Dunántúli Napló, 1978. május (35. évfolyam, 119-148. szám)
1978-05-28 / 145. szám
1978. MÁJUS 28. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. Kende Sándor hatvanéves Kende Sándor hatvanéves. Elérte az idősebb kor kapuját, amikor az élettel való első, tapogatózó számvetések készülnek, s az érdemekkel arányosan kitüntetésekkel is méretni kezdődik az idő. Az írón nem látszik meg a kor, a kitüntetésekkel pedig bizonyára úgy van ő is, mint a többi tollat forgató ember: jobban örül az értő olvasóknak, mint egy tudj'isten mekkora medáliának. Kende Sándor többszörösen is furcsa ember. Ő az az író, aki az irodalmi élet szokásos áramlási irányával szemben Budapestről került Pécsre, továbbá ő az a „polgári” író, akinek a regényei jórészt munkósközegben játszódnak. Mentségére legyen mondva, sem a pécsi illetőségről, sem a „polgári" jelzőről — dokumentumokkal bizonyíthatóan — nem tehet. — Kéthetes kiküldetésre érkeztem Pécsre, 1950-ben — meséli törzshelyén, a Nádor kávéhózban — és tulajdonképpen ez a kiküldetés még most is tart. A pécsi könyvesboltok állami kezelésével bíztak meg, s eközben odafönt egy embernek gusztusa támadt a lakásomra. Pereskedtem egy ideig, aztán beköltöztem a papírraktárba. Később megnősültem, lakást szereztem, boltvezető, majd dél-dunántúli instruktor lettem: ebben a régióban én szerveztem meg az állami könyvesbolt-hálózatot. Kende Sándor az érettségi után női szabászatot tanult, s amolyan huszadik századi céhlegényként vándorútra kelt. Bejárta Itáliát, majd a harmincas évek végén Párizsban kötött ki. A szabó mesterségből tartotta fenn magát, s közben a Sorbonne híres professzorainak előadásait hallgatta. A háború kitörésekor hazatoloncolták. — Azt már tudjuk, hogyan lett pécsi; de hogyan lett író? % — Csak közhelyeket mondhatnék, nehéz erről beszélni. Az ember közölni akarja a gondolatait, leül, és írni kezd. Az írás egy kicsit felbújtás, az igazságtalanság ellen vagy az igazságért. Az életemre, írói pályámra három időszak hatott ki nagyon erősen: a párizsi tartózkodásom, a világháború több mint ezer napos frontszolgálata és a pécs— komlói évek. Első regényemet, A három Lázárt 1943- ban az ügyészség elkobozta. 1946-ban írtam az Egymásra Ítélve című regényemet, s 1948-ban a máig legkedvesebbet, a Liliath fiait. A személyi kultusz időszakában mindhárom könyvemet indexre tették, rámsütötték a „polgári" jelzőt — ez a címke évtizedek alatt sem kopott le — és hosszú szilen- ciumot kaptam. A hatvanas években megismerkedtem a komlói bányászokkal, két regényem is szól róluk. Az egyik író-olvasó találkozón egy öreg vájár megkérdezte: miért szeretem én őket? Visszakérdeztem: honnan tudja, hogy szeretem magukat? „Érezzük az írásaiból” — válaszolta. Jelenleg is róluk, a zobákiakról gyűjtök anyagot. Egy ilyen rendkívül veszélyes munkahelyen szükségszerűen polarizálódnak a jellemek, s engem ez a folyamat nagyon érdekel. Ezenkívül három könyvem van kiadás alatt. H. J. Fekete Gyula: „Nem dolgozó” nők O tthon, este az ágya széléről addig lógatja a lábát a lavórba, * míg kiolvassa két újságból a folytatásos regényt. — Otthon? Neki már az. Még akkor is, ha mindenki neveti a szálláson ezekért a lábvizes szertartásokért. Otthon. De itt?... — A kis szállodában nincs lavór, a mosdót engedi hát tele meleg vízzel, és féllábon állva, lehetetlen pózban áztatja a másikat. Az öcskös bezzeg már elfüstölt, nem várta meg őt, szaladt ki a városba. Hiába, kölyök ez még! — dünnyögi magában Jóska. Mert ő is szereti a jó ruhát, az újat: úgy öltözködik, mint valaha egy cégvezető, — dehát Pisti!... Éppen most vett ez a taknyos új cipőt, pedig tudta, hogy a ruhája is elkészül! — Ha nem vagyok a világon, miből fizetted volna ki?! — Szidta öccsét. — A takaródig nyújtózz, ezt utoljára mondom neked! Pisti hat évvel fiatalabb, vékony testű, csibészes arcú. Erős, nagykarú bátyja mellett valóban kölyöknek látszik. Pedig öt éve dolgozik már ő is. Keményen és szünet nélkül, a bátyja felügyeletével. Azóta, hogy eljöttek az anyjuktól. El, mert olyan embert talált magának az asszony (azóta már csak így beszélnek róla), akivel nem akartak egy fedél olatt élni. De még ugyanabban a városban sem! Pedig az apjukat olyan korán vesztették el, hogy Jóskának is csak alig van emléke róla, s hálásak is akartak lenni anyjuknak, hogy egyedül felnevelte őket — minek kell hát a végén ilyen ember mellé bújni?!... Eljöttek. Dolgoztak Dorogon, Tatabányán, végül Új- mecsekalján kötöttek ki. Ez az otthonuk. Jóska vájár, Pisti csillés. Mindig együtt, ugyan- egy műszakban. Jóska kezeskedik, hogy Pistiből ember lesz; a tenyere már elég széles hozzá. Anyjuknak nem írtak azóta. — Most, öt év után. eljöttek. Az egyik barátjuk hívta őket lakodalomba. De csakis őhozzá jöttek, másra nem kíváncsiak. * ... Még mindig a lábával meg a meleg vízzel bajlódik, mikor beront az öcskös. Zilált, kipirult, még a füle is jobban ketté áll. Levágja magát a székbe, s nagyot szusszan: — Állati banzáj lesz! Mert ilyet ő még nem élt. Csak a munka, s legföljebb az üzemi ünnepségek. S alig tizenkilenc éves. Jól megérti ezt Jóska, de hát azért öregebb, hogy nyugtassa: — Kezdhetnél készülődni. — Mindenki ott lesz! — jelenti Pisti diadalmasan. Jóska otthagyja a meleg vizet, törölközik, zoknit húz. Csak azt furcsállja, egyszerre hogy elhallgatott ez a gyerek! Hátra is néz rá, — ott ül az öcskös szétvetett lábbal, s bámul a mennyezetre. — Egyedül van — mondja végre. Jóska szembefordul vele, de Pisti még mindig nem áll föl. — Ki mondta, hogy menj oda? — szól rá most, de sokkal csöndesebben, mint ahogy nekikészült. — Nem mentem — néz a fiú még mindig fölfelé. — Mondták. — Mondták??? Bólint. — Otthagyta az a ... — és most hegyesen föláll. — Nem igaz! — csattan föl az idősebb jogán, hogy helyrebillentse először is a saját tekintélyét. * ... Este a lakodalomban az anyjuk is ott van. Pisti fedezi föl, aki a nyüzsgő éjszakából mindent látni akar, nevet, énekel, táncol, sokat eszik, s a konyhába is bedugja a fejét. Az asszony háttal van. Lehajol, mosogat. Nem látja őt, de Pisti így is megismeri, hátulról; — kövér asszonyság a többi, lakodalmas arcuk fénylik a gőzben —, az ő anyján csak úgy lóg a kötény. Nem nézi sokáig. Visszaoson a táncolok közé. Tudja, hogy a bátyja azt mondaná, ha látta volna olyan lógó- kötényesen: — ő akarta így. Pisti tovább táncol hát. Ez a kislány egészen hozzászorul, állandóan nevet, s együtt csipkelődnek azon, bogy a menyasszony hirtelen eltűnik — Pistinek egyszerre mégis ez jut eszébe: — hiszen azt is mondta Jóska, hogy mész- sziről azért megnézzük ... * ...Csíp az idő, csillagos az ég — a sok hejehuja után jobb ezt kint megbeszélni. Zsebregyömöszölt kézzel, indulatosan. Nem erre készültek. Arra nem számítottak, hogy így van az anyjuk, s mosogatást vállal a lakodalomban. Meg akarták nézni, az igaz, tit- kont, hogy azzal a férfival szót ne kelljen váltaniuk. — De így...? Kihallatszik a zene. Aztán hosszú sikongás: új hordót gurítottak, meg kellene kóstolni az új bort. Kicsapódik az ajtó, valaki kiordít Jóskáért. — Hagyj a pokolba! — vágja rá vissza az ajtót, s újra a csillagok alatt állnak, szemközt egymással. — ötezer van a takarékban — szólal meg igen sokára a kisebbik. — Fél év, mire motor lesz belőle — inti a bátyja. — Majd később — mondja Pisti alig hallhatóan; fölnéz Jóskára, s csak akkor meri folytatni, mikor a nyugodt arcot szemből látja: — Ha te akarod ... Bent szól a nóta, még mindig dong a tánc — kint már halványság takarja be a csillagokat. Pista végre kihúzza kezét a zsebéből, Jóska meg leül a lépcsőre. — Lakás kellene, ha elvisszük — nyögdécsel az öcskös. — ühüm — bólint ró a felnőttebb. — Őt is becsapta az a ... — Gazember!!! — kiált Jóska akkorát, hogy fel kell állania hozzá. ... Anyjuk még nem tudja, hogy fiai itt vannak a lakodalomban. A kiürült hordót ugráltatja le a lépcsőn, visz- sza a pincébe. Jóska megindul. — Nem arra kell! — irányítja az öcskös a hátsó konyhabejáró felé, s megfogja bátyja kabótujját. H allgatom a rádióriportot: egy fiatalasszonyt faggat a riporternő. Sehogyan sem érzi jól magát a városban a fiatalasszony. Faluról költöztek be, mert a férjét a munkája, a keresete a városhoz köti. Sikerült szerezniük OTP-részletre lakást, megszállták az öt gyerekkel, de a fiatalasszony azóta nem találja a helyét. Volt mór bizony úgy is, hogy itthagyta a férjét, visszaszökött a faluba a gyerekeivel együtt. Pedig szeretik egymást. És jól keres a férje, és hazaadja a pénzt. Százszor kényelmesebben laknak, mint otthon, a fiatalasszony mégsem békéi meg a szép, új lakással, s eltökélt szándéka, hogy előbb vagy utóbb, de mindenképpen visz- szaköltözik, a gyerekeivel. — Miért nem megy el dolgozni — kérdezi a riporternő. Elfoglalná magát, és jól jönne az a második kereset ilyen nagy családnak. Nem, a fiatalasszony nem megy el dolgozni, a gyerekeivel marad. A férje is ellenzi, hogy dolgozni járjon; keres ő annyit, azt mondja, hogy el tudja tartani a családját. És igaz is, odahaza a falujukban ennyi pénzből szépen megélnének. Végtére a riporternő hiába győzködött, a fiatalasszony makacsul kitartott a szándéka mellett: nem nyugszik, míg visz- sza nem költözhet a falujába. Dehogyis akarok én beavatkozni olyan vitába, amelyet csak futó hallomásból ismerek. 'Ha a fiatalasszony jobban érezné magát a szülőfalujában egy öregecske házban is —, de udvarbeli aprójószág, termő kert, régtől fogva ismerős rokonság-szomszédság közepén —, mint egy lakótelep modern, emeleti lakásában, annak nyilván oka van, és alig hiszem, hogy holmi maradi gondolkodás volna az oka. Ha apró gyermekei mellett akar maradni, vitathatatlan joga van hozzá. Viszont a férjének 30—40 kilométerről naponta bejárni a munkahelyére — az is áldatlan állapot. Mondom, nem folytatom a vitát. Épp elég okot ad a tűnődésre egyetlen elhangzott szó is: miért nem dolgozik a fiatal- asszony? Annyira belegyökeresedett már a köznyelvbe, az újság- nyelvbe, a szónoki nyelvbe ez a félrevezető szóhasználat: „dolgozó nő”, „nem dolgozó nő", hogy elég sokan már érteni is az eredeti jelentése szerint értik. Tehát: dolgozó nő az, aki munkával tölti el a napját, nem dolgozó nő az, aki mun- kátlanul. Nem ilyen nyersen, ugyanez: ha egy háztartásbeli nő elmegy dolgozni üzembe, hivatalba, azzal egy teljes munkaerőt nyer a népgazdaság. Vagy: ha a mama 3—4—5 apró gyerekével otthon marad, akkor helyette másoknak kell dolgozni. Vagy: ennyi meg ennyi háztartásbeli nő még olyan tartalék, amely, ha bérért-fizetésért munkába állna, teljes létszámában enyhíthetne a munkaerőhiányon. És így tovább. Szómolatlanul idézhetnék annak a bizonyítására, mennyi hibás következtetés gyökerezik ebben a szerencsétlen szóhasználatban: „nem dolgozó nő" — és nemcsak a közbeszédben, a közgondolkodásban, de még a szaksajtóban*' is. A „nem dolgozó" hazug és igazságtalan jelző épp a lénye- qet sikkasztja el, azt tudniillik, hogy a háztartásban is dolgozik a nő. És ha fogynak a háztartásbeliek, és ha növekszik a bérért-fizetésért dolgozó nők száma, akkor csak a társadalmi és a nemek közötti munkamegosztás új rendje érvényesül: valahol, valahogyan, valakiknek el kell végezniük továbbra is azt a munkát — többnyire bérért-fizetésért —, melyet a háztartásból kilépő nők idáig ingyen végeztek. Háromgyerekes mama és háziasszony leveléből idézem: „Aki a munkájáért pénzt kap, az dolgozó nő, aki nem kap érte pénzt, az nem dolgozó nő ...” Hogy mi minden munkát elvégeztek a nem dolgozónak bélyegzett nők, azt csak mostanában kezdjük számba venni, amióta jórészt közgonddá minősül át a valamikori magángond, a háztartási munka. Mert bizony a háztartási munka elég nagy részét nem vállalta még át az új társadalmi munkamegosztás. Vagy a szolgáltatóipar nem győzi teljesítménnyel, munkaerővel, vagy a háztartás nem győzi fizetni a kevéssé gépesíthető, tehát szükségképpen dráguló szolgáltatásokat. ft Nem a kenyérsütés a gond, nem az üzemi konyha vagy a nagyüzemi mosás. Ezek az ágazatok az új munkamegosztásban sokkal kevesebb embert foglalnak le és sokkal kevesebb munkaidőt, mint amennyi háziasszonyt és házi munkát lefoglaltak a régi háztartások százezreiben. Szaknyelven szólva: itt tehát munkaerőt szabadított fel az új munkamegosztás, és nem is keveset. A lakás takarítás „nagyüze- mesítésére” ugyanezt már semmiképp sem lehet elmondani. A gyermekgondozás, a beteg- gondozás, a legyengült öregek gondozásának intézményes átvállalása pedig még sokkal több munkás kezet, időt, költséget követel, mint a régi háztartásokban, több nemzedékes családokban, amikor mindezt a nem dolgozónak minősített nők látták el folyamatos, éjjelnappali ügyeletben, ingyen, szülői, gyermeki, hozzátartozói — emberi kötelességből. Térjünk vissza a rádióriport fiatalasszonyához. Tegyük fel: kiváltja a munkakönyvét — egy munkást tehát nyer a népgazdaság. üt apró gyermekét bölcsődébe, óvodába adja — ezek ellátása viszont az állami gyermekgondozás élőmunka-szükségletét szaporítja, éspedig két- három ember munkájával, s a szociális költségvetés terhét szaporítja havi 6—8 ezer forinttal. És ezen az áron még csak nem is könnyítettünk a fiatal- asszony helyzetén. Hiszen tőle csak arra a nyolc órára vállalják ót a gyerekeket, amíg a munkaadónál dolgozik; az öltöztetés, behordás, hazahordás, családbeli ellátás minden aondja-baja - jó esetben a férjével úi_ y ahogy megosztva- továbbra is az övé marad. Hasonlóan negatív a mérleg c betegeskedők, a legyengült öregek intézményes ellátásában, a családoeli ellátáshoz képest. Már most is, pedig gondolkozzunk csak előre: az öregek aránya évről évre nő. i a megoldás? Nyilván nem az, ami lehetetlen: a visszafejlődés a régi munkamegosztáshoz. Bármilyen munkaigényesek és költségesek, bölcsődékre óvodákra, szociális otthonokra szükség van, sőt még a szaporításukra is. De úgy tetszik, ezeknek az elemi szükségleteknek az ellátását nem oldhatjuk meg csupán e nagyon költséges és munkaigényes intézményekkel. Semmilyen távlatban. Csak kérdezem’ vajon átgondolt térítési rendszerrel, rövidített munkaidővel, a lehetetlenül elmaradott bedolgozás korszerűsítésével nem találhatnánk olyan megoldásokat, amelyekkel mindkét fél jól jár? Az állom is, meg Tjpió gyermekeit (ha a gyes hatálya nem terjed ki rájuk), tartósan beteg hozzátartozója, legyengült szülője otthoni gondozását szívesen vállaló — hangsúlyozom: szívesen és felelősséggel vállaló állampolgár is? Kende Sándor: Lakodalomban _____________________________________________
