Dunántúli Napló, 1978. július (35. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-16 / 194. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1978. JÚLIUS 16. A A Jelenkor júliusaugusztusi száma A Pécsett szerkesztett iroI dalmi és művészeti folyóirat összevont, nyári kettős számának lírai rovatában többek között Araió Károly, Békési Gyula, Bihari Sándor, Dedinszky Erika, Galambos/ László, Kalász Márton és Oravecz Imre versei kaptak helyet. A szépprózai írások sorában lékely Zoltán, Kiss Dénes és Tándori Dezső elbeszélését, valamint Bertha Bulcsu: A fürdöigazgató c. drámáját közli a folyóirat. A művészeti rovatban Romváry Ferenc Csontváry grafikáit ismerteti, Láncz Sándor krónikája pedig új kiállításokról ad tájékoztatást. Bécsy Tamás fővárosi, I Futaky Majna pécsi színházi előadásokról írt beszámo- : lót. Az irodalmi tanulmányok, esszék közül figyelmet érdé- mel Rába György írása Füst Milán lírájáról. Melczer Tibor Babits Mihály: Jónás könyve c. művét és Borsos Miklós albumát elemzi, Po- mogáts Béla pedig Juhász Ferenc új kötetét méltatja. Két rádióinterjút is közöl a folyóirat: az „Irószobám” sorozatban Mándy Ivánnal beszélget Mezei András, az „Irodalomtudósaink fóruma” sorozatában pedig Julow Viktorral beszélget Imre László. A kritikai rovat élén Varga Lajos: Keserű örökség c. önéletrajzi kötetét ismerteti László Gyula. Tandori Dezső prózáját eltérő megközelítésben elemzi Balassa Péter és Béládi Miklós írása. Békési Gyula A belül építkező Homokvárat építenek a gyerekek, teletűzdelik zöldággal, még sárgarépát is illesztenek a lőrésekre. (Az az ágyú.) Kis kezükkel ütik, püfölgetik a liliputi falakat (e mindeneket építö-leromboló felnőttek világában). Egy orvosságos üveg lámpaként világit; lila árnyék a fénye; s ha „megjátszotta" a Napot — ötükörségének is vége ... Aztán a kimerültség csillagai lyuggatják a homályt. Egyedül vagyok; és másnapos izekkel a számban: aprózom a nagyját mindannak, ami történt s történni fog. — Tudom: az Ember tudatalatti birodalmában sejtek mennybemenetele foszforeszkál; és nincs halál, nincs; állandósított robbanás van, hol kivirágzik a hamu s át- meg átjár mindeneket a „Világeleji Szél”.--------í gy építgetek én is; — az elnagyolt teremtés munkát hagyott. — Csak az a falra akasztott vakrozsdás tükör ne látott volna egyet-mást ott abban az elipszilonosan fellocsolt földes szobában, ahonnan egykor kamaszként elindultam! BORSOS MIKLÓS RAJZA ztán biztosan ott lesz az az ÍSj ember? — kérdezte a fe- leségem, amikor lecsillo- podtunk mind a ketten, egy száguldó fiatalemberrel történt eset után. — Azt mondta, hogy mindig ott van. — De holnap vasárnap. Vasárnap is ott lesz? — írtam neki már vagy tíz napja, talán ott lesz. De nem is az a fontos, hanem, hogy anya végre láthatja a sírt. Öt is elvisszük. — Neki is írtál? — Igen. A nyaralási időre esett az a vasárnap. Úgy gondoltam, a Balatontól közelebb Pacsára, majd Zalaegerszegre eljutni. Vajon milyen lehet a sir? Biztosan megcsinálta, rendbehozta az öregember. Lassítani kellett, vége volt az autópályának. Már újra élveztem a vezetést, s olyankor nem is éreztem semmiféle szégyent, önfeledten gyönyörködtem a nyári tájban, mintha az élet fölött suhannék, olyan ez, A különleges készenlét izgalma úgy hatott rám, mint a muzsika. Igen, kár lett volna ezt kihagyni, hirtelen hálát éreztem barátaim iránt, akik csaknem ró- kényszerítettek a kocsitulajdo- nossógra. (Egyébként az is lehetséges, hogy e gondolatom is kibúvó csupán? Titokban szerettem volno kocsit, de gyáva voltam bevallani? Gyáva voltam vagy lusta, hogy tegyek is érte valamit? Inkább a köny- nyebb megoldást, a gépkocsigyűlöletet erősítettem magamban mesterségesen? . . .) A nyári éq magasan volt, s úgy éreztem, tisztasága felszippant autóstól, mindenestől. Érezte-e valaha is mindezt apám, aki még olyan teherkocsikat vezetett, amelyeken kívül, a motorház mellett volt a fék? Mert akármit terveztek az egyetlen gyerekkel nagyanyá- mék, ő iparosember akart lenni. Valahogyan elvégzett két polgárit, de utána Pestre szökött, s hónapokiq azt sem tudták róla, hogy hol van. Végül is ismerősökkel izent, és nagyapám utazott el érte a fővárosba, ahol már az albérletét sem tudta kifizetni, -a zakóját pedig kocsmai zálogban hagyta .. .) Már nem emlékszem, ki mesélte el mindezt és mikor, de amikor hallottam, még tetszett is o történet. — Már megint azt hittem, hogy nem jöttök (mámeginn aszittem, ho nem gyüttök) — ezzel fogadott anyám Valóban, tizenegy óra körül járt, amikor bebotorkáltunk a kis házhoz. Meg is rezzentem, hiszen ugyanúgy elkéstünk mint apám halálának napján ... — Nem kell sietni — mondtam. A gyerekek szétszéledtek az udvaron. Ancsi malacokat keresett az ólban, de nem talált. Dani a padlásra akart fölmenni, a létra tetejéről kellett leparancsolni. Én alig mertem ezúttal is körülnézni. Sehol se találtam a gyerekkori álmodozások paradicsomi udvarát. A kert végében kis málna-dzsungel látszott, s körben mindent fölvert a qyőztes gaz. Az akácfák szerethették az udvar talaját, mert mindenütt suttyó-akácok ágaskodtak diadalmasan, a gyümölcsfák viszont kopottan, csökött-görnyedt tartással koldultak alattuk fény után. Beteges tortásuk megborzongatott. — Hát akkor mehetünk — mondta anyám. — Pakoltam egy kis húst — vártam is, hogy ezt mondja. S tudtam, egyikünk se eszik abból a húsból - Rántott csirke - tette hozzá biztatóan, és átláthatatlan szemüveglencséje mögül fürkészett egyetlen valamit látó szemével. — Minek az! — mormogtam ingerülten, mert tudtam, újra össze-vissza kell hazudni, hogy miért nem esszük meg, miért nem fogadjuk el. — Inkább adta volna el o csirkét!... Ilyen melegben hamar megromlik. — Nédda, az ember készül, ez meg ... — anyám elhallgatott. Csak állt, kezében a gyanús-fehér színű ruhával, amibe belekötötte a tányért. — Hát jó, tegyük be hátra, aztán gyerünk — mondtam. — Gyerünk, gyerünk!... Ez is, mint az apia!.. . Ollan vagy, mint az apád! — Böö ... — Nem is tudom, mit akartam mondani. Talán káromkodni, talán sírni? Éop ő, s éppen engem hasonlít az apómhoz?! Ez mindennél jobban célba talált . . Lehet, hogy anyám is tudta-sejtette ezt, s azért mondta? Neki elég volt, hogy én következetesen visszautasítom, amit süt, amit főz? . . . Lehet. Nem szabad lebecsülni az anyámat, az anyáinkat! (Mindezt csak most utólag gondolom végig, akkor az indulattól fuldokoltam.) — Hát mi lesz? — Ayámon látszott, hogy elvesztette a türelmét; — Megyünk! Alig telt el háromnegyed árt, már megláttam azt a négyszintes házat a temető mellett, aminek nagy, simo falán megállta1' az árnyékok óramutatói. Az indulat fölszívódott; s elbújtatta a gonosz erejét a sejtekben. Majd összefut újra, s eltörni a szemem világát. Majd mauávai ragad, s olyan érzéseket indukál, amiket ezután megalázó szégyen követ. — Itt vagyunk — mondtam. Megint meleg volt. Ilyen a sors. Azt hiszem, ezen a szeszélyes időjárású nyáron éppen e napon volt a legnagyobb hőség. — Hol a sír? — Feleségem idegenül állt a temető kapujában. — Egyáltalán ez a temető? — Anya, maga megtalálná? — a kérdés gonoszkodós volt. — Háát... — igazgatta a szemüvegét és a vakok bizonytalanságával nyúlt maga elé a levegőbe. Hát... — Én tudom hol van. Mellétünk. A gyerekek vidáman előre szaladtak és mór el is tűntek a sírok között. Kiabálni támadt kedvem. Mégse tettem. Temetőben vagyunk, s elfogott a szokott szorongás. Már a legszívesebben visszafordultam volna! Még az is eszembe jutott egy pillanatra, talán az öregember nem csinálta meg a sírt? Talán elfeledte, talán közbejött valami .. . Talán ... Talán meg is halt azóta? Botorkáltunk o sírok között. Most a feleségem veszi észre az egymás melletti gyereksírokat. — Nézd csak — mondja —, mennyi gyereksir... Istenem, néhány hónap, néhány év . . . — teszi hozzá, s hirtelen körülnéz. Dani és Anikó is csatlakozik a gyereksírok névbetűzgetéséhez. Anyám némán áll. Mi juthatott eszébe? Nem! Ezt nem akarom újra végiggondolni! — Gyerünk innen! — mondom csaknem durván. — Megyünk, de nem kell azért kiabálni — szól vissza a feleségem és tovább áll a gyereksíroknál. Titokban én is megszámolom a közelebbieket. Legalább egy tucat, köztük több friss sír. (Az utóbbi években mindent megszámolok, az ablakok üvegnégyzeteit, a bútorok sarkait, lábait, a cementlapokat a folyosókon . .. Mire észbekac-ok, az agyam számol Égőket a csillárban, a csillár ágait, a felek vonaltöréseit...) — Nem kiabálok — válaszolok ingerülten, bár vissza akarom szorítani a feltoluló indulatot. — De nem azért jöttünk. Lehet, hogy a bácsi már vár bennünket — mondtam még, pedig én már végignéztem azon a soron, ahol apám sírját sejtettem. Még a közelben sem láttam a bácsit, mindössze egy öregasszony kendője feketéllett nem messze. — Menjünk, anya. — Karon- fogtam, mert elég nehezen igazodott él a lába az egyenetlen temetői talajon. Viszonylag gyorsan megtaláltuk o sírt. — Megcsinálta — mondtam kis büszkeséggel. — Rendes kis öreg. — De nincs sehol — mondta a feleségem. — Majd jön .., Biztosan jön, ha csak nem beteg, vág/ nem utazott el. Állunk a sír előtt. Ancsa most van itt először. Figyelem, föl- fog-e valamit az egészből. Aligha. Máris lepkét hajkurász a sírok között. Dani valamelyest megszótlanodott. — Hát ez az — mondja anyám. — Ez . . . Elég jól megcsinálta a bácsi — mondom. — Aztán biztosan eljön? — Anyám keres o tekintetével, csak késve talál meg. — írtam neki. Ha tud, biztosan eljön. — Száraz — mondja a feleségem. — öntözni kéne. — Igen, lehet... — Az öregember szögletesre fölmagasította a sírt. Jónéhány talicska földet kellett idehoznia. Te'e- ültette virággal is, bár elég kicsik és satnyák a virágok. Körülnézek, egy közeli sírná! imádkozik a fekete kendős öregasszony, mellette öntözőkanna. Odamegyek hozzá. — Jó napot kívánok! — Jó napot — fölnéz, ujjai közt az olvasó sötét szemeit morzsolgatjo. — Ne tessék haragudni, ha nem kellene a kanna, elmerném néhány fordulóra . . Tetszik tudni, mi Pestről ... — közbeszól. — Vigye csak kedvesem, én mór végeztem. Ez a temető kannája, mindenki használhatja— Köszönöm. — Fogom a kannát, és loholok a csaphoz. Nem is figyelek arra, hogy a harmadik fordulónál csupa víz az ingem. Miért sietek? Megint gyorsan magam mögött akarom tudni a temetőt?! . . . Igen, ez az igazság. Már azt se bánnám, ha nem jönne az öregember. A sírról bőven folyik le a víz, viszi a földet is. — Vigyázz, ne olyan gyorsan! — Feleségem szólt rám, lassítom az öntözést. Vigyázok — felegyenesedek és látom ám, hogy a kapun bekerékpározik valaki. Felismerem a testtartásáról. — Jön az öreg — mondom, s megint megyek egy kanna vízért. Ezúttal lassan. Amire visszaérek, már ott van az öreg. — Jó napot kívánok — köszönök, aztán bemutatom a családot. — Megcsináltam én, kérem . . . öntöztem volna is, de csak később. Most még nagyon meleg van, nem ér annyit ez öntözés. — Ne haragudjon, hogy vasárnap jöttünk és a vasárnapját zavartuk meg. — Nem számít az, kérem, nem számít. Én itt vagyok mindig. Most csak azért késtem, mert a sógor borotvapengét hozott Pozsonyból. Aztán izen- tek, hogy menjek át. Nem nagyon kall nekem a penge, dohát átmegyek, mondom, mert még meg találnak sértődni. Hál ezért késtem egy kicsit. — Dehogy késett, nem tetszett késni.. . (Mintha kívülről látnám magam, ahogy tátogok: „Dehogy késett. . . Dehogy késett . . . Dehogy késett.” Buz- gólkodok, magyarázok . . . Bután fontoskodok. Nézem ezt az alakot, igen, ez a „fiatalúr"! Hát mégiscsak él bennem egy „fiatalúr"? Aki kívülről néz, annak ellenszenves is lehet? Ettől a gondolattól megijedek és elkezdek keringeni a sír körül, majd fogom a vödröt, hogy hozzak még vizet.) — Nem köll már több, majd én később... — az öreg próbál visszatartani, de én loholok a csaphoz. Elég sokáig elvackolok a csapnál. Már többen vannak a temetőben. Egy fiataiassrany kocsiban tolja a gyereket, ő is a csapra vár. Körben gyerekek játszanak, nevetgélve kergetik egymást a sírok körül. A nap erősen süt. meleg van, csak bennem felhősödik be az ég Menekülni, futni szeretnék. Vezetni az autót valami ismeretien cél felé és nem megölni! Amire visszaérek, anyám már nagy beszélgetésben van az öregmber el. Csatlakozott hozzájuk a fekete ke,idős öregasszony is Anyám éppen azt magyarázza, hogy nem gon- cio tűk meg eléggé a dolgot, neki nem hagytunk helyet apám mellett. Pedig milyen jó lenne. . . Mi lenne jó? Kiáltani akarom ezt, de minek? Gyorsan eiöntözöm a vizet, aztán visszaadom a kannát. El innen! Minél előbb! — Még időben vissza kel! érnünk — mondom nyomaték- kai. — Értem én — mondja az öreg és vár. — Ja, igen, mivel tartozunk1’ — Háát... — várok és nézem. — Ügye, jól megcsináltam? — Igen, jól . . . Szép. — Majd megerősödnek ám a virágok! Meglássák, megerősödnek. — Nem nagyon tudunk jönni előbb, csuk ősszel... Valamikor az össze! - mondom. — Szeretném endezni a tartozást . Mit tetszik gondolni? (Ez is butaság! Mit tetszik gondomi? Biztosan tudja ő. Tudja is, mert azonnal mondja.) — Szóval, sok a dolog, tetszik tudni, van nekem huszonhét sí rom, ezek gondozását, öntözését, mert ugye, csaknem mindennap köll ám öntözni, ha csak nincs eső, szóval ezért én havonta ötven forintot kérek. (Gyorsan számolok magjaiban, huszonhalszor ötven, az annyi mint. . .) — Ó, igen, de én mivel tartozom? (Huszonötször ötven, az . . . Tízszer ötven az ötszáz, hússzor, az ezer... Tehát ezer- háromszáz havonta! • . . Hm.) — Ha tetszik adr.i háromszázat, akkor októberig rendben is lesz minden. Igen, igen — veszem elő a pénzt, átadom és azt érzem, szél fúj. Különös szél fúj a temetőben. Nem csökken a meleg, de ez a szél átjár, átlyuq- gat. Egészen megsemmisít Már nem is látszom, áttetsző vagyok mint apám emléke. Átlátszanak rajtam a házak, o fák ... Megint látom az „óramutatót” az emeletes ház falán. Szél fúj és mindenfélét söpör, hoz maqával . . . Apám kezét fogom Sümegen, vág-' talán másutt és megyünk és boldog vagyok. Kapaszkodók bele önfeledten. Majd sziréna sütve h föl. Ijedten bújok apám árnyékába. Már kishúgorti is olt szaladgál köröttünk. Apró és dundi, hajában szalag, „De szép ez a lányka, de szép!" Ki hajol a képbe? Férfi, nő? Kocsmába ballaqunk, vagy csak sétálunk? Sétálunk aoámmal Tőrjén, nyár van, forró por. Mezítláb vagyok, gatyában. Apámon fehér ina . ■ . Iqen, talán fehér ina De hol van anyám? Eav fénykén keräl elő valahon- nét... — Hová lett? — Türjei utca, kertes ház, a kertben virágok. Előtte, a járdán, a „kis- úton” fiatalember áll és egy fiatalasszony. A fiatalasszony karján pólvás csecsemő.. . „Ez te voltál” — mondja valaki. „Azok meg aoád és anyád”. Az égen repülők zúgnak, számolják őket, egy. kettő . .. tizenhat ... huszonnégy. „Tapolcát bombázzák. „Hirtelen, közvetlen a házak fölött új gének jelennek meg és húznak fülsiketítő bőgéssel fölfelé. Tompa kattogással telik meg az éq kékje. Félek, a napbanézéstől könnyes a szemem. „Ezek magyar géoek!... Taoolcáró! szálltak föl.” „Légiharc” ... Én egy ház tövébe futok, kiszakítottam a kezem gz apáméból. Ö ott áll az utca közepén, a többi emberrel, onnét néznek az égre. Ne!.. . Ne ... — mondanám nekik. Hiszen ott eltalálja őket valami... Én jó helyen vagyok, én idehúzódtam a ház fala mellé. Talán nyolc éves vaqyok és mustrálgatom, hogy milyen vastag a házfal . . . Ha onnét lőnek ' ekkora falon aligha jön át a golyó . . . S zél fúj, nesztelen szél, az idő szele. Elkoptat, érzem, ahogy tovaszáguld porommal. Közelemben csoportkép, anyám, az öregasszony, az öregember, meg o feleségem kedélyesen beszélgetnek az időjárásról, a nyárról. Csak én nem tudtam igazában a sírhoz visszatérni! Kiss Dénes Visszatérés (Részlet)
