Dunántúli Napló, 1978. augusztus (35. évfolyam, 210-240. szám)

1978-08-13 / 222. szám

I 978. AUGUSZTUS I 3. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. A szocialista magyar társadalom születése 9. Nyitott és mobil társadalom A családi házakból álló pécsváradi új lakótelep Fotó: Erb János Konzultáció Konfliktus és ellentmondás Hasonlóan a város és a fa­lu közötti különbség csökkené­séhez a szocialista fejlődés idő­szakában óriási lépést tettünk előre a különböző társadalmi helyzeteket elválasztó falak le­döntésében, társadalmi szerke­zetünk nyitottabbá tételében. A két világháború közötti időszak­ban a magyar társadalom szer­kezete rendkívül zárt volt, a kü­lönböző társadalmi rétegek kö­zötti mozgás csak szórványosan és egyénileg volt lehetséges. Mint arra már többször utal­tunk, a szocialista építés kez­deteitől igen nagymérvű társa­dalmi helyzetváltozás, társadal­mi mobilitás indult meg Ma­gyarországon. A KSH Andorka Rudolf vezette mobilitáskutatá­saiból kitűnik, hogy a felsza­badulást követő 30 évben a la­kosság mintegy kétharmadának társadalmi helyzete megválto­zott. Örökölt mobilitási esélyek Ennek ellenére ma is viszony­lag nagy különbségek vannak a különböző származású fiatalok jnobilitási esélyei között. Mai értelmiségünk 62 százaléka fi­zikai dolgozó gyermeke és ez vitathatatlanul az értelmiségi réteg nyitottságát mutatja. Ugyanakkor azonban az értel­miségi apák gyermekeinek ér­telmiségivé válására több mint ötször akkora esélyük volt, mint a szakmunkások és több mint húszszor nagyobb esélyük volt, mint a segédmunkás fiainak. Mindez erőteljesen összefüg­gésben van az iskolai esélyek egyenlőtlenségével is. A társa­dalmi mobilitás fő csatornája ugyanis az ötvenes évek végé­től az iskolarendszeren keresz­tül vezet, és mai iskolarendsze­rünk — mint ezt elsősorban Fer­ge Zsuzsa és Gazsó Ferenc ku­tatásai bizonyították — minden törekvésünk ellenére sem képes csökkenteni a különböző szár­mazású gyermekek között meg­levő társadalmilag determinált különbségeket. Jól bizonyítja ezt, hogy a kü­lönböző származású gyerekek tanulmányi eredménye között már az általános iskolában je­lentős különbségek vannak és ezek a különbségek az általá­nos iskolai képzés során még valamelyest növekszenek is. A két szélső csoportot figye­lembe véve azt tapasztaljuk, hogy a 2. osztályban az értel­miségi gyerekek között 2,8-szor nagyobb a jó tanulók aránya, mint a segédmunkás gyerekek között, és ez a különbség a 8. osztályra 4,2-szeresre emelke­dik. Ebből következik, hogy az általános iskola után tovább nem tanulók között, valamint az alacsonyabb presztízsű szak­mákat tanuló szakmunkástanu­lók között elsősorban szakkép­zetlen dolgozók gyerekeit ta­láljuk. A középfokú oktatásban a szakmunkásképző intézetek ta­nulóinak mintegy 80, a szak­középiskolai tanulóknak több mint 60, az egyetemre legin­kább felkészülő gimnáziumi ta­nulóknak pedig csak 40 száza­léka fizikai dolgozó gyermeke. A munkás- és parasztfiatalok felsőfokú tanulásban való ará­nyos részvételére való minden törekvésünk ellenére is a felső­fokon tanulóknak csak 43 szá­zaléka fizikai dolgozó gyerme­ke, jóllehet a hasonló életko- rúakon belül mintegy 75 szá­zalékos a fizikai dolgozók gyer­mekeinek aránya. Természetesen ez a 43 száza­lékos arány lényegesen maga­sabb a háború előtti 5 száza­lékos aránynál vagy a fejlett kapitalista országok jelenlegi l’O százalék körüli arányánál, és ez azt mutatja, hogy e téren azért óriási eredményeket ériünk el. Mindazonáltal az esélykü­lönbségek azért jelentenek tár­sadalmi problémát, mert a szo­cialista építés jelenlegi idősza­kában és várhatóan a belátha­tó jövőben is a fennálló társa­dalmi különbségek igen erősen kapcsolódnak a képzettséghez és a megfelelő képzettség bir­tokában elérhető munkameg­osztási pozícióhoz. Nyilvánvaló, hogy a társadal­mi egyenlőtlenségek csökkenté­se perspektivikusan a társadal­mi munkamegosztásnak, a mun­ka társadalmi szervezetének át­alakulási folyamatában valósul­hat csak meg. Társadalmunk jelenlegi fejlettségi szintjén a különböző munkamegosztási po. zíciók, a társadalmi újraterme­lési folyamat feletti eltérő ren­delkezési és befolyásolási lehe­tőségek még viszonylag jelen­tős társadalmi különbségek hordozói. A munka szerinti el­osztás elvéből következően pe­dig mindez az életviszonyok, az anyagi lehetőségek egyenlőt­lenségét is eredményezi. Más­felől a családok anyagi lehe­tőségeit nemcsak a munkabé­rek különbségei, hanem a „má­sodlagos gazdaságba" való be­kapcsolódás lehetőségei, az örökölt anyagi különbségek és nem utolsósorban a család nagysága is meghatározzák. Kozma Ferenc kutatásai ki­mutatták, hogy a szocialista építés első időszakában ampu­táltuk a jövedelmi és fogyasz­tási szint szélsőségeit és egy különbségeket hordozó, de túl kiegyenlített jövedelmi és fo­gyasztási modellt hoztunk létre. Az elmúlt tizenöt-húsz évben a jövedelmek és fogyasztási le­hetőségek egyrészt emelkedtek, másrészt valamelyest differen­ciálódtak is — bár nem kellő mértékben, és a különbségek nyilvánosabbakká váltak. Ennek eredményeként olyan jövedelmi modell alakult ki, amelynek centrumát a szerény életmód és a szerény jómód határán élő többség alkotja. Differenciálás és közelítés dialektikája A legmagasabb és a legala­csonyabb jövedelmi szinten élő családok egy tagjára jutó fo­gyasztási lehetőségek közötti mintegy kétszeres különbség mai fejlettségi szintünkön nem mondható egészségtelennek, és nem tűzhetjük ki célul általá­ban a jövedelmek nivellálását. Ellenkezőleg, bizonyos területe­ken éppen a nem kellő diffe­renciálás, a munka szerinti el­osztás elvének megsértése to­vábbi fejlődésünk akadálya is lehet. Távlatilag azonban a leg­alacsonyabb jövedelmi kategó­riák anyagi gyarapodásának kell a legnagyobb mérvűnek lennie, ahhoz, hogy megvaló­sulják a párt életszínvonlpoliti- kájának hármas célkitűzése: az egész nép jólétének fejlesztése, a munka szerinti jövedelmi dif­ferenciálás és a családi jöve­delmek különbségének mérsék­lése. A mai magyar társadalom még sok vonatkozásban egyen­lőtlenségeket hordozó társada­lom. Szocialista építésünk har­minc esztendejében vitathatat­lanul óriási eredményeket ér­tünk el mind a tőkés társada­lomtól örökölt osztályszerkezet felbontásában, mind pedig a kirívó társadalmi egyenlőtlen­ségek csökkentésében. Az egyes társadalmi rétegek életviszonyá­nak eltéréseivel, a falu és a vá­ros, a fizikai és a szellemi mun­ka különbségével, a különböző oktatási és mobilitási esélyek­kel kapcsolatos gondjaink mi­nőségileg más típusú gondok, mint akár a felszabadulás előt­ti, akár a tőkés világban ma is tapasztalható társadalmi egyen­lőtlenségek, antagonizmusok. A párt és az állam legfelsőbb szervei rendszeresen napirendre tűzik az itt jelzett kérdéseket és a továbbfejlődést elősegítő ha­tározatokat hoznak. Az egyes konkrét intézkedéseken túl az MSZMP XI. kongresszusán elfo­gadott programnyilatkozat pe­dig hosszabb távra is megha­tározza társadalmi szerkezetünk fejlődésének alaptendenciáját. Kolosi Tamás (Vége) A konfliktus nem más, mint a megélt és szubjektívvé vált ellentmondás, s mint ilyen — életünk elválaszthatatlan kísé­rője. Természetesen megkísé­relhetjük el is kerülni, követve a lapos bölcsességeket: csak nem ütközni, csak nem vitatkoz­ni, ha lehet, kerülni minden konfliktust! Elaltathatjuk lelki­ismeretünket, hallgathatunk, ha az igazság és a jó ügy érde­kében szólnunk kellene; játssz - hatunk egyenlősdit a munka jutalmazása és a lógás bünte­tése helyett; választhatjuk — mind a magánéletben, mind a „nagypolitikában" - a köny- nyebbnek látszó megoldást a nehezebb, ám mégis egyedül célravezető út helyett. Az ered­mény azonban rendkívül kétes lesz: a konfliktus helyett az el­lentmondás „elaltatása", az összeütközés kerülése csak meg­erősíti — sőt következményeiben esetleg felerősíti — az ellent­mondást. Máskor azonban még ezt sem tehetjük meg. Dönteni kell, ám az eredmény megannyi ellent­mondás kompromisszuma. Mint­ha szét kívánnának futni a dol­gok. A gazdaság érdeke üti a kultúra és a művelődés érde­két, a széttagolódó különös ér­dekekben mintha eltűnne vagy elerőtlenedne az általános ér­dek, a laikus közvéleménnyel szembeszegül a szakigazgatás, a helyi kezdeményezéssel a centralizált igazgatás. Nincs tartalmi döntés, nincs társadal­milag felvetődő kérdés, ame­lyet ne az ilymódon adott el­lentétes pólusok közvetítésében kellene valamiként megoldani, biztosítva az általános közre­működést. Más esetben azonban még dönteni sem könnyű lehet. Je­lentős társadalmi csoportok be­állítódása, cselekvési módja és közgondolkodása korántsem változtatható meg „adminisztrá­ciós" határozathozatallal, vagy központi utasítással. Nem fo­gadják be a „kész tudást”, ha­nem a meg-megújúló konfliktu­sok, a valóságértelmezés és cél­meghatározás szubjektivizmusa és a valóság tényszerűségei kö­zött újratermelődő ellentmondá­sok, mint „személyes” tapasz­talatok képesek csupán a mé­lyebb tudás és helyesebb önis­meret tendenciáját kikénysze­ríteni. S e folyamatot kívülről csak gyorsítani lehet, de meg­határozni nem, mert a társa­dalmi csoportok kollektív tudá­sának útja főként a tapasztalat volt és marad. A társadalmi konfliktusok je­lentősége éppen ezen az utób­bi ponton tűnik fel legplasz­tikusabban. Ugyanis társadalmi létezésünk ellentmondásait he­lyezzük valóságos jogaikba, s tesszük általuk lehetővé, hogy kiérdemelt helyet kapjanak tu­datunkban. A konfliktusokban az ellentmondás jut kifejezés­re, s „végigjátszásuk" az egyetlen lehetőség arra, hogy a társadalmi élet mindenkori, objektív és szubjektív mozgató­rugóit „racionalizáljuk": megis­merjük és magunkévá tegyük. Csak ez az út vezet új ismeret­hez és felismeréshez. Innen a konfliktus valóság­megfejtő és -feltáró, változta­tásra ösztönző vagy — ahogy a filozófiában mondják — heu­risztikus jellege. Ahogy a lét titkait fürkésző Faust megidézi a Földszellemet, mert kedve tá­mad a megismerés nagy ka­landjára, úgy idézi meg szá­munkra a konfliktus életünk erőit és hatalmait, hogy „meg­jelenítésükkel" óhajainknak és vágyainknak testet adhassunk, s hogy megszüntethessük az üres szubjektivitás és a nyo­masztó kényszerek kettősségét, hogy meghatározhassuk ma­gunk számára a szabadságot. Életstrerűen élni aligha más, mint elfogadni az ellentmondá­sok teremtette kihívást, s meg­birkózni velük. Ugyanakkor azonban természetes az is, hogy ezeknek az ellentmondásoknak semmi közük sincs a valóságos ellentmondásokat, s ezek tör­ténelmi kihívását önző és ki­csinyes perpatvarokkal és su­nyi látszatkonfliktusokkal he­lyettesítő magatartásokhoz és manipulációkhoz. A Földszelle­met nem lehet felemásan, szo­batudósi filiszterséggel meg­idézni. Életünk formálását, a Szabadságot sem lehet kölcsön­kérni, üres kalkulációkkal ki­okoskodni. Csak vállalni lehet — mai valóságunk valamennyi kihívásának tudomásul vételé­vel, s a hozzá méltó felfoko- zottsággal és tudással. A keresztény felfogás szerint az élet ellentmondásokkal telt volta a bűnbeesés következmé­nye. Elvilágiasodott mai tuda­tunk számára is tűnhet kény­szernek. S az élet örömét való­ban nem egy készen kapott lak­osztály összkomfortja nyújtja. Sokkal inkább a harc, az em­bernek önmaga által önmagán aratott győzelme, s ha ezt vé­giggondoljuk, megtörténhet a csoda: a szükségszerűségből szabadság lesz, s a konfliktu­sok és ellentmondások kénysze­réből — ez utóbbiak dicsére­te. . . Hülvely István dől árnyékával a tízemeletes... Kék kötényben Amíg ránk Arról beszélgettünk volna, hogy miként is volt annak idején. Bizonyára arról... Odamegyek hozzá, a kőasz­talhoz, s csak annyit mondok, jó meleg napunk van megint. Ő meg legfeljebb bólint, s aztán hallgattuk volna a kö­zeli játszótér zsivaját, míg ránkdői árnyékával a mögöt­tünk álló tízemeletes . . . Sokszor láttam már, ahogy ott ül, magóban-másokkal, meg-megigazítja fakuló köté­nyét, simít egyet vastag baju­szán. Elnéztem: még ha körü­lötte a hasonló korú nyugdí­jasok beszélgettek is, csak hallgatott, bámulta a kőasz­tal lapját, hunyorogva, s né­ha meg-megrezzent, gondo­latai másutt jártak . .. Hosz- szan kotorta belső zsebét, mire a cigaretta a kezébe akadt, forgatta-gyűrkélte, ak­kurátuson rágyújtott, s me­ga elé fújta a füstöt... Ba- júszos parasztember. Ö az egyetlen itt az új lakótelepen, a panelkocka házak közé szo­rított kistéren, aki fénylőszárú bőrcsizmájától, nyakba-akasz- tós kék kötényétől még nem tudott megválni, aki a kalap­ját a legnagyobb melegben sem teszi le. Már azt is tu- dom-sejtem, hogy melyik ház­ban lakik. Ott találom mindig ugyanazon lépcsőház előtt o néhány méter sugarú körből nem mozdulva ki, ugyanott: messzebb nem akar menni. . . Ha beszélgetünk, talán el­mondja: valamelyik baranyai faluban most mások lakják a házát, ott, a főutcától kicsit jobbra, azt, amelyiknek a ve­randáját a repkény befutja . . . (Bár a veranda az később épült.) Más nyitja a fészer­ajtót, másé a hízó is az ól­ban ... Kérdezett volna: jár­tam-e ott, láttam-e a házát, ferdén áll-e még mindig o kerti ajtó? . . . Meg ugye szép község az, nagyon szép ... A dombon túl ki lehet menni a kiserdőre. . . Amikor fiatal volt megtán­coltatta a szebbnél-szebb lá­nyokat a bálban, a liter bor meg se kottyant. Búcsúkor át­átjártak a szomszéd falvakba csapatostul, s futottak a ker­tek alján haza . . . Nem volt gyönge legény, de kerülte a verekedéseket. Ha sor került rá, hát adott, kapott. A ka­tonaidőt is kiszolgálta, aztán hazajött, megnősült, s az a néhány hold — ne mondjon rá senki mást, jó föld az ma is — a megélhetést biztosítot­ta. Gond nélkül sose volt, de a gyerekek lassan felnőttek. A nagyobbik korán nősült, a ki­sebbik meg tovább tanult — jó eszű gyerek az, tudja, mit csinál — s attól már csak ün­nepeken törte meg valaki a ház csendjét. .. Várakozás­ban, csendesen éltek, hétvé­geken ki-kilesve a kiskapuhoz, ha nyikorduit az ajtó, ha fel­ugatott a kutya . . . Hajtották a napokat, hajtották az éve­ket. Talán gyorsabban is, mint ahogyan azt kellett volna . . Most már mindegy. Nemrég adták el a házat — hogy ő egyedül maradt —, mert hogy mondták a gyerekek: „Mit csinál itt apu, egyedül, nincs, aki magára főzne, mosna . .." A szíve szerint nem akart jön­ni, de aztán mégiscsak így esett... „Jól megvagyok, semmi ba­jom énnékem. A reggelit, ez ebédet, a vacsorát odakészíti a menyem. Délutánonként le­dőlök, aztán meg lejövök ide, o levegőre, a ház elé. Hall­gatom, miket beszélgetnek. Van itt egy jópofa ember, a vasutas, az mindig kezdi, hogy . . .” . . . Valahogy így. Ilyesmiről beszélgettünk volna, talán többről is, másról is. De mos­tanában nem látom. Van már két hete is, hogy hiányzik a fénylő szárú csizma, a nyak- ■ baakaszthetós kék kötény, a fekete-bársony szalagos kalap ott az újvárosi kőasztalnál. Talán megbetegedett? Nya­ralni ment? Átköltözött a má­sik gyerekhez? Vagy . . . Nem tudom. Lehet, hogy nem is fo­gom megtudni soha. A napok meg mennek to­vább. Rendjüket, törvényüket megtörni lehetetlen. Az öre­geket, az egyedül maradtakat a panelházak befogadják, sorsukat elrendezőn. Nemigen kérdi tőlük senki, hogy miként is lehet új életet kezdeni itt a tízemeletesek árnyékában annak, aki a régit már majd­hogynem fölélte. Ki lehet menni a ház elé, az aszfalt­ra, ki lehet nézni a kilence­dikről az útra, a függöny mö­gül .. . Megszokni?... Meg­szeretni?... Egy kertet egy kerosszékért, szobazugért? Zöld mezőt egy kőasztalért? . . . Pedig arról beszélget­tünk volna, hogy miként is volt annak idején. Odame­gyek hozzá a kőasztalhoz, s csak annyit mondok, hogy jó meleg napunk van megint. Ö meg legfeljebb bólint — eszébe jut, hogy a földeken aratnak, s most van a legna­gyobb dologidő — s aztán hallgattuk volna a közeli ját­szótér zsivaját, míg ránkdől árnyékával a mögöttünk álló tízemeletes . . . Kozma Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom