Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-20 / 198. szám
Dúnantmt napló Jó ellátás és bánásmód a laktanyában Egy k>s vita támadt a sakkpartin, a szabad foglalkozás alatt, a Petöfi-laktanyában Újoncok Nosztalgiák és megszokás Visszahúz a régi, de megszeretjük az új környezetet 1978. július 20., csütörtök Dugó A címben jelzett szó ezúttal forgalmi káoszként értendő. Hogy hol találkozhatunk ilyennel Pécsett, azt a rutinos gép- járművezetők álmukból riadva is felsorolják. Akad jó néhány de a legkritikusabb jelenleg a Kossuth téri, a kora reggeli és délutáni órákban. Ember legyen a volánnál, aki vállalkozik a tér „keresztülvágá- sára". A 6-os úton, a Budapest felől érkezőknek tábla jelzi, hogy milyen útvonalon közelíthetik meg a történelmi belvárost. Ez természetesen a Kossuth teret „ajánlja”, mert néhány hete forgalomszervezési szempontok miatt a Fürdő utca elejére kikerült a behajtani tilos tábla, így a gépjármű- vezetők kénytelenek a téren áthaladni, ha a Bem utcába vagy a Széchenyi térre igyekeznek. A Bem utca felől érkezők viszont ugyanezen az útvonalon juthatnak el a Tímár utcába és o Hal térre. A forgalom tehát kétirányú. A Konzum Áruház előtt a parkoló kocsik ki-és beállnak, igen gyakran csak nagy nehézségek árán. Az épülő MÉSZÖV—PTV székház előtt az amúgy széles utat deszkapalánkkal leszűkítették (ez természetesen érthető) amit sajnos elég gyakran tetéz, hogy ez elé jó néhányon szabálytalanul beállnak. A tér azonban az induló és érkező városi autóbuszok állomása is, a gyalogosokról még nem is szóltunk... Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy mi játszódik le nap mint nap. Dugó dugót ér. Gyakran percekig megbénul a forgalom. Persze ellenérv lehet: miért kell mindenkinek pont ezen a téren keresztül megközelíteni a belvárost. Ez igaz, de minden egyes idegennek bajosan lehetne elmagyarázni, hogy ha most ebbe meg abba az utcácskába bekanyarodna, akkor egyszerűbben elérné úticélját. Jól tudom, hogy a Kossuth tér forgalmának ilyetén kialakítását alapos felmérő munka előzte meg. A városi tanács közlekedési csoportja több szerv bevonásával mérlegre tette a lehetőségeket. A mérleg nyelve elbillent, de sajnos nem a közlekedők javára! Roszprim Nándor Pusztítják a hársakat Gyönyörű, évszázados harsak állnak a régi 6-os út mentén, nem messze a Dombay-tótól. Békésen fogadják árnyat adó lombkoronájuk alá a hüsölni vágyó utast, s ilyenkor nyár derekán még külön élvezettel is szolgálnak: a virágok mézillata lengi be a környéket. Sajnos, éppen a virág hozza a bajt a fákra. A hársfavirág ugyanis köztudottan kitűnő, gyógyteát ad. A virágot pedig össze kell gyűjteni. De hogyan? Az egyszerű módszer az, hogy a virágokat fára mászva csipkedik le az ágakról, de úgy, hogy közben a fa semmit sem károsodik. Az egyszerűbb módszer viszont az — és ennek a nyomai borzasztó látványt nyújtanak —, hogy az ágat vágják le és arról szép kényelmesen szedik le a virágot a fa alatt. Agak heka- tombája hever most a fák körül; némelyik ág 10—15 centi vastag, hosz- szú évekbe telt, mig a fa ilyenre nevelte. Kegyetlen módszerekkel dolgoztak a virágszedők: baltával, lű- résszel vágták, irtották a lombkoronát, a csonkolt ágak vádlón merednek a semmibe. Akiket vádolnak, úgy érzik, jó munkát végeznek, hiszen jó pár kiló illatos hársfavirágot adtak el a begyűjtőnek. Ha néhány éven át megismétlik ezt a vandál virággyűjtést, eljő az az év, amikor a fa már nem bont több virágot, s aztán szép lassan meghal. Vajon meg lehetne-e védeni — és egyáltalán ki védhetné meg? — az évszázados hársakat a pusztítástól? A laktanya külön világ. A benne zajló életet sem lehet semmi mással összehasonlítani, csak önmagával és más laktanyákkal. Ahogy a civil élet változik, gazdagszik, és mindinkább hajlik a kényelem felé, a katonai körletek is ilyen változáson mennek át. Pécs egyik alakulatánál ismerkedtem az újoncokkal és életkörülményeikkel. * Másfél évtizede mi a hatalmas hólókörletben vagy százan laktunk, emeletes, szalmazsó- kos ágyak, parányi éjjeliszekrények — és velünk szórakozó öregkatonák — társaságában. Télen a meleget egy hatalmas vaskályha árasztotta, délután gyújtották be és este nyolckor el kellett oltani a tüzet. Papucs híján tornacipőt használtunk, pizsamaként a napközben ránk izzadt molinó alsót. A mosdóban beton'vályuk fölött tisztálkodtunk jéghideg vízben, fürödni meleg vízben hetenként egyszer lehetett. A havi zsol- dunk — szebb szóval illetmény — 40 forint volt, ehhez adtak még 31 forint cigarettapénzt és egy mosdószappant. Az étkezés napi háromszor, mindig egyfajtából. Most a hálókörletekben emeletes, matracos ágyak — egykét tucat kiskatonának —, a fal mentén radiátorok és keskeny magas egyszemélyes szekrények sora. A szekrényekben gumisarú, pizsama, tornacipő, fehér zoknik, ingek, atléta trikók, melegítő, kimenőtáska, gyakorló és szolgálati ruha, egy rend fekete munkaruha, két törülköző, azon kívül a tisztálkodószerek, borítékok, levélpapírok és más apróságok katonás rendben polcra rakva, vagy fogason. Fürdés kétnaponként, étkezés önkiszolgáló rendszerben. Az eskütétel után kapják meg a kimenőruhát, a félcipőt és a pvc esőköpenyt. Az újoncok és a beosztás nélküli honvédek havi illetménye 230 forint, ehhez még hozzájön a 44 forint cigarettapénz. Felfedező útra Vastagh Zoltán, az alakulat KISZ bizottságának titkára invitált, szóbeli kiegészítésre két újonc: Por- páczy Ernő húsz éves pécsi és Szigecsán József 21 éves felső- szentmártoni fiatalember vállalkozott. Porpáczy Ernő — pár hete nős, a tv presszó felszolgálója volt: 84 kilóval vonultam be, most 79 vagyok és folyton izomlázas. Hogy miért adtam le öt kilót? Otthon nem reggeliztem, itt se fanyalodtam még rá, pedig kitesznek magukért a hadtáposok. Az átállás köny- nyebben megy az itteni rendszeres és cseppet sem könnyű életre, mint azt az öregkato- nók elbeszélései nyomán gondoltam. Otthon késő délelőtt keltem, éjfél előtt ritkán keveredtem ágyba. Hadilábon álltam a hajnali keléssel. Meglepő, hogy itt ez sem okoz gondot, csak a reggeli torna. A nyilvános telefonfülkéből naponta felhívhatom a feleségemet és a volt kollégákat, vásárolhatok újságokat a bent lévő pavilonban. Szabadidőmben — melegítőben — lemegyek a kantinba, ahol kóla, jégkrém, néha fagyi is kapható és kávé, vagy a klubba, ahol kóla mellett tévézek, rádiózok, vagy beszállok az asztali fociba. Néha felnézek a tévétoronyra és eszembe jut: jobb lett volna, ha 18 évesen hoznak be, akkor már túl lennék rajta. Az eskü után akár hetenként is hazaugorhatok egy estére. Ez a nősök kiváltsága. Mondták, hogy két évre 24 nap szabadságot kapunk, ehhez jöhet még jutalomszabadság is. Szigecsán József, a szentlőrinci Aranykalász étteremben volt felszolgáló, szakácsképe- sitéssel, nőtlen. — Én már két kilót híztam két hét alatt, most 73 kiló vagyok. Ha meglesz az egészség- ügyi könyvecském, nemsokára szakács leszek. Kár, hogy nem 18 évesen hoztak be, mert aranyéletünk van. Kezdjük mindjárt az étkezéssel: olyan mintha önkiszolgáló étteremben ennénk. Reggelire tea, tej, kakaó, tejeskávé és néha ,,bi- valytej” közül, kétféléből választhatunk, aszerint, mit kívánunk. Mellé mindig kiadós ha- rapnivalót adnak. Mégis jó étvággyal esszük a tízórait. Az ebéd: egyféle leves után kétféle második fogás közül választhatunk, aki kevesli, az re- petázhat. A vacsora: jóelőre megrendelhetjük, hogy melyik nap mit ennénk az ötféléből, egy meleg egytálétel, a többi meg hideg. Jól megy a sorom. Mindennap megalszom a nyolc órát, pihentetőnek hat a rendszeresség, bár az ágyazást még gyakorolnom kell. Meglepő az emberséges bánásmód, ahogy velünk, újoncokkal törődnek. A délutáni kiképzés után pihenhetünk, leheveredhe- tünk az ágyra. Néha ránk is fér. Kisrádiót be lehet hozni, hallgathatjuk a híreket, a tánczenét, a jó műsorokat. Jövő héten adok vért — sokszor adtam már —, kapok érte két nap jutalomszabadságot. A zsebpénz elég — van még tartalékom is —, ha már mehetek kimaradásra, szabadságra, akkor biztos más lesz a helyzet. Vastagh Zoltán: — Kétféle a szabad idő: egyéni és irányított. Ilyenkor filmvetítések, TIT előadások, daltanulós, tömegpolitikai rendezvények jelentik a változatosságot. ’ * A bevonulás után egy héttel már megvoltak az alakuló taggyűlések. Búcsúzóul a KISZ- titkór: „Jobb nekik, mint nekünk volt annak idején". Az átmenet megkönnyítésére együtt, egy alegységnél képezik ki valamennyi újoncot. Csak az al- kiképzés és az eskütétel után kerülnek át az eljövendő beosztásuknak megfelelő új helyükre, az „öreg” katonák közé. Murányi László I vov-Kertváros „születése” ide- ™ jén köztudott volt, hogy hosz- szú ideig tartott, míg az emberek megbarátkoztak a hellyel. A lakáshoz juttatottak közül sokan valóságos istencsapásónak tartották, amiért oda kellett költözniök. Akkoriban lapunk apróhirdetései között refrénsze- rűen ismétlődött: „Kertvárosi lakásomat elcserélném . .Mintha menekültek volna az oda- költözöttek. Vajon miért? Biztos, hogy egy „belakott” városrészben élni más, mint ott, ahol minden születőben van. Annak idején Uránvároába is nehezen mentek az emberek a városból (az idegenből jöttek viszont boldogan telepedtek le), ma pedig azt látjuk, hogy a két-két évtizede itt született fiúk, lányok ma a saját gyermekeiket sétáltatják azokon az utcákon, ahol ők tanultak meg járni. Csakhogy akkor abban a városrészben csak lakni lehetett, minden komolyabb vásárlás miatt a városba kellett menni, ami az akkori gyatra közlekedési viszonyok között fárasztó kirándulás volt. A „hőskor” emlékeit leráztuk magunkról, Uránváros „belakottá" vált. Aztán nagyjából ugyanezt az utat járta végig a Szigeti városrész is, amin nem sokat segített az, hogy jóval közelebb volt a városhoz, mint a „perifériára" épített Uránváros. Nem szívesen mentek oda sem az emberek. Ez a „nem szívesen” persze csak annyiban igaz, hogy az emberek egy része az itteni lakás helyett szívesebben kapott volna másutt — pl. az Uránban is —, ahol minden megvan: óvoda, bölcsőde, üzlet... Most már a Szigeti városrésztől sem idegenkednek, Lvov-Kerttfáros- sal is megbarátkoztak, az 1971 óta épülő városrész egyre otthonosabb. De hogy a lakói hogyan érzik ott magukat? Embere válogatja. Dehát mi hiányzik? Azt hiszem, a megszokás. Az, amikor az ember úgy érzi, visszaköszönnek neki a kövek, a fák; amikor már nem tudja magyarázatát adni: miért, de jól érzi magát, azaz — egészen leegyszerűsítve — otthon vah. Persze, ezek az érzetek maradéktalanul az ott felnövőkben A békásmegyeri városközpontban elkészült Budapest negyvenötödik vásárcsarnoka, ahol csütörtöktől vásárolhat a lakosság — mondták a Fővárosi Tanácsnál szerdán tartott sajtó- tájékoztatón. A 2800 négyzet- méter alapterületű, korszerű, acélvázas csarnokban egyebek között hús- és hentesárut, élő élnek igazán, hiszen bennünk nincs semmiféle nosztalgia valami más, megszokott után, amihez megszépült emlékek, el nem feledhető élmények fűződnek. Mostanában egyre többször kerülnek szembe hivatalos helyeken az ilyen nosztalgiákkal, s ezekkel nagyon nehéz vitatkozni. Pécs nagyon öreg negyede, a Budai városrész fölött megkondult a lélekharang, s vele a város történelmének egy része fog eltűnni. Hazudnék, ha most rideg tárgyilagossággal mondanám, hogy nem sajnálom a Harangöntő és a Lánc utcát, a Major és a Halász utcát, az Alsó- és Felső-balokány utcát ódon házaikkal, nosztalgikus hangulatukkal. Sajnálom, mert nélkülük — akárhogy is vesz- szük — szegényebb lesz Pécs, még ha gazdagodik is az itt épülő modern városrésszel. Ezért örülök annak, hogy a városrész múltját szimbolizáló Lánc utca 25. számú házat sikerült megmenteni az enyészettől, s hogy be tudják illeszteni az új környezetbe. Ha tehát az újságíró sem mentes a nosztalgiától, mit várhatunk attól, aki ott nőt fel, akinek családja generációk óta ott él a zegzugos utcákban, s akinek „öröklött tulajdonsága" a már minden ízében korszerűtlen, bontásra érett városrészhez való ragaszkodás? Tudom, nehéz elszabadulni a megszokott háztól, a megszokott utcától, ahol mindenki mindenkit ismer, ahol minden valami emléket idéz. Még akkor is nehéz, ha penészes a fal, ócska a kályha, bonyolult a tisztálkodás... ha mindenről ordít a korszerűtlenség. Amit ott kell hagyni, azt csak egyfélével lehet felcserélni: korszerű, a mai igényeknek megfelelő lakással. L átható tehát, hogy két arca van a megszokottságnak. Nehéz az egyik megszokottság- tól szabadulni, észérvek alapján felszámolni magunkban. De nehéz az újat is megszokni, észérvekkel kényszeríteni rá magunkat. A harcot mindenkinek magának kell mgvivnia. Az új lakás megkönnyíti — nem is akárhogy! — a harcot. Hársfai István és vágott baromfit, tejet, tejterméket, zöldséget, gyümölcsöt, vetőmagot és virágot kínálnak eladásra. A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy a Fővárosi Tanács folytatja csarnokberuházásait. 1980-ig a Kerepesi út és a Hungária körút találkozásánál épül korszerű piac. A nevelőotthontól a saját otthonig — Nyolc éves voltam, amikor bekerültem a nevelőotthonba. Édesapám sajnos igen gyokran emelgette a borospoharakat és ez is lett a veszte: öngyilkos lett. Beteg édesanyánk, öcsémmel együtt nevelőotthonba adott bennünket. Nagyon nehezen viseltem el az első éveket. Sokszor megszöktem, elcsavarogtam, körözést adtak ki ellenem,- azután a rendőrök visszavittek a nevelőotthonba. Akkor azután még rosszabb lett a helyzet, mert megszűntek a kedvezmények, elmaradtak a kimenők, s nem nézhettem a televíziót. Hetedikben meg is buktam. Az első változást az hozta életemben, hogy Kovács tanár úr leült velem beszélgetni. Felfedezte, hogy tudok irányítani, jó kapcsolatot tudok teremteni társaimmal, és Kresz Ferenc története így lettem csoportvezető oz otthonban, később őrsvezető. Többet nem szöktem meg és a bizonyítványom is feljavult. Tizennégy éves voltam, amikor elkerültem a pécsi Megye utcából Tiszadobra. összevonva egy év alatt végeztem el a nyolcadikat, és az első osztályt az ipari tanulóintézetben. A bútorasztalos szakmára jelentkeztem. Tiszadobon a volt Eszterhózy kastélyban laktunk, a többi nevelőotthoni gyerekkel együtt. Szép környezet, hatalmas park — szabadnak éreztük magunkat. Sok jó barátot, jó pajtást szereztem ott. Persze közülük sokan azóta elkallódtak. A nevelőotthon szinte mindent megadhat a gyereknek, csak egyet nem, a szülői szeretet nyújtotta támaszt. S enélkül a támasz nélkül jó néhány társam nem bírt megállni a lábán. Olyant is ismerek, aki azóta már a börtönbe került. Én tartottam a kapcsolatot édesanyámmal, s azt is éreztem, hogy Tiszadobon, ho jól tanulok, megalapozhatom a jövőmet. Tulajdonképpen a feleségemet is annak köszönhetem, hogy Tiszadobra kerültem. Az egyik iparitanuló osztálytársamnál vendégeskedtem, amikor felfedeztem őt. Az osztálytársam húga volt. Sokáig levelezgettünk, míg végül 4 éves ismeretség után összeházasodtunk. Mikor fölszabadultam, a bútorgyár vett fel, 8 forintos órabérrel, havonta megvolt o 2600 forintom. Később művezető-helyettes lettem, ma pedig már csoportvezető vagyok. Jó kollégáim vannak, jó pénzem van a gyárban. Ügy érzem, hogy nekem az életben eddig minden sikerült. Most a legutolsó ez a lakás. 76-ban, amikor beadtuk a lakásigénylést, azt mondták a tanácsnál, hogy 7~8 évet várhatunk. Ez elkeserített, hiszen akkor már megvolt a kis Tímea, és útban volt Ferenc is. Most, egy szuterén lakásban élünk, öten, mert az öcsém is velünk lakik. Lakásügyben a véletlen is segített. Az én brigádomba volt beosztva egy gyerek a nevelőotthonból. Meghívtak farsangi bálba, ahol összetalálkoztam a régi nevelőkkel és megismerkedtem az új igazgatóval. Sokat beszélgettünk és az igazgató nem ígért semmit. Ez volt tavaly és azóta megkaptuk az értesítést, hogy néhány héten belül beköltözhetünk egy kétszobás lakásba, a Kertvárosban. A nevelőotthon adta ezt a lakást a tanáccsal való megegyezés alapján. Ha jól tudom, olyan volt növendékek kaphatnak ebből a keretből, akik tisztességgel megállták helyüket az életben. Én úgy érzem, nekem ez sikerült, és azt sem szégyellem, hogy nevelőotthonos gyerek voltam. Ma is csak azt mondhatom, hogy sok jót köszönhetek nevelőimnek, tanáraimnak. Most bútort vásárolunk a feleségemmel, azután meg autóra gyűjtünk. Ennyi a történet. Elmondta: Kresz Ferenc Budapest új vásárcsarnoka H. I.
