Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)

1978-07-23 / 201. szám

fü T ánc és próza együttes művészi élménye Különösképp érdekes művé­szi előadássorozat színhelye e napokban a Szabadtéri Tánc- szin. A Pécsi Balett és a Pé­csi Nyári Színház együttese — pécsi és budapesti művé­szekkel — Eck Imre rendezé­sében és koreográfiájával, Pef- rovits Emil zenéjével vitte szín­re Oscar Wilde Sa/oméját. A mű mai reneszánsza A Salome a 90-es évek de­rekán született. Szerzője a kor legnépszerűbb tragikájának, a francia Sarah Benardt-nak ír­ta, ismert biblikus téma nyo­mán. Az evangéliumok szerint Salome, Judea hercegnője az uralkodó, Heródes Antipasz születésnapján táncot járt az egybegyűlt vendégek előtt. A tánc annyira tetszett Heródes- nek, hogy esküvel ígérte, Sa­lome bármit kér, megadja neki. A lány — anyja taná­csára — Keresztelő Szent Já­nos fejét kérte... Wilde, aki sokféleképp megálmodta Sa­lome alakját, ezen a ponton eltér az evangéliumi nőalak­tól. Ez a körülmény kulcsfon­tosságú dramaturgiai funkciót teremt a színpadi, a drámai nőalaknak. A kortárs Gomez Carillo visszaemlékezése sze­rint az író így vallott erről: „Egy ártatlan Saloméról, aki csupán anyja eszköze, hallani sem akarok. Nem, nem, Salo­me tudja, mit tesz .,Ezzel a világirodalom egyik legkülö­nösebb nőalakjának színpadi sorsa is eldőlt. Lelkesedésekés botránkozások, füttykoncertek és üdvrivalgások közt indult el világkörüli útjára, és nem sok­kal később (1905) már operai színpadon is és prózain egy­aránt meghódítva a közönsé­get. Mindmáig. Népszerűségét a R. Strauss opera emelte igazán magasra, napjainkban viszont eredeti műfajában kap újra és újra színpadot pl. Franciaországban (1960— 1973), a Szovjetunióban (1968), az NSZK-ban (1973), Rómában (1974) és másutt. Mi élteti? Bizarr-erotikus té­mája? A századvégi drámai­színpadi megújulások tárhá­zának mai reneszánsza (pl. Maeterlinck, Jarry, Strindberg műveinek felújításai), világ­szerte? O. Wilde e műve a század­végi naturalizmussal perelő irányzatok (szimbolizmus, szür­realizmus, később expresszio- nizmus stb.) közül az egyik legsajátosabb „izmus”, a szecesszió jegyében született meg. Itt is, miként a szimbo­lizmus drámáiban, gyakoriak a különös tájak, helyszínek, a stilizált környezet, az elvont, öncélú szépségideálok. Ha vi­szont felfigyelünk az esztéta Wilde egyik aforizmájára, mi­szerint valamennyi művészet egyszerre felszín és szimbólum, ez önmagában is elegendő, hogy a Salomé-t megtartó ere­jű jelképnek is tekintse az utókor. Akár a „bűnös század­vég”, akár a ferdehajlamú vá­gyaitól: az önmaga démonai­tól gyötrődő ember jelképé­nek, Wilde tragikusan szomo­rú sorsát, „lelke sebeit” csak korai halála után szánta meg a világ, a readingi fegyház kényszermunkásának szenvedé­seit akkor aligha még — mialatt a párizsi Oeuvere szín­házban éppen zajos sikerrel indult hódító útjára a Salo­me ... Hazai, vígszínházi fo­gadtatásában a polgári kriti­ka főként a szentírás szavaival való vakmerő visszaélését, vé­res, „perverzus” jeleneteit kár­hoztatja. A mű valós értékei­re kevesen figyelnek. Márkus László, a kor neves kritikusa, esztétája cizellált művészetnek tekinti a Salomét, amiben „dús pszikhológiai értékek vannak, csipkefinom megfi­gyelések s a drámai emberlá­tásnak nagy erőssége .. A mű fennmaradásának és megújulásainak alaptényezőit látta meg. Mindezek ellenére a Salome elvont szépségide­álja, stilizáltsága, önmagában véve idegennek, ezoterikusnak tűnhet sokak szemében ma. De akkor miért kerül elénk újra és újra, mit mondhat ez a mű a ma emberének? A választ Eck Imrétől kapjuk meg, egyfajta választ a pécsi előadás válaszát, a tánc és a próza komplexitásában. Álomvilág és valóság Eck Imre fölfogásában Sa­lome abszolút középpontú alakja két síkban vetül elénk. Az az álomvilág, amiben él és ami fantáziaképekben és szi­tuációkban elevenedik meg a három szerkezeti pillért adó táncrészben, Salome természe­tes közege. Szellemeinek ha­talmában él, egy felfokozottan erotikus fantáziavilág szorítá­sában. Állapotának, színpadi helyzetének tehát lélektani okai vannak, amiket a fentebb részletezett balett-blokkok erő­teljesen kiemelnek. Ebből a szférából a prózai szituációk­ban szinte észrevétlenül „át­Bemutató a Szabadtéri Táncszínen úszik" a mű valós cselekmény­síkjára: társalog, cseveg, ra- vaszkodik és nagyon tudato­san céljára tör, de most már egy konkrét, pusztító erejű szenvedély rabságában, ami a prófétát, rab Jochanánt s vé­gül a maga életét is áldoza­tul követeli. Véglegesen tehát sohasem szabadul vágyai ka­lodájából. Igaz, meg se kísérli ezt, sőt átveszi a drámai ese­mények irányítását. S ez vég­ső fokon a dráma és a pro­dukció alaphelyzete. Heródes beleszeret Salomébe, aki jól tudja ezt; Heródiás féltékeny. Salome beleszeret a prófétá­ba, aki elutasítja őt, a „bu­jaság lányát”... A rendezés jól hangsúlyozza ennek a lé­lektani hatását abban a pa- roxizmusig fokozódó ívben, amelynek során Salome — ke­gyetlenségében és elvakult szenvedélyében Phaedra és Medeia lelki rokonaként — megszerzi, eléri, amit akar. Ha életében nem, hát halálá­ban . .. S ehhez a rémlátások­kal küszködő, gyenge akaratú Heródes eszközzé válik a ke­zében. Hiába retteg, küszkö­dik a „suhogó szárnyakkal”, maga is belehull Salome gyil­kos erejű démonainak világá­ba. A három szerkezeti balett­pillér közé a természetes egész, a teljesség érzetét nyújtva ékelődik be a Wil- de-i mű drámai szövete, amit Színi Gyula gyönyörű fordító­sában hallhatunk. A népes szereplőgárda egységes játék­stílusban kelti életre a drámát, jól kiaknázva, azaz megteremt­ve a játék bizarr, keleties hangulatát, impresszionisztikus hatásait különös, fojtogató at­moszféráját. Egységes hatásá­nak megteremtésében nagy ré­sze van Erdős János szétszórt hengereket formázó díszleté­nek és Gombár Judit nagyon szép, stílusos jelmezeinek. A borzongatóan hűvös este és az álomjátékszerű drama­turgia kemény próbára kész­tető nehézségeit, követelmé­nyeit a népes szereplőgárda és a balettkar valamennyi tagja példás művészi alázattal vállalta és teljesítette. Salome rendkívüli feladatokat kívánó szerepét Galambos Erzsi a já­ték egészének hangvételébe illeszkedve jól oldotta meg. Igéző, valóban álomszerű, lé­gies jelenség, birtokában a lelki tényezők és a testiség ábrázolásának dús eszköztárá­val. Fojtottan halk szövegré­szeit olykor elnyeli a nagytér, csak következtethetünk rájuk. Búcsúvallomásában — kezé­ben a levágott fejjel' — sira­tószerű váltása óriási ötlet, kitűnő megvalósításban. Vég­vári Tamás Heródese az est kiugró meglepetése. Finom, lé­lektani árnyalatok ezerszínű regiszterláncával festi meg a hallucinációkkal, memóriazava­rokkal és szorongásokkal küsz­ködő zsarnok alakját. Szöveg- mondása is árnyalt, biztonsá­gos, mindig hiteles és érthető. Bókay Mária egy okos, ke­gyetlen és hidegen racionális nőalakot teremt meg Heródiás szerepében. Fenséges, szép beszédű figurája az előadás egyik erőssége. Jochanán: ifj. Kőműves Sándor. Hite­les, zengő hangú próféta, aki a rettenet és borzon­gás kontraszt-szólamát szin­te zenei szépséggel into- nólja. A prózai szereplőket és a balettkart itt, akár fel is sorolhatnám, érdemük szerint megilletné őket. Közülük talán Garai Róbert szomorú apródja, Faludy László lepcses nazaré- nusa, Juhász László és Vallói Péter sudár testőre, Győry Emil álmodozó „ifjú szíriaija" jelentett számomra külön is egy-egy érdekes figurát. Wallinger Endre Lebilincselő táncok Kitűnő rendezői elgondolás, a komplex színház ideális megteremtésének lehetősége a két adott művészeti ág együt­tes szerepeltetése: a drámai és a balettegyüttesé. Amit már nem mond, vagy nem tud el­mondani a szó — azt el­mondja a tánc. Ez megnyilvá­nul már a produkció „nyitá­nyában", az első táncban is, amely sokrétűen mutatja be Salomét, aki szép, fenséges, vágyakozó, de fogékony a földöntúli világ jelenségeivel szemben is. így szoborszerű, merev tartása, távolba révülő mozdulatlan szeme, tekintete tanúskodik arról, hogy e vilá­gon kívül él, álmot lát, saját sorsát álmodja. Azt a sorsot, amely szerelmének ára. így lesz élete álomvilág, és az álma valóság. Ezzel a tudat­tal táncolja végig az első táncot, ahol a férfiak hódola­tuk, tiszteletük jeléül vállukra veszik, maguk fölé emelik, a nők befogadják, sorsát vállal­ják, és közösen táncolják a szerelem táncát. A második tánc Salome hét- fátyol-tánca. Csodálatos él­mény. Nem más ez, mint egy esküvőt megelőző szertartás, kvázi beavatás, ahol a meny­asszonyt felöltöztetik, hogy el­táncolja menyasszonytáncát, mielőtt jegyeséhez megy. Ez a tánc nem Salome álomvilágá­ban történik, nagyon is a rea­litás síkján mozog. Salome tudja, hogy ez a tánc több mint menyasszonytánc, tudja, hogy ez győzelmének és egy­ben tragédiájának tánca is. Ez a tudat adja meg mozgá­sának haláltánc jellegét, mely­nek befejezte után fehér fáty­lat kap, arany nyakékkel díszí­tik, nem tudva azt, hogy már a halálra készítik elő. A záró tánctételben ismét álmot lát, apokaliptikus álmot; saját sor­sát halála után mutatja be. Eszerint Salonjét nem éri ha­lála után megvetés, nem a „buja nő” emléke él tovább, hanem a szerelméért véres, önpusztító cselekedetre képes és a halált is vállalni képes áldozaté. A táncok koreográfiái el­gondolása, kivitelezése nagyon szép, meggyőző. Gesztusai ért­hetően, egyértelműen, egysé­gesen fejezik ki az adott pil­lanat cselekményét. Nincs fe­lesleges gesztikuláció, minden mozgás pontos, minden vonal átgondolt, a test. és kézpozí­ciók méltóságteljesek. Az öko­Heródiás (Bókay Mária) és Heródes (Fotók: Cseri László) nomikus, szuggesztív, őszinte érzelmektől átfűtött mozdula­toknak lebilincselő hatásuk van. Élesen elkülönül az első és az utolsó tánc mozdulat­rendszere a közbülső hétfátyol- tánc mozgásrendszerétől. Szer­tartásos mozgásai, a táncosok elhelyezkedése, gesztusaik, pó­zaik, méltóságteljes lépéseik az ókori kelet szertartás-tán­cainak szellemét sugallják, domborművek hangulatát idé­zik. Galambos Erzsi mimikus te­hetség. Táncai nem táncok a szó műfaji értelmében, hanem a tánc határát érintő mimikus mozgások, mozdulatok, amik egymásba kapcsolódva egyér­telmű emlékképeket idéznek föl. Külön kell megemlékezni a tánckarról. Egységesen magu­kévá tették e tragédia szelle­mét, mozgásaik szépsége, szuggesztivitása lebilincselte a jelenlevőket. Petrovits Emil zenéje olyan tökéletes, szép drámai zene, amit mással pótolni nem le­hetne. Az ütőhangszer drámai monotonsága, ebben rejlő ere­je — döbbenetes. E ritmus- hangszerhez kapcsolódik „Sa­lome hangszere" a fuvola egyszerű, gyönyörű dallamával, csakúgy a hárfa, majd a trombita gyászinduló zenéjé­vel. A fuvola elsiratja Salomét. a trombita Jochanánt. E zenét hallani kell, leírni nem lehet. Köszönet illeti az előadómű­vészeket: Barth Istvánt (fuvola), Pachmayer Ilonát (hárfa), Ta­más Jánost (trombita) és Háry Balázst (ütő), hogy e remek kompozíció élményszerű meg­szólaltatásával gazdagabbá tettek bennünket. Fónay Zsuzsa Heródes és Salome (Végvári Tamás, Galambos Erzsi) Ifj. Kőmíves Sándor (Jochanán) és Galambos Erzsi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom