Dunántúli Napló, 1978. június (35. évfolyam, 149-178. szám)

1978-06-17 / 165. szám

e DunantQit napló 1978. június 17., szombt Egyes ősi mesterségek kihalóban vannak, egyre kevesebb az utánpótlás ezekben a szakmákban. Valójában azért, mert nem tartoznak a divatszakmák közé meg aztán a kézművesség he­lyebe a gép lépett. Ma már a kádárok is gépek segítségével készítik a hordókat. A technika azonban nem tudja teljesen póni a művészi fokra emelkedett’mestermunkát- a diszműlakatos a kovács, a puskaműves, a bognár egyedi remekművei magukon hordják a mester kezenyomát. Képeinken: A kardművesség apáról fiúra száll, vívóink az olimpiákon több qyőzelmet arattak mái a Zágon-kardokkal. A bognármester és tanítványa. Némelyik diszműlakatos munkája vetekszik az iparművész alkotásával. Olvastuk, hallottuk Baranyáról Erdős Ákos a Magyar Tele­vízió elnökével arról beszélge­tett a szegedi vagy a pécsi stúdió kollektívája dolgozik-e eredményesebben. Az elnök így nyilatkozott a Rádió- és Tv-új- ság hasábjain: — A televízió vezetőségének véleményét mindkét stúdióban ismerik, így hát nem titok: a pécsiek munkájával elégedet­tebbek vagyunk. Szervezettebb, dinamikusabb a dél-dunántúli televíziós kollektíva együttműkö­dése az anyaintézménnyel, va­lamint a régió megyéinek párt-, állami, társadalmi és kulturális intézményeivel, mint a szege­dieknek ilyen irányú tevékeny­sége .. . Pécsett már tradíciója van a nemzeti rádiózásnak. Ez is egyik alapja lehet annak, hogy a pécsi tv-stúdió „vállalta fel” a nemzetiségi adások ké­szítését. Kezdetben délszláv és német nyelven sugározunk majd magazinműsort a második prog­ram keretében — kétszer 15 percben. + A Népszabadság május 27. számából megtudhatjuk, hogy Pécs déli városrészét 60—70 ezer lakosra tervezték. Elkészült az új település nevelési köz- -pontjának a terve is, ahol he­lyet kap általános és középis­kola, falai közt zajlik a felnőtt oktatás és a közművelődés szá­mos formája, teret ad a test­nevelésnek és sportnak. Az országban elsőnek — a pécsi városi pártbizottság illet­ve a városi tanács ösztönzésé­vel — a Pécsi Tervező Vállalat tervezett egy ilyen nevelési köz­pontot a hagyományosan szét­szórtan elhelyezett óvodák, is­kolák, művelődési intézmények, sportlétesítmények, valamint kollégiumok koncentrálására és központosított ellátására. A be­ruházási programok kidolgozá­sánál a tervezőknek a peda­gógusok is segítettek. A több mint félmilliárd forintos beruhá­zás kiviteli munkái megkezdőd­tek. Első ütemben általános is­kolai tantermek készülnek el; ezekben a tanítás jövő ősszel kezdődik. ♦ Kinek jó, a második pályavá­lasztás? — kérdezi Bodrogi Sándor, a Lobogó c. újságban. A vállalatoknak semmi esetre sem. Csorbics József, a pécsi Mechanikai Labor személyzeti és oktatási osztályának vezető­je szerint egészségtelen jelen­ségről akkor van szó, ha a má­sodik pályaválasztás után a ta­nult ember előképzettséget nem igénylő tevékenységbe kezd. Ez főleg az olyan vállalatokat érinti érzékenyen, mint a Me­chanikai Labor, ahol a szak­munkás-utánpótlás szervező és megvalósító munkájával foglal­koznak. Ha mindenki, — aki tíz éven belül a vállalatnál sze­rez szakmunkás-bizonyítványt, ott is maradna — munkaerő gondjaik megoldódnának. Kész csoda, hogyan tud a népgazda­ság az elvándorolt szakemberek állandóan ismétlődő pótlására fedezetet teremteni. ­Miért választanak más pályát a fiatalok? Van, aki közelebb akar ke­rülni lakóhelyéhez, fárasztó a hosszú utazás, mások szülői kényszerből kerültek a szakmá­ba, aztán olyanok is vannak, akik az első önálló munka el­kezdésekor jönnek rá, hogy nem alkalmasak a precízebb mun­kára. Darabos József azt mond­ja: kell a szakmunkás, de nem elsősorban több, hanem jobb. Hozzáértőbb. Univerzálisabb. S ez elsősorban már az iskolák gondja. Egyesek úgy vélik, hogy egyéb tantárgyak rovására o szakmai oktatást kellene előtér­be helyezni. Ha figyelembe vesszük, hogy egy technikus képzése 70 000— 100 000 forintjába kerül az ál­lamnak, — a jelenségek több gondot érdemelnek. Azért is, mert nem egyedi jelenség. ♦ A BCM három üzemmérnöké­vel beszélgetett Szluka Emil ar­ról, hogy mit ér az üzemmér­nöki diploma? Hogyan találták meg számításaikat a fiatal szak­emberek? Obermitter Miklós vitte eddig a legtöbbre. Volt művezető, üzemvezető-helyettes, fődiszpé­cser, jelenleg főtechnológus egy olyan gyárban, amelyben milliós nagyságrendben termel­nek, szigorú technológiai betar­tásokkal. Annyira bonyolultak a követelmények, hogy az már meghaladja az üzemmérnöki fokot, kénytelen „utána menni” saját magának. A támaszt a fő­iskolában találta meg. A szak­tanárok tudományos mérésekkel kezdték vizsgálni, melyek a ce­mentgyártás legkedvezőbb kö­rülményei, s elkészítették azokat a technológiai modelleket, ame­lyek alapján a gyár központi vezérlőterméből pontosan követ­hetik és szabályozhatják a gyártási folyamatot. A jövőben a szabályozást számítógép vég­zi, de szakmailag ehhez is fel kell nőni. Alföldi József már ott volt a gyár próbaüzemelésénél, részt vett a technikai labor berende­zési munkáiban és a vámkeze­lést is megtanulta. Arról beszél, hogy a főiskola a szakmai is­meretekben ugyan nem, de ki­egészítő szakmákban adósa maradt: üzemismeret, üzem- és munkaszervezés, az emberekkel való bánásmód, s még néhány téma elkelt volna. Másszóval ezeket az ismereteket utólag, menet közben kell összekapkod­ni. Nem véletlen, hogy szinte valamennyien továbbtanulnak. Heindl József a Veszprémi Vegyipari Egyetemen kapott diplomát. Volt művezető, jelen­leg a termelésirányítás szerve­zésén dolgozik, stabil szervezési csoportot alakított. Végül is azért értékes az üzemmérnöki diplo­ma, mert az ipar az üzemmér­nökökben gyorsabban kap olyan szakembereket, akik már munkába állásuk után azonnal otthonosan mozognak az üzem­vitelben. Lipóczki József A tárgyalást elnapolták szeretne már túllenni az egé­R iportutam végeztével volt még néhány órám a vo­nat indulásáig, s mint annyiszor, rábíztam magam a véletlenre. Megfordult ugyan a fejemben, hogy betérek vala­melyik borkóstolóba két deci társaságában agyonütni az időt, aztán mégis a járásbíró­ság mellett döntöttem. Nem ta­gadom, régi nosztalgiámnak engedve: ha csak tehettem, tárgyalásokra jártam. Olcsóbb, mint a mozi, s több­nyire -érdekesebb is. Megannyi megismételhetetlen dráma — rendező, smink, taps nélkül. Nagy választék nincs, valami­revaló bíróságon-mozizónéni dühösen visszamenne a horgo­lásához. Végül egy másodfokon kitűzött gyermekelhelyezési per mellett döntök. A pulpitus mö­gött három mozdulatlan arcú bíró ül, jobbról az alperes apa, balra a felperes fiatal képvi­selője. A tárgyalást vezető bí­rón látszik, hogy nem nagyon kedveli az ilyen rutinpernél a hallgatóságot. A balján ülő testes, kopaszodó kollégája ma. ga elé motyogva vázolja a tényállást. Csak az alperes fi­gyel rá feszülten, kissé fel is emelkedik ültéből, hátha felfog valamit a jogtudományból. Oly­kor idegesen megremeg az ar­ca, de csak nem meri elkiálta­ni magát, hogy „hangosab­ban”. A történet mindennapi. Két ember éppen három esztende­je felmondta az egymással kö­tött szerződést, a válás után egy-egy gyereket közös meg­egyezéssel ki-ki magával vitt. Az asszony, aki most a felpe­res, újra férjhez ment, szült má­sodik férjének is egy gyereket. Kiegyensúlyozottan, három szo­ba összkomfortban laknak. A volt férj -sorsa nehezebben tisz­tul, kis kalyibában tengeti éle­tét egy elvált asszonnyal s an­nak gyermekével. A neki ítélt fiú tavaly az édesanyjánál nya­ralt — azóta nem jött haza. A védő szerint: „nem is akar”. „Ügy élt az apja mellett, mint egy utcakölyök, lerongyolódva, tízéves elmúlt, rendszeresen be­pisilt." A mostohaapa, mióta náluk lakik, minden éjjel fel­költi, hogy reggelenként ne szé­gyenkezzen a gyerek. Az anya törvényesen magának akarja ezt a gyermekét is. Az elvált férj pedig ragaszkodik a jussá­hoz. így ugyanis nem számfej­tik neki a családipótlékot, s fő­leg nem két gyerek után kell fizetnie a tartásdíjat. _ ki a tényállást előadja, kéri az első fokon hozott ítélet megerősítését, mi­szerint a fiúgyermeket adják az édesanyának. „Fenntartja-e korábbi köve­telését?” — az alperes nem­csak hogy fenntartja, de még észrevétele is van. Tévesen sze­repel a kereseti kimutatása az aktákban, kiterjed a családi pótlékra is, márpedig ha elve­szik tőle a gyereket, akkor an­nak híjával kell megállapítani a tartásdíjat. Kellemetlen for­dulat, látszik, hogy mindenki szén. Az elnöklő bíró bejelen­ti, hogy a bíróság tanácsko­zásra vonul vissza. Egymást tessékelve kullogunk ki a hideg folyosóra: védő, al­peres, hallgatóság. Az alperes­hez két, fejkendős asszony lép. Az ügyvédhez harsány kollégá­ja, aki a következő tárgyalá­son érdekelt. „Autó”, „asszony”, „hogy vannak a gyerekek", „nem látszom ki a munkából, apám” — ilyeneket mondogat­nak jó hangosan, a birtokon belüliek biztonságával egymás­nak. Odébb egy asszony szi­pog kitartóan, párja hasztalan pisszegi. En meg magam elé képzelem a bepisilő kisfiút a nemrégen kapott új ruhájában. Ahogy ismerkedik édesöccsével, s azzal a másik csöppséggel. Hallom, ahogy megbotlik a nyelve, mikor édesapámnak ké­szül szólítani azt a bácsit, aki­vel az édesanyja most él. Pró­bálom magam elé képzelni, s bizonyos vagyok benne, hogy hamarosan megszokja összkom­fortos, új otthonát a kiskoma, és benépesíti gyermekvilága já­tékaival, látomásaival. Az új családjogi törvény ügyel arra, hogy válásnál a testvérek lehetőleg együtt ma­radjanak. Ugyanakkor a leg­emberségesebb álláspontot képviseli: a gyermeket oda kell helyezni, ahol testi, szellem erkölcsi fejlődése inkább gc rantált. Vagyis nem kötelezőé ahhoz a szülőhöz, ahol mé zsírosabb tejben fürdetnék, i gyermekelhelyezési perekben, a válások sokasodásával, saj nos mind több az ilyen ügy, i bíróság többnyire az anyána ítél. Nem ritkán akkor is, ha a említett feltételeket az apa job ban biztosítaná. A jó törvén ezúttal különösen megnehezít a joggyakorlók felelősségét, hí szén a gyermekek mindenkép pen vesztesek. Vagy az édes apjuk vagy az édesanyjuk nél kül múlik el a személyiségül kiteljesedését döntően mégha tározó gyermekkoruk. V ége a tanácskozásnak, új ra bevonulunk. Anny időnk sincs jóformán hogy leüljünk, máris megtudjuk hogy a bíróság elnapolja a tár gyalást, pontos kereseti kimu tatást kér. A védő bosszanko dik, a bírók arcáról hiába i: próbálnék leolvasni bármit. A: alperes meg, mintha előszói merné úgy istenigazából tele- szívni a tüdejét levegővel. Pe­dig fikarcnyit sem nőttek az esé. lyei. Lehet, hogy az a gyerek is a szívéhez nőtt, nemcsak a családi pótlék?! Kertész Péter IBEIlfifeiÉiai Körzeti időjárás - emeletes autóbusz - kávéház Azért szeretem a rádiónak ezt a mindennapi rövid és tömör „műsorszámát", mert az ember már reggel érte­sül arról, vigyen-e kabátot és esernyőt vagy ne, hogy a pestiek és nyíregyháziak áznak-fáznak-e az adott órá­ban, míg mi itt Pécsett és környékén esetleg verőfényes reggelre ébredünk. Néha ugyan becsap bennünket — nem a rádió! —, hanem maga a természet, ami való­ban néha szeszélyes és „bo­lond”, mint az időjárás. A Rádió és Televízió újság június 12—18. számában a jónevű rádiós-szerkesztő, Bo­ros János játékos kedvvel ír a „Körzeti időjárás"-ról, mint műsorról, a szigorú té­nyeket feloldva, kibővítve, a körzetekhez kapcsolódó ko­rábbi élményeit felidézve. Például így: „Pécs. Derült ég, gyenge délnyugati szél, 16 fok... Diákkaravánok húznak az iskolák, egyete­mek felé, ontják őket a kol­légiumok meg az öreg kis utcák albérletei. Vagy már a vizsgákon is túl vannak? Él-e még az öreg törzsven­dég, az ország utolsó kávé­házának márványasztala mel­lett, olvassa-e még .a reg­geli lapot? És az emeletes busz jár-e még?..." Nos, tudatom Boros Já­nossal, hogy az ország egyetlen emeletes autóbusza egy csendes reggelen örök­re elhagyta Pécs városát. Félnapi út után — mintegy 25 liter olajat elfogyasztva — begurult Balatonvílágosra, a Volán üdülőjébe. Bakokra állítva most új szerepkört kapott a kertben: miután átalakították, „felcsapott' társalgónak vagy presszó­nak, a pihenő kalauzok, so­főrök fene-nagy ultipartikát rendeznek a busz emeletén. Hát, hogy is mondjam? Mi szerettük. Igaz, Pécs lejtős utcáin nem élt volna meg sokáig, így is olyan lassan cammogott be az Uránváros­ból a belvárosba, ahogy csak az ember inkább kuri­ózumként ült föl rá vagy azért, hogy gyermeke kedvé­be járjon. A többi buszok­tól nemcsak formája miatt tért el, hanem mert két ol­dalán és még „fent” az emeleten is, színes, változa­tos hirdetések tarkították ezt a kedves csodabogarat. Szín­foltja volt a városnak. Most nincs. És a Nádor? Az ország — valóban utolsó és ere­deti hangulatát még mindig őrző — kávéház? „Ö” még megvan: És a márványaszta­lok is. És a plüss kanapék is, amelyeket a pécsiek „bolhásnak” becéznek. Itt még tudják a pincérek, hogy az érkező vendég hány cukorral kéri a kávét, kinek- kinek melyik a kedvenc zó­naétele pikoló világossal vagy anélkül, itt még adnak parányi kis csuporban tejet a dupla fekete mellé és egy pohár vizet, s emellett órá­kig elücsöröghet a márvány- asztalnál, forgatva az agyon­olvasott napi- és hetilapok­kal itt még a pincérek köz­vetítik a törzsvendégeknek az üzeneteket, itt még érte­sül a vendég a napi hazai és külvilági eseményekről, politikáról és helyi pletykák­ról, itt még az ember ma­gányosan sem magányos, ha az asztal mellől kitekint a belváros szívére, a Széchenyi térre, ahol a város lakossá­gának jelentős hányada na­ponta egyszer biztosan elvo­nul, látja a Dzsámi párká­nyain üldögélő farmeros fia­talokat, a galambokat haj- kurászó gyerekeket és a pa­dokon szundikáló öregeket. . Tudatom Boros Jánossal, még megvan a kóvéház. De hát így, ebben a formájá­ban már nem sokáig. Mu­száj átépíteni, korszerűsíteni (fürdőszobákkal például) a Nádor-Pannonia szállót. És a kávéház útban van. Föl­jebb viszik. A szálloda-hali, illetve a söröző helyére. A tervezők nagyon óvatosan és gondosan bánnak „vele”. De hiába, már nem lesz a- régi. Még idejében van, még meg lehet látogatni az „öreget”. Boros Jánosnak is. Érdemes. Rab Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom