Dunántúli Napló, 1978. május (35. évfolyam, 119-148. szám)

1978-05-20 / 137. szám

Dunántúli napló 3 ■Cet zenemu ujdonság ■**-*+** * '•* ..^íi j *• • H angverseny .:i|| Madrigálkórus A társaséneklés meghitt tisztasága Régmúlt századok emlékét idézte csütörtök esti hangverse­nyén a pécsi Építők Madrigál­kórusa. Olyan együttest hall­hattunk, amely az utóbbi idő­ben ritkábban lép közönség elé; mivel megőrizték a társas­éneklés önmaguk vagy legfel­jebb egymás szórakoztatásá­nak meghitt tisztaságát, ezért különösebben* nem is igénylik a publikumot. A meghitt lég­kör kialakításában része volt annak is, hogy Jandó Jenő, az együttes művészeti vezetője nem a mogszokott módon - karvezetőként —, hanem szóla­mából — a basszus szólam tag­jaként — irányította az elő­adást. Mindez nem gátolja a jelenlevő hallgatóságot azok­nak a vitathatatlan értékeknek a befogadásában, melyeket a Tankönyv is, művészi kivitelben Új adalék a Mozart-életműhöz FILMJEGYZET Spanyol táncosnő Rármilv aprólékos, Ddfimi y szinte minden­re kiterjedő kutatás jellemzi Fer- dinánd Köchel Mozart életmű­vét rendszerező munkásságát, s most Sulyok Imre által megta­lált, eddig ismeretlen Mozárt- Praeludium felfedezése és köz­zé tétele bizonyítja, hogy a ze­netörténeti kutatást még az eny- nyire ismertnek hitt Mozart ese­tében sem lehet befejezettnek tekinteni. Sulyok nagyapja, dr. Schulek Vilmos szemorvos pro­fesszor hagyatékából került elő az a papírlap, melynek egyik oldalán az említett Praeludium található. Az előszóban a köz­readó Sulyok Imre röviden is­merteti a kézirat keletkezésének és Magyarországra kerülésének történetét, valamint a hiteles­séget bizonyító adatokat. A ha­sonmás kiadás mellett az olva­sást megkönnyítendőül világos nyomdatechnikával készült for­mában is megtaláljuk a művet. Az igen szép kötésben, gondos kivitelezéssel készült kiadvány méltón képviseli könyvkiadá­sunk rangját a világban. Nagy és régi hiányt pótolt a Zeneműkiadó azzal, hogy meg­jelentette Alfredo Casella és Virgilio Mortari olasz szerzők munkáját A mai zenekar tech­nikája címmel. Zeneszerzőknek, karmestereknek, muzsikusoknak és tanulóknak — azaz minden­kinek, aki a zerével amatőr vagy szakmai módon foglalko­zik — ajánlja a könyv fülszöve­ge. A hangszerelés alapisme­reteit tartalmazó könyv igen nagy segítség mindazoknak, akik a zenével valamilyen mó­don fogfalkoznak. Századunk zenei forradalmá­nak egyik mutatója az a nagy változás, mely a zenekari játék technikájában végbement. Nem­csak a hangszerek (elsősorban a fúvós és ütőhangszerek) nyer­ték el fejlődésükben szinte a végleges, tökéletes formát, ha­nem az előadóművészek tech­nikai tudásának fejlődése is olyan fokot ért el, melyről egy múlt századi zeneszerző nem is álmodhatott. Ravel és Richard Strauss különleges zenekari szí­neit minden zeneszerető jól is­meri. A szerzői szándék azon­ban csak az élő előadói gya­korlattal szorosan együttműköd­ve szólalhat meg igazán. A bé­csi klasszicizmus vagy a roman­tika szimfonikus zenekara első­sorban a vonóskarra alapozó­dik. M. Widor A modern zene­kar technikája című, 1904-ben megjelent könyvében még ezt írja: „ha a kvartett jól szól, minden rendben van!” Ma azonban valamennyi hangszer sajátosságának megfelelően, mégis egyforma virtúózitással vesz részt a zenekari játékban, hallatlanul gazdaggá és színes­sé téve, a zenekari hangzást. A több hangszeren egyformán vir­tuózán játszó művész fogalma ma már ismeretlen, ami logikus is; egy hangszer tökéletes elsa­játítása — lehetőségeinek gaz­dag tárházával — egész embert kíván. Szinte lehetetlen vala­mennyi hangszert egyformán is­merni. A hangszerek teljes bir­tokának hiányában viszont a zenekari hangzás lesz szegé­nyebb. Ezt a hangszerismeretet nyújt­ja ez a könyv. Szerzői neves hangszeresekkel folyamatosan együttműködve alkották. Az el­ső kiadás időpontja (1950) mu­tatja. hogy elsősorban száza­dunk első felének eredményeit és lehetőségeit tárgyalja. Az utóbbi harminc év zeneszerzői gyakorlatában a hangszerek használata minden eddiginél látványosabb módon változott és változik ma is, összegezni azonban csak kialakult, leszűrt dolgokat lehet. Nem kérhetjük számon ezért az 1977-ben nyom­dába kerülő magyar kiadástól sem ezeket a változásokat. Szé- kely András, aki a könyvet for­dította és jegyzetekkel ellátta, igen körültekintő munkát vég­zett. Az egyes szakkifejezések, játékmódok magyarul történt ér­telmezése sok vitát eldönt, jegy­zetekben utal az első kiadás óta végbement változásokra, ki­tűnő magyar hangszeres művé­szek tanácsai alapján. fío hnCTV mennyire dön- tő a zeneszer­zők és előadóművészek kapcso­lata a zenei hangzás fejlődé­sében, példázzák ezek a jegy­zetek: művészeink beállítottsó- ,guk, hangszeres ambicióik mér­tékében adnak óvatosan vagy bátrabban megfogalmazott ta­nácsot hangszerük lehetőségeit illetően. A könyvet hasznos pél­dák sokasága és a gyakorlati munkát segítő táblázatok egé­szítik ki. Kircsi László Ha már spanyol filmnél tar­tunk, idézzük a spanyol szár­mazású Louis Bunuel — a „sá­táni rendező" — szavait: „A film nézése hasonlít a hipnoti­kus állapothoz.” Vagyis a jó film szuggesztiót művel, még­hozzá katartikus erejűt. A meglehetősen ismeretlen rendező: Pedro Olea filmje, a Spanyol táncosnő azonban adós maradt ezzel a hatással, így a moziközönségnek — leg­alábbis amelynek e sorok írója tagja volt — kötetlen, némi túl­zással vendéglői hangulatáért nem csupán a nézői jólnevelt- ség hiánya volt a felelős. Va­jon, a társadalmi és az emberi lélek valós viszonyait tükrözi-e az a film, amelyben az embe­rek viselkedésén nyomot sem hagy egy világháborútól és egy fasiszta diktatúrától terhes kor levegője? Amelyben szerelmek lobbannak fel és hunynak ki, minden különösebb értelmi és érzelmi indítékok nélkül? Bi­zony, a „spanyol táncosnő" művészi kisugárzása gyengécs­ke ahhoz, hogy megvillanjanak benne az élet titkai. ♦ Mindezek a problémák meg­mutatkoznak, ha nem restellünk eltöprengeni a főhősök maga­tartásán és egymással szembe­ni megnyilvánulásain. Például egy kínos „in flagranti" jelenet után Louis leüti Júliát, de az­tán (mintha mi sem történt vol­na), visszamegy az egyik szo­bába, elő se jön — a rendező nyilván megfeledkezett róla. Louis egyébként bujkáló illegá­lis ellenálló (állítólag), Fran­ciaországba akar szökni, egy­szóval kemény férfiú. De akkor miért viselkedik úgy, mint egy selyemfiú, akit szekrénybe me­nekítenek a nők, egyik hálószo­bából a másikba. ♦ Amint az az élet felszínén ta­pogató filmre jellemző, a fő­szereplők teljesen jellegtelen dolgokról beszélnek. És nem tudunk meg sokat arról a tör­ténelmi idő-koordinátáról sem, amelyben a film játszódik. A szituációk pedig, amelyekbe hő­seink keverednek, egy pillanat­ra sem hordoznak magukban többet, a legelcsépeltebb sze­relmi háromszögek sémáinál. Végül is azt mondhatjuk, a Spanyol táncosnő szerény, be­csületes film. Becsületes, mert eszméit, morális állásfoglalását tekintve inkább szolgál jó ügyet, mint rosszat. De hát hiá­ba. Nem fogunk rá emlékezni. kamaraéneklésnek ez a ritkán hallható formája hozott létre. Az együttes műsorának ge­rincét a kórus összeállításának, hanganyagának legmegfele­lőbb madrigálok és motetták alkotják. Ezen az estén az el­ső rész stílushű előadással megszólaltatott reneszánsz ze­néjéből Victoria Popule meus kezdetű bűnbánati éneke arat­ta méltárv a legnagyobb sikert. Ritkán hallható differenciált hangzás, leheletfinom dinami­ka és hangszín jellemezte az előadást, mely sokáig emléke­zetes marad. A hangulatos Morley- és Scandelli-madrigá- lok között elhangzott Costeley Őszi alkony a szopránszólam elcsúszása miatt ezúttal halvá­nyabbra sikerült. A Finnország­ba készülő kórus a szünet után llmari Krohn hangulatos kom­pozíciójával folytatta műsorát. A továbbiakban Bárdos és Bruckner műveinek előadása aratott megérdemelt sikert. A befejezésként elhangzott há­rom Kodály-művet kevéssé érettnek érezzük, részben az addig megszokott határozott szólammozgások, részben a szólamok közti kellő szinkron hiánya miatt. Kodály 114. gen­ii zsoltárát Halász Béla orgo­naművész és a kórus impozáns közös előadásában hallottuk. A kórusszámok között Jandó Jenő zongoraművész működött közre. Elsőnek Liszt átiratában Bach h-moll preludium és fu­gáját adta elő. A második rész­ben ugyancsak Liszt-mű, az Obermann völgye következett. Jandó, aki a közelmúltban egy nagy sikerű - bár sajnos vissz- hangtalan — önálló esten sze­repelt nálunk, ismét elkápráz­tatta a közönséget. Kivételes technikai felkészültsége nem csupán a virtuóz részek köny- nyed, természetes megszólalta­tásában érvényesült. A Bach- preludium - ezúttal imitációs - szólamvezetésének világos artikulációja, a fuga grandió­zus fölépítése a téma első megjelenésétől a helyenként concerto-jellegű feldolgozáson keresztül a végső kiteljesedé­sig vagy az Obermann völgye első bensőségesebb részének személyes lírai üzenete, annak minden mesterkéltséget kerülő megszólaltatása ugyanúgy ma­gán viseli az előadó ritka ma­nuális kultúráját. Mindez együt­tesen méltán váltotta ki a je­lenlevő hallgatóság lelkes tet­szésnyilvánítását. Ludvig Nándor Jobbágy Valér A Pécsi Nemzeti Színház vendégjátéka A Pécsi Nemzeti Színház társulata az elmúlt hé­ten a Madách Színház­ban vendégszerepeit. Hinde­mith A hosszú karácsonyi ebéd és Lortzing Az opera­próba című operáját; Shakes­peare Titus Andronicus című tragédiáját, Jaroslaw Abra- mow-Newerly Derby a kas­télyban című komédiáját, va­lamint Déry Tibor Az óriás­csecsemő és Molnár Ferenc Játék a kastélyban című szín­művét mutatták be május 8. és 12. között. A Madách Színház Kamaraszínházában Illyés Gyula két monodrámó- ja és a Pinokkió című mese­játék került színre a pécsiek előadásában. Híreket már az előadások alatt kaptunk sza­badnapos színészektől, haza­érkezett statisztáktól, és a napilapok kritikáit is olvas­hattuk. A társulat hazaérke­zése után kérdeztük meg Nógrádi Robertet, a színház igazgatóját, hogyan értékeli a budapesti szereplést. — Nyugodtan nevezhetjük tradicionálisnak Madách színházbeli vendégjátékun­Sikeres esték a Madách Színházban kot, hiszen ötödik alkalom­mal került sör cserére a két színház között. Mindig nagy érdeklődést tapasztaltunk bu­dapesti fellépéseink előtt, de az ideihez hasonlóra még nem volt példa. Őszintén megmondom, nem is számí­tottunk rá. A jegyigénylőket még pótszékekkel sem tudtuk kielégíteni. Nagyon örülök annak, hogy a színházunk van olyan állapotban, hogy hét produkcióját ki tudja ál­lítani a budapesti közönség elé, a kritika és a szakma bíráló szeme elé. Nagy ered­mény, ha egy színház sem csupán egy vagy két előadá­sát érzi érettnek a nagyobb nyilvánossággal való megis­mertetésre, hanem egész pro­filját be tudja mutatni. Mi arra törekszünk, hogy prog­ramunkban összefogjuk azo­kat az értékeket, amelyeket a magyar és az európai drámairodalom a mai szín­házak számára tartogat, s amelyeknek van mondaniva­lójuk a huszadik század em­bere számára. Különböző stí­lusú, különböző színreviteli igényű darabokat állítottunk színpadra, hogy csak Az óri­áscsecsemőre, a Titusra, Mol­nár Ferenc darabjára vagy Illyés monodrámáira utaljak, örömmel mondhatom, hogy valamennyi esténk sikeres volt, mindnek megvolt a ma­ga hangulata, a darabhoz illő légköre. H. J. Képernyő előtt Sortűz pünkösd rózsáira Az éppen ma hatvan esz­tendős események elevenedtek meg a pécsi véres pünkösd előestéjén a televízióban. Az első világháború, a „boldog békeidők idilljébe” belerob­banó tragédia, az elnyomoro- dás fölgyorsult üteme, a lö­vészárkokba terelt Európa ócsudása érlelte ezt a véres pünkösdöt is, akár annyi más spontán és eleve bukásra ítélt lázadást. Hogy mészár­székké vált a világ, az ha­mar nyilvánvalóvá vált, s hogy milyen sors vár azokra, akiket e mészárszékre terel­nek, az nem kevésbé. Ily mó­don a lázadás egyik oldalról legfeljebb másfajta, gyor­sabb, méltóbb halált ígért. Más oldalról egyebet is: ott volt már az orosz példa, amelyről a hazatért hadifog­lyok terjesztették a híreket. Az antimilitarista megmozdulást, a végső elkeseredés szülte kétségbeesett tiltakozást a lassan erősödő szocialista mozgalmak és a Magyaror­szágra is átterjedő orosz forradalmi eszmék táplálták, gazdagították. így lett a front­ra indulás megtagadásából valóságos felkelés, ha még­oly rövid és végül levert is. A pécsiek dokumentumfilm­jének egyik legnagyobb eré­nye éppen az volt, hogy a felkelés hátterét, összetevőit a maguk bonyolultságában tud­ta fölidézni, anélkül, hogy di­daktikus vagy száraz lett vol­na. Megidézték a szakértőket is, de az ő magyarázataikat is harmonikusan illesztették az események pergő menetébe. Megidézték a még élő rész­vevőket, szemtanúkat — ami még akkor is élményt jelen­tett, ha az élménynek forrósá­ga és közvetlensége már nincs meg, kihunyt a hosszú évek alatt, valahogyan történelem­mé személytelenedett. Számos eredeti fotó adta a felidézett események képi hátterét. A puskák, bakancsok, lövészár­kok, laktanyaudvarok, sorako- zók, régi utcák, terek szinte mindvégig együtt tudtak ma­radni a szöveggel, együtt ad­tak igazán mély élményt. Az illusztrációnak szánt mozgó­gépek nagyobbik részére ez szintén igaz. Különösen felgyorsult és megforrósodott a film azon a ponton, ahol a bányászok csatlakozásához érkezett a katonai felkelés története. Ta- pinthatóvá vált annak a rég­múlt napnak az igzalma, fe­szültsége, érezhetővé a nagy lehetőség, a döntő pillanat, csaknem úgy, mintha egy pil­lanatra jelenné vált volna, mintha még nyílt lenne a küz­delem, mintha még volna re­mény a kibontakozásra. Ennek az atmoszférikus erőnek kö­szönhető, hogy a film tökéle­tesen érzékeltette, amit a tu­dósoktól, szakemberektől tu­dunk, el is hiszünk, de itt meggyőződtünk róla: hogy a pécsi 6-os katonalázadás va­lóban a felkelés szintjére emelkedett. Igen precíz, átgondolt, jól szerkesztett, okosan és szépen feldolgozott alkotás volt Fü­zes János szerkesztő-riporter, Wiedermann Károly rendező és Háda Sándor operatőr filmje. Nemcsak a pécsi kör­zeti stúdió történetében, de a „szemléletes történelemtanítás" nagy feladatának szempont­jából is fontos állomás. H. E. >

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom