Dunántúli Napló, 1978. május (35. évfolyam, 119-148. szám)
1978-05-21 / 138. szám
978. MÁJUS 2! IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. A kincs, ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ amit keresnek Irodalmi folyóirat gyerekeknek Három esztendő kevés ohhoz, hogy az újszülött felnőtté érjen. Mégis valami hasonló történt a Kincskeresővel, miközben megmaradt — a gyerekeknek. Röviden így jellemezhetjük a Szegedi Tanárképző Főiskolán született, és gyorsan népszerűvé vált irodalmi, művészeti, kulturális folyóirat felnőtté válásának történetét. 1974 őszén határozták el, lépjen elő a helyi intézet falai közül országos fórumra. Azóta ott tart, hogy a Magyar Úttörők Szövetségének folyóirataként havonta mintegy 80 ezer példányban jut el ifjú olvasóihoz az országban. Egyedülálló a maga nemében: vidéken szerkesztett országos lapja annak a korosztálynak, ' melyet " régóta nem kényeztet el irodalmi életünk. Az ötlet sem több, mint nyolcesztendős. Még Darvas József pendítette meg az Olvasó népért mozgalom szegedi tanácskozásán, ahol éppen azt vitatták, miképpen segíthetnék az irodalom népszerűsítését pedagógusképző intézeteink. Itt került szóba a 10 —14 évesek folyóirata. A délalföldi városhoz hagyományok is fűzik. Móra Ferenc, akinek írói munkássága elválaszthatatlan az ifjúságtól, s aki a század tízes éveiben itt szerkesztette a Gyermekek világának két évfolyamát, valahol leírta: „a magyar gyermekirodalom bölcsője Szegeden ringott". Nem volt tehát minden előzmény nélkül, amikor a helyi főiskola főigazgatójának, Hegedűs Andrásnak kiterjedt és roppant energiákat emésztő szervezőmunkája révén életre vajúdott a Kincskereső. Példányszáma rohamosan nőtt, s még kísérleti stádiumában az évi nyolc száma eljutott tanárképző intézményekhez, általános iskolákba, könyvtárakba, sőt rovatai is friss olvasóinak észrevételei, javaslatai szerint változtak. Az Olvasó népért mozgalom bábáskodott a későbbiekben is: a nyíregyházi tanácskozáson már jó szívvel javasolhatták, legyen országos terjesztésű a lap, hiszen a tizenévesek irodalmi-művészeti érdeklődését, esztétikai ízlését, olvasási igényét fejleszteni mulaszthatatlanul fontos kultúrpolitikai feladat. Csoda-e, ha valamennyi érdekelt fórumon egyetértettek. — Ennyi az előtörténet, dióhéjban. Hegedűs András halála után a jeles nyelvészprofesszor, Deme László vette át a folyóirat főszerkesztését. Vele beszélgettünk szegedi egyetemi tanszékén arról, mi is az a kincs, amit keresnek. — Nem is korosztálynak, inkább korcsoportnak nevezném az általános iskola ötödikesnyolcadikos tanulóit, akikhez szólunk. Kinőttek már a mesék tündérvilágából, de nem nőttek még be az úgynevezett nagy betűs Irodalomba, az a dolgunk tehát, hogy segítsünk nekik. Az iskola szinte rajtaütésszerűen árasztja el őket, ötödik osztálytól, szaktankönyvekkel — ezért nem árt, ha a Kincskeresőben gyakorlatias irodalmi ismeretékhez is jutnak. A kincs, amit keresünk, az egyetemes irodalomból és nemzeti múltunk, jelenünk terméséből minden, ami nekik való. Feladatunk serkenteni egyfelől az olvasóvá válásukat, másfelől a róluk-nekik szóló irodalom folyamatos születését. Egyidőben ifjúsági irodalmi folyóirat volt a Kincskereső, mostanra: irodalom a gyerekednek. Hangsúlyozni szeretném tehát: minden az irodalomból, amivel ez a korcsoport megközelíthető és az olvasás számára megszerezhető, megtartható. Vagyis biztos és megállapodott értékek után kutatunk, hogy ne kóstoltassuk, de eligazítsuk ifjú olvasóinkat. — Hogyan rajzolná körül a lap szerzői-olvasói, azaz társadalmi árterét? — Régi és mai szerzők széles gárdáját sikerült felvonultatnunk. Egy részük kifejezetten nekünk ír, mások nem a Kincskeresőnek dolgoznak, de jól tudunk válogatni tőlük. Anyagainknak körülbelül 30 —40 százaléka a mi megrendelésünk nélkül el sem készülne. Tavaly pályázatot hirdettünk . fiatal prózaíróknak, értékes írások születtek, de olyan anyagokat is hordozok a táskámban, melyek pillanatnyilag ugyan nem felelnek meg az igényeinknek, ám garanciát látunk arra, hogy szerzőikkel előbb-utóbb közös nevezőre jutunk. Az olvasóinkról. Ne játsz- szunk szembekötősdit: a 10— 14 évesek többsége külső segítséggel talál el a Kincskeresőhöz, nagyon is tudjuk tehát, a jó magyar tanárok, gyermekkönyvtárosok, az áldozatkész úttörővezetők a mi legfőbb propagandistáink. Nekik köszönhető, hogy Kincskereső-klubok alakulnak szerte az országban, hogy a folyóirat bekopogtat a diákok hétköznapjaiba. Akadnak, akiket az irodalmi-nyelvi ismeret- terjesztésre föl hangolt rejtvényeink vonzanak, mások különböző kampányokkal kerülnek kapcsolatba velünk, és jó néhányon önálló írásokat küldenek: verset, prózát, könyvkritikát. Nyaranta száz gyerek vesz részt kéthetes olvasói-al- kotói táborainkban, itt maguk írnak, rajzolnak, szerkesztenek. A gyerekek produktumainak helyet adunk szeptemberi és decemberi számainkban. A fentiekből némiképpen következik, a Kincskereső társadalmi árteréhez sok-sok ankétre, beszélgetésre, találkozóra van szükség, ezért munkatársaim — Simái Mihály főszerkesztő-helyettes, Baka István szerkesztő, valamint a levelező rovatunk Zsóka nénije, Csirikné Schick Erzsébet — gyakran kelnek útra eleget tenni a meghívásoknak. Terveinkről csak annyit: további érdekes anyagokat ígérnek a jól bevált rovatok, így a szép- irodalmi mellett a nevükkel önmagukért beszélő Testvérmúzsák, Irodalmi séták, Könyvek között stb. És ami kuriózum még: nem rajzokat közlünk. Felkérésünkre mindig tartalmakat illusztrál egy-egy grafikusművész — így a Kincskereső olvasóit észrevétlenül is végigkalauzoljuk a jelen magyar grafika nagy egyéniségeinek műhelycsarnokán. Nikolényi István Családi gondok kényszerítettek útra a kettős ünnepen. Eredetileg két napra terveztük, aztán úgy alakult, vissza kellett jönnünk még aznap, összekoccant a fogam; oda háromszáz, vissza is annyi: összesen hatszóz kilométer. Soha nem fogom megszokni az autót. Lányom este felkészítette a kocsit, így az alig emelkedő nap fényében már búcsút intettünk apánknak. Körül minden megnyugtató, bennem mégis teljes a feszütlség, ami csak lassan oldódik az út folyamán. A motor egyenletes zúgásán túl csend vigyázza futásunkat, a száraz, sima úton jármű még alig, csak a szél jár köszöntésre hajtva a barkót, s emelgetve a völgyek menyasszonydíszénél köny- nyebb fátylait. A falvak söpört ünnepi pászmáin asz- szonyok sietnek korai misére — gondolatban velük fújom a zsoltárt. Lányom valóban énekel, a „Pastorale” zórótételét dúdolja, nyilván azért jutott eszébe, mert mindenképpen olyan nagyon-nagyon odaillő volt. Az út lassan éledt, Baja körül megelevenedett, s Szegeden túl egymás után előztük a kerékpárosokat. Néhány lovaskocsit is. Autósokkal váltogattunk sorrendet; a javakorú zsigulis, meg a húszon alig-túli minket előzött, mi a családosokat és szemem tükrén sokáig ottmaradt a vastag tarkójú jugoszláv' asszony, meg a másik, a kalapba, télikabátba öltözött parasztember, aki úgy vezetett, mint kedvelt lovait hajthatta azelőtt. Jóval ebéd előtt értünk célba egy „hál Istennek”, meg sok örvendező kiáltás között, úgy öt óra tájt pedig indultunk vissza. Orosházán úton kaptuk a jugoszláv asszonyt de a benzinkútnál elébünk került. A századik kilométernél már sűrűn villogott ránk a szembe jövők reflektorainak fénye. Azokkal értettem egyet, akik kerülik az éjszakai autózást. Sofőrömet — úgy láttam ■—, nem zavarja különösképpen, könnyedén manőverezett az autók sokasága, meg az út jelzései között. Nemsokára hibát mutatott a műszerfal. — Leesett az útifényem — állapította meg a lányom —, „madarat" kell fognom, hogy biztonságosan haladjunk. Nem akartam kérdéssel zaklatni a tett megmutatja majd. Tisztes távolságban egy kocsi nyomába szegődtünk, mely a mienkhez hasonló tempóban igyekezett és reflektora hosszú fényt vetett. A forgalom fokozatosan csökkent —, járna előttünk a Dunáig legalább! Baja volt a mentsvár, és hiába szolgált jól a másik kocsi, soha még ilyen véget nem érő útszakaszt! A városszéli benzinkútnál aztán a kocsi bekanyarodott, s mi újra láthattuk a jugoszláv rendszámot. A szolgálattevő nem akart a kocsiba nyúlni, egyébként is vacsorához készült, felesége szalvétába göngyölt sonkát és tojást bontott ki. Öt barátoi Skodája várta. Azok viszont ajánlottak egy éjjel-nappal dolgozó iparost és sok kis kanyar után megmutatták a kaput. A mester készségesen „navigálta" udvarába a kocsit több félig, vagy egészen szétszedett autó közé és nagyobb fényt gyújtott a műhelyben. Engem egy nemrég elkészült valamibe tessékelt, lehetett szoba, nikkel-keretű fotelokkal bútorozott iroda, műhely, vagy raktár, tele kibelezett rádiókkal, férfiru- hók szétdobált darabjaival, aminek jót tett, hogy csak szólván tapogatózva tettük meg öt métert is alig bevilágító „fénycsóvánk” után. Nappal a feszültség ilyen fokára nem emelhető figyelemmel lapítottam a biztosító öv alatt és kitanultam minden KRESZ-jelzést. Egy emelkedő után az akkumulátor kimerült. Nem volt mit tenni, lányom hagyta, míg viszi a lejtő, majd lekanyarodott az útszélre, Egyetlen opró fényt hagyva lekapcsolt minden energia- fogyasztót és kitette a bajt jelző háromszöget. Miközben kilépett, rámosolygott — mert minek ilyenkor sok szó —, vállára kanyarította a körgallért és cigarettára gyújtott. Láttam, bizonytalan idejű várakozásra rendezkedett be. Mindezt pánik és kapkodás nélkül —, :ko Margit Négykeréken ünnepelve a televízió fénye világította meg. Fogalmam sem volt arról, a tévében mi zajlik; a ránk váró kilométerek sokaságát próbáltam egyeztetni az idővel. Kint a mester, kezében autónk dinamójával álldogált, és fáradhatatlanul csevegett. Szerettem volna, ha lányom meg-meg- nézi az óráját, dehát a mester egész nap dolgozott, ünnep is lett volna, ha igaz. ráadásul férfi és nyolc éve özvegy, hogy ne örvendeztetné a fiatal nő türelmes mosolya. Hozzám közben a fia robban be, mutáló hangon közli; ma százast kapott cukrászdára, legyen neki is húsvéti sütemény. Azért még beletúr az asztalon gyűrt újságpapírba a nyitott konzervdoboz után. Pár perc múlva megérkezett a másik is, a kicsi ránézett és res- pektus nélkül megragadta hátul a nadrágját: — Ezt nem is mutattad még! Hm —, egészen jópofa ! Csakugyan az, bő, mint Jancsié a cirkuszban. Végre elindulhattunk, az utcalabirintusból ezúttal egy kiskatona vezetett ki. Puskalövéssel még elérhető lett volna a Duna, mikor a fény újra leesett. — Tehát nem a dinamó, az akkumulátorral van baj... Most már nehezebb volt madarat fogni, ha akadt is, csak rövid időre, a közbeeső szakaszokat pedig úgyugyan hányszor csinálhatta már? Nyugalma hatott rám, meg a bizonyosság: íme, a félt rossz bekövetkézett — 'és mi épp bőrrel. Most már kikecmergünk valahogy, a Kunság mögöttünk. A kis parázs hol felizzott, hol visszabújt hamuja mögé, végül kis csíkot húzott és eltűnt a zöld csizma hegye alatt. Kisvártatva másik gyulladt ki, virgonc szél kapta fel a füstjét és vitte a távolabbi dombtető felé, mely fölött most mintha fakulna az ég. Lányom önkéntelenül figyelő tartásba merevül, ellenőrzi, nem takarja-e fényvisszaverő háromszögét — és vár. Megfelelőnek látszó távolságból meglengeti a karját. Fehér kocsi lő ki mellettünk, repül vagy ötven métert, akkor lassít és visszatolat. Négy fejet rajzol ki az ablak négyszöge. Az egyik kívül kerül. — Sajnos, nem értek a szereléshez — hallom a fiatal legényt —; úrvezető vagyok. De az édesanyját bevisszük, ha az megfelel. Magától emelkedik tiltakozásra a kezem az volna a nyugalom, itthagyni az útszélen porontyomat, ha fö- lém nőtt is! A kocsi elporzik, utána mélyebb lesz a csend és a félhomály. Meddig kell várnunk? Lehet, tíz percig, lehet hajnalig. A hátsó üléstakaró vastagságát vallatom. Kezem kosarat ér, benyúlok és elrágok egy almát. Száz szemem van és ezer fülem, a magány mégsem félelmetes, valahogy nem hiszek benne. A domb fölött felderengő világosság igazol —, újra felfut két fénylő szem. Lányom integet, a kocsi elfut, aztán lassít és visszajön. Divatos hajú fiatal férfi. — Zárja le a kocsit, hazaviszem magukat — hangzik a javaslat. — Belenézni _nem tudok, sajnos, dolgozni megyek tizenegyre. Ám, ha akad egy vontatókötél . . . Minek itt latolgatni is —, akire munka vár, az menjen dolgozni, természetesen. A férfi azonban nem mozdult : — Hogy hagyhatnám itt magukat? . . . És két parázs gyúlik és két árnyék vár, hiába a szó. Am csoda! — új fény gyúl a dombtetőn és sebesen közeledik. — Ha ő segít, én elfutok. Mert rákapcsolva beérne még tizenegyre. Óriási árny dübörög el mellettem, súlya messzire viszi, de visszajön az is. A DÉDÁSZ egy teherautója. Pár mondat után a helyzet világos: a fiatal férfi megy. Lányom zseblámpa után kutat. A sofőr nem ismeri a „Fiat"-ot, de ismeri „A" motort. Néhány szakszerű kérdés utón kipróbáltatja a műszerfalat, miközben a motorház födelét nyitja fel. Lányom is mellé hajol. Mormolva jön a szó, mindig egy rövid kérdés, olyan a válasz is. — Most üljön be, én megtolom, Rückwőrtzbe. Lehet, időközben az akkumulátor feltöltődött egy kicsit. Természetesen kiszállok. Leereszd a motorház ajtaját, kóppanása kemény és félreérthetetlen: még ez is! De a hang változatlan. A motor jár —, a reflektorfény gyönge. — Annyit mond, hogy ne fusson bele valaki. Jöjjön utánam, míg kivilágított utat nem érünk. Vezetőnk visszafogott sebességgel jár, időnként kikanyarodik ellenőrzendő, hogy követni tudjuk. Mint hótranyújtott kéz, olyan a segítsége. A főútnál megáll: — Hogy igazodik el Pécsett ? — Itt lakom. — Akkor hát... Hangján érzik, befejezte a maga részéről. Jó harmincas lehetett. — Reggel óta van úton és üzemzavarral kezdődött a napja. — Akartam adni neki pár almát. — Megbántotta volna — így a lányom. — Nem fizetségképp, csak úgy a szó helyett. Mit gondolsz, ha kiránduló talá! ránk, megáll az is? — Biztos — mondja meggyőződéssel. Hittem neki. Kiss Benedek Zene-bona, szana-szét Egy szobának két sarkában két hatalmas tartomány van: egyik Szana, másik Szét, én lakom a közepét. Szana népe vásározik, Szét is nyomban kirakódik. Szana-Szét, Szana-Szét: én lakom a közepét! Máskor a szoba két sarkában más két kies tartomány van: egyik Zene, másik Bona, meg nem békülhetnek soha. Zene ha rendül, Bona már legott veri a vödröt, mint az üstdobot. Zene-Bona, Szana-Szét: (míg világgá nem szaladok): én lakom a közepét! Buda Ferénc Kőből rakott mese Kőország kövilág kö-fákon kő az ág kö ágon kőmadár kö-tolla hulldogál Kövirág kö-felhö kövölgyben kőpatak kőhegyen kőerdő kő-vizben kő-halak Vénséges kő-juhász kő-nyájra ö vigyáz kő-réten kő-juhok fű is csak kö jutott Kő-égen kö a nap — kisbojtár bújj elő ostorod kapd elő s kö kövön nem marod llersek a Kincskeresőből
