielőtt az ellenőrizhetetlen színvonalú és erkölcsű ..maszek koncertek" elharapóznának. Földessy Dénes Valódi olvasók és könyvforgatók Miért olvas az, aki olvas? A naptári nyár második felében, a valódi nyár kellős közepén — éppen most kell az olvasásról töprengeni? Akkor, amikor a szabadságra utazók legrosszabb esetben semmiféle olvasnivalót, jobb esetben kalandregényt, s a legjobb esetben is csak lektűrt csomagolnak a fürdőruha, a vászonnadrág, a fényképezőgép mellé (no persze tisztelet a kivételnek)? Azt hiszem: igen, éppen most. A közművelődési évad kezdete előtt kell erről beszélni, azaz most, amikor nem torlódnak egymásra a kulturális események, figyelmünk tehát nem aprózódik többfelé. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy olvasni nyáron, vagy hogy különösképpen nyáron kell, mert olvasni mindig kell, azazhogy ... Egyszóval: kellene. Dehát jól tudjuk, hogy szinte annyiféle olvasó van, ahányféle ember, s az olvasási módok és szokások, az olvasás okai és céljai annyira eltérnek egymástól, hogy semmiképpen nem lehet egy kalap alá venni őket. Nincsen egységes olvasótábor — ezt nemcsak a könyvtárosok és a könyvárusítók tudják. Az olvasótábor kettévált, most már több mint száz esztendeje, méghozzá valódi olvasókra és könyvforgatókra. Az ideál természetesen az olvasó, s hasznos lenne mindenki számára ezt az ideált megközelíteni. Az olvasó-típus ért ahhoz, amit olvas — hadd használjam ezt a kifejezést: műértő (s ami ebből következik: műélvező; élvezi az olvasott művet, akkor is, ha a nehezen olvasható Thomas Mannról, vagy a még nehezebben olvasható Ca- mus-ről van szó). Világos, hogy e szint elérésére hosszú gyakorlatot kíván, s olvasói tapasztalatot. A valódi olvasóvá válás útjának buktatója a sznobizmus verme; kellő önismeret, tehát kellő válogatás nélkül olvas nem egy olvasóvá válni akaró ember; szíve a könnyen emészthető felé húzza, de nem nyúl hozzá, mert meggyőződése, hogy az nem illik, s közben gyötrődik a számára még emészthetetlen, mert rossz módszerrel adagolt nehéz, nagy fajsúlyú irodalom terhétől. Pontosan ellenkező módon olvas az úgynevezett könyvforgató, aki egyébként egyáltalában nem lenézendő fajta: mindenesetre többet ér az önmagát meddőén kínzó sznobnál. A könyvforgató a jelenben él, ítéletet nem hoz semmiről (s ezt nem is várja tőle senki), — ő csak olvas. Maga dönti el, hogy mit olvasson, kritikára nem igen ad, egyszerűen azt olvassa, ami örömet szerez neki. A könyvforgatók tábora persze jóval számosabb, mint az olvasóké, de sok könyvforgatóból vált már valódi olvasó^ mert ez a „naturalista” olvasási mód természetesen nem zárja ki a jó érzéket, s a tisztánlátást. E “' rdekes kérdés az olvasás okána'k és céljának keresése. Ismerjük és valamennyien nyögjük a rohanó életmód átkait. Olvasást kiváltó ok ez is lehet. Okozta az a fajta olvasás, ahol gyógyszer a könyv. Figyelem-glterelőként, kikapcsolódást jelentő eszközként nyúlnak a könyvhöz egyesek, hogy feledjék rossz kedvüket, feloldódjanak szorongásaik alól (ebbe a kategóriába vág az esti krimiolvasás, sőt furcsa módon az olvasásnak nem igen nevezhető keresztrejtvény-fejtés is.). Mások éppen ellenkezőleg, egyhangúnak, unalmasnak ítélt életük színesítésére olvasnak, egyszerűen stimuláló, izgatószerként használva a könyvet. Kábítószert pótol, idegizgalmat okoz a horrorirodalom, az erotikus irodalom, az egymást hajszoló kalandok sorozata, sőt az ismételten nevetésre ingerlő, mechanikus nevetést kiváltó irodalom is (ez utóbbi válfaj kivételével az összes megelőzőt bőségesen tartalmazza például a Pillangó című kalandregény, amelynek olvasói statisztikája az elmúlt években szinte minden más regényét felülmúlta). A könyv és az olvasó között megszülető esztétikum kedvéért — tehát áttételesen az önépítésért — olvas az említett szűkebb, valódi olvasótábor. Számukra tehát nem közvetlen eszköz, hanem közvetlen cél a könyv. Az már azután egyáltalában nem változtatja meg ezt a magatartást, hogy ez a cél magasabb nívón igen hasznos eszközzé válik. Ez a fajta olvasás ideiglenesen megszakítja a világ és az olvasó kapcsolatát, tehát mintha antiszociális tevékenység volna, holott ez csak látszat: az olvasó intenzív kapcsolatba kerül így a könyv által reprezentált világgal, azaz az emberi társadalommal, s ebből a világból gazdagabban tér vissza a maga hétköznapi világába, amikor becsukja a könyvet. Az ilyen olvasás tehát éppen ellenkezőleg: szociális, társas tevékenység . Távirati jellegű felsorolásként: a tanulás időszaka nagyrészt a funkcionális, a célirányos olvasásé. Érdekes egyébként, hogy valódi olvasóvá a legtöbben harmincéves korukban válnak, s mert az írói karakter, az író irodalmi személyisége, írói programja, stílusa is erre a korra alakul ki általában, ez nem lehet teljesen véletlen. üggvénye az olvasás elsősorban a szabad időnek. A modern ember menthetetlenül elvesző szabad ideje (evés, vásárlás, utazás, közlekedés, házimunka stb.) csak némiképp csökkenthető, illetve nehezen szerezhető ebből vissza valamicske olvasás céljaira (autóbuszon lehet olvasni, de boltban sorbaállva nem igen). Az időszakos szabad periódusok (munkaszüneti nap, szabadság, esetleg betegség) kitűnően felhasználhatóak, de például gyerekre ügyelve, fodrásznál sorunkra várva — ez inkább a könnyű olvasnivalónak kedvez. Egyre tömegesebbé, s jó értelemben vett kollektívvá alakuló életmódunkban is szükség van azonban magányos időszakokra - s ez persze nem azonos a magányossággal —, és ezekre a néha üggyel-bajjal megszerzett időszakokra eshetik a leggyümölcsözőbben a valódi olvasásra szánt idő. Az ágy mellett, vagy a kényelmes fotel mellé tolt asztalkán várakozó könyv tükrözi leginkább az olvasó ízlését, igényeit, mert a szoba magányában érvényüket veszítik a társadalmi tabuk, feloldódnak a kötöttségek: az ember otthon, s különösen, ha egyedül van, nem igen színlel. Kár, bogy a statisztika számára ezex a fajta adatok teljesen hozzáférhetetlenek. Kemény Dezső
